Határozottan segít az, hogy Isaac mellettem van, az érintése nélkül azt hiszem, képtelen lennék megmozdulni. Így is eléggé le vagyok fagyva, de nélküle ott maradnék a fenekemen a fűben, tátott szájjal.
Így viszont képes vagyok megszólalni.
– Lent semmit nem láttam, csak azt a szegény cicát és nem volt zaj sem, csöpögés sem – bizonygatom, de valójában azért jár a szám, mert félek.
Az a sötét valami borzongató. De a kútban akkor sem volt ott, vagy ha mégis, hát ott nem bántott, az biztos. Isaac fegyvert vesz elő, de én remegve csimpaszkodom belé.
Nem szeretném, ha lőne, ahogy Andrew is nyugalomra inti.
Rettegek, de azt hiszem, még rosszabb lenne, ha ez a valami azt hinni, hogy ellene fordulunk. Csak reménykedem, hogy a fiúk nem tesznek semmit, és magamban azt mondogatom, menjen el ez az izé, ne bántson minket.
Csak menjen el! Ne bántson minket!
Felettünk lebeg… és akkor szegény Maise talpra áll és elindul, ahogy van. Nem tehetek róla, de kibuggyannak a könnyeim. Annyira sajnálom a cicát, azt is, hogy fel kellett vágni, a bohócot is, mindent. Ugyanakkor az egész nagyon szörnyű, hiszen Maise nem él, nem lett ép és egész. A gazdiját is sajnálom, őt is…
Én sosem akartam bántani szegény macskát, de nem is tettem, és Andrew sem, és Isaac sem, hiszem Maise már addigra… Az bántotta, aki a bohócot belégyömöszölte valahogy. Az a gonosz!
Nem mi!
Csak reménykedem, hogy a fiúk végül nem lőnek… reménykedem.
Ahogy a macska eltűnik, az árnyéklény újra sikolt, és felénk indul.
Becsukom a szemeimet, szorítom, ne is lássam, a lélegzet bennem akad, vakon tapogatok a fiúk keze után, valahogy ösztön, hogy mindkettejüket meg akarom érinteni, és ha ők is felém nyúlnak, akkor bizonyára sikerül is. Csak valami belső érzés, hogy össze kell kapaszkodnunk.
Aztán hideget érzek, jeges hideget, majd megfagyok, a mellkasom feszít, egy pillanat kettő, az agyam azt mantrázza, hol a dobbanás, hol van, dobogj…
Aztán a hideg enged, levegőért kapok, a szívem majd kiugrik a torkomon, szaporán ver.
Lassan nyitom ki a szemeimet.
– Elment? – kérdezem reszkető hangon.
Körbenézek, mintha kezdene felszállni a köd, és melegebb is lenne, sötét van, éjszaka, de az a furcsa köd eltűnt. Ahogy az árnyat sem látom már.
Felnézek az égre:
– Csillagok.
A fiúkra nézek, majd újra fel, a fák ágai között fel az égre..
– Látjátok őket? Odafent ragyognak a csillagok.
Ostobaság talán, de azt hiszem, bármi is történt, megúsztuk. Szerencsésen. Vagy talán, mert nem minket akart a valami.
A tarkóm picit bizsereg ugyan, de ahogy odanyúlok, nem érzek semmit. Majd megkérem Jeanne-t, nézze meg, majd otthon mi lehet az, megcsípett-e valami. Mert már tudom, hogy hazajutok újra, hogy kijutunk az erdőből.
Igen, ki fogunk jutni. Muszáj.
Mélyet sóhajtok.
– Vége van, ugye? Már nem lesz semmi baj, ugye? – kérdezem azért, és közben a fiúkat nézem, felváltva, de közben Isaac-hez araszolok közelebb.
– Hazamegyünk?
Én szeretnék, de talán ők előbb megkeresnék a többieket, illetve Ezredest sem hagyhatjuk itt, bár talán ő már valahol az erdőn kívül vár minket. Én ebben reménykedem.

Természetesen magamhoz ölelem Vi-t. Ez a dolgom, hogy megnyugtassam és megóvjam. Az utóbbival csúnya kudarcot vallottam. Hagytam, hogy lemenjen a kútba és veszélybe sodorja magát. Puszit adok a homlokára és szorosabban ölelem magamhoz.
Senki véleménye nem számít, a megjegyzésekre se figyelek, akinek nem tetszik az nem néz ide, miért titkoljam, hogy szeretem Vi-t? Felesleges lenne, aki picit is számít az tud erről, mármint Andrew és Jeanne, a többiek véleményére teszek.
Grimaszolva nézek Andrew-ra, de aztán megragadom a kést és a döglött ám igen eleven jószághoz léptem, a szag felkavarta a gyomrom, de ezzel nem törődve mártottam bele a késem és kezdtem felszelni a macskát. A sebészi beavatkozás közben kétszer is úgy éreztem, hogy nem csak elhányom magam, de a gyomromat is kiöklendezem nyomban. Sorban jöttek ki a belsőszervek a vér és aztán pillantottam meg azt a felhúzhatós bohóc játékot. Hitetlen arckifejezéssel bámultam a játékot és persze eszembe jutott, hogy ezt, hogy a francban tudta lenyelni? Ez okozta a kimúlását is vagy valami más? A szag annyira bántotta már a gyomrom, hogy fogtam és arrébb álltam a dögtől.
-Ez az állat vagy nagyon éhes volt és azt se nézte mit nyel le, vagy valaki direkt nyomta le a torkán. És ez még mindig nem magyaráz meg semmit édesem. - Adok egy puszit Vi-nek.
A macska most már nyugton maradt, nem volt semmi olyan benne amit elmével fel ne lehetne fogni és feldolgozni. Sokkal durvább lett volna a helyzet, ha mondjuk semmit nem találok benne és mégis mozog. Akkor azt hiszem feladnám a józan eszem. Bár így is elég fura volt, ahogy ugrott egyet a macska teste, vagyis megmozdult mikor belevágtam a kést.
Az idegesítő csöpögés hamar elhal és ez most talán idegesítőbb, mint, amikor csöpögött. Az utána következő velőt rázó sikoly váratlanul ér mindannyiunkat. Vianne hátra esik én pedig ösztönösen sietek mellé, hogy felsegítsem. Abban pillanatban ahogy a kút felé fordulok látom meg a füstszerű lényt ami kifelé igyekszik a kútól. Előrántom a fegyverem, nem mintha ez ellen használna hisz nem szilárd élőlény, az se biztos, hogy élőlény, de mégis megnyugtat, ha a kezemben tarthatom a fegyverem.
A sötétség ezúttal egy árnyalattal mélyebb színt öltött. Lassan már az orromig se fogok látni.
-Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy ott volt Vi. Még szerencse, hogy nem bántott, többet nem engedem, hogy magán akcióba kezdj. - hangomon hallhatja, hogy nagyon is komolyan gondolom. Baja eshetett volna, azt pedig soha nem, bocsátottam volna meg magamnak.

Remegve simulok Isaac-hez miután a fiúk felhúztak a kútból. Mocskos vagyok és bizonyára elképesztően büdös is, igaz, én magam szinte már nem is érzem, az orrom annyira túlterhelődött a kútban, de Isaac ennek ellenére magához ölel.
Annyira jó így, így talpon tudok maradni, fejem a vállára hajtom és majdnem két percig megengedem magamnak a luxust, hogy ne törődjek a külvilággal, csak ölelem a derekát, és bújok. Az sem érdekel, néz-e Andrew. Lényegében nem számít, úgyis tudja, hogy együtt vagyunk az öccsével. Sőt, szerintem már a többiek is tudják, de nem érdekel, illetve, nem is az, hogy nem érdekel, hanem inkább nem zavar, nem bánom, ha tudják. Én nem szégyellem.
És láthatóan Isaac sem, ez pedig megmelengeti a lelkem és erőt ad, végül ahhoz is, hogy picit eltoljam és…
Szerencsétlen macska! Bevallom, kénytelen vagyok nagyokat nyeldekelni, és küzdök azért is, hogy talpon maradjak, de egyelőre még sikerrel.
Isaac visszaszól a bátyjának, nem mintha nagyon más vártam volna, de végül mégis nekifog, hogy kiderítse, mi mozgatta szegény Maise-t.
Nyitott szájjal lihegve küzdök a hányinger ellen, és biztos vagyok benne, hogy Isaac is hasonlóan érezhet, de szerintem Andrew arcszíne se lenne az a pirospozsgás, ha lehetne látni ennél a fénynél.
Aztán meglátom a bohócot és zihálva szakad ki belőlem a levegő:
– Jesszusom!
Remeg a szám széle és a kezeim hol ökölbe szorulnak, hol ellazulnak. A fiúkra nézek, hol az egyikükre, hol a másikukra, de végül Isaac-en állapodik meg a tekintetem, de mind a kettőjüknek címzem:
– Legalább csak egy buta játékfigura. Ez, ez mindent megmagyaráz. Ugye?
Nem szegény halott macska mozgott. Nincsenek zombi macskák. Nem is valami undorító szörny lakozott benne, csak egy buta játék.
Azzal szinte nem is törődöm, hogyan kerülhetett ez a valami a hasába. Talán nem is kell minden részletet tudnom. Ugye?
Már épp megnyugodnék, mikor a fura csöpögés hirtelen abbamarad. Hihetetlen, de most szinte hiányzik, ugyanakkor örülök is, hogy már nem hallom.
– Végre vége ennek az idegesítő…
Idáig jutok, mikor a kútból sikoltás hallik. Hangos, riasztó, nem evilági.
Én is sikoltok, és ahogy hátrálok, elbotlok és egy huppanással a hátsómon kötök ki, de közben a kútra meredek és látom, ahogy valami sötét füstszerű árnyék emelkedik ki belőle. Tátogva, hadonászva intek a kút felé. Kinyújtott karom vadul remeg.
– Nézzétek!
A fények elhalványulnak, a tisztásra szinte mintha még jobban ráborulna a sötétség, és az a valami nagyon nem tűnik barátságosnak.
– Ez nem volt ott… – dadogom. – Esküszöm, hogy nem…
Lehet, hogy most kellene elájulni, annyival jobb lenne, de mégis eszemnél maradok, legalábbis annyira, mint eddig voltam, bár lehet, hogy egyszerűen megbolondultam.
Próbálok a Maxwell testvérek, de főleg Isaac felé mászni, miközben azon mantrázom, hogy az a sötét izé ne forduljon felénk.
Úgy érzem, muszáj elérnem őket, Isaac-et.
Együtt erősebbek lehetünk ez ellen.

Ideges vagyok mindaddig míg meg nem pillantom Vianne-t ahogy felfelé húzzuk a kútból. Mikor felér megérzem azt az éktelen büdös szagot, hamarosan meg is látom mi okozza ezt, a gyomrom majdnem kiadja a tartalmát. Vi felhozta a lenti döglött macskát. Egy pillanatig nézem csupán a tetemet, de aztán a legnagyobb nemtörődömséggel hagyom ott és lépek Vi-hez. A macska várhat ennél százszor fontosabb dolgaim is vannak.
Magamhoz ölelem Vianne-t. Egy cseppet sem érdekel sem az, hogy hol volt sem az, hogy most hogy néz ki. Egyszerűen látom rajta, hogy szüksége van rám. Miután elengedtem a kezem azért a derekára fonódva maradt csupán megnyugtatás képpen.
Tekintetem ismét a döglött jószágra vándorol és kétszer is megnézem, mert nem vagyok benne biztos, hogy jól láttam-e, de a macska hasa mozgott. Nos, történt már itt sok furcsa dolog, de ehhez hasonlót még nem pipáltam.
Grimasszal a képemen fordulok Andrew-hoz.
-Nem a szolgád vagyok, ha nem emlékeznél, neked is ugyanannyi felvágni a dögöt, mint nekem. - Felettesem vagy sem, akkor sem vehet rá mindenfélére. Nekem bőven elég volt ebből a napból, semmi kedvem még macskát kaszabolni is. Ám Vi is rám szavaz és ha Andrew-t nem is kímélném meg a darabolástól, Vianne-t igen. Kelletlenül veszem át a kést és lépek a bűzlő tetemhez. Már messziről is fertelmes szagot áraszt, de közelről egyszerűen rémes. Odahajolok, hogy a késsel elérjem a néhai állat testét, de a szagtól úgy felkavarodik a gyomrom, hogy két három öklendezés után vagyok csak képes belemártani a kést. Valamennyire engem is érdekel mi az ami a macskában mozog, de ha lehetne megkímélném magam és Vi-t is a látványtól. Talán rejtélybe bukkanunk, mert nem kizárt, hogy csupán valami béka vagy valami állat belepetézett a tetembe és a kis lurkók akarnak kiszabadulni, vagy éppen felfalni a fészküket. Lassan kezdem felmecceni az állatot és egy jó pont oda, hogy nem kelt fel és harapott meg eddig, ezt sem tartanám kizártnak ezek után. A bura mindent felforgatott, meg se lepődnék, ha lassan halottak rohangálnának közöttünk.

Az Íjász nem hazudtolja meg önmagát, a stílusa is a megismert kedves. Nem szólok neki semmit, csak megvonom a vállam és vágok egy fintort. Aki ismer, az nagyjából úgyis tudja, hogy mi a véleményem a fickóról.
Finoman fogalmazva, amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten. A tag nem lopta be magát a szívembe. Ennek ellenére, sőt pont ezért nem állok össze vele, mert ugye, minek vitatkozni, ha nincs kivel? Meg az sem lenne jó, ha ellenem, vagy Isaac ellen fordítaná az íját. Azt nagyon nem akarnám.
Van épp egyéb bajunk is, minthogy egymás torkának ugorjunk. Mert akár tudomásul veszi a fickó, akár nem, mindannyian egy csónakban evezünk, akik a bura alatt ragadtunk.
A Maxwell fiúk szerencsére elég gyorsan felhúztak, vödröstől és döglött macskástól. Felfelé a kútból végig abban reménykedtem, hogy kapok majd segítséget a kimászáshoz, mert nagyon nem szívesen érnék a vödörhöz. A gyomrom így is kavarog, és próbálok olyan keveset és olyan felületesen lélegezni, ahogy csak tudok.
Kikerülve azonnal köhögni kezdek, majd jó pár lépésnyire próbálok kerülni a felboruló vödörtől és a fűre guruló tetemtől. Az arcomon ott az undor, a torkom összeszorul, szaporán pislogok, hogy ne kezdjek bőgni.
Annyira jólesne egy ölelés, de kérni nem merem, és félek, amilyen undorító vízben tapicskoltam, meg amihez nyúltam, hogy nem most fogom megkapni. Én sem ölelném meg saját magamat, de komolyan. És mégis…
Andrew kérdése arra jó, hogy ne omoljak össze, mert a válaszra koncentrálnom kell, és annyira kínos lenne visszaadni az ebédemet, vagy még rosszabb, ha elájulnék, az… az lenne még csak rémes!
– Mert a kútban nem maradhat! – vágom ki remegő hangon. – A vizet, azt tönkretenné. Teljesen.
Bár ha valaki megkérdezné, innék-e én most abból a vízből, akkor tényleg… Jézusom! Nem gondolok ilyesmire! Nem gondolok!
Nyeldekelek. Próbálok lassan és mélyen lélegezni. De a macska bűzlik.
Nem gondolok a macskára!
Inkább a csöpögésre.
– Mi a bánat csöpög? – kérdem félhangosan, és a testvérekre nézek, és akkor látom meg, hogy Andrew kést nyújt Isaac felé, és az a szerencsétlen macska, illetve ami maradt belőle…
– Az az izé – a hangom most már biztosan remeg –, az mozog!
Én meg biztos bekattantam a kútban, és hallucinálok. De lehet, hogy Andrew is azt látta, amit én? Ketten csak nem képzeljük ugyanazt, bár az álmot is… Jaj istenem! Tuti becsavarodom!
– Én hozzá nem nyúlok még egyszer szegény Maise-hez! – hadarom kissé hisztérikusan. – Isaac!
Egyértelműen övé a kiváltság, ha meg bírja tenni. Mert akarom is látni, meg nem is mi mozgatja szerencsétlen macskát. Félek, akár tudom, akár nem, okoz majd pár rémálmot a mai este.

A szemeim résnyire szűkülnek, ahogy nem túl szép pillantást vetek az Íjászra, ahogy magamban nevezem, mivel a fickót nem ismerem, de túlzottan nem is vágyom közelebbről megismerni.
– Egyéb ötlet? – szólok én is oda neki. – Legyen kreatív! Vagy maga nem álmodott múlt éjjel erről a helyről?
Csodálnám, ha ő csak véletlenül sétált volna erre, de komolyan. Szerintem egyikünk sem véletlenül van itt, csak még nem tudom, mi ennek az egésznek a célja.
Vagy ki tudja? Nem kombinálok tovább ezen, ugyanakkor észreveszem, hogy Isaac-nél felszaladt a vezérhangya. Eleve mérges volt már akkor is, mikor engem a bokorban talált, ahogy leskelődtem, utána az se használt neki, hogy Ezredes tőle szokatlan módon elszaladt, majd hirtelen eltűnt. A lehetőség pedig, hogy a kút káváján a kutyája vére van, a mélyén pedig a teste…
Mégis vissza tudja fogni magát és uralja az indulatait. A pilláim alól nézem, és, nem is tudom, mi ez az érzés, ami elönt. Leginkább talán büszkeség, borzasztó büszke vagyok rá, hogy ennyire összeszedett, pedig totál szét is zuhanhatott volna. Akár.
Mélyet sóhajtok, és dacára a rettentően idegesítő környezetnek, a vészjósló ködnek mégis örülök. Lehet, hogy mégis igaza van az Íjásznak, bolond vagyok, csak nem abban az értelemben, ahogy ő gondolja.
A két másik lány végül eltűnik a fák között, nyomukban az Íjásszal. Én meg maradok a Maxwell fivérekkel, akik között érzésem szerint meglehetősen puskaporos a levegő. Kicsit félek, hogy esetleg pont most ugranak egymásnak, hiába, annyira nem ismerem még milyenek, ha ketten egy helyen vannak. De végül is nem történik semmi, egyelőre, és reménykedem, ez így is marad.
Andrew leszedi a kötelet a fa tengelyről, ami okos ötlet, mert a váz korhadtnak néz ki, és nem akarnék a kútba zuhanni, akkor se, ha nem túl mély, és akkor se, ha víz is van az alján.
Meg az a valami.
Isaac persze megpróbál lebeszélni, nem ő lenne, ha nem próbálná.
– Ha te mennél, lehet, nem bírnánk felhúzni – mondom halkan, és Andrew felé intek, aki a kötelet készíti elő, melynek végén ott a vödör is. – A kút tengelye, meg a kerék, már nem fognak segíteni…
Isaac magasabb nálam, nehezebb is, és persze jóval erősebbek a karizmai, de a kútból kötél nélkül senki nem tud felmászni szerintem, nem vagyunk pókok, egyikünk sem. Biztosabb az, hogy a két fiú meg tud tartani engem, mint hogy én bármelyikükkel együtt a másikat.
De ettől függetlenül félek. Nem is kicsit.
Isaac suttogása, de még inkább a puszi megnyugtat kicsit. Legalább már nem dühös, annyira. Bólintok, és nagyon óvatosan adom neki vissza a fegyvert és nem kicsit könnyebbülök meg, hogy nem sült el. Nem értek a lőfegyverekhez. A palacsintasütő, a sodrófa, vagy a paradicsomkaró, az már más tészta…
Lassan ereszkedem le, szerencsére a fiúk stabilan tartják a kötelet. A kút alján víz van, fél combig érhet, és bűz, az meg az egekig. A vízben egy állat teteme lebeg, halálos csendben. De nem Ezredes az, kicsi szőrös test, felfúvódva.. vagy… Felzokogok, annyira szörnyű. Szeretem a cicákat, és ez itt egy cica.
A test bűzlik és… és gusztustalan és… kerülget a hányinger, de akkor sem hagyhatom a kútban, elfertőzheti a vizet teljesen, ha már meg nem tette.
Óvatosan érek hozzá, szinte csak két ujjal, szent egek, ezek után órákig sikálom majd magamat, az biztos, de a vödörbe hengergetem a vízben lebegő testet. A szegény jószáj nyakán nyakörvet veszek észre, azon bilétát, nem vagyok teljesen biztos, hogy jól látom-e, mert nincs éppen túl sok fény idelent, de mintha a neve lenne rajta: Maise. Könnyek marják a torkomat. Valaki szeretett kedvence volt. Hogy került akkor ide? Talán valaki bosszúból tette? Vagy… a cica hasa túl nagynak tűnik, lehet, hogy vemhes volt, és ezért ölték meg? Mert biztos nem lett öngyilkos, hiszen csak egy kis állat.
Teljesen elmerültem a gondolataimban, de Isaac kérdésére felfigyelek.
– Megvagyok, csak annyira szörnyű – szólok fel, majd nyelek kettőt, mert forog a gyomrom az egésztől. Csak legyek már fent. – De nem Ezredes az – jut eszembe még jókor, hogy megnyugtassam Isaac-et –, és most húzzatok fel, kérlek!
Jó erősen megkapaszkodom a kötélben, de nem mászom, mert azzal csak feleslegesen rángatnám, és úgy nehezebb tartaniuk, arra figyelek, szegény Maise vissza ne essen a vödörből, és várom, hogy újra fent legyek.

Magamban háromszor is elképzeltem ahogy a bunkó fickó orrát betöröm, de még ennyire se tartom méltónak, hogy bemocskoljam a kezem miatta. Természetesen roppantul nem tetszik, hogy lehülyézi Vianne-t, de ha most odamegyek és lerendezzük ezt, két dolog történhet, egy: valamelyikünk szép feldagadt és törött tagokkal végzi, amilyen dühös vagyok azt hiszem Ő lenne ez a példány. Persze, látom én, hogy erőviszonyokban Ő jóval fölém tornyosul, de olykor nem minden az erő. Kettő: Elterelné a figyelmem a dolgomról, márpedig még ha Ezredes csak egy nyanvatt dög is ahogy Ő mondaná, százszor többet ér nála.
-Ja igen, először is, a csajomat nem kell védeni, másodszor, jobban járt mindenki ennyivel. - Szögezem le ezzel, nem vagyok hajlandó tovább társalogni a seggfejjel.
Jobban leköt az, hogy megpróbáljam meggyőzni a barátnőmet arról, hogy a kútba mászást nem neki találták ki. Az meg végképp nem tetszik, hogy a fegyvert csak úgy elrakja, mi van ha elsül?
-Vi, az isten szerelmére, ez több mint veszélyes, nem mehetsz le oda! - Én is belátom, hogy könnyebb nálam és a kötelet is kisebb erőfeszítésbe kerül tartani, ha nem én csimpaszkodom rajta, de akkor is, mi van, ha elszakad a kötél? Ezt nem kockáztathatom. Látom mennyire elszánt és még ha nem is tetszik az ötlet, hogy lemásszon oda, tudom, hogy csak akkor tudnám megakadályozni, ha kirángatnám onnan és lekötözném.
-Rendben, lemehetsz oda, de a fegyvert nyújtsd át nekem, még a végén lelövöd magad. Ha kellene szólj és ledobom neked. -Súgom a fülébe úgy, hogy más ne hallja. Megpuszilom az arcát majd szorosan megfogom a kötelet. Egy cseppet sem múlt el az aggodalmam, aggódom Ezredes miatt, de Vianne élete sokkal többet ér a számomra. nem értek egyet azzal a fickóval, mert Ezredes élete is számít, de ott valahol igaza van, hogyha Ezredes nagy eséllyel meghalt, neki már mindegy, viszont Vi még itt van és rá vigyáznom kell. Ahogy csak bírtam erősen tartottam a kötelet míg Vi ereszkedett. Néha egy másodperc erejéig eszembe jutott, hogy egyszerűen csak vissza kellene húznom a kötelet, hogy ismét biztonságban legyen.
Andrew segített leereszteni Vianne-t a kút aljáig, bár meg kell hagyni, észre sem vettem hogy itt van. Fentről egyáltalán nem láttam le az aljáig azonban a csobbanó hangok ismét feltűnnek, kicsit vonakodva, de rákérdek Andrew-nál hallja-e Ő is.
-Te is hallod a csobbanásokat? - Jobban örülnék neki, ha csupán én hallanám, az annyit jelentene mindössze, hogy kezdek bekattanni, ez már igazán nem nagy dolog.
-Jól vagy Vianne? - Kiabálok le a kút aljáig. Nagyon nem tetszik, hogy nem látok le a mélyére, jobb szeretek tisztában lenni a dolgokkal, hogy védjem meg Vi-t, ha nem is látom hol van?

Nem kicsit idegesítő a nyílpuskás tag. De egyelőre nem akarok szólni miatta, mert az egész helyzet nagyon feszült.
Már az is, ahogy az álmom egész nap gyötört, az, hogy utána ide hoztak a lábaim, az, hogy minden mennyire emlékeztet az álombéli helyszínre.
De akkor nem voltak itt emberek. Most pedig kisebb tömeg gyűlt össze, illetve ezen az aprócska réten annak hatunk. Mint az összeterelt birkák. De vajon miért? Mi történik velünk?
Bár sejtem, hogy Isaac nem boldog attól, hogy itt talált, de a kézszorítást viszonozza, és ez mégis jó jel.
Legalább gondolkodik, nem fagyott le teljesen. Annyira szereti a kutyáját, olyan nagyon. Ezredes nagyon aranyos tud lenni, dacára a termetének, és nagyon okos is. Meg hűséges. Képes lenne meghalni is a gazdájáért.
Fázósan borzongok meg. Nem vagyok hajlandó azt gondolni, hogy pont ezt tette most. Nem lehet! És kész!
– Nem tudom – pillantok fel Isaac-re. – De ez az egész hely annyira különös. Ezt láttam álmomban, de akkor senki nem volt itt.
A többiekre nézek. Aztán a nőre, Alishára.
– Elég bizarr közös álom, nem? – kérdezem tőle. – De bárcsak álom lenne az egész. A kút, a vér a káván. És.. és a test benne. Ne legyen valódi!
Mély levegőt veszek, és csak kimondom, amit gondolok. Maximum bolondnak néznek.
– Mert lehet, hogy amikor az ugatás megszakadt, akkor mind bekerültünk az álomba, kivéve Ezredest. Mert ő kutya. Ő nem álmodta ezt. Ő valahol a normális erdőben van, mi meg itt – folytatom kissé gyorsabban, mint ahogy normálisan beszélni szoktam.
Az egész erdő idegesítő, nem ilyen szokott lenni, ráadásul mindenki olyan, mint egy megfeszített húr. Ha ez így folytatódik nem is kell külső ellenség, egymást gyilkoljuk majd halomra. Lassan megcsóválom a fejem, igyekszem józan maradni.
– Maga befoghatná! – morranok végül mégis a nyílpuskás emberre.
Nem mintha nem lenne igaza, de csak részben, de a stílusa bicskanyitogató. Nem bánom, mikor Andrew Alisha után küldi, bár azért szöget üt a fejembe, hogy miért is bízza rá a nőt. Majd eltöprengek még rajta, de most van fontosabb dolgunk is.
Már épp nyitnám a szám, mikor Isaac egy töltött fegyvert nyom a kezembe. Meglepve nézek rá.
Ez nem semmi!
Iszonyatosan jó érzés tölt el attól, hogy ennyire bízik bennem és hogy ennyire félt.
– Rendben – bólintok, majd a fegyverre nézek. – Gondolom, ki kell biztosítani, magától nem sül el.
Nem igazán várok választ, mert hiszem, hogy akkor nem adta volna a kezembe. Ugyanakkor nem azt kérem, hogy mutassa meg, hogyan lőhetek. Nem valami lusta vasárnap délután van, és nem állnak előttünk konzervdobozok sem.
A fegyvert hátul a nadrágom övébe tűzöm, a hátizsákomat ledobom, és a kút kötele után nyúlok.
– Viszont oda én megyek le és nem te, Isaac! – jelentem ki. – És mielőtt vitáznál, én vagyok könnyebb. És te meg tudsz tartani engem, és vissza tudsz húzni a kötéllel. Vagy… ha kell … – nagyot nyelek –, őt is fel tudnád húzni. Plusz te sokkal jobban lősz, mint én, katona.
Kipréselek magamból egy biztató mosolyt, majd felülök a kút kávájára, kerülve a vérfoltot, és a lábaimat átlendítem.
Egy picit megrántom a kötelet, nem enged el. Egyelőre. Kínos lenne, ha én is a kút mélyén ragadnék a végén.
– Nos, akkor… – mély levegő, nagy sóhaj. Óvatosan elindulok. Még jó, hogy kötélmászásból mindig ötöst kaptam. – Fogjátok a kötelet!
Remélem, nem hagynak cserben.