Théodore &Juliette

Nem tudom, honnan ez a hirtelen bizalom, mikor nemrég fogadtam meg, hogy ilyen hibát nem vétek. Nem bízhatok meg egy idegenbe se, legyen az bármennyire rokonszenves. Persze ezt így gondolni könnyebb, mint betartani, mert arra én képtelen vagyok, ez nem olyan dolog, amit csak úgy irányítani lehetne.
- Semmit nem muszáj, lehet, hogy most nem úgy tűnik, de az ember még akkor is szabad - legalábbis én folyton ezt sulykolom magamba, mikor szinte nyilvánvaló, hogy a kezem megvan kötve, ráadásul ez még csak a jéghegy csúcsa.

- Figyelj, mi lenne, ha tegeznél? Látszólag egy idősek lehetünk, és kicsit zavar ez a magázódás, olyan, mintha nem is huszonegy lennék, hanem minimum a duplája - húzom el a szám, mert csak sikerül kinyögni azt, mai böki a csőröm egy ideje. Oké, tudom, hogy illem, meg miegyéb, csak ez a magázódás... nem vagyok én annyira öreg, bár rosszabb napjaimon simán elkönyvelhetnének a saját anyámnak.
- Igazából felüdülés ilyet hallani. Egyre kevesebb a jó szándékú ember itt - csóválom meg a fejem csalódottan, rám van írva, mennyire nem tetszik ez nekem, de hát az én véleményem számít a legkevesebbet.
Igen, félek, de ez nem olyan dolog, amit titkolni kellene, esetleg megjátszani az ellenkezőjét, nem tudnám azt mutatni, hogy én vagyok a végzet asszonya, mikor korántsem. És igen, apa nélkül nagyon el vagyok veszve, hiába rágtuk át magunkat mindenen, csak épp afelett hunytam szemet, hogy én korántsem fogom olyan jól viselni, mint ezelőtt.
Épp ezért jó, hogy legalább egy kis ideig nem kell arra gondolnom, mi vár rám otthon.

- Sose ment nekem... ahogy hazudni se nagyon tudok, valahogy blokkolva vannak azok a gének - vigyorogva vonok vállat, mert igazából büszke vagyok erre, legalább látszik, hogy jól neveltek, így már anyura se néznek furcsán, csak mert korábban esett teherbe a kelleténél.
- Igen, bár nem nagy szám, de ha minden jól megy, fogom magunkat és Angliába költözünk.... ott több figyelmet szentelnek a tanulásnak - újabb rejtély, hogy miért avatom be a terveimbe, mikor lehet, nem is érdekli, és lehet semmi nem lesz belőle, mert jelenleg nem tűnik úgy, hogy nyugodt szívvel hagyhatjuk el a várost. El se hagyhatjuk, ami azt illeti.
- Persze, hogy ragaszkodom, olyan nyurga vagy, hogy kezdek kételkedni abban, hogy a héten ettél egyáltalán - persze ez csak amolyan barátságos csipkedés, legalább is én annak szánom, eszem ágában sincs megbántani. Inkább fogom Théot, és elviszem enni, hogy aztán újult erővel mutassam meg neki a szállását.

- Hát itt is volnánk - szólalok meg, mikor a szálloda elé érünk. Integetek egyet az ismerősöknek, akik elég furán mérnek végig, tekintve, hogy férfit a családomon kívül még nem láttak mellettem.
- Örültem a találkozásnak, Théo, viszont most mennem kell, várnak a gyerekek.... és ne félj, csótányok alig vannak - nevetek halkan, majd szinte ösztönösen ölelem meg búcsúzásképp, hogy aztán hátat fordítva neki, a saját dolgomra siessek.

Juliette & Théo

Viszonozza a vigyort, igen, így gondolta ő is. Furcsa, milyen könnyen egy hullámhosszra léptek, mindenféle nehézség nélkül, és Théo azon kapja magát, hogy sajnálja, amiért nem más körülmények között találkoztak, és hogy nem fog tudni vele többször beszélni...no persze ha kisülne, mennyi valótlanságot hordott itt össze, biztosan sokkal kevésbé lenne szimpatikus Juliette-nek.
- Ha van választási lehetőségem, isten ments. Nem vagyok kifejezetten harcos alkat, hamarabb ejtem a lábamra a fegyvert, minthogy meghúzzam a ravaszt - jegyzi meg egy vigyorral, megörülve annak, hogy végre valami, amit nem kell titkolnia. - De ha a helyzet megkívánja, úgyis muszáj lesz menni - vonja meg a vállát. Elvégre valami ilyesmi az élet rendje, és nagyon úgy tűnik, hogy nem sokáig lesznek még a béke peremén.

- Ez érthető. De ne aggódjon, nincsenek ilyen terveim - válaszolja, és valóban nem kívánt semmiféle házfeldúlást kezdeményezni. Oké, nem nevezhető törvénytisztelőnek, de azért vannak vonalak, amelyeken belül marad, és határozott célja, hogy semmilyen körülmények között ne kelljen kilépnie ezek mögül. Ami már csak azért is nehéz, mert önszántából soha nem okozna komoly kárt senkinek, se fizikailag, se máshogy. Már az is lelkiismereti problémákat okoz neki, hogy bliccelnie kell a vonaton, hát még minden egyéb.
A kérdésére mindenesetre megkapta a választ, jó pár állomásozó egyenruhás lébecol errefelé...ami alapvetően nem kellene, hogy problémát okozzon a számára, elvégre nincs a homlokára írva, hogy német, de minden autoritást képviselő személytől frászt kap. Ami duplán rossz, mert minél idegesebb, annál valószínűbb, hogy rohamot kap - olyan gyorsan le kell majd innen lépnie, amennyire az csak lehetséges. Ma már nem megy több vonat, szándékosan jött az utolsóval, de holnap reggelig talán nem lesz még baj.

- Hát, ha rejtegette volna, nem ment túl jól  - mosolyodik el. - Van Avignonban egyetem? - teszi fel a következő kérdését, elvégre valahogy csak meg kell tanulni azt a történészkedést, és az egyetlen francia egyetem, amit Théo ismer, a Sorbonne, de azt ki nem?
Nem hitte volna egyébként, hogy bármikor is hiányolhatja majd a vizsgák tömegét és a tanárok piszkálódását, de annak is meg volt a szépsége, és hiába próbál nagyon pozitívan gondolni a mostani helyzetére, azért mégis visszavágyik egy kicsit.
- Ha ragaszkodik hozzá - sikerül végre kinyögnie, miközben követi Jult, pontosabban engedi, hogy vezessék. Piszkálja az önérzetét, hogy egy nő vesz neki enni, elvégre ki hallott már ilyenről?! De őszintén, sok más lehetősége nincs, a maradék pénzét muszáj megtartania, hogy gyógyszert vehessen belőle; az többet számít, mint "férfias" büszkesége.

Théodore &Juliette

Nem könnyű ismerkedni ebben a kialakult helyzetben, pedig sose riadtam meg az idegenektől, sőt. De most, hogy akár az életemre is törhetnek, már nem akkora poén ez, és igen, akadnak olyanok, akiktől félek is.
- Dehogy - vigyorodok el, mert hazudni csak nem fogok. És tény, hogy tanácsot sokat osztogatok, de ha rólam van szó, simán átsiklok felettük. Csökönyös vagyok, mint az apám.
- Jaj, kérem ne hozza fel, már most elegem van belőle - talán kicsit teátrálisnak hat, de könyörgöm, engem hagytak itt két gyerekkel, meg egy haldokló anyával, és úgy érzem, apám túl sokra becsül, én nem bírok ezzel megbirkózni.
- Ez esetben nem lehet nehéz Önnek megfelelni - vigyorgok rá, talán némi kihívással a hangomban. Úgy vettem le, bárki tökéletesen megfelelő neki, aki nem csótány, és bárhol szívesen el van, ahol van tető is. Tényleg nem nagyok az igényei.

- Katona lesz Ön is? - halkan teszem fel a kérdést, látszólag elvesztve minden lelkesedésem, mert bár magam se tudom, miért, szimpatikus nekem Théo, és hát... nem látnám szívesen egyenruhában. Úgy van, hivatalosan is a katonák lettek a mumusaim.
Persze az meg se fordul a fejemben, hogy esetleg hazudhat, mert én se teszem, így naivan azt hiszem, nem hazudnak a képembe. Igen, fel kéne már nőnöm.
Felnevetek a reagálására, nem is tudom, mikor tettem ilyet utoljára, kicsit bűntudatom is van, amiért egy pillanatra is elfeledkezek arról, ami otthon vár, elvégre.... nem tehetem meg.
- És egyre többen - biccentve válaszolok a feltett kérdésre, nem rejtve el, mennyire nem tetszik nekem ez az egész.
- Félre ne értsen, nem Önnel van bajom, csak épp nem szeretem, ha egy pillanatról a másikra törnek be idegenek, és dúlják fel a házat, csak mert mivel katonák, megtehetik - kezdek magyarázkodásba, mert azt mégse szeretném, ha azt hinné, vele se szimpatizálok, mert ez nincs így.

A kérdés hallatán én is meghökkenek rendesen, aztán magyarázkodásba is kezdek, mielőtt furcsa képzelgései lennének. Bár így is rendhagyó, hogy huszonegy éves létemre senkim nincs - amit hallgatok eleget -, még csak az hiányzik, hogy gyerekeket is hozzám képzeljenek.
- Igen, a húgom tíz, az öcsém meg nyolc éves.... én csak becsúsztam... korábban a kelleténél - magyarázom el, miért is ez a korkülönbség. Persze könnyen beszélek róla, mert ezt sose éreztették velem, ugyanúgy szerettek, ha nem jobban, mint Daphneékat.
- Öhm.. igen, az szeretnék lenni... ennyire nyilvánvaló? - zavartan szegem le a fejem, hogy a hajam eltakarja az arcomra kiülő pírt. Sejtem, neki is megvan a véleménye az ágazatról, és ugyanolyan semmirekellőnek tart majd... jelenleg nem sokan értékelik ezt a szakmát, úgy gondolják, nem lehet megélni belőle.
A zavarom, ha lehet még jobban nő, mert még senki nem vádolt azzal, hogy jó hallgatni a fecsegésem, sőt... többször szólítanak fel arra, hogy maradjak csendbe, ami persze nem igazán megy nekem.

- Ugyan már... nekem ez nem gond, és jobb szeretném, ha velem enne, nehogy még a végén megmérgezzék, tényleg nem probléma, sőt... most legalább nem a valódi problémán forog szüntelenül az agyam - egy kedves mosolyt eresztek meg, majd nem hagyva neki ellenkezést, ragadom meg a karját, és kezdem a kérdéses cukrászda felé vezetni.

Juliette & Théo

Azért még érződik, hogy vannak fenntartásaik egymás iránt - hogy ne lennének -, de Théo mégsem szeretné a kíváncsiságát megtartani magának. Nem is tudja, mikor beszélgetett utoljára normálisan valakivel, amikor nem lesütött szemmel kért útbaigazítást vagy tett meg mindent azért, hogy észre se vegyék. Üdítő a változatosság.
- És ön is meg szokta fogadni a saját tanácsait? - kíváncsiskodik újfent, árnyalatnyi szemtelenséggel a hangjában, elvégre Juliette sem mondhatja el magáról, hogy annyira elővigyázatos lett volna a kérdéseivel és a megjegyzéseivel.
Ennek ellenére azonban megkapja azt az információt, amire kíváncsi volt.
- Valóban az. Ha nem lenne elég, hogy háború lesz... - húzza el a száját. Akit nem lőnek szitává, majd belehal ebbe. Nem tűnik túl fairnek.
- De, igaza van, tényleg vannak igényeim...mondjuk egy tető abszolút nem árt, és a poloskák se tartoznak vágyálmaim aktív főszereplői közé - jegyzi meg, arcán bujkáló félvigyorral.

- Hát, amíg meg nem néztem, nem lehettem biztos benne, hogy mindenhol ez van - teszi szóvá egy lezser kézmozdulattal. - Meg egyébként úgy voltam vele, jó lesz szétnézni egy kicsit a világban, mielőtt még behívnának, mert utána nem hiszem, hogy lesz rá lehetőségem - toldja még hozzá. No nem mintha bármikor is szándékában állna frontra menni, de ezt az apró információt érdemes megtartania magának, mint ahogy utazása valódi okait is.
Halványan érez némi lelkifurdalást, amiért hazudik Juliette-nek, de tisztában van vele, hogy nem tehet mást. Nincsenek kétségei afelől, hogy az első rossz szónál repülhetne vissza a határ mögé, erre a gondolatra pedig máris helyreáll a lelki békéje.
- Igen, ő hozott - felel, próbálva elvenni a beszélgetés egyre borongósabb hangulatát egy borzalmasan gyenge szóviccel. Sajnos többre nem igazán futotta, noha igyekezett megtartani jó kedélyét a körülmények ellenére is, mivel...mást nem nagyon tud kontrollálni a saját hozzáállásán kívül.
- Ennyire sokan vagyunk? - vonja fel a szemöldökét, nem feltételezte, hogy ennyire széles körben elterjedt a katasztrófaturizmus. - Katonák? Vagy civilek? - érdeklődik csevegő hangnemben, noha nagyon is fontos számára a válasz, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy mozdulataiban, hanglejtésében a másik ne érzékelhesse ezt. Amilyen kíváncsi, még a végén kisakkozná, mi a helyzet.

- Iskoláskorú gyerekei vannak? - vonja fel a szemöldökét meglepetten, mert feltételezései szerint nagyjából egyidősek lehetnek, és azért igen korán kellett volna Julnek kezdenie a bizniszt, hogy mostanra kiteljesedhessen az anyaságban.
- Ja, vagy úgy - konstatálja, hogy kicsit eltévedtek a feltételezései.  - Ön a legidősebb?
Hogy is volt az a megjegyzés a kíváncsiságról?
- Jó mélyen beleásta magát a témába - somolygott Juliette légiriadó bejósló tervein. - Talán történész? - veti fel a kérdést, noha közben gondolatban már indukál is önmagának egy bokán rúgást, ugyanis ha visszakapja a kérdést, nehéz lesz bármi értelmeset kinyögnie. Hogy is mondják, gondolkozz két lépéssel a másik előtt? Balgaság, önmaga előtt kellene két lépéssel járnia, hogy megakadályozza hogy bajba keverje szerény személyét.
- Emiatt ne aggódjon, jó hallgatni - jegyzi meg Juliette zavarát látva, és tényleg így van, meglehetősen élvezi a társalgást minden nehezítő körülmény ellenére is.

- Ne foglalkozzon ilyesmivel, van elég gondja nélkülem is. Elég, ha megmutatja a szállodát, már azért is hálás vagyok - válaszolja, lehetőség szerint udvariasan visszautasítva a felajánlást. Ha jól rakta össze az információmorzsákat, amiket megtudott Juliette-ről, akkor valamelyik hozzátartozója súlyosan beteg, és még a testvéreire is vigyáznia kell, ha meg már jegyese is van, biztos készülnek arra, hogy a közeljövőben muszáj lesz elválniuk egymástól. Theo erre a gondmennyiségre nem akar rátenni még egy lapáttal azzal, hogy egy idegen jóllétével is kelljen foglalkoznia.

Juliette & Théo

Juliette & Théo

A lány egyértelműen megriad tőle, noha Théot a legnagyobb jóindulattal sem lehetne fenyegető jelenségnek titulálni, legfeljebb kicsit ápolatlannak. Mindenesetre igyekszik megnyugtató kisugárzást árasztani, hiszen ha már egyébként is kénytelen volt a hölggyel érintkezni, jobb, ha nem kell még egy kört tennie másoknál.
- Kíváncsiság - válaszolja ártatlanul. Ennél jobb indoka ugyanis nem nagyon van, legfeljebb némi tudományos érdeklődés, de azt viszont igencsak nehezen tudná megmagyarázni, hogy egy magas presztízsű foglalkozást tanulva mégis hogy nézhet úgy ki, mint valami ágrólszakadt csavargó...Azt nem is említve, hogy mit keresne itt, amikor minden minimálisan képzett orvoshallgatót rohamkocsival gyűjtenek be, mielőtt még itt is megkezdődnének a hevesebb csaták. Persze, előadhatna egy szívszaggató történetet arról, hogyan nem tudta kifizetni a tandíjat hat kistestvér és egy rokkant apa mellett, de ehhez nem elég gerinctelen egyelőre.

- Egyáltalán nincsenek igényeim - jegyzi meg, ajkain egy vigyor árnyékával. Nem igazán van abban a helyzetben, hogy válogasson, és ennek tökéletesen tudatában is van.
Néhány zavart bólintással nyugtázza a lány további információit, örömmel látva, hogy nemcsak ő feszeng kicsit; az összes fura helyzet ellenére, amelyekben része lehetett az utóbbi időben, még mindig kiszáradt a szája, ha egy lánnyal kellett beszélnie.

- Csak átutazóban. Nem hiszem egyébként, hogy rosszabb, mint máshol. Az egész ország olyan, mint egy felkavart hangyaboly...személyszállító vonatot alig találni, minden szerelvény csak fegyvereket meg ellátmányt visz - számol be a jelenlegi helyzetről, nem túl elegánsan megvonva a vállát. A megszokás miatt már nem annyira kavarja fel, hogy ilyesminek a tanúja, és igazából tényleg lehettek volna a világon bárhol máshol, a helyzet talán csak valami ázsiai kis szigeten hatványozottan jobb.
- És ön? Idevalósi? - kérdez vissza. - Théodore. Lestrange - mutatkozik be ő is, és elégedetten konstatálja, hogy sikerült nyelvbotlás nélkül kinyögnie a nevét, sőt, lassacskán alapállapotban is Théoként gondol önmagára, és ez...furcsa. Furcsa, hogy ilyen hamar megszokta - azt hitte, sokáig fog tartani, és hogy valahol magában lázongani fog a helyzet ellen, de nem érez ilyen késztetéseket, sőt. Valahol kicsit még örül is, hogy új lapot nyithatott, és nem kell a mindig ügyetlen, ványadt Dietrichnek lennie.

- Ha nem bánja, szívesen venném a kíséretet, de persze megértem, ha sietnie kell - válaszolja, miközben pillantása az orvosságos zacskóra vándorol, ami nyilván okkal van a lánynál.
- Még jó, még a végén elkényelmesednék - teszi hozzá nem kevés öniróniával. Idejét se tudja, mikor aludt utoljára normálisan - valahogy kissé elrontja az élményt az állandó létbizonytalanság. Néhány hónap múlva, hacsak addigra nem toloncolják vissza, vagy kergetik ki a frontra, biztosan nem lesznek már ilyen gondjai, de egyelőre nehéz megőriznie a lelki nyugalmát.

Juliette & Théo

Mély levegővétellel lépi át a síneket, kezében utazótáskát vonszolva, melynek súlya már olyannyira hozzánőtt, hogy Théo akkor érzi furcsán magát, ha nem húzza a karját a koffer.
Magabiztosan elindul a város felé, vissza sem pillantva a vonatállomásra, ahol az imént torkában dobogó szívvel lehoppant egy szerelvényről. Akármennyire is a bliccelés a legcsekélyebb kihágás bűnlajstromán, valahogy mégsem tudja hidegvérrel elintézni, talán mert gyerekként túlságosan is törvénytiszteletre nevelték.
Vagy mert mennyire nevetséges lenne azután egy kalauznál lebukni, hogy élve átjutott a határon.

Mire már a házak között jár, idegessége elmúlik, és inkább ismerkedni kezd a környezettel, tekintetével az üzleteket, utcákat pásztázva, ezúttal mindenféle praktikus indokot mellőzve, pusztán azért, mert kedvét leli abban, hogy újabb és újabb városokat ismerhet meg. Nem sok pozitívat tud felmutatni jelenlegi életmódja mellett, de ez határozottan egyike - ha nem lenne a betegsége, most például fogalma sem lenne róla, hogy óratornyokról tereket neveznek el.
Addig bámészkodik, míg enyhe lökést nem érez az oldalán, hogy aztán megpillanthasson egy szabadkozó, valószínűleg korabeli lányt.
- Ugyan - legyint, miközben persze lehajol összeszedni a hölgy holmiját, főként illemből, semmint a túláradó törődés miatt, amit egy idegen irányába seperc alatt érezni kezdett volna, akaratlanul is elolvasva a dobozkákra nyomtatott címkét.
- Nem magának lesz, ugye? - pillant fel, mert bár tényleg nem végezte el az egyetemet, azt azért meg tudta állapítani, hogy aki ilyen gyógyszert szed, ráadásul ebben a dózisban, nem fog egyhamar önállóan akár csak felállni se.

Átadja a felszedett dobozokat, és bár egy pillanatig szemöldökét vakarva hezitál, mégiscsak úgy találja, a lánytól épp annyira megfelelő ezt megkérdezni, mint bárki mástól, mert valakitől kénytelen.
- Nem tudja, hol lehet olcsón szállást kapni? - szólal meg, remélhetőleg megállítva ezzel a másikat, ha az ekkora már indulni készült volna. Elég egyértelmű, hogy nem idevalósi, nemcsak azért, mert a hölgy még valószínűleg soha nem látta és táska van nála, de akcentusa is sokkal inkább északias - alig egy hete indult el Párizs környékéről, még nem sikerült átvennie, ahogy az itteniek formálják a szavakat.