Ω Főkarakter : Greta Lehnhart Ω Hozzászólások száma : 5 Ω Kor : 45
Tárgy: Rafael Kenway 2014-04-17, 13:08
Rafael Marcus Kenway
"If you're going through hell, keep going."
Userinfó: Greta Lehnhart
Név: Rafael Marcus Kenway Rang/Foglalkozás: Őrnagy Születési dátum: 1905. február 27. – Washington, Egyesült Államok Csoport: Átutazó
Jellem: Szeretnél megismerni, mi? Meghiszem azt! Ám sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak, engem kiismerni szinte lehetetlen. Legalábbis eddig még senkinek nem sikerült, ebbe beleértve magamat is. Jól hallottad, sokszor még magamnak is képes vagyok meglepetést okozni, szituációtól függően, vagy éppen függetlenül. Összetett jellemnek tartom magam, hiszen mindig más-más arcomat mutatom a világnak. Ez egyrészt jelenti azt is, hogy olyan vagyok, akár a hagyma. Rétegeim vannak. Ezeket a rétegeket le kell hámozni rólam, hogy megkaphasd a végső eredményt. Másrészt viszont az a büdös nagy helyzet, hogy kiszámíthatatlan vagyok, mint azok a macskák, akik az egyik percben még aranyosan dorombolnak az öledben, a másik percben meg hirtelen azon kapod magad, hogy az édes kiscicád a körmét mélyen a húsodba mélyeszti. Egyszerűen csak azért, mert ilyen a macskák természete – kiszámíthatatlanok. Akárcsak én. Sosem tudhatod, hogy mire hogyan fogok majd reagálni. Meglehet, hogy a kedvemtől függ, vagy attól, hogy kivel van dolgom. Nyilván, ha azok közé az emberek közé tartozol, akiket kedvelek, akkor nem fogom a falba verni a fejed, ellenben ha mégis, hát akkor bizony így jártál, barátom. A rétegeimet összegezve három fő alapréteg van, amiről tudni érdemes; a jól szituált úriember, a rettenthetetlen és bátor hazafi, az örök lázadó. A jól szituált úriember; ez anyám sara. Az én drága anyám – Isten nyugosztalja! – angol arisztokrata családból való. Tökéletes nevelést kapott, ami miatt aztán úgy gondolta, hogy ezt a tudást kötelessége átadnia egyetlen fiúgyermekének, azaz nekem. Pedig én meglettem volna e tudomány nélkül is tökéletesen, de hát az anyai szigor ellen nem lehet mit tenni ugyebár. Tetszett, nem tetszett – muszáj volt sznob körökben mozognom, és mindehhez még jó képet is kellett vágnom. Mert az igazságot közölni az ottaniakkal bizony illetlenség lett volna. A lelkem mélyén megvetek minden ilyen társasági eseményt, felszínes kapcsolatot, és úgy alapjáraton az egész sznobizmust, meg a származásomból adódó kötelezettségeket. Mindezektől függetlenül tökéletesen el tudom játszani azt, ami nem vagyok, és ami soha nem is voltam, és nem leszek. A színjátszás mestere vagyok én, ha úgy akarom. Ajtót nyitok a hölgyeknek, kifinomultan beszélek, diplomatikusan reagálom le a nézeteltéréseket. Noha legszívesebben nemes egyszerűséggel csak behúznék egyet az illetőnek. Mert temperamentumból aztán jutott nekem bőven, erről meg az apám gondoskodott. A rettenthetetlen; apám öröksége. A szüleim házassága nem volt se megszokott, se elfogadott. Anyám angol úrihölgy és apám amerikai katona lévén semennyire sem passzoltak egymáshoz, és voltaképpen nem túlzok, hogyha azt állítom, hogy minden ellenük szólt. Ők mégis kiállták az idő próbáját, és bármennyi megpróbáltatáson is mentek keresztül, végül boldogan öregedtek meg egymás mellett, és nem utolsó sorban megszülettem én, akinek mindkét szülőből kijutott a „jó”. Mindig is tiszteltem az apámat, ő az én példaképem, ha úgy tetszik. Fogalmam sincs, hogy végül is miatta vagy magam miatt, mert egyszerűen csak a véremben van, de belőlem is katona lett. Az adrenalin, az izgalom utáni vágy, na meg az, hogy a hazámat szolgálhatom – hát kell ennél több? Nem hiszem. Ha a hivatásomról van szó, akkor nem ismerek tréfát. Jó, azért akadt már rá példa, hogy elvicceltem ezt meg azt, de ilyesmi csakis abban az esetekben fordulhat elő, ha már olyan viszonyban vagyok az egységemmel. Az újoncokat pedig kőkeményen megfingatom, mert hát minden újoncnak kijár a móka és kacagás. Egyébként nem ismerek lehetetlent, bátorságom sokszor a vakmerőséggel egyenlő. Képtelen vagyok feladni egy küzdelmet, akkor már inkább meghalok, mintsem hogy feladjam. Mint az őrült, úgy török előre a csatatéren, hatalmas vehemenciával, és azt sorozom meg – akár fegyverrel, akár puszta kézzel –, akit csak meglátok az ellenség soraiban. Nincsenek ellenségeim, mert már rég meghaltak. Nem hagyok ellenségeket, mert megölöm őket. Ezt természetesen a harctérre értem, a való életben kenyérre lehetne kenni. Szerencsére nem rendelkezem se pszichopata, se szociopata hajlamokkal, így aztán elmondhatom magamról, hogy viszonylag normális vagyok. Viszonylag… Most jön a „de” rész. A temperamentumom olyan, akár a legnemesebb telivéré. Ez nyilván megmagyarázza a kiszámíthatatlanságomat is, hiszen ez a két tulajdonság kéz a kézben jár együtt. Igaz, képes vagyok rá, hogy legyűrjem magamban a természetes reakcióimat, és helyette teljesen máshogy reagálok. Higgadtan és hidegvérrel. Ám a lelkem mélyén ilyenkor mindig felrobbanok. Márpedig ez egyértelműen azt mutatja, hogy mennyire erős a jellemem, hogy bármennyire is forrongok legbelül, kívül teljesen más arcomat mutatom. Nehéz, de képes vagyok rá. És képes vagyok rá, mert muszáj. Anyám alaposan belém nevelte… Azok az emberek, akik ismernek, tisztelnek engem. Nehéz kivívni valaki tiszteletét, a legtöbben csak félelem árán képesek erre. Nos, én pont azon kivételes személyek közé tartozom, akik a tiszteletet kiérdemelték és nem kiharcolták. Nagy különbség a kettő. Ebből az következik, hogy bármennyire is komolytalannak és őrültnek tűnök sokszor, a lelkem mélyén becsületes és igazságos vagyok. Egy olyan vezető, akire felnéznek a katonái, és aki mellett szívesen harcolnak – és halnak meg. Az örök lázadó; ez vagyok igazán én. Nem törődve a korommal – elvégre már nem vagyok taknyos kölyök – élem ki minden abszurd agyszüleményemet, ami csak az eszembe jut. Minél extrémebb és veszélyesebb egy helyzet, annál jobb. Imádok szabályt szegni, imádok kitűnni a tömegből, és imádom megbotránkoztatni az embereket. Már javában a negyven felé tartok, és már nem leszek fiatalabb, én mégis sokszor úgy viselkedek, mintha most élném a második kamaszkoromat. Talán így is van. Persze azt azért hozzáteszem, hogy csak akkor vagyok ilyen, amikor ismeretlen közegben vagyok. Az ismerőseim – akik ezek alapján igazából nem is ismernek – szerintem a legmerészebb álmukban sem gondolnák rólam, hogy motorozom, a kedvenc sportom a boksz, amit sokan nem is tartanak sportnak, és nem mellesleg néha én is szoktam – természetesen csak titokban – csinálni, mintegy unaloműzés gyanánt, a kedvenc időtöltésem pedig, hogy leülök a kedvenc fotelembe a televíziót bámulni, egyik kezemben jéghideg sörrel, a másikban egy jó kubai szivarral. Számomra ez az igazi kikapcsolódás, és nem az, amikor valamilyen flancos rendezvényre vagyok hivatalos a feleségemmel együtt bájcseverészni. Ilyenkor egyébként is mindig a fotelemre gondolok, és azon ábrándozom, hogy ha hazaérek, akkor milyen kényelmesen fogok majd benne elterülni, nem túl úriemberhez méltóan. A feleségem már rég tudja rólam, hogy igazából távol áll tőlem az ilyesmi. Mármint a sznobizmus. Ő egyébként is olyannyira nemesi vénával rendelkezik, vagy én nem tudom, hogy ez honnan jön neki, de mintha már tiarával a fején született volna, olyan méltósággal képes mindent csinálni, még a legegyszerűbb dolgokat is, mint például kinyitni egy könyvet. Az egész lényéből és viselkedéséből csak úgy árad az elegancia – tehát ő önmagában véve is kitesz vagy két nemest, ha nem hármat, így aztán helyettem is képes úgy viselkedni, mint egy jól nevelt arisztokrata. Ami bennem nincs meg, az benne duplán megtalálható. Egyébként ezt nagyon tisztelem benne, bár csak ritkán adom a tudtára, nagyjából szökőévente egyszer, nehogy kellemetlenül érezze magát, elvégre angol. Az angolok meg hidegek, akár a jég. Emlékszel egyszer meglátott az istállóban, miközben a motoromon ügyködtem. Nem szokásom beszámolni neki a szabadidős tevékenységeimről, így számára a motorozás, mint az én legkedvesebb hobbim, egy nagy meglepetés volt. Legalábbis az akkori arcából ítélve, amit nem felejtek el, amíg élek. Az agyamba égett az a döbbenet, amit az arcáról leolvastam. Összegezve az eddigieket; egy hatalmas nagy rejtély vagyok kérdőjellel a fejem felett. Kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, megszelídíthetetlen örökös lázadó, akinek a temperamentuma egy ménével vetekszik. Egyébként szeretem a lovakat, meglehet, hogy azért hasonlítom magam állandóan hozzájuk.
Külső: Magas termetem férfias kiállással párosul, az izomzatom szépen kidolgozott, így aztán összességében egy keménykötésű karakán fickónak tűnök. Mondanám azt, hogy alaposan megdolgoztam ezért a testét, de az egy büdös nagy hazugság lenne. A többiekkel ellentétben engem az évek és maga az élet – mint legfőbb mocsokláda – edzett meg, de jó alaposan. A katonaságnak köszönhetően pedig igencsak szívós és strapabíró lettem, ami végezetül ezt a külsőt eredményezi. Markáns államat általában borosta fedi, mert szerintem egy férfi attól férfi, ha szőr van a képén, de sajnos előfordul, hogy kénytelen vagyok megválni az arcszőrzettől, amikor valamilyen igényesebb rendezvényre vagyok hivatalos. Mogyoróbarna szemeimmel mindig morcosan nézek, ami szerintem már egy beidegződés, mert esküszöm, hogy nem tudatosan csinálom, csak számomra ez a természetes. A grimaszaimtól pedig már meg is jelentek az első szarkalábak a szemem sarkában, bár nem különösebben foglalkoztat az öregedés gondolata. Hiába vagyok vén róka, még mindig jól nézek ki. Legalábbis eddig még nem volt rám semmilyen panasz. A puccos helyeken általában drága öltönyben parádézok, de jobban szeretem az egyszerű, kényelmes öltözéket. Illetve az örök kedvencem mindig is a katonai egyenruhám marad, amit le nem váltanék semmi pénzért. Különleges ismertetőjegyem, hogy mindig szivar lóg ki a számból. Szeretem a dohányárunak ezt a fajtáját.
Előtörténet: - Milyen a lány? – kérdeztem savanyú képpel, mire anyám neheztelően megcsóválta a fejét. Nem tudom, mit akar tőlem, nem fogok jó képet vágni egy ilyen érdekházassághoz. Bár igaz és egyben meglepő, hogy én voltam az, aki ezt az egészet kitalálta. A történetnek igencsak groteszk keretet ad, hogy az álmomban pattant ki ez az ötlet, ez a gondolat a fejemből, hogy meg kéne házasodni, mert a közhiedelemmel ellentétben a gyerekeket nem a gólya hozza, és értelemszerűen szeretnék utódokat, mielőtt még túlságosan megvénülnék. Elvégre fiatalabb már nem leszek, innentől már csak lefelé vezet az út… - Angol – felelte egykedvűen, mindenféle érzelem nélkül. Sohasem tudtam kiigazodni anyámon. Ha voltak is érzései, én ugyan nem szereztem róluk tudomást. A lány angol, akárcsak anyám. Márpedig ez mindent elárul. Ez a kis apró információ elegendő ahhoz, hogy nagyjából képben legyek a hölgyeményt illetően. - Tökéletes – vágtam rá, majd könnyedén elrugaszkodtam az ülőhelyemről. Most nincs idő holmi ücsörgésre. Úgy vélem, legalábbis így látatlanban, hogy ez a nő megfelel az elvárásaimnak. Úgy hírlik, hogy átlagon felüli intelligenciája van, jól bánik a szavakkal, megfelelő neveltetést kapott, és nem mellesleg egy érzelmektől abszolúte mentes angol. Egy igazi jégszívű teremtés. Újfent csak ismételni tudom önmagam: tökéletes.
Anyám szervezte meg a találkozót, mint ahogyan az ő kapcsolatai révén találtam meg ezt a bizonyos leányzót is. Mert én ugyan hiába kerestem volna, nem mozgok olyan úri körökben, mint ő, így aztán sohasem leltem volna rá erre a törékenynek tűnő virágszálra. Ugyanis ahogy belépett azon az ajtón, ez volt az első gondolatom, a legelső vele kapcsolatban. Azután jött a következő, amint elindult az irányomban. Ahogy lépdelt felém, a lényéből csak úgy áradt az elegancia, és amit az előbb még törékenységnek véltem, mostanra már egyértelműen magabiztosságnak és erőnek láttam. A kisugárzása egyszerre volt fagyos és tüzes. Akárcsak a pillantása. Szinte keresztülnézett rajtam, amihez korántsem vagyok hozzászokva. Nem egészen azt kaptam, amire vágytam. Én egy jégkirálynőt akartam, de ez a nő itt egészen más, sokkal összetettebb és több annál. Legszívesebben hazaküldtem volna, hogy akkor ugyanazzal a lendülettel, ahogy bevonult, most akár távozhat is, de egyszerűen képtelen voltam megtenni az ehhez szükséges lépést. A mai napig nem tudom, hogy milyen bűbájt alkalmazott rajtam, de valamivel megfogott engem. Lenyűgözött. Eddig még csak egy nőnek sikerült ugyanezt – vagy legalábbis hasonló – hatást kiváltania belőlem; az első feleségemnek. Aki meghalt, két évvel ezelőtt.
„Once more into the fray. Into the last good fight I'll ever know. Live and die on this day. Live and die on this day.”
Nehéz szavakba önteni azt a fájdalmat és gyászt, amit akkor érzünk, ha elveszítünk valakit. Valakit, aki nagyon fontos volt a számunkra. Én sosem voltam az az érzelgős típus, akit a filmekben szokás látni. Én mindig is sajátosan mutattam ki az érzelmeimet, de ettől függetlenül azok, akiknek tudniuk kellett, hogy szeretem őket, mind tudták. Teljes mértékben tisztában voltak vele, mint ahogyan azzal is, hogy mindezt a magam módján fejezem ki. Nehéz megérteni, hogy az egyetlen olyan személy, aki a világon a legfontosabb számodra, már nincs többé. Pont én ne érteném meg, aki nap mint nap szembenéz a halállal? Az emberek megszületnek, majd meghalnak – ez az élet természetes rendje. Nem egy bajtársamat gyászoltam már meg. Számomra nincs a halálban semmi újdonság, és mégis… akkor most miért fáj ennyire? Nehéz elfogadni azt a tényt, hogy már nincsen többé. Mert mit is takar ez pontosan? Nem sokat, mindösszesen csak annyit, hogy már nem hívhatod fel, nem írhatsz neki levelet, és egyáltalán nem érheted el semmilyen formában. Nem beszélhetsz hozzá, nem hallhatod a hangját, nem érintheted meg többé. Szívemet keserű méreg szorítja, és a szorítás egyre csak nő, nem ereszt. Még most is hallom a hangját, mely még a legrosszabb pillanataimban is képes volt megnyugtatni. - Ne félj! – suttogta halkan, majd erőtlenül megérintette az arcomat, de a szeme ragyogott. Mindig ragyogott a szeme. Még a halálos ágyán is. Tudta, hogy haldoklik, ő mégis értem aggódott. Akárhányszor eszembe jut ez az emlékkép, a szívem összeszorul. Még az sem vigasztal, hogy a gyilkosa már rég halott. Erre az érzésre nincs gyógyír, a gyászra nincsen vigasz, csupán az idő enyhíti a fájdalmat. Aztán az emlékek elhalványulnak, és a szomorúság helyét átveszi az üresség, a tátongó mélység. És amikor ehhez a ponthoz érsz, azt kívánod, hogy bárcsak éreznél valamit. De nem érzel, mert üres vagy, mert belül már rég meghaltál vele együtt.
Franciaországban állomásoztunk, amikor megkaptuk a hírt London bombázásáról. Összeszorult gyomorral vettem tudomásul a rideg tényeket. A többieknek nem volt mitől tartaniuk, hiszen az összes szerettük biztonságban volt az államokban. Csak nekem volt veszítenivalóm, félnivalóm. Victoria. Minden porcikámban éreztem, hogy nem maradhatok. Haza kell mennem, hogy biztonságos helyre vigyem őt. Mert tudtam, hogy ha őt is elveszítem, abba belehalok. Ténylegesen. Véglegesen. Ennél a pontnál tudatosult bennem igazán, hogy – mit ad isten – szeretem őt. Nem csak tisztelem és kívánom, hanem szeretem. Nem tetszett ez a felismerés, sőt maga az érzés sem, viszont nem volt kétségem afelől, hogy cselekednem kell, mielőtt még késő lesz. Nem veszíthetem el őt.
Nem kicsi áldozatok árán, mit sem törődve a paranccsal, sikerült eljutnom Angliába, amit szinte a felismerhetetlenségig lebombáztak. Ha ezt anyám megérte volna, minden bizonnyal újból meghalt volna infarktusban. A szeretett hazája romokban, a feleségem pedig ki tudja merre. Én is majdnem szívinfarktust kaptam, amikor a házunkba érve egy lelket sem találtam. Victoriának nyoma veszett. Természetesen egyből a legrosszabbra gondoltam, és begőzölt fejjel – a büszkeségemet és az álarcomat félredobva – rontottam be a szerkesztőségre, ahol Vicky dolgozott. Nyilván egy emberibb idegállapotomban megkérdeztem volna magamtól, hogy az újságírók miért ennyire elhivatottak, hogy még a háború idején is képesek dolgozni? Persze értem én, hogy valakinek tudósítania kell a történéseket, csak hát ez akkor is egy kicsikét túlzás, nem gondoljátok? - Hogy hova ment? – magamból kikelve üvöltöttem le a feleségem főnökének a fejét, mintha ez a szerencsétlen tehetett volna arról, hogy az a nő ennyire öntörvényű. Bár részben azért megkönnyebbültem, hogy nem esett bántódása, és hogy volt annyi esze – mert ő okos nő –, hogy elhagyja a süllyedő hajót. Persze jobb helyet nem is választhatott volna, hiszen lassacskán Avignon városába is megérkezik majd a háború szele. - Ez a nő őrült. – Persze ez nem újdonság. Lassan kifújtam a levegőt, majd megindultam az újabb küldetésem felé. Nem érdekel, miért van ott, most majd szépen hazajön velem Amerikába. Ott legalább biztonságban tudhatnám, legalábbis egyelőre.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Rafael Kenway 2014-04-23, 07:30
Elfogadva!
Hugh Jackmenre ember nincs, aki nemet tudna mondani és nem is találtam semmi hibát. Nem apróztad el a leírásokat, nem volt két perc, mire mindent átolvastam és tény és való, hogy még így se nagyon ismertelek ki, túl sok minden van benned, de egy a fontos, szedd össze a feleséged, mert tényleg veszélyes helyre sikerült elruccannia. Azt hiszem, avit már foglaltál, ha emlékeim nem csalnak, szóval próbáld meg a dacos kis feleségedet eljuttatni biztonságos helyre, hátha sikerül. ^^
