"Dites-moi d'où il vient, enfin je saurais où je vais, maman dit que lorsqu'on cherche bien, on finit toujours par trouver"
Userinfó: Főkarakter Név: Charline Dubois Rang/Foglalkozás: Születési dátum: pontos születési helyem és dátumom nincs… de 1917 az évszám és április 2.-án, amikor megtaláltak ünneplem a születésnapomat és valahol Marseilles-ben születhettem. Csoport: Átutazó
Jellem: Fegyelmezett vagyok. Ez a legfontosabb jellemzőm, azt hiszem. Legalábbis ez az, ami egyből szembetűnik neked, ha először találkozol szembe velem. Kimért minden mozdulatom és pontos, precíz. Szeretem, ha a dolgok pontosan, olajozottan működnek. Mondhatni, a saját életemet is túlszabályozom, de ezen senki ne lepődjön meg. Egész életemben olyan környezetben voltam, olyan helyen éltem, ahol szinte minden percem meg volt szabva. Még az is, hogy mikor játszhatok… Na jó, nem egész életemben, de mióta eszemet tudom. Néha… nagyon néha, leengedem a falat és tudok azért lazítani, de… nem érzem olyankor kényelmesen magam. Annyira belém ivódott ez, annyira átjárja minden porcikámat ez az életstílus, hogy olyankor úgy érzem, mintha ki akarnának zökkenteni a megszokott életemből, a stabilitásból, a pontosságból, abból, ami olyan jól működik… és össze akarnak zavarni. Szeretek biztonságban élni… még ha úgy is gondolják az emberek, hogy nem élvezem az életem, nem élek veszélyesen, ez nem így van. Munkámból… hivatásomból adódóan folyamatosan izgalomnak vagyok kitéve. Számomra ez okoz élvezetet. Az adrenalin, amit úgy is el lehet érni, ha az ember nem issza halálra magát, nem próbál ki egyéb tudatmódosító szereket, vagy éppen nem él a szabályokon kívül, a törvényen kívül. Szerencsére nem vagyok azon mániákusok egyike, aki kiborul, ha valami nem szimmetrikus, vagy éppen ha némi változás áll be a rendszerben. Nem elmebeteg vagyok, csupán azt szeretem, hogy én szabályozom azt, ami történik körülöttem… és azt is, hogy mi történik, ha valamilyen változás áll be a tervben. Márpedig, mindig, mindent szabályoznom kell magamnak. Meg van a megszokott rutinom a napomban, amit csak akkor döntök meg, ha a környezetem, a körülmények azt nem adják meg. Egyetlen helyzet van, amikor teljesen kivetkőzök magamból… ha éppen be kell épülnöm valahova és olyan arcomat kell mutatnom, ami nem árul el. Olyankor, mintha egy másik ember állna előtted… teljesen máshogy is tudok viselkedni, de végig észben tartom, hogy ez csak egy szerep. Ez csak egy álca, amit azért teszek, mert erre parancsot kaptam, nem azért, mert én így akarok viselkedni. Lehet színésznek kellett volna mennem, ha éppen el tudnám viselni azoknak az embereknek a világát. De… borzasztónak tartom, főleg a nők helyzetét… Mint a kirakatbábuk, tárgyakként kezelik őket és alakítják a saját képükre. Azt hiszem örülök, hogy ebbe a világba csöppentem és nőttem fel.
Külső: 173 cm magas, 58 kg, hosszú, barna, egyenes haj, barna szem, testalkatot illetően sportos, mondhatni izmos. Na nem az az ízléstelen, csak finoman. Egye fene, kicsit bővebben is tudok mesélni… Öltözékemet tekintve, amíg nem egyenruhát hordok, egyszerűen öltözködök. Csak egy farmer, egy póló… semmi flancolás. Fölösleges időtöltésnek tartom, hogy órákig válogassam a ruháimat. Csak olyan ruhadarab van a szekrényemben, amit szeretek és bármikor felhúzok. Innentől kezdve nem túl nehéz két összepasszoló darabot kiválasztani. Nem is értem azokat, akik hosszú perceken keresztül turkálnak ruháik között és azon parádéznak, hogy nincs egy göncük se… a teli szekrény előtt. Hát miért tart olyan ruhákat, amiket nem szeret? Érthetetlen… Kiegészítőkkel nem igen foglalkozok, egyetlen… mondjuk úgy női mániám van, azok a sálak… Azokat valamiért kifejezetten szeretem. Az egyetlen kiegészítőm, persze a nyakláncomon kívül, amit a kosaramban hagytak, amikor megtaláltak. Egy egyszerű ezüst lánc, egy aprócska madárkalitkával és egy galambbal rajta. Ezt még bevetésekkor is magamon hordom, csak természetesen elrejtve, a ruhám alatt. A kötelező dögcédulát azt hiszem, nem sorolom ide… elvégre az közel se mondható kiegészítőnek. Egyedül akkor tudok teljesen átlényegülni, amikor az álcámat kell felvennem. De olyankor kényelmetlennek is érzem magam a bőrömben. Viszont a parancs, az parancs én pedig gondolkodás nélkül teljesítem.
Előtörténet: Alig egy éve történt…
- Azt hiszem, hogy itt ragadtunk… - Sóhajtok fel kelletlenül, ahogy kipillantok az ablakon még egyszer, hogy biztosra menjek. Katonák sora sétál fel-alá, fegyverrel kezükben, esélytelen, hogy kijussunk leleplezés nélkül. Tekintve, hogy a táram üres, szintúgy Damiennek, nem túl valószínű, hogy élve kijutunk. Ahhoz pedig fáradt vagyok, hogy bárminemű tervet kieszelhessünk, hiába tűnik kecsegtetőbbnek a hotelszoba, vagy akár egy sátor, vagy autó, mint a kemény föld, ahol ráadásul el se aludhatunk, mert bármikor ránk törhetnek és az szintúgy az életünkbe kerülhet. Oldalra pillantok, ő meg csak nyugodtan előhúzza cigerettáját és rágyújt. Egy picit talán irigylem nyugodtságát. Nem mondom, hogy én túl izgulom, csak a diszkomfort zavar egy kicsit. De, hozzászoktam már. Viszont azt hiszem ez a nemű női „hiszti” még nekem is belefér. Nem adok hangot neki, nem nyafogok, csak a fejemben fordul meg, hogy mennyivel kényelmesebb lenne, ha máshol lehetnék. Leülök mellé a földre, nem törődve vele, hogy éppen mekkora koszba, vagy porba ültem, így is tiszta sár a ruhám, de hát azért van. - Ha már itt vagyunk, eltölthetjük valami hasznossal is az időnket… - Szólal meg végül, azzal a tipikus vigyorával. Megforgatom a szemem és felsóhajtok. - Szép álom… - Nem… kivételesen nem arra gondoltam. Már egy éve vagyunk, mondhatni összezárva… és még csak nem is ismerjük egymást. Kíváncsi vagyok, hogy ki bújik ez a karót nyelt, szép pofika mögött. – Arcán sunyi vigyor bújik meg, én pedig csak mosolyogva megingatom a fejem és előrepillantok kezeimre, amik felhúzott térdemen pihennek. - Hát jó… de magadra vess, ha esetleg untatni foglak. – Vonom meg a vállam, aztán hátradöntöm fejem a falnak és magam elé kezdek bámulni. - Szóval… mit akarsz tudni? - Amit megosztasz velem. - Nincsenek titkaim… érdekel az egész? – Oldalra pillantok, ő pedig csak bólint, mire én veszek ismét egy nagy levegőt. - Szóval… kezdjük azzal, hogy fogalmam sincs, hogy pontosan mikor és hol születtem, hogy kik a szüleim, vagy éppen honnan származok. Még csecsemőkoromban lettem elhagyva, a Nagy háború alatt. Valamikor 17 körül születtem, mivel Dubois tábornok akkor talál meg. Bár, ezt bizonyára te is tudod… Hiába vagyok ott, ahol… pletykálnak ezek, mint ha csak valami kocsmában lennénk. Idióták… na mindegy. Nem terelem a szót. Szóval, a tábornok megtalált… és magához vett. Azt hiszem, nem sok ehhez hasonló emberi cselekedetet lehetett tőle látni, tekintve, egy igen kemény ember, de később elmesélte, hogy miért tette. Egy fiatal lány állt a kosár mellett, amiben hagytak. Nem mózes kosár volt, vagy valami ehhez hasonló, csak egy egyszerű bevásárlókosár, az is igen szakadt állapotban. Azt mondta, a lány a karjánál fogva megragadt és zokogva könyörgött neki, hogy ne hagyjon meghalni. Azt mondta, akár az életét is képes adni érte, csak ne hagyjon itt, vigyen valami lelenc házba, kórházba, akárhova, csak segítsen rajtam. A fiatal lány feltehetőleg szülőanyám volt, bár erről nem tudott ő se többet. Elvitt egy közeli kórházba, ott azonban közölték vele, hiába akarnának segíteni, nem tudnak. Tele a kórház hadi sérültekkel, egyszerűen nincs kapacitásuk egy csecsemőt csak úgy befogadni. De hát ez érthető volt… borzalmas körülmények uralkodtak akkor ugyebár. Végül hazavitt. Volt egy felesége, akiről kevesen tudnak. Szegény asszony, amint meglátott, közölte, hogy nem vihet onnan sehova, majd ő gondoskodik rólam. Az érkezésem előtt három évvel született egy gyermekük, aki a háború során meghalt, egy véletlen baleset következtében, én pedig pótoltam az űrt az asszony szívében… már amennyire a saját gyermek elvesztését lehet pótolni… nyilván csak haloványan fedtem le az óriási lyukat, de én borzasztóan hálás lehettem, mert szinte minden szeretetet megkaptam, amit egy asszony adhat egy gyermeknek, aki nem a sajátja. Bár, ezt egy pillanatig se éreztette velem. Hat éves voltam, amikor anya meghalt… beteg volt, nagyon… a tábornok pedig, halála után, be akart adni egy lelencházba. Emlékszem tisztán arra a napra. Hiába nem foglalkozott velem annyit, mintha sajátja lennék, de azért, én szerettem… hiszen megmentette az életemet. Igen, már kiskoromban is tudtam, hogy ki vagyok, amint fel tudtam fogni a dolgokat, világosan elmesélték, persze úgy, ahogy egy gyereknek el lehet. Ott álltam a szobában, vele szemben, ő pedig rám nézett és közölte, hogy mennem kell. Én, már akkor is fegyelmezettségre voltam nevelve, ezért nem kezdtem el hisztizni, csak beletörődtem. Ahogy kiléptünk a kapun, mint ahogy azt tanították, nyújtottam felé a kezemet, mert egyedül nem mászkálhattam az utcán. Ő kérdőn nézett rám, de végül megfogta a kezem, elindultuk, de pár lépés után megállt és rám nézett. - Elviszlek a táborba… más életed lesz, teljesen. Mostantól az én szabályaim szerint fogsz élni és azt teszed, amit parancsolok. – Mondta nekem szigorúan. Úgy emlékszek rá, mintha ma lett volna… Bólintottam neki, majd mikor ismét elindultunk, azért elmosolyodtam és belül szinte üvöltöttem az örömtől. Pár lépés után megálltam, elé léptem és megöleltem. Ezelőtt sose tettem ilyet, de hát gyerek voltam még… felnéztem rá, szája szegletében megjelent egy apró mosoly de csak egy pillanatra, viszont nekem ez bőven elég volt. Rögtön megragadta a kezem és tovább indultunk én pedig csendben ugyan, de könnyekkel áztatott arccal sétáltam tovább. Természetesen még véletlenül se szomorú könnyek voltak ezek. Innentől kezdve a táborban nevelkedtem. Mellém helyeztek egy tisztet, egy nőt, aki beosztotta minden pillanatomat szinte. Úgy éltem, ahogy a katonák… csak persze finomított verzióban. Iskolába jártam, játszottam, ahogy minden gyerek, csak még is kicsit másképp. Kérdés se volt, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Felnéztem Dubois tábornokra… ő pedig, amennyire ő tud, kifejezetten boldog volt, amikor megmondtam neki az elhatározásomat. Nem sokszor láttam tőle, hogy büszke rám, de akkor igen. Láttam szemében azt, hogy nem bánta meg, amiért nem adott az árvaházba. Hiába nem fiú voltam, hiába nem a sajátja… sikerült olyanná válnom, amilyen gyereket ő akart, ez pedig engem is örömmel és büszkeséggel töltött el. Egyetlen… úgy mondd kihágásom és konfliktusom volt vele csupán.– Láttam Damien szemében a kíváncsiságot, amin el is nevettem magam. Én és a kihágások… na igen, számomra is ismeretlen dolog. - Alig múltam 18, amikor egy pár fiatalabb közlegény és tizedes rávett, hogy menjek velük el távra. Nagyon nehezen adtam be a derekamat, de aztán… valahogy még is sikerült. Elvégre tinédzser voltam még, valamennyire. Hiába nem viselkedtem sose úgy, mint egy léha tinédzser, hiába nem lázadtam, most valahogy előtört belőlem. Elvittek egy közeli kocsmába… és bizony csúnyán berúgtam. Ne nézz rám így… én is képes vagyok ilyenre, csak nem gyakran művelem. Táncoltam, énekeltem, úgy viselkedtem, mint egy közember. Valamiért akkor nem éreztem azt, hogy ezt nekem nem szabad. Annyira természetesnek tűnt az egész… Főleg, mert volt ott egy tizedes, aki kifejezetten tetszett nekem. Azt hiszem ezért sikerült rávenniük. Mert az érzés kölcsönös volt az őrészéről is, én pedig láttam ezt rajta. Az éjszaka vége felé, mikor már úgy látták, hogy eleget ittam, úgy döntöttek, hogy visszavisznek a táborba. Persze a portás azonnal jelentette a tábornoknak a történteket, de mi ezt akkor még nem tudtuk… Azzal a bizonyos tizedessel a szobámba vonultunk vissza… és ő ránk nyitott. Azt hiszem fölösleges említenem, hogy mi következett… te is pontosan jól ismered a tábornokot. Borzasztó kemény büntetést kaptunk, minden egyes katona, akik részt vettek ebben, én pedig iszonyatos lelkiismeret furdalással voltam hetekig, hogy gyakorlatilag miattam büntették meg őket, hiába ők csábítottak bele a rosszba. Nos, ezek után szinte minta katonaként éltem, ha pedig, esetleg egy-két kihágást mégis elkövettem, vigyáztam, hogy tökéletesen titokban csináljam mindezt. Nem, véletlenül se nagy dolgokra kell gondolni… nem mertem én ellenszegülni nagyon a tábornok parancsának. Azt a lelkiismeretem se bírta volna. Ennyi, azt hiszem. a következő lényegesebb történés az volt, amikor a tábornok úgy döntött, hogy összerak veled… de hát, ezt a sztorit pedig ismered… - Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje mesélhettem neki, de egészen jól tűrte, én pedig azért visszafogtam magam, hogy ne menjek bele a részletekbe nagyon. Csak a lényegesebb dolgokat említsem. - Nos… te jössz, nagyfiú. Ki vele? Neked mi a sztorid?
Alig pár hete történt Egy motel szobájában ülök, miközben Damien a zuhanyzik. Persze, hogy közös szoba…. közös ággyal. Nem is ő lenne, ha nem így szerzett volna szállást nekünk. Azt hittem csak 1-2 napról van szó, amíg megtaláljuk azt a katonát és megpróbáljuk… szóra bírni. Ilyen, vagy olyan eszközökkel, az már nem rajtunk múlna. Azt még bőven kibírtam volna. Főleg, hogy hamar kiderült, az információink tévesek voltak és az a katona már nincs a városban, sőt, sehol nincs. Lelőtték… Persze máshogy nem is volt már szabad szoba. Nem, Charline, ilyeneken nem fogunk problémázni. Katona vagy… most léptettek elő, aludtál már földön, hálózsákban, bogarak között, koszban. Voltál már bőven kényelmetlenebb helyzetekben… van tető a fejed felett, szoba, működő zuhannyal, ággyal. Amióta az a repülőgép lezuhant… furcsa ez a város. Akaratlanul is furdal a kíváncsiság, hogy vajon miért olyan titokzatos minden…. hiszen repülőgépek zuhannak le, főleg most, a háború alatt. Nem olyan nagy szenzáció, legalábbis, egy olyannak nem, aki látott már ilyet, közelebbről is, mint szerette volna. Damien még nem is tudja. Azt hiszi, hogy ma elmegyünk innen… Felpillantok, ahogy meghallom az ajtó nyílását. - Nem megyünk innen sehova, nagyfiú… - Pillantok fel rá, majd eldőlök az ágyon. Megdörzsölöm arcom, hogy kis életet leheljek magamba. Borzasztóan fáradt vagyok… azt hiszem nekem is szükségem van arra a zuhanyra. Amióta itt vagyok, képtelen vagyok rendesen aludni, főleg a repülőgép lezuhanása óta. - Szükségállapot van… nem lehet elhagyni a várost. Mi pedig, azt hiszem, nem akarunk ujjat húzni velük. Nem kell felhívni a figyelmüket… - Sóhajtok egyet, meg se várom reakcióját, csak felülök, ledobom kabátomat és elindulok a fürdőszoba felé, meg se várva reakcióját.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Charline Dubois 2014-05-01, 08:28
Elfogadva!
Nem leszek szemét, mert már így is javíttattam veled, szóval elfogadlak, de még mindig nem jött át, hogy pontosan miért is van itt a karid, és ha katona, akkor elvileg a szövetségesekhez tartozik, akkor meg az ezredesnek tudnia kéne az itt létéről, ha csak nem valami szupertitkos megbízatása van. No mindegy, amúgy ezen kívül minden oké, szépen megírt ET. Foglalj avit, ha még nem tetted, aztán mehetsz játszani.
No mindegy, amúgy ezen kívül minden oké, szépen megírt ET.