-Chris. – mosolygok rá. – Magunk között lehet nyugodtan Chrisnek szólítani.
Szeretem az egyszerűséget. A méltóságot majd kint dobálgatom tudományos fokozatokban. A katonaság úgyis rangmániás. Hát tőlem megkapják, arra fogadni merek!
A vállvonásra elfelhősödik a tekintetem. Micsoda neveletlen! Sejtésem, hogy nem csapatmunkás, elindul bennem. Az nem jó, nagyon nem jó, ha nem akar majd csapatban dolgozni.
-Akkor csak van valami véleménye. Tudós, az istenért, csak fel tudja mérni, hogy kivel tud együtt dolgozni. – nem feltétlenül csak kedves bájcsevejnek tettem fel a kérdést.
– Ebben kedves, nagyon téved. Ha nincs összhang a csapat tagjai között, ott ette meg a fene az egészet. Itt hajtás lesz, nem poshadt vízben való lubickolás. És ha nem jönnek ki egymással, akkor nem is fognak egyről a kettőre haladni. Tudja, mire gondolok.
A személyes vagy szakmai súrlódásokat nem szeretem. Nekem van igazam, én döntök, de az nem jelenti azt, hogy ne figyelnék oda, ha valami nézeteltérés van. Amit tulajdonképpen egyből elvágok azzal, hogy átrendezem a csapatot.
A következőre felnevetek.
-Hízelgésnek veszem.
Tizenöt voltam, amikor diplomáztam és tizenkilenc, amikor doktoriztam. Utána jött egy magánéleti mélypont, utána pedig évekig tartó kutatás, de abból már lassan habitálhatok, annyi anyagom gyűlt össze.
-Ötvenketten leszünk az eddigi adatok alapján. – felelem, szakszerűen. – Ebből tizenheten legalább doktorival rendelkeznek, technikusok létszámát harminc főre becsülöm, plusz még az asszisztensek.
A következőkre végig figyelek. Tudom, kik kerültek összeválogatásra, tehát, ha valami nem jó, az az én hibám is.
-Adja meg, hogy kiket akar megtartani. Nyolc főt tudok csak biztosítani jelenleg. – fonom karba a kezem. Az nagyon kevés, még ezért is vernem kell majd az asztalt, hogy emeljék meg a létszámot. – Két és négy fős csoportok lesznek, szükség esetén átcsoportosítunk.
-A katonasággal mennyire lehet együtt dolgozni? – érdeklődöm. Nem, mintha olyan nagy baj lenne, ha negatív választ kapok. Addig jár a korsó vagy sok lúd vagy akármi. A lényeg, hogy én nyerjek és a csapatom. A többi nem számít.

A furgon anyósülésén ül, és nem rest hangot adni, ha éppen döccenőnél nagyokat huppannak.
-Ember, - felőle akár ezredes is lehet a sofőr, ha ilyen pancser, akkor szimplán leemberez bárkit. - műszerek vannak hátul. – morog hangosan, akcentus nélkül, miközben kivágja az ajtót, miután nagy fékkel beálltak valahová.
A „terephez” igazodva, lapos sarkúban lép a földre, sötétkék, testhez álló, szűk aljú ruhában, derekán a kor divatjának megfelelően övvel. Haját kontyba fogta alul, elöl kicsit feltupírozva, majd megtűzte. Hasznos forma, be kell vallania, csak macerás elkészíteni és ebben türelme nincs.
Hátraindul a kocsi hátuljához, felhajtja a ponyvát és lehajtja a tartórészt.
-Ezeket – mutat bal oldalt. – a raktárba vigyék, vagy ahol lehet gond nélkül tárolni és nem éri víz. Ezeket – mutat jobb oldalra. – az irodámba vigyék. – nem foglalkozik azzal, hogy most sátorban, kaszárnyában kaptak-e szállást. Sátorváros ide vagy oda, kaszárnya részt kért és ha nem kap, akkor nem nőcis patáliát fog csapni. A kutatói munka ásatáson teljesen megfelel sátorozás üzemmódban. De ha már szokásuk szerint a katonaság rátette a kezét a kutatói részlegre, ez a minimum, amit elvár. A maximum pedig a csillagos ég.
Francokat fog ázni, ha nem muszáj és sok minden tönkremegy, ha nem tárolják őket megfelelően. Többek között a kutatók is. Csak ez után teszi csípőre a kezét és vesz mély levegőt. Körbenéz. Sokszorosan nem véletlen, hogy ő került ide. Vannak dolgok, amik egyes szemeknek nem valók, erről ő gondoskodik.
-Mindjárt lesz itt rend. – nem tetszik neki, ami fogadja. De legfőképp az az idegesítően sok egyenruhás folt, ami a látóterében mozog.
Nem örül, hogy a katonaság mindenre szabadon ráteheti a mancsát és hadiállapot esetén szabad keze van minden felett. Az ő koponyájuk felett is. Ezt azonban olyan ravasz módon írja felül, hogy azzal ő járjon jól. Nyílt támadási célpontok, de egyben itt lehet a legelsőnek a legtutibb információkhoz jutni. Valamit valamiért és nem hülye, hogy egy ilyen fantasztikus lehetőséget elszalasszon. De tudta sajnálni, amikor megkapta a parancsot. Amihez ő rángatott meg láthatatlanul pár szálat, hogy ez meg is történjen, természetesen.
-Az irodámba vezessen. – kapja fel, az annyira nem is kicsiny méretű hátizsákot és bőröndöt. Ruha nem sok van benne, ám annál több könyv, terepnapló, amit ki nem ad a kezéből. A titkos részek a fejében vannak, a többi a munkához szükséges és a hivatásához. Van máshoz is, szeret például zenét hallgatni. De azt bölcsen az irodába vivendő dolgokhoz rakta be, amiről nem is tudni, hogy az.
-A vezetőjük, - tudja a nevét, hogyne tudná, de nem fogja kimondani. - tudja úgyis, hogy megérkeztem. Sejtem, hogy nem fog ide látogatni, ha megkérem, akkor sem. Adjon egy időpontot, - felsóhajt. Meg kell hajolni néha, hogy utána más tegye meg neki. – és akkor megjelenek előtte. Van pár dolog, amit meg kell beszélnünk. A segítséget nagyon köszönöm, kedves önöktől. Hé! – az egyik ládavivő kicsit erősebben érkezteti a földre a saját ládáját. - abban műszer van, nem tudná… nem tudná csak egy kicsivel – mutatja hüvelyk és mutatóujja közötti résen mutatni. – finomabban kezelni a holmikat? Köszönöm. – ez a köszönöm már éles és nem olyan baráti, mint az előző.
Miután mindenki távozott, a helységben is körbenéz.
-Ez nagyobb, mint a sátorom Abuban. – sóhajt fel elégedetten. Lesz mit hová pakolnia. A fő központi hely nem nála lesz, ahhoz túlságosan szeret belemélyedni a saját fejébe. Tenyerébe csap.
– Na, fogjunk hozzá.
Előhalássza a kis lemezjátszót, a rádiót máshová pakolta és az sokkal nagyobb, mint a kis hordozható zenegépe. Majd becsukja vissza.
-Bocs, csajszi, majd máskor.
Elkezdi átrendezni a helyet a saját ízlésének megfelelően.