Nem ijedtem meg. És? Nem nagy ügy, ugyanis nem szokásom csak úgy ok nélkül ijedezni. Illetve még akkor sem nagyon szoktam, amikor bizony meg lenne rá minden okom. Nem, én akkor is képes vagyok hideg fejjel mérlegelni a helyzetet. Kivárok. Kivárom, míg az események nekem kedveznek, és akkor lecsapok. Erre képeztek ki, nem is nagyon tehetnék hát mást. Engedelmeskedni, betartani a szabályokat, követni a parancsokat. Megölni, akit kitűznek célul, akinek leírják a nevét egy nyomorult papírosra. Ennyit ér egy élet. Nekik. Nekem? Álszent vagyok, hogy egyáltalán ilyesmiről prédikálok, de nekem akkor is nem csak annyit ér egy élet, mint nekik. Attól függetlenül, hogy megölöm azokat, akiket kell, mert ez a parancs. Én csak parancsot teljesítek – és egyúttal ezzel a szlogennel kivonom magam a felelősség alól. Álszent vagyok. Istent játszani – ezt csinálják ők. Végrehajtót játszani – ezt meg én. Egyik sem jobb a másiknál. Szeretnék már véget vetni ennek az egésznek. Egyszer s mindenkorra. Megelégeltem, hogy engem is kényük-kedvük szerint rángatnak, mint egy marionett babát. Nyilván nem is érek többet a szemükben. A kormány szemében. De egyikünk sem. Csupán porszemek vagyunk mi, semmi több. Feláldozható kis katonák, parasztok a sakktáblán. Friedrich vajon milyen szerepet tölthet be ezen a sakktáblán? Annyira sokszor próbáltam erre rájönni, de valahogy ez a mai napig is egy rejtély marad számomra. Ő politikus, amolyan felsőbb vezető, hatalommal bír, most mégis itt van, saját kezűleg akarja irányítani a dolgokat, ami annyit tesz, hogy ő sem jelent sokkal többet a mindenható kormány szemében, mint én. Vagy csak nem akarja rábízni senkire a fontosabb feladatokat. Ki tudja már, mi az igazság… És én élvezem, pimaszul élvezem a helyzetet, hogy végre ilyen közel érezhetem magamhoz. Érzem a szorítását. A leheletét. A dühét. Mindent érzek, ami a lényéből árad, és nem tudok betelni vele, mert olyan ritka ez, hogy egyetlen kezemen meg tudnám számolni azokat az alkalmakat, amikor együtt voltunk. Mint férj és feleség. Ritka ez, mert ő inkább a kis nőcskéivel szeret játszadozni. Prostituáltak, színésznők, és még sorolhatnám, mert olyan nagy a repertoár, hogy egy idő után már inkább nem is tartottam számon. Csak üdvözöltem, mikor hazaért. Hideg közönnyel és egy apró mosollyal az arcomon, mint ahogyan egy jóravaló feleségnek szokás. Sosem adtam a tudtára, hogy én tudok mindent. Mindent. A nőket. A munkáját. Az elvett életeket, a gyilkosságokat, melyek az ő lelkén száradnak, és azt a rengeteg vért, ami az ő kezéhez tapad. Tudok mindent. És még így is szeretem. Normális vagyok? Nem, határozottan nem. Nevetni támad kedvem, mikor arról próbál meggyőzni, hogy az lenne életem utolsó napja, ha kiderülne, hogy hazudtam neki. Ó, ha tudnád, hányszor hazudtam neked! És nem csak neked, hanem az apámnak is, meg úgy mindenkinek. Szakmai ártalom. Hazudni kell, különben megölnek. Maga a kormány, mint legfőbb hatalom. Fogást találtam rajta, amit egy pillanatra ki is élvezek. Most megvagy, Liebling. Szóval ő sem tudja, hogy miért velem szórakozik, ahelyett hogy a saját dolgával törődne. A végén még egészen meghatódom itt, hiszen ezek szerint valamilyen szinten fontos lehetek neki. Ezt nem vallja be magának, ő sem tud róla, hiszen ismerem már, mint a rossz pénzt. A nárcizmusa nem engedi, hogy egy másodpercre is valaki más kerüljön a középpontba. Nem, mert ott csak és kizárólag ő lehet. De most velem van elfoglalva, ami jelent valamit. - Nahát – szólalok meg pimaszul. Tehát ezt is megértük, hogy ő maga sem tud valamit. Valamit megválaszolni. Természetesen, pont azért, mert olyan jól ismerem, ezt a kis monológot megtartom magamnak. Magamban jót mulatok rajta, de ez az arcomon nem látszódik, Ugyan, mit sem látni rajtam. Én és az érzelmek? Csak egy vicc, semmi több. Még most is csak annyit láthat rajtam, mint az előbb. Azt, hogy egyáltalán nem hat meg a fenyegetőzése. Nem félek, nem reszketek. Rezzenéstelen arccal, csillogó szemekkel állom tekintetét. Ám a következő pillanatban magamnak is meglepetést okozok, amikor hirtelen kibukik a számon az igazság. Színt vallok. – Az ereklyéket keresem. Ezen most biztos meglepődik, hogy ugyanazért jöttünk ide. És persze ezzel egyidejűleg mégis lebuktatom magam, hogy csakugyan hazudtam neki. Mit számít? Nem volt kedvem tovább titkolózni. Elegem van a hazugságokból, és persze abból, hogy egy olyan kormányért kelljen tartanom a hátam, amiből már nekem is elegem van. De a legfontosabb talán mégis az, hogy ha már így alakultak a dolgok, hogy rám talált ebben a városban, akkor ne aprózzunk el semmit. Azt akarom, hogy végre olyannak lásson, amilyen valóban vagyok; veszélyesnek. Érezze, hogy a kicsi felesége talán nem is olyan ártalmatlan, mint amilyennek hiszi. Igen, én is öltem már. Meglehet, hogy többeket is, mint ő. Mit fogsz majd lépni, Liebling, ha lehull az álarcom, és végre megtudod, hogy ki az, aki mellé olyan gyanútlanul fekszel be az ágyba minden éjjel? Az arcát fürkészem, a reakcióit várom, mélyen a lélektükreibe meredek, próbálok olvasni belőle. Képzelem, mi fog következni. Ténylegesen megfojt. Nem baj, ezt, vagy legalábbis ehhez hasonlót akartam elérni. Háború van, az istenért! Valamiben meg kell halni… És ha már választanom kéne, hogy milyen módon vagy ki által kívánom az utolsó döfést a szívembe, akkor természetesen azt felelném, hogy a szeretett férfi keze által halnék meg a legszívesebben, akinek ártani úgysem tudnék, nem is akarok. Ahogy fokozatosan mállik le az arcomról a máz, ami egészen idáig a veszedelmet takarta, úgy jelenik meg az a két váratlan vendég, akiknek az érkezését immár a férjem is érzékeli, és ennek köszönhetően elenged. Lassan, nagyon lassan, de enged a szorításon… az én legnagyobb bánatomra. Hát, ennyi volt. Most már nem érzem a közelségét, testének melegét, az illatát. Semmit. Szívesen agyonlőném azt a kettőt, de visszafogom magam, elvégre úrinő vagyok, nem ölhetek meg mindenkit, akit csak szeretnék. Az viszont meglep, nagyon is, hogy Friedrich elém áll, mintegy védelmet nyújtva ezzel az esetleges veszélytől. Pedig nekem aztán nincs szükségem védelemre, hiszen minden bizonnyal jobb gyilkos vagyok, mint azok ott ketten. A kémeket manapság jobban kiképzik, mint a katonákat, csak úgy magunk közt szólva. Mindenesetre furcsa, különös érzés lesz rajtam úrrá. A mellkasomat szokatlan forróság önti el, és még a tekintetem is megenyhül egy pillanatra. Még szerencse, hogy most pont nem engem néz, hanem a katonákat, akik egyre közelebb lépnek hozzánk. Az egyik arra kíváncsi, hogy miért fojtogatott engem az előbb olyan nagy hévvel, míg a másik az igazolványainkat szeretné szemügyre venni.
Friedrich Lehnhart
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Katherine Swan Ω Hozzászólások száma : 5 Ω Kor : 39
Tárgy: Re: Rue des Teinturiers (Vízkerekek utcája) 2014-06-09, 13:25
Greta & Friedrich
'I love... to hurt you, Liebling.'
Rohadtmód idegesít és ingerel, hogy nem ijedt meg. Nem is értem, miért. Gondolom, megedződött az évek alatt, mióta velem él. Eléggé félelmetes alak vagyok. Nem a külső miatt, hacsak valakit nem rémiszt a fehér bőr, a fagyos, kék íriszek és a fekete haj alkotta tökéletes összkép. Inkább a belsőm, a lényem az, ami ijesztő lehet. Eszméletlenül kiszámíthatatlan vagyok és kegyetlen. E két tulajdonság már magában hatalmas veszélyfaktort hordoz, pláne, ha a tulajdonosuk ravasz és minden eszköze megvan hozzá, hogy más embereket is irányíthasson. Márpedig nekem van mindenem ahhoz, hogy úgy játsszak más emberekkel, ahogy csak kedvem tartja. Most pont Gretával. Vajon ő valóban csak egy nő a tömegből? - néha elgondolkodok ezen. Túl okos a magafajta nőkhöz képest. Túl keveset érez. Greta egyszerűen... más. És ez izgalmassá és érdekessé is tehetnék őt, de engem valahogy teljes mértékben hidegen hagy, mint ember. Ez egyébként nem túl meglepő, nagyjából minden ember hidegen hagy. Gretára másképp kellene tekintenem, ha a realitás talaján maradunk, hiszen a feleségem. Bár, korunkban gyakran szülői-, illetve vagyon helyzet miatt házasodnak össze az emberek. Nálunk ez pontosan így volt, mindkét tényező közrejátszott. Az, ami a legfontosabb lenne, egyáltalán nem. Engem viszont nem érdekel érzéketlen kis feleségem lelkivilága. Neki már úgyis mindegy... miért törődnék hát vele én? Én?! Nem... Nem enyhül a szorításom. Megérdemli a hazugságért. Örüljön, hogy ennyivel megússza. Szavaira negédesen felnevetek. - Még szép, hogy nem - forgatom meg a szemeimet, miközben leheletem arcát simogatja. - Hiszen tudod, hogy az lenne életed utolsó kósza gondolata - engedem el egy pillanatra, pár centire a faltól, hogy aztán újra nekilökhessem. Erőből, de azért vigyázok kedvenc kis játékszeremre, nehogy komolyabb baja essék. Nem azért, mert sajnálnám, hanem mert kár lenne érte. A kurváknak mégis kell fizetni, és még csak vacsorával sem várnak otthon, ráadásul ki tudja, honnan szalajtották őket. Nem... ha már lúd, legyen kövér. Mindent megadok ennek a nőnek, hogy nekem is jó legyen. Így, vagy úgy, de jól járok. Ugyanis, ha Greta tud a nőimről, azt igen jól titkolja. Semmi féltékenységi roham, semmi dühkitörés. Ha meg nem tud róluk, úgy mindegy is. Igaza van. Aljasan vigyorodok el. - Látod, ezt én sem értem... - szűkítem réssé a szemeimet, úgy méregetem és fürkészem vonásait. - Elmondhatnád, miben sántikálsz, hiszen az idő pénz. És, bár mint tudjuk, nekem abból sok van, mégsem akarom feleslegesen szórni - most már teljesen neki simulok, egész alakommal préselem a téglafalnak. Érzem az illatát, látom bőre minden egyes, hibátlan és tökéletes pólusát. Íriszét, sötét hajszálait is, egészen közelről. - Dehogy hiszem - húzom fel orromat, és nevetek halkan. Miért hittem volna? Tudom, hogy nem szeret. És nem hat meg, nem visel meg lelkileg. Ó, miket is beszélek...! Milyen lélek? Mosolyával nem tudok mit kezdeni, bár azt be kell vallanom, hogy módfelett kívánatosak ezek az ajkak, és ez a gyönyörű arc. Ezt soha nem is tagadtam; mármint, hogy Greta szép nő. Mert az. Gyönyörű. Persze, mind ismerjük azt a bizonyos hasonlatot, amit egyes emberekre is előszeretettel használnak, miszerint a legszebb alma is lehet rohadt belül. Ez az én cseppet sem szerény személyemre épp úgy vonatkozik, mint az övére. Ebből - is - kiindulva, soha nem tudtam megfejteni a rejtélyt. Azt, miszerint mi melyik csoportba tartozunk: a 'zsák a foltját...' címűbe, vagy a 'két farok egy csárdában...' kezdetűbe. Örök, megfejthetetlen, émelyítően irritáló dolog ez. Szavaira felkapom a fejem és eleresztem, kínzó, kegyetlen lassúsággal. A társaságunkat fürkészem. - Uraim - nézek az egyikre, majd a másikra felváltva -, segíthetek valamiben? - kérdezem komoly ábrázattal. Nyugodtan állok velük szemben, egyenes gerinccel, felszegett fejjel, mintegy villámhárítóként, mely arra hivatott, hogy a nőt védje mögöttem. Mégis csak egy úriember vagyok, nem...? Legalábbis, az a hír járja.
MUSIC: Little Death | NOTE: I'm not your lover, I'm not your friend | WORDS: 591
Greta Lehnhart
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Greta Lehnhart Ω Hozzászólások száma : 7 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Rue des Teinturiers (Vízkerekek utcája) 2014-05-20, 22:33
Még sosem láttam ilyen ingerültnek, legalábbis velem szemben. Valamiért én sosem voltam képes érzelmeket kicsalni abból a jégszívéből. És egyébként is ennek az embernek egyáltalán nincsenek érzelmei, legbelül már régen halott. Ez a gyönyörű acélkék szempár egy romlott belsőt takar. És most mutatja csak meg igazán a valódi énjét, az igazi arcát. Most hogy majd’ megfojt, és ez engem valamiért egy cseppet sem zavar. Hozzászoktam már ahhoz, hogy akiket szeretek – bár a jó ég se tudja, hogy miért – nem szeretnek viszont. Kihasználnak, megvetnek, bántanak, a farkasok elé dobnak. Soroljam még? Az apám is ilyen volt, ő ugyanezt tette velem. Immáron pedig Friedrich vette át a helyét. De valamiért őt jobban szeretem. Jobban szeretem még a saját életemnél is, pedig… egy nagy képtelenség az egész, amire nincs is logikus magyarázat. Legfeljebb csak az, hogy nem vagyok épeszű. És valóban, ha róla van szó, mindig elvesztem a józan eszemet és az ítélőképességemet. Bár a külvilág számára szikrányi jelét sem mutatom ennek, mivelhogy egyrészt képtelen vagyok rá, másrészt nem engedhetek meg magamnak ilyesfajta luxust. Az érzelmek gyengévé és sebezhetővé tesznek. Az ellenség pedig fegyverként használhatja ellened a szeretteidet. Ezt pedig nem engedhetem meg. Továbbá az sem volna szerencsés, ha ő maga tudomást szerezne róla, hogy voltaképpen mennyire fontos is nekem. Fogalma sincs róla, de még csak nem is sejti. Persze hogyan is sejthetné, amikor mindent magamba fojtok, ami vele kapcsolatos. Például, hogy a lelkem mélyén mennyire bánt az, hogy így bánik velem. Megcsal, hazudik, most meg még fojtogat is. Csak úgy grátisz gyanánt. Igazi mintaférj. De én így szeretem – ez a legviccesebb és egyben a legszomorúbb az egészben…
Liebling. Mindig is így becéztem, és mindig is utálta. Csak eddig nem igen tette még szóvá, legalábbis nem így, ezen a módon. Egyértelmű tehát, hogy mennyire ideges. Ami egyébként jól látható, még a vak is észrevenné, hogy szinte tajtékzik a dühtől. Dühös rám. Dühös miattam. Ez új. Nagyon is. Le sem tagadhatnám, hogy mennyire tetszik. Még az is, hogy fojtogat, miközben a lelkem mélyén fáj. Kettős érzések kavarognak bennem, ezt le sem tudnám tagadni. De neki mindezt természetesen nem mutatom ki, de nem ám! Még véletlenül sem akarom, hogy észrevegyen rajtam bármiféle érzelmet. Abból csakis neki származhat előnye, nekem semmiképpen sem. - Még csak meg sem fordult a fejemben ilyen gyalázatos tett, hogy ostobának nézzelek téged, Friedrich – suttogom bele az ajkaiba. Mivel elég közel van, ezt nem is tudom másmilyen módon megoldani. Nem mintha annyira szeretném… Sőt, nekem nagyon is tetszik ez a felállás, így értelemszerűen az előbbi nézésem változatlan. Továbbra is úgy pillantok rá, mint egy vadmacska az áldozatára, aki bármelyik percben lecsaphat. Kíváncsi lennék, hogy mit tenne, ha most hirtelen kitörnék a szorításából és fordulna a kocka? Vajon meglepődne? De nem, nem szabad lebuktatni az álcámat. Ennyit nem ér az egész. - Akkor nem is értem, hogy miért pont rám pazarolod azt a drága idődet, ha úgysem miattam jöttél. Reménykedni? Ugyan már – mosolygok negédesen a képébe. – Azt hiszed, hogy hiányoztál nekem? Hiányzott, és iszonyatosan féltem, hogy valami baja esett. Most már, hogy tudom róla, hogy jól van, nincs többé félnivalóm. Természetesen erről neki nem kell tudomást szereznie. Nyugodtan éljen csak tovább abban a tévhitben, hogy a puszta létezése is hidegen hagy. Az persze megint újabb kérdéseket vet fel, hogy ha nem miattam jött – ami egyébként teljesen egyértelmű –, és nem az egységével van, akkor mit is keres itt? Az ereklyéket, mi mást… Csak bólintok egyet. Miért olyan nehéz ezt elhinni, hogy sétáltam? Hogy lehet valaki ennyire gyanakvó, mint az én férjem? Gyanakvó, és persze nem véletlenül, de hát akkor is… Állom a pillantását. Ugyan kérem, engem nem fog elrettenteni ez a fenyegető nézése. Engem ez sokkal inkább felvillanyoz, úgyhogy felőlem aztán csinálhatja napestig, én szívesen elnézegetem még egy ideig. És sajnos akaratlanul is egy mosoly kúszik a szám szegletére. Óh, pedig én azt hittem, hogy erősebb vagyok ennél! Úgy látszik, hogy a fenyegetése mégiscsak képes volt valamilyen reakciót kiváltani belőlem. Bár azt erősen kétlem, hogy ő ilyen jellegű reakcióra számított. - Úgy látom, hogy társaságot kaptunk – szólalok meg hűvösen, miközben a háta mögé pillantva két jól termett katona sziluettjét vélem felfedezni. Mintegy váratlan vendégként lépnek elő a sötétből. Vajon mióta állhatnak már ott?
A hozzászólást Greta Lehnhart összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-06-12, 12:09-kor.
Friedrich Lehnhart
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Katherine Swan Ω Hozzászólások száma : 5 Ω Kor : 39
Tárgy: Re: Rue des Teinturiers (Vízkerekek utcája) 2014-04-25, 20:26
Greta & Friedrich
Látom a tekintetében villanó pillanatnyi félelmet. Inkább csak ijedtség. Még inkább meglepettség. Erre a gonosz vigyor nem fagy le az arcomról, szorításom nem enyhül. Dühös vagyok rá, komolyan meg tudnám fojtani. Itt és most. De még várok. Nem a magyarázatára, tudni akarom, hogy miért van itt. Miért pont itt, Avignon-ban? Nem tudom, egyelőre, de kiderítem. Pofátlan módon belemászok a képébe, szinte azt sem hagyom, hogy levegőt vegyen. A szemem sarkából látom, hogy mozdul a szabad keze, így gyors, heves mozdulattal elkapom, és bilincsként kulcsolom arra is ujjaimat. Innen nem menekülsz... - gondolom, mire gőgös, önelégült, kegyetlen mosoly kúszik arcomra. Ez a kirohanás rám egyáltalán nem jellemző, de most túl sok tényező ért egyszerre, amik fontosak és sokat jelentenek. Úgy nehezednek rám, mint egyfajta tonnás ólomsúly. Összepréselne, ha nem tartanám magam, de én már csak ilyen vagyok. Büszke, és nem hagyom, hogy az élet súlya elnyomjon. Hiszen én vagyok az, aki eltapossa az embereket, nem hagyhatom, hogy bármi is összetörjön. A tekintetem összefonódik Gretáéval, és nem eresztem. Nem szabadul. Olyan, mintha nem is akarna. Arra számítottam, hogy majd megijed, csak egy kicsit. Hogy felsikkant. Hogy kapkodni fogja majd a levegőt, hogy szabadulni akar majd, és kapálózik majd. Mind hiába. Előlem még senki sem menekült meg, és ez alól - sajnos, vagy nem - a feleségem sem kivétel. Ő is csak egy ember, a sokból. Nem számít nekem. De az a villanó szempár nem hagy nyugodni. Nem tudom, mit jelent ez. Talán azon töri a csinos kis fejét, hogy hogyan bosszulja meg ezt, a nem is oly' távoli jövőben. A rossz hírem az, hogy nem fog sikerülni, ugyanis engem képtelenség meglepni. Mindig, mindenki előtt két lépéssel vagyok, és ez Gretával sincs másképpen. Legalábbis, legjobb tudomásom szerint. Bár, most kaptam csak a hazugságon, ami már egy ideje tart. Résen kell lennem - figyelmeztetem magam. - Friedrich... - javítom ki - A nevem Friedrich, és ne nézz ostobának, Greta, mert tudod jól, hogy gyűlölöm - sziszegem a szavakat, szinte a szájára. Magyarázkodik. Nyugodtnak tűnik, de ez az egész átverés. Színjáték! Tudom, érzem, de nem fogok vádaskodni, amíg nincsenek róla bizonyítékaim. Játszhatunk, Liebling, csak nehogy megüsd a bokádat... - gondolom, miközben mosolyom újra elterül arcomon. - Amint látod, nem, nem tűntem el az egységemmel - mondom mogorván. - Ne reméld, hogy miattad jöttem - nevetek halkan, de mást nem mondok. Legyen elég ennyi. Azt úgy sem venné be, hogy államügyekben járok el. Greta nem ostoba, okos, és ez még veszélyes is lehet, ha jól használja az eszét... remélem, hogy nem mostanában jön rá a titok nyitjára, és még egy ideig nem gondolkodik el egyes dolgokon. - Sétáltál - ismétlem hitetlenül, hűvös hangnemben. Szorításom enyhül, de nem lépek hátrébb, a falnak préselem és nem eresztem. A szemeit fürkészem, és próbálok olvasni belőlük, de ő kivételes. Nem olyan egyszerű, mint a többi emberrel. És ez kissé frusztrál, de semmiképp sem mutatom ki neki. Fenyegető pillantásokat küldök felé, arcom komoly, izmaim feszülnek a ruhák alatt.
A napokban arra lettem figyelmes, hogy valaki követ. Nem vagyok ostoba, már a legelső percben kiszúrtam, hogy egy bizonyos férfi túlzott érdeklődést mutat irántam. Kiképeztek erre, szégyen lenne, ha nem ismerném fel ezeket az apró, ugyanakkor intő jeleket. Az egyedüli oka annak, hogy miért nem intéztem el azonnal, az nem más, mint hogy nem akarok túlzottan nagy feltűnést kelteni, elvégre most valkűrként tevékenykedek, muszáj beolvadnom az itteniek közé. Viszont éppen emiatt veszélyeztetheti az álcámat az illető, hiszen nem tudhatom, hogy kiféle-miféle. Milyen célokkal figyel engem, ki a megbízója, stb. Még szerencse, hogy mostanra már halott. Igen, én intéztem el. Nem volt valami nehéz feladat. Voltaképpen most éppen tőle jövök, persze kerülőúttal, hogy még véletlenül se tudják rám kenni a gyilkosságot. Bár ha úgy vesszük, akkor nem is történt gyilkosság, hiszen nincs holttest. Test nélkül pedig még csak azt sem tudják megállapítani, hogy gyilkosság történt-e vagy sem. Nem történt itt semmi, kérem alássan. Ez a fickó nemes egyszerűséggel csak fogta magát és lelépett a városból. Legalábbis ezt fogják hinni. Elegánsan intéztem el, egy kis ciánnal a kávéjában. Az viszont már kevésbé volt elegáns, ami ezután következett. Egy testet eltüntetni nem egyszerű feladat, szerintem sokan nem is ismerik a titkát. Én ismerem, mert ugyebár kiképeztek, többek között erre is. Óh, ha az ismerőseim tudnák, hogy hányszor gázoltam ilyen mocsokban az életem során. Hányszor voltam könyökig az emberek beleiben, hányszor kínoztam meg az ellenséges országok kémeit különféle módszerekkel. Ki sem néznék belőlem, hogy mennyire kegyetlen tudok lenni. Ugyanakkor én csak a munkámat végzem, tehát ha úgy vesszük, akkor nem is kegyetlen vagyok, csak profi. Na, hát ez profizmusom történt most a kedves delikvenssel is, akit a mérgezés után a saját kádjába dugtam, majd egy különféle összetevőkből és maróanyagokból álló vegyszerkoktélt engedtem rá, hogy aztán abban fürdőzhessen. Két óra múlva már el is tűnt, mintha soha nem is lett volna. Ez a titkos összetevőm képes lemarni a bőrtől és a hústól kezdve még az emberi csontot is, fogakat, hajat, ruhát – mindent. Kivétel a karórát, mert egyedül ez maradt meg belőle. Meg is tartottam szuvenírnek, mert szeretek az áldozataimtól mindig begyűjteni valamit, természetesen csak abban az esetben, ha mindez a módomban áll. Nyilván egy komolyabb bevetésnél pont nem ezzel vagyok elfoglalva, amikor sorra lövöm le az embereket. De ha már két órát kellett várnom arra, hogy elpárologjon, ennyit azért igazán megérdemlek, nemde? Elégedetten lépdelek hazafelé – illetve az itteni szállásom irányába –, amikor újfent arra leszek figyelmes, hogy valaki a nyomomban van. De ez most eltér az előbbi napokban tapasztaltaktól, ez most nem csak a távolból figyel, hanem konkrétan üldözőbe vesz. Nem gyorsítok a lépteimen, inkább kivárom, hogy beérjen az illető, miközben a kabátzsebemben megkeresem azt a kést, ami a szívemnek a legkedvesebb, mivel már-már mondhatni azt, hogy nekünk közös múltunk van. Mármint nekem és a késemnek. Felkészülök az esetleges harcra, így nem lep meg, amikor egy hirtelen mozdulattal a csuklómnál fogva megragad és magához ránt, az viszont már meglep, sőt megdöbbent, amikor felismerem az ismerős arcot, hogy pontosan kivel is van dolgom. Friedrich. A kezdeti sokk után tudatosul bennem, hogy itt van. Tényleg itt van. És függetlenül attól, hogy az imént olyan durván kapta el a csuklómat, nagyon örülök neki és megkönnyebbültem, hogy nem halt meg. Persze hogyan is hallhatott volna meg? Pont ő? Ugyan, egy percig sem gondoltam komolyan. De ugyebár akit szeretünk, azért aggódunk, akarva-akaratlan.
Jobbomat óvatosan kihúzom a kabátzsebemből, miközben a balomat még mindig erősen szorítja, majd ezt követően elkapja a másik csuklómat is, és azzal a lendülettel a közeli falnak présel. Még sosem láttam ilyennek, legalábbis velem még sosem viselkedett így. Ez egyszerre meglep és megrémít. De leginkább tetszik. Szinte nehezemre esik nem elmosolyodni, pedig én aztán a hidegvéremről vagyok híres, de tényleg. Tudtommal, én még sosem váltottam ki belőle ennyire heves reakciót, tehát nem is tudom, hogy akkor most ennek örülnöm kéne? Szerintem a legkevésbé sem, én mégis örülök. Pedig valósággal megfojt, de engem ez sem zavar. Ennek tuti nyoma lesz másnap, de nem érdekel. Szívesen viselem a kezének lenyomatát a testem bármely szegletén. Kár, hogy eddig még erre sosem volt példa. Egyébként nem kerülne nagy erőfeszítésembe kitörni a szorításából, de egyrészt azzal lebuktatnám magam, oda lenne az álcám, másrészt meg nem akarom őt bántani. Sosem bántanám, még akkor sem, ha meg akarna ölni. Ő az én gyenge pontom, ezzel már nagyon régóta tisztában vagyok. A kérdés csak az, hogy ő vajon tisztában van-e vele? Nem hiszem. Addig jó. A legtöbb, amit jelen esetben tehetek, hogy állom a pillantását. Ó igen, szinte farkasszemet nézünk egymással, és bár ügyesen tudom leplezni az érzéseimet – sőt, igazából az lenne az igazi kihívás számomra, ha egyszer végre ki tudnám mutatni őket, amire egyébként a születésemtől fogva képtelen vagyok –, most mégis mintha a szemeim ragyognának, ahogy ránézek. Meglehet, hogy lebuktam. A kérdésére a tőlem már jól megszokott higgadtsággal válaszolok. Hazudtam neki, na és? Mindenkinek hazudok. Még az apámnak is, mert ezt várja el tőlem a kormány, amit ő úgy imád. A kémek mind hazudnak, nincs ebben semmi újdonság. Vagyis neki igen, mert ő éppen most kapott rajta egy hazugságon. Egy hazugságon a sok közül. Kíváncsi vagyok, ahhoz mit szólna, ha kiderülne, hogy rajta kívül már más férfival is voltam? Megkockáztatom, hogy megölne, úgyhogy inkább nem kötöm az orrára ezt az információt, inkább megtartom magamnak a mocskos kis részleteket. - Nyugodj meg, Liebling, nem hazudtam neked, Párizs után ide küldtek – kezdek bele kimérten a mondandómba, nem törődve azzal, hogy majd’ megfulladok a szorításától. Ugyan kérem, ennél már sokkal durvábbakat is volt szerencsém átélni, úgyhogy ha arra vár, hogy könyörögjek neki azért, hogy elengedjen, akkor arra bizony várhat. Már ismerhetne annyira, hogy én nem olyan vagyok, mint a kis nőcskéi. Én nem félek tőle. Nem félek semmitől. Legfeljebb csak attól, hogy egyszer elveszítem őt. - Megírtam volna levélben, de apámtól azt a hírt kaptam, hogy az egységeddel együtt eltűntél, és már régóta nem adtatok magatokról életjelet. Mit keresel itt? – szegezem neki a kérdést. Fordult a kocka, most én kérdezek. Meglepő lehet, hiszen én nem szoktam kérdezősködni, de ez azért tényleg érdekelne. - Csak sétáltam egy kicsit, kiszellőztettem a fejem – hazudok bele pofátlanul a képébe ismét. Durvább kínvallatásokat is átéltem már, nem fog megtörni az a gyönyörű acélkék szeme, hiába néz rám úgy, mintha meg akarna ölni. Hiányzott már. Az a fenyegető nézése. A kegyetlensége. A gyanúsítgató ostoba kérdései. A dohányszaggal átitatott parfümének az illata. Már megint sokat dohányzik. Hiányzott már.
A hozzászólást Greta Lehnhart összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-06-12, 12:24-kor.
Friedrich Lehnhart
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Katherine Swan Ω Hozzászólások száma : 5 Ω Kor : 39
Tárgy: Re: Rue des Teinturiers (Vízkerekek utcája) 2014-04-23, 11:36
Greta & Friedrich
Majd' szétvet az ideg. Ma reggel érkeztem Avignon-ba, azóta egy perc nem telt el anélkül, hogy ne cigarettáztam volna. Elsősorban az zavar, hogy bár jelentések szerint ebben a városban tevékenykedik több tucat hazaáruló, a valkűrök, de bármennyire kerestem őket, egyet sem találtam. Pedig mindenre figyeltem, minden egyes szófoszlányra, minden mozdulatra, minden jelre. És ez fárasztó, és idegőrlő. De már hozzászoktam a kemény lelki küzdelmekhez, volt bennük részem bőven az évek során, és tagadni sem akarom, hogy csakis én tehetek arról, hogy a szívem kőből van. Mert abból van, és csakis én tehetek róla. Annyira elszigetelődtem az élettől, és az emberektől, hogy a szívem már megközelíthetetlen. Néha azon is meglepődök, hogy egyáltalán még dobog... Nos, nem csak a valkűrök-, de az ereklyék is frusztrálnak. Pontosan nem tudom, hogy mit keresek, hiszen a jelentések szerint ezek egyszerű, hétköznapi tárgyak. Bárhol lehetnek, bárkinél. Tökéletesen beleolvadnak a környezetükbe, és szinte lehetetlen rájönni, hogy valójában egy értékes relikvia-, vagy csak egy hétköznapi tárgyat tart az ember kezében. És, ami a leginkább kiborít, az Greta. Greta és a hazugságai. Állítása szerint Párizsba ment, hogy diplomáciai munkájának tegyen eleget. Ehhez képest, amikor pár napja kaptam a telefont, hogy Gretát látták Avignon-ban. És hihetetlen mód érdekel, hogy mégis mit keres itt, miért nem Párizsban van, és legfőképp: miért hazudott nekem? Nekem, a férjének, és, ami fontosabb: nekem Friedrich Lehnhart-nak. Még nem tudom, hogy mit teszek vele, ha a kezeim közé kerül, de nem lesz benne köszönet, arra mérget vehet.
Nem tart soká a nyomára bukkannom, lévén van pár emberem a városban. Mióta készülök rá, hogy ide jövök, előreküldtem pár olyan embert, aki gyorsan képes beépülni, és hasznos információkkal tudnak ellátni, olyanokkal, amikre valóban szükségem van. Szóval nem ostobák - vagy legalábbis átlagosak. Így a kedves feleségem minden lépéséről is tudok. Legalábbis remélem. Mert, ha nem így lenne, az emberem, akit ráállítottam, szörnyű, véres halált halna... Késő éjszaka van, mikor a Vízkerekek utcájában ácsorgok, az egyik ház falában, a lámpa fényétől tisztes távolságban. Az egyetlen, apró fényforrás cigarettám végén fel-felizzó parázs. Fekete szövetkabátom gallérját felhajtottam, balomat zsebre vágtam. Türelmesen és nyugodtan várok. Már egy ideje ácsorgok itt, mikor meghallom a távolban koppanó cipősarkakat. A fejemet nem fordítom arra, csak szemem sarkából nézek el az adott irányba. Felismerem a mozgást. Kecses, ugyanakkor határozott. A közeledő hölgy alakja magas. Persze, hogy Greta az, ezer közül is felismerném. De, ahogy beér az utcai lámpa narancsos sugarába, és arcára vetül a fény, ez bizonyossá is válik. Greta. Hagyom, hogy elhaladjon mellettem, majd nesztelen, sietős léptekkel a nyomába eredek. Amikor kellő távolságba érek, megragadom a csuklóját, és magam felé fordítom, hogy lássa, kivel van dolga. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog sikítani. Egy téglaház falának taszítom, egyetlen mozdulat csupán, és jobbom ujjait csinos kis nyakára fonom. Testemmel is neki feszülök, balommal csukóit szorítom. Olyan ez, mikor egy kígyó tekeredik az áldozata köré... határozottan tetszik ez a felállás. - Ez neked Párizs? - sziszegem, egészen közel hajolva hozzá, számat kétes mosolyra görbítve. Miközben arcáról próbálom leolvasni az érzelmeket, és a gondolatokat, mélyen magamba szívom az illatát. - Mégis mit képzeltél, ki vagy te, hogy hazudozz nekem? Azt gondoltad, hogy nem jövök majd rá, hogy hol vagy, Drágám? - vonom fel a szemöldököm, miközben beszélek; orrom majdnem összeér az övével. - Rossz emberrel húztál ujjat, de ezt tudhattad volna. Mesélj, mi járatban erre, e kései órán, Kedvesem? - lazítok annyira a szorításomon, hogy szóhoz jusson, de nem eresztem. Ki kell érdemelnie, hogy ne törjem el a nyakát.
