"A szeretet önmagunk meghaladása a másik ember érdekében."

Userinfó: Elsa Després újabb próbálkozása
Név: Lydian Jeanna Dupont
Rang/Foglalkozás: patológus (proszektor)
Születési dátum: 1913. augusztus 17. Avignon, Franciaország
Csoport: Városlakó

Jellem: Nem ismerem magam.
Igazából nem is mondhatom meg egészen biztosan, ki az az én. Mármint én, ebben a pillanatban, ilyen megpróbáltatások között. Törekszem a jóra, ez biztos. Azért, mert figyelemre, szeretetre vágyom – mert örömet akarok okozni másoknak. Mert szeretem, ha látnak, ha tudják, ki vagyok, ha mosolyt varázsolhatok az arcokra. Szeretem, ha nem kell csupán jelentéktelen plusz egy főnek lennem, ha jelentékeny, ha fontos vagyok. Ez ad biztonságot, melyre olyan nagy szükségem van hirtelen megváltozott életemben.

Sosem úgy néztem fel az égre, mint aki elvágyik onnan, ahol él. Nem, mert mindig volt valami – a céljaim, a reményeim, a küzdelmeim végeláthatatlan sora -, ami egy helyben, a földön tartott. A családom, akik mindig ott álltak mellettem, akikbe kapaszkodhattam. És mert szeretni akartam. Szeretni, jobban, mint amilyen erősen arra vártam, hogy engem szeressenek. Furcsa dolog ez, mert pontosan tudom, milyen mérhetetlen önzés ül minden gondolatomban. Megbecsülés, tisztelet, figyelem. Ezek mind-mind csak megkötnek, nehéz vassal átfonják a csuklóm, én mégis…
Nehéz őszintén és igazán hinni Isten gondviselésében, amikor az élet arra vet, amerre akar. Amikor önmagad teszed kockára, a magánéleted, a munkád, a presztízsed miatt; mert nem bírsz vele, nem bírod elviselni. Próbálkozom a Fényben maradni. És hiszek. Nem engedem az árnyéknak azt a luxust, hogy akár egy pillanatra is a nyakamba ülhessen. Csak azért sem – és már látod is, milyen makacs vagyok. Ugyanakkor az élet mély lényeglátásra, gyors felismerésekre nevelt - bár nem vagyok sem erőszakos, vagy éles nyelvű, ember legyen a talpán, aki átver.

Nem. Akkor sem.

Szeretem ezt a világot; bármi történjék, szeretek élni és könnyen nyitok mások felé. Ez utóbbinak számtalan esetben pofon a vége, mert egyesek gyakran inkább leharapják a karod, mintsem elfogadják a kezed. Csalódtam, és még bizonyára nagyon sokszor fogok. Megfáradok, a kezembe temetem az arcom, nem találom a fonal végét, amit éppen csak az imént kaptam el. Olyankor azt képzelem, az Idő, a közeledő Háború magához láncol. Befogja a szám, hátha nem harapok, hátha gyenge vagyok, hátha nincs már bennem erő a sikoltásra sem.
Nagyon nehéz munka nyitottnak, őszintének és vidámnak maradni. Vidámnak a legnehezebb. Hiszen mennyivel egyszerűbb lenne felnézni, és azt mondani: „Uram, miért adtad nekem ezt a terhet? Hiszen látod, gyenge vagyok! Gyenge vagyok, vedd el az életem, nem tudom ezt tovább csinálni!”

Azután mindig elfogadom. Mondják, az ember mindenbe beletörődik - idővel. És megtalálom a megoldást. Leleményes vagyok, mondhatnád. De fogalmad sincs, mit nem hoz ki a szükség az emberből.

Van egy húgom, így korán megtanultam osztozkodni. Ráadásul sosem volt olyan az anyagi helyzetünk, hogy a kompromisszumokat megkerülhessem, és ezért ma hálás is vagyok. Már könnyedén lemondok bármilyen csokoládéról – a kávéról viszont nem vagyok hajlandó. Káros szenvedélyként a koffein máig része az életemnek. Olykor túlalszom magam, általában szétszórt vagyok, túl sokat beszélek, túl hangosan nevetek, vagy éppen összeesküvés elméleteket sejtek a háttérben, ott ahol annak nyoma sincs.
Hajt a tudásvágy, van bennem egy megfelelési kényszer. Mindig többet, mindig alaposabban érteni, átlátni. Látod? Caroline szerint a szerény fegyelmezettség mögött képtelen vagyok elviselni, ha nincs körülöttem dráma, ha nem én vagyok a középpontban, és amint nincs probléma, kreálok magamnak. Beismerem, tényleg van bennem hajlam arra, hogyan bonyolítsam túl a helyzeteket, és túlságosan paranoid vagyok, de ez nem ilyen egyszerű, mert...
Mert közel húzlak magamhoz. Mert bájos vagyok, mosolygok rád, elvarázsollak, beavatlak – de tudom, amint megtudod, mi jár együtt velem, milyen az, ha nem tudsz előre tervezni, ha állandó kérdések közt kell élned, akkor majd nem akarsz engem többé. Nem szeretsz majd. Nem számít majd neked többé semmi.
Én pedig kapaszkodom az Égboltba. Mi mást tehetnék?

Külső: Ha megpillantasz az utcán...
Azonnal szembetűnhet hosszú, dús szőke hajam, valószerűtlenül fehér bőröm, középmagas alakom. Igazán édesszájú vagyok, a családban megforduló nők gondoskodtak arról, hogy genetikailag hajlamos legyek az elhízásra, ám a rendszeres idegeskedés, és a munkahelyi stressz formában tart. A magam 169 cm-éhez képest a súlyom természetes, bár sosem voltam szikár vagy csontos alkat.
Vonásaim akár bájosnak is nevezhetőek, mert bár az arcom nekem sem szimmetrikus, az egyenes vonalú orrhoz enyhe tekintet társul. Általában.  Kék szemeim ugyanis hol mérhetetlen kíváncsisággal, hol pedig meglepő fáradtsággal vizsgálják a körülöttem összezsúfolt világot. Megjelenésemre mindig nagy gondot fordítok, bár nem ezt tartom a legfontosabbnak, mikor egy nőről van szó. Legotthonosabban a munkahelyi köpenyemben mozgok, ha tehetném, soha nem vetném le.
A kép azonban, amelyet az utcán magadévá teszel belőlem, mindig az aktív nőt, az igyekvőt, a vidámat, a szorgalmasat, az összeszedettet mutatja - abban a pillanatban ugyanis, amikor holt fáradtan beesem aprócska avignoni bérlakásom ajtaján, és meggyötörten lerogyok a kanapéra, soha nem lát engem senki.

Előtörténet:



Jól emlékszem a pillanatra, mikor Caroline Dupont először átlépte a csendes, szerény avignoni ház küszöbét, mint karon ülő csecsemő. Hihetetlenül szőke haja lágy csigákban keretezte csöpp arcát, kék szemei – melyek idővel majd besötétednek -, ártatlanul, kíváncsian pislogtak a Világra, erre a befogadhatatlan, hatalmas Valamire. Azonnal a rabja lettem. Nővére. Védelmezője. Oltalmazója. Pajtása. Pártfogója. Bűntársa.
Pedig akkor még csak négy éves voltam.

A családfánk sosem volt kifejezetten terebélyes, szüleim mindketten egy-egy testvérrel büszkélkedhettek, akik – csakúgy, mint mi magunk -, mindig is Avignonban éltek. Én a magam részéről kiváltságosnak számítottam, amiért beadhattam jelentkezésemet a párizsi egyetemre. Erről azonban majd később beszélek részletesen!
Charles és Armand Dupont a lakosság számára mindig is furcsa párnak tűnt. Késői házasság, későn érkező gyerekek – ráadásul két lány, akik a legpozitívabb vélekedések szerint sem vihetik soha tovább a család nevét! Az pedig, hogy édesapámat az „utódlás” kérdése nem izgatta, egyenesen abnormálissá avatta a helyzetet. A rólunk kialakított, felemás képet csak fokozta a tény, miszerint anyám művészi babérok learatására törekedett – festményei nem voltak sem korszakalkotó művek, sem elgondolkodtató szárnypróbálgatások, inkább csak impressziók, benyomások… középszerűek. Édesanyám viszont szenvedéllyel festett, és sosem siratta el hervadó ifjúságának megvalósítatlan álmait, mikor hétfő reggelente fellépett a katedrára, hogy órát tartson a rakoncátlan nebulóknak. Felnéztem rá, pedig mint már említettem, nem tett hihetetlen felfedezéseket, nem talált fel új ABC-t, nem írt társadalomkritikától fröcsögő regényeket. Azonban a nevetése olyan volt, akár egy érett, lédús őszibarack a nyári hőségben. Egészen páratlan. Szerettem. És a Papa valahányszor meghallotta ezt a kacagást, elmosolyodott.
Tulajdonképpen kettejük házassága ilyen apróságokból állt. És belőlünk, a lányaikból. Utólag, felnőtt fejjel visszatekintve látom, mennyi áldozatot hoztak értünk, melyeket mégsem vetettek a szemünkre soha. Sajátos volt a kapcsolatunk, mindemellett. Édesapámmal soha életemben nem beszélgettem fél óránál többet, mély, húsba vágó dolgokról akkor sem igazán. Jó kedélyű, csendes férfi volt, aki sosem sietett sehová. (Azt hiszem, ez az ilyen befőttesüvegbe zárt városok mellékhatása, ahol már se ki, se be nem mozdul senki.) Nem kifejezetten intelligens, de annál igazságosabb. (Mára édesapám emlékéből nem őrzök teljes képeket, és ez néha fáj; a kezét, az érdes, meleg, férfias kezét viszont látom, amit felsértett a folyamatos gyári munka. Éljen a kapitalizmus!)
Anyám vele szemben olyannak tetszett, akár a tavasz. Szeszélyes volt, bizalomgerjesztő, és az utolsó években egyre öntudatosabb. Ugyanakkor ma, a jelenlegi nehéz helyzetben fogalmam sincs, hová lennék az ő általános segítsége nélkül. Még akkor is, ha olykor már legszívesebben bezárnám a kamrába, hadd ossza az életbölcsességeket saját magának…

És, hát mindeközben ott volt Caroline is.
Ő mindig sokkal vakmerőbb és akaratosabb volt, mint én. Nagyobb fantáziával, kevesebb gátlással, ami nem feltétlenül jelentett jót. A családi címkekör hivatalosan is beállt: én voltam az okos, ő pedig az izgalmas, ami engem – mit tagadjam? -, meglehetősen rosszul érintett. Igen, rivalizáltunk. Igen, sokszor élesen bíráltam a butaságait, amiért nem gondolkodott józanul – gyakorta sehogyan sem -, amiért teljesen szentimentalista volt olyan dolgokban is, amelyek komolyságot kívántak!
Ő pedig döglött halnak, könyvmolynak csúfolt engem, mert helyette is tanultam. Ráadásul nem elég, hogy a bizonyítványomat minden adandó alkalommal az orra alá dörgöltem, még barátaim is voltak. Nem magamutogató művészek, de kedves, megértő, sokoldalú emberek. „Unalmasak”, hangzott Caroline ítélete, mire én csak felhúztam az orrom. A kedélye oly sebesen, követhetetlenül – akár napokra – megváltozott, elfelhősödött, akár a nyári égbolt zápor idején. Én hozzá képest zavarónak tűntem az állandó optimizmusommal, ugyanakkor mély lényeglátásommal.
Azonban a folytonos csatározások, viták és problémák mellett mégis Caroline jelentett számomra mindent az életemben. A folyton rövid szoknyájával, a pucér lábával és a természetellenes meglátásaival elvarázsolt. Örültem, amiért nem hasonlítottunk. Így sokkal könnyebben tudtuk értékelni is egymást.



Az egyetemen töltött éveket leszámítva sosem hagytam el Avignont, s valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy a város lassan, komótosan változó arcán megtanultam megkülönböztetni az egyes nyarakat – egymástól.
Gyerekként a Nyár holmi bűbájos, szemkápráztatóan fényes játékszernek tűnt. Legkedvesebb volt számomra az augusztus – természetesen -, mivel akkor születtem. A forróság, a hangos kacagás és a hűs permet összekapcsolódott bennem a születésnapi, cukormázas torta gondolatával, az ajándékokkal, és így még jobban szerettem. Persze, ez nem egyedi eset. És nincs benne semmi említésre méltó…
Az avignoni nyarak valójában nem ezért voltak különlegesek.

Valójában azt hiszem, már maga a nyár egészen megkapó. Varázslatos fényjáték, mintha hónapokon keresztül egy kaleidoszkópba bámulnál, elámulva. Nincs két egyforma napsugár, nincs két egyforma levél, amelyen a fény zölden szűrődik keresztül. Az évnek ezen szakaszában megérinthettem a szememmel a város minden patinás, neomór avay klasszicista stílusban felhúzott épületét, az épületek minden tégláját. A Pápai Palota az egyik személyes kedvencem, amelynek gótikus falai közt tudomásom szerint hat konklávét tartottak meg! Lenyűgöző, nem?
Az ilyen városi túrákat régen - néhány évvel ezelőtt -, a kedvenc szórakozásaim közé soroltam. Felkerekedtem, és bár bakfis korom óta jól ismerem Avignon minden zegét-zugát, Párizs nyüzsgése után jól esett itthon kikapcsolódni.
Az utolsó ilyen nyári "városnézést" Caroline oldalán ejtettem meg, négy évvel ezelőtt, július 23-án. Jól emlékszem arra, ahogyan nevettünk - egészen pontosan sületlenségeken kacagtunk, olyan hangosan, hogy az utcán utánunk fordultak. Egyesek csak a szemüket forgatták, mások értetlen derűvel méregettek. Elevennek éreztem magam; tisztának, erősnek.
A Musée Calvet udvarán leültünk a kőre, és Caroline egy pillanatra elkomolyodott, ajkát beharapva nézett rám, miközben neki állt bonyolult fonatba rendezni a fürtjeimet.
" - Mostantól minden másképp lesz, Lydian? Mármint úgy értem, én elköltözöm, Te ott maradsz anyával meg apával, és..."
Forró, lassan csorgó nyári szellő borzolta a copfjából kilógó tincseket. Óvatosan, szelíden. Meg akartam nyugtatni. Eloszlatni a kételyeit, ahogyan egy jó nővérhez illik. Azonban ehelyett csak azt feleltem: "- Gondolj arra, micsoda kaland lesz! Minden nap más és más. Jó buli."
A buli szó olyan természetellenesnek hatott az én számból, hogy Caroline-ból kiperdült a kacaj. És ezzel véget ért a mi évszázados beszélgetésünk a szerelemről.

Caroline Dupont és Charles de Tamble 1936. augusztus 3-án léptek frigyre. A húgom még húsz éves sem volt; a fiatalember tartózkodó, de megkapó és a de Tamble textilbirodalom örököse.
Egy héttel később, 1936. augusztus 10-én egy orvosi szűrővizsgálatot követően kézhez kaptam a leleteimet, melyek azt állították: 98%-os bizonyossággal sosem lehet saját gyermekem.
Ennyit a méltán híres avignoni nyarakról.