Théo &Juliette

Igen, megint előbb cselekedtem, mint gondolkodtam volna. De esküszöm abban a szent pillanatban, meg se fordult a fejemben, Théo totális őrültnek titulál, hogy felbukkanva a semmiből, robbanok be egyszer csak a szobájába, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Az illemről nem is beszélve. De tényleg aggódtam, vagyis, még most is, mert túl nagy az adrenalin, épeszű gondolat híján, épp hogy csak el nem kezdek zokogni... És ez furcsa. Olyannyira, hogy konkrétan magamra se ismerek. Nem mintha, nem sírnám el magam, ha épp előttem vernének péppé valakit - közbelépni amúgy se bátorságom, se fizikai erőm nem lenne -, na de hogy, tök alaptalanul, mert egyáltalán nem biztos, hogy a friss ismerősöm verték agyon..., na, ez új.
- Csak mert pont a környéken vertek agyon valakit. És mert a szomszéd ezt mondta, és oké, hogy pletykás, de még hazudni nem hazudott, én meg arra gondoltam, hogy te... mert hát idegen vagy, a környéken... és egyből te jutottál eszembe. Amúgy egész nap is... egy kétszer, tényleg nem sokszor, és csak egy pár pillanatig. Ó Jézusisten, fogalmam sincs, miket beszélek - persze a hadarásom nem hagy alább, és igen, tellegetek úgy, ahogy azt egy veterán őrült is megirigyelné. Elkönyvelhetjük, hogy én magam se vagyok normális. Kezdek beletörődni.
- Nem, nem jó így... igazából Rizottót csinálok... Te jó ég, remélem nem égett oda - kerekednek el a szemeim, aztán legyintek egy sort, mondván, annak már úgyis mindegy. Ugyanis esélytelennek látom, hogy a húgom, legyen bármennyire okos is, tudjon vele kezdeni bármit is.
- Bocsánat, hogy csak így rád törtem, tényleg nem szokásom, csak.... - megijedtem? Talán.. ez még nem lenne elég ok arra, hogy végigsprintelve a városon, egy teljesen idegen férfi szobájában kössek ki.
- Most nagyon hülyének tűnök, ugye? - kérdezek rá félve, mert azért azt mégis jó lenne tudni, mennyire könyvelt el dilisnek. Bár a helyében, én már ki is paterolnám magam, nem hogy még hellyel kínáljam.
- Ugye semmi fontosban nem zavartalak meg? Mármint… jesszus, ez annyira ciki – nevetek fel, de szerintem már simán elmegy a fejem egy paradicsomnak. Sokkal könnyebb lenne, ha én magam legalább tudnám, miért tettem, de nem tudom.

Juliette & Théo

Még mindig vacillált; nem tudta eldönteni, merre tovább, mi lenne a megfelelő lépés. Persze, könnyű romanticizálni a helyzetét, előtte az egész világ ésatöbbiésatöbbi, de pont ezért egyszerűen lehetetlen jó döntést hoznia, mert még csak hozzávetőlegesen sem tudta elképzelni, jobb lesz-e, ha nekivág a világnak, mintha maradna.
Aztán hajnalban problémája levette a válláról a döntés felelősségét, és a roham után teljességgel egyértelművé vált, hogy még legalább két-három napig nem megy semerre, hacsak nem üldözik vasvillákkal.
A délelőtt nagy részét inkább átaludta, tizenegy körül szedte össze magát eléggé ahhoz, hogy minimálisan emberi formába hozza magát, de miután felöltözött is inkább csak az ágyon hanyattfekve olvasott, hogy elüsse valamivel az időt.
A kopogást hallva meghűl ereiben a vér - mégis ki jönne hozzá? Senkit nem ismer, senkinek nem kellene "meglátogatnia" - így pedig csak egyetlen dolog van, ami miatt bárki is kereshetné.
Tudják. Valahogy, valaki meglátta. De mégis hogyan?!
A zörgetés és az ajtónyitás közötti idő semmire nem elég; felpattan az ágyról és épp csak végigfut agyán a fenti gondolat, mellkasában növekvő, páni rémületet hagyva maga után - aztán meglátja a berobbanó Jult, de azért pislognia kell néhányat, hogy biztos legyen benne, ő az, ugyanis egyáltalán nem számított rá eddig, hogy valaha is fognak újra találkozni.
A lány láttán úgy megkönnyebbül, hogy még azt se fogja fel elsőre, amit az megérkezése pillanatában lihegve, a szavakat összemosva kérdez.
- Őőőőőő...mi? -csillogtatja meg reprodukálhatatlan intellektusát, miközben igyekszik nem mutatni, mi játszódott le benne az előző pillanatokban. Nem mintha egyébként Juliette nem lehetne a személy, aki vesztét okozhatja, de az ehhez hasonló gondolatokat igyekszik száműzni, mondván kezd alaptalanul paranoiás lenni.
- Nem, nincs semmi bajom, miért lenne? - vonja össze a szemöldökét, tekintetében némi furcsállással pillantva Julre, mert bár egy kicsit még mindig nehezen forog az agya, azért ez a helyzet neki is cinkes kicsit. És egyáltalán pontosan mire utal? Ezért rohant volna ide? Mert egyértelmű, hogy ezt tette - még mindig zihál kicsit, és úgy hadar, hogy Théo alig értette, amit kérdezett.
Erősen kételkedik benne, hogy ez lenne Juliette jövetelének az oka, bár tény, elég furcsa témafelvetést használ.
- Van kedved helyet foglalni? - mutat a szoba egyetlen berendezési tárgyára az ágyon kívül, név szerint egy kissé rozoga székre, majd várakozóan néz a lányra, hogy előadja, mit szeretne.

Théo &Juliette

Oké, határozottan állítom, minden rendben van velem ott belül, és igazából tök természetes, hogy lélekszekadva rohanok, csak mert azt hiszem, az idegennek, akit egyáltalán nem ismerek, valami baja lehet.
Jó, erre én se találok nyomós okot, csak azt tudom, mikor a szomszéd mesélte, hogy a hotel közelében, ahol Théo szállt meg, megvertek egy idegent, eldobva mindent, mai a kezemben volt, egyből odaszaladok.
Nem tudom, miért, és ez idegesít, az viszont még jobban, hogy a sráccal lehet történt valami, és lehet miattam, hisz én mutattam neki a helyet.
Nagy igyekezetembe még a dzsekim is elfelejtettem felvenni, de annyi baj legyen, a futástól úgyis kimelegszek.
Nem nézem, kinek megyek neki majdnem, vagy épp ki illeti nem épp szép jelzővel anyámat, csak az lobog a szemem előtt, hogy ne ő.
Igen, idióta vagyok, igen, életemben először teszek ilyet, és nem... továbbra sem tudom, mi ez a késztetés, miért kezdek én aggódni egy idegenért.
Mindenesetre, némi szóváltás után a recepcióssal - ami annyit tesz, hogy ő nem akarja megmondani, melyik Théo szobája, én meg mindenre elszánt tekintettel közlöm vele, hogy de, el akarja -, végigrohanva a lépcsőkön megyek egészen a keresett ajtóig, amit pár kopogás - történetesen két darab - után fel is tépek.
- Mondd, hogy semmi bajod - igazából nekem épp elég az, hogy egy kósza árnyat látok, már vetem is magam a nyakába. Mondjuk azt nem tudom, két lihegés között, vajon kivehetőek-e a szavaim.