"Ne utálj azért, mert gyönyörű vagyok, utáld a pasid, mert ő annak lát"

Userinfó: Főkarakter – Juliette Le Châtelier

Név: Yvonne de La Fayette
Rang/Foglalkozás: Kutató
Születési dátum: Avignon – 1916 november 14.
Csoport: Kutató

Jellem: Nem tartozik a könnyű esetek közé, akiket általában a nyitott könyv kategóriába sorolnak, sőt. Kisugárzását bármelyik „nagy vezető” megirigyelné, hisz tipikusan olyan nőről van szó, aki ha belép valahová, még a légy is abbahagyja a zümmögést egy pillanatra.
Magabiztossága nem ismer határokat, ugyanakkor a gyengeségeivel is tisztában van, ahogy azzal is, hogy titkolja őket. Nem nevezhető kétszínűnek, a színskála összes színében pompázik. Van mikor egy kezes bárány, van mikor a végzet asszonya is elbújhat mögötte, olyan alkalom is akad, mikor megkérdőjelezik az épelméjűségét, persze az utóbbi ritkább.
Imádja a veszélyes játékokat, mondhatni az tartja életben, sose unatkozik, mindig talál valamit, vagy valakit, amivel/akivel lefoglalhatja magát. Fiatal, nagy kanállal habzsolja az életet. Nem a kötöttség híve, és soha nem is hagyná, hogy bárki magához láncolja, Mindig időben lép ki egy kapcsolatból, ugyanis a kalandokat se preferálja.
Nem engedi, hogy kikerüljön a keze alól az irányítás, ha ez valami miatt mégis így lenne, biztosak lehetnek benne, hogy megint egy általa generált színdarabba csöppentek, ahol kizárólag ő mozgatja a szálakat.
Gúnyos, rideg, és a felsőbbrendű érzés is meglappang benne, ugyanakkor súlyos empátiahiányban szenved.  A pofátlanságánál már csak a közömbössége idegesítőbb, vagy az a bájos mosoly, ami az arcára ül, mikor valaki tajtékzik. Imád az emberek idegein tornászni, őt viszont nehéz kihozni a sodrából.
Magabiztos, és jókora egoizmus is rejlik benne. Az egyetlen személy, akit magánál is jobban szeret, az a testvére, így jobbára csak vele lehetne sarokba szorítani. Viszont, ha valaki erre vetemedne, írhatja is a végrendeletét, mert Amandáért lelkiismeret-furdalás nélkül képes lenne mészárlásba kezdeni.  Ugyan nem hangoztatja naponta, hogy szereti, a testvére mégis váltig biztos lehet benne, mert csak vele szemben hajlandó megmutatni, az emberibb énjét. Nem veszekednek, nem aggatnak különböző jelzőket egymásra, viszont örömmel húzza az ő agyát, de gondosan ügyel arra, ne lépjen túl semmilyen határt.
Külső: Igéző tekintete megbabonáz, az ember azt hinné, bárki lelkébe belelát, s látja béklyóit, sorsát. Haja ébenfekete, hosszú, selymes. Csodás, formás, nőies alakja miatt minden férfi vágyálmainak megtestesítője, s szívesen ki is használja ezt. Igen mozgékony, hajlékony és kecses. Imád táncolni és meztelenül úszni éjszaka, mikor csak a csillagok és a Hold láthatják. Nem épp törékeny, bár egy csepp felesleg sincs rajta. Mégis erős és nem egyszerű ellenfél a csatatéren. Ha valakit felpofoz, akkor 5 ujja nyoma még hosszú órákig ott virít a szerencsés férfiú orcáján. Nem ajánlott kikezdeni velem, mert rosszabb, mint egy vadmacska.


Előtörténet:
Minden elkezdődik valahol…
ahogy az én történetem is. Ne egy rendhagyó tündérmese szerű nyáltengerre tessék itt számítani. Az egész családom mellőzi a romantikát. Az anyám kurtizán volt, apám meg az, aki ezeket a hölgyeket foglalkoztatta. Vélhetőleg láthatott valamit Marionban, mert egy szerződés végeredményeképp jöttünk a világra, én és a bátyám Greg. Csak és kizárólag így lehet hívni, mert a Grégori névvel ki lehet kergetni a világból.
Mivel a szülőkkel nagylelkű volt a természet, ezért mi is csodálatos géneket örököltünk, amiket rendszerint ki is használtunk. Furcsa, mert testévetekként sose azt helyzetük az előtérbe, hogy csináljuk ki egymást záros határidőn belül, mi inkább mindig egymást támogattuk.
Még akkor is, mikor apánk ráunt anyánkra, és ki adta az útját, persze minket nem, fontosak voltunk neki, ahogy a nőnek is, de mit lehetett tenni, túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy bármit is tehessünk, vagy számítson a szavunk.

A bűn mocsarában….
ahogy megjött az eszem, úgy fogtam fel szép lassan, hogy a világ, amiben én élek, korántsem annyira természetes, mint ahogy én annak látom. Számomra megszokott volt, hogy a bárba lejárva, folyton hiányos öltözetű nőket, és az őket vizslató férfiakat látom. Néha bekukkantva egy-egy szobába pedig olyasmit, ami eleinte zavarba ejtő, majd már gyomorforgató volt. Talán az egyik ilyen alkalommal határoztam el, hogy engem egy férfi se fog annyira megszégyeníteni, mint őket. És minden bizonyára itt jött el a fordulópont, mikor már nem felnéztem az örömlányokra, hanem egyenesen megvetettem őket, de olyan mélyen, hogy arra ember már-már képtelen.
Persze, ahogy nőttem fel, és az már a külsőmre is kivetült, kaptam én is nem egy különböző ajánlatot, ezért határoztam úgy, jobb lesz, ha kivonom magam ebből a létből. És ez ment is volna, ha nem lép be egyszer, apám régi barátja, Spaulding.

Az ördög maga….
Az akkori úgy tizenhat éves énem egyenesen odavolt a férfiért, aki mindig egy hölggyel, vagy kettővel távozott. Meg kellett volna vetnem, gyűlölnöm azért, mert ő is inkább az effajta élvezeteket hajtja, mégis… a mellette andalgó nőket sokkal jobban gyűlöltem, és akkor másodszor szerettem volna a helyükben lenni. Persze az idő haladtával a kényszer elmúlt. A tanulásra koncentráltam, hogy felnőtt koromban a kutatók táborát erősíthessem. Vonzott az egész, a bizonytalanság, a veszély, és az, hogy a családom ezt teljes mértékben ellenezte.

Mindenhol jó, de a legjobb…
A középsulit elvégezve, Párizsba költöztem, hogy ott járhassak egyetemre.  Bátyám teljesen meg volt elégedve az Avignoni élettel, és azzal, hogy minden bizonnyal, ő viszi tovább apám vállalkozását. Én viszont többre vágytam, nekem nem volt elég, és a kötöttség se, ami már-már fojtogatott ott.
Párizsban ismerkedtem össze Lucaval, akivel aztán négy évig éltem boldog párkapcsolatban, de ahogy az jönni szokott, elmúlt minden, megszokottá vált vele a lét, és unalmassá. Így tavaly szeptember harmadikán, mikor ő egy jegygyűrűt adott diplomaajándékként, én leléptem. Nem vagyok az az ijedős típus, de akkor konkrétan levert a víz, hisz eszem ágában sincs elkötelezni magam, ahhoz még túl fiatal vagyok.