Kis utcák

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-09-02, 18:36

A helyzet nyugvópontra jut, főleg miután a hőzöngő páros még úgy-ahogy eszméleténél lévő tagja mégis a fizetés mellett dönt. Szerintem így a fair, jobb ez így, mindenkinek, ár ha lett volna egy kis eszük eleve ezzel nyitnak, és akkor elkerülhették volna a verést.
Mert azt csak a vak nem látta, hogy a küzdelem messze nem volt kiegyenlített, és ezt nem arra értem, hogy én is beszálltam, ár jó volt kicsit leereszteni a gőzt, hanem arra, hogy a csapos srác egymaga is elkalapálta volna őket. A fellépése néminemű profizmusra vallott. Szóval vagy ő a városka könnyűsúlyú bajnoka, vagy rendes kiképzést kapott. A másodikra tippelnék szívem szerint, de ez felveti az érdekes kérdést, hogy vajon akkor mégis mit keres a söntéspult mögött.
Egyre érdekese ez a város, komolyan, a végén még kiderül, hogy nem is olyan unalmas eldugott délvidéki provinciális porfészek.
- Kösz - biccentek neki, és máris elszelelek a csöveldébe. A dolog nem tart túl sokáig, fiatal lévén, prosztata panaszok nélkül, bár az elég érdekes milyen expressz-gyorsan távozik előlem a sör.
A pulthoz visszatérve már vár is az italom.
- Hallgatok, mint a sír - biztosítom, de közben kissé alaposabban is megnézem magamnak. Ismerős a csóka, csak még nem ugrik be, hogy hol is láttam. De ami késik, nem múlik, majd eszembe fog jutni ez is.
- A büdös bánatba! - kerekítem el. - Most ittam meg három üveg lóhúgy márkájú sört! Mondd, hogy nem halok bele! Épp alakulna az életem, még nő is akadna, aki félt, nem halhatok meg pancsolt-pia mérgezésben!
Kicsit persze rájátszom a pánikra, de mindezt csendesen adom elő, hogy már ne kagylózhasson bele, nem akarom baja sodorni a fickót a krimó törzsközönsége előtt.
Közelebb hajolok a pult foltos bádogborítása felett, amin olyan sok pohár hagyott már nyomot, hogy azt még a csapos tüsténkedése sem tudja tökéletesen eltakarni. A ragacsok lejönnek ugyan, de a karcolások és a kisebb horpadások viharos évekről mesélnek. Majdnem olyan az egész, mint otthon, Kansasben, csak épp a countryzene hiányzik, ár azt a magam részéről annyira nem is bánom.
- Érted ugye, a helyzetet...?
A mondatom vége kissé kitartott, mert még nem tudom a nevét, igaz a név valójában nem annyira fontos, csak legalább tudnám valahogy szólítani.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-08-25, 17:49

Nem azt mondom, hogy a környék nagy hírében álló bajkeverője vagyok aki mindenkit péppé ver amikor kedve szottyan rá, de nem tűrhetem, hogy ezek a mocskok ellógják a fizetést, nekem származik bajom belőle, az én fizetésemből vonják le azt amit ezek a vízi bivalyok bevedeltek. A seregben megtanultam egyet s mást, ezeket itt a való életben is tudom hasznosítani. Ezek többet nem próbálnak majd fizetés nélkül távozni, de az sem kizárt, hogy többet a kocsma felé se mernek majd nézni. nem is bánnám, ugyan esne a forgalom, de pár ekkora szemétládával kevesebb és a napom is szebb lesz. A főnök meg csak had rágja a szivarját mérgében, hogy esik kocsmájának a bevétele. Az már nem az én gondom.
Sokkal nyugodtabb vagyok, hogy a pénz a kasszában pihen. Az ájult fickó haverja mind kettejük részét kifizette és kitámolygott a cimborájával együtt. Egyedül is eltudtam volna intézni mindet, de tény, hogy gyorsabb volt a folyamat a katona segítségével, de tudnám honnan is ismerős annyira, pedig ismerem, mintha találkoztam volna már vele. Részletkérdés.
Természetesen van kiszolgálás is. Élek és virulok, poharak és italok a helyén, semmiség kiszolgálni, amúgy is segítségemre volt, megérdemli, hogy normális kiszolgálásban legyen része.
-Attól a sarokasztaltól jobbra a második ajtó. - Mutatok a mosdó irányába majd elrohanok az italért. Emlékeimben élt mintha láttam volna raktáron pár rekesszel, de semmi sem olyan biztos.
Persze az emlékeim most sem csaltak meg. Ha italról van szó vág az eszem, mint a borotva. Ki is hoztam a számára egy üveggel, mire kiértem Ő is visszaért.
-Segítettél nem? Hát ennyi jár, csak ne hangoztasd, holnapra teli lenne a kocsma hősökkel. - Mosolyodom el, majd eltörlök egy poharat és a helyére teszem.
-Ha megígéred, hogy hallgatsz erről akkor elárulok egy titkot. Itt a legjobbat max a főnök issza, aki idejön jobb, ha össze teszi mind a két kezét nehogy lóhugyot kapjon sör helyett. - Teljesen komolyan mondom, eleinte tapasztaltam is, azóta már csak a márkás és jó minőségű italokból csórok. Felesleges mérgezném meg magam, ha van olyan is ami iható.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-08-07, 22:14

A balhénak nagyjából annyira hirtelen vége is lesz, ahogyan kezdődött. A kocsma díszes törzsközönségének tagjai vagy az italos poharaikat tanulmányozzák, vagy a repedéseket a plafonon. A csaposra nem néznek, rám sem, de úgy tűnik, épp senkinek nincs kedve az ajtó felé osonni. Vajon miért?
Egy légy zümmög, és a hangja meglehetősen kellemetlen az ivó csöndjében.
Ha lenne itt valami bárzongorista, vagy egy tangóharmonikás, annak most kellene a húrok közé csapnia, hogy oldja a hangulatot.
Talán majd javasolni fogom, hogy legyen itt élőzene is, még a forgalmat is fellendítené. Legalábbis esélyes, hogy így történne.
A csapos fellépése csak megerősíti bennem azt a hitet, hogy én sem úsztam volna meg, ha a lépcsőről csak úgy felállok, és megpróbálok elsétálni, bár az minden bizonnyal érdekesebb bokszmeccs lett volna. Mi ketten nagyjából egy súlycsoportban lehetünk, ami természetesen felveti azt az érdekes kérdést is, hogy ő vajon hol tanult verekedni?
Nem szabályos boksz volt, amit véghezvitt, és ahogy láttam, nem is valamiféle távol keleti küzdősport, már amennyire én az olyasmihez értek. Inkább tűnt olyasminek, amit a seregben tanul az ember, vagy az utcán. Bár ahhoz meg túl hatékony volt. Mindegy, kár ezen agyalni, ha kiderül az jó, ha nem, az sem katasztrófa.
Egyáltalán, ki tudja, ő is olyan-e mint az otthoni csaposok, hogy szívesen meghallgatnak, és szívesen mesélnek. Más ország, nem tudom, itt mi a szokás.
Az viszont biztos, hogy átverni nem hagyja magát, a pénz megy a kasszába. Nem egy elveszett fickó.
– Ez a beszéd! – bólintok a válaszára. Közben kénytelen keletlen veszem tudomásul, hogy a kis testmozgás elég volt ahhoz, hogy a két és fél üveg sör egyetlen megmaradt hatása a hólyagom feszülése legyen. Bár igazság szerint eleve nem voltam elázva.
– Van két pillanatom is, ha előbb megmondja, merre van a vizelde – nézek rá komolyan.
Még nincs kedvem távozni. A laktanyában, a tiszti körletben ilyenkor elég nagy a csend, aki bent van az vagy a kantinban kártyázik, vagy szolgálatban van, vagy túl jófiú és alszik, én pedig ma este nem bírnám a csöndet. Pont ma, mikor a kezembe nyomták a postámat.
Ha viszont nem megyek sehova, akkor a mellékest muszáj felkeresnem. A sorrend fontos. Előbb ki, aztán be, a robbanást elkerülendő.
Ha elmondja merre az arra, akkor megyek is, hogy könnyítsek magamon. Az egész csak pár perc, így mire ő visszaér a raktárból egészen biztosan én is visszakeveredek.
– Merci – felelem egyszerűen. – Egy egész üveg?
Magam felé fordítom a címkét.
– Azta, haver, ráadásul Ricard, azt mondják a legjobb… – folytatom, majd a csapos szemébe nézek. – Ennyire látszik rajtam, hogy baj van és rám fér a vigasz? Vagy mindenkinek a legjobbikból jár?

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-08-04, 07:53

Nem mondom, hogy nem esik jól a segítség, de azért azt hiszem pár idiótával még én is eltudok bánni.
A tökfej haverja, nevezzük töklének, mert nagyon valószínű, hogy a néhány szál agysejtje is töklében úszik, nekem ugrik és sípcsonton rúg, nem tagadhatom, hogy rohadtul fáj, de ez most részlet kérdés, megfejelem aminek következménye egy szép törött és görbe orr, na ezzel sem fogsz már bájologni hapsikám. A vére szép lassan beteríti a ruháját is, vinnyogva ül le egy székre és szorítja az orrát, hátha eláll a vérzés, gondoltam szólok neki, hogy ezt ne nagyon várja, de minek is segítsek neki, majd rájön magától.
Íme, most már van egy ájult széktörőnk és egy törött orrú bájgúnárunk aki még mindig nem fizetett.
-A helyedben most perkálnám az összeget amit a haveroddal vedeltetek össze, mert ennél hidd el, százszor is rosszabbul járhatsz.- Hangom nem fenyegető, csupán közlöm vele, hogy bizony, ez még semmi sem volt, ha kell eltörhetem bármelyik testrészét, csak rá kell mutasson és annak már annyi.
Remegő kézzel nyújtotta át az összeget én pedig elégedett vigyorral a képemen raktam be a kasszába.
A fickó aki bejött, hogy szimplán szét verjen mindenkit a helyzet magaslatán állt, gondoltam nem kell neki segítség és jól gondoltam. Egyszerűen megoldott mindent. A pénz amit elakartak lógni a kasszában pihent, akik meg gondot okoztak a földön pihentek.
-Amíg van csapos addig kiszolgálás is akad. - Szólok oda neki, majd a rendelésére felvonom a szemöldököm, de aztán eszembe jut, hogy éppenséggel akad pár üveggel ilyen a raktárban.
-Éppenséggel akad, pillanat és hozom. - Azt hiszem rá lehet bízni egy pillanatra a kocsmát, aligha szeretnének a közelében újabb meglógást vagy verekedés kezdeményezni.
A pincérlányka akit a főnök nem rég vett fel, mert az előző munkaerő teljesen bepánikolt a bura miatt, és folyton poharakat tőrt vagy csak nem mert kimozdulni a házból félelmében. Kár érte, jó nő volt míg nem őrült meg. Tehát a mostani leányzó annak ellenére, hogy egy bombázó van olyan szerencsétlen és feledékeny, mint egy elefánt a porcelánboltban. Ré aztán nem bíznám, hogy hozzon ki valami a raktárból még eltéved az italok között és mondjuk sör helyett kihoz egy adag vodkát. Jobb ha inkább én intézem ezt is, bár ezért már fizetés emelést is kérhetnék, hisz én végzem a lány dolgát is.
-Tessék. - Adom át az üveg italt amit nagy nehezen találtam csak meg, egy rekesz sör rejtette el és egy pléd volt ráterítve amit még most se értek, hogy került oda. Gyanúm az van, a pincérleányka és a fiatal csapos aki váltani szokott, sokszor van egy helyre beosztva. Az a pléd alighanem a közös műszak itt maradt része.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-07-28, 19:58

A csapos srác felém biccent, de már ugrik is el az egyik renitens elől, a karját azért elkapja, és hátracsavarja, közben beszed egy rúgást. A sípcsont az fájdalmas rész ám! Csórikám.
De látom, törlesz, lefejeli a tagot.
A mókás kedvű verekedni vágyók erre azért kicsit visszavesznek. De a kemény mag tántoríthatatlan, egészen addig, míg az egyiket egy jobb horoggal nem fogadom. Szépen megbillen tőle, és a fejét rázogatja. Ketten, akik épp csak felálltak volna, nyomban visszaülnek.
Egy valaki az ajtó felé sunnyog, láthatóan szeretné kihasználni a balhé adta alkalmat arra, hogy fizetés nélkül léceljen le.
– Te ott! – szólok oda neki. – Szerinted gyorsabban futsz nálam?
A fickó megmerevedik, majd véreres szemeivel rám bámul, aztán a fiatal csaposra, aki épp két hőzöngővel bánt el, aztán visszaül az asztalához.
Egy negyedik körülöttem köröz, de nem ítélem nagyon veszélyesnek, mert jelenleg még csak a hé-üss-meg-katona-üss-meg-ha-mersz stádiumnál tart.
– Az kéne még, megpöccintelek és kifekszel.
Csóválom a fejem. Attól nem leszek jobb, ha valami szerencsétlent kórházba juttatok.
Ugyanakkor nem tudom nem észrevenni, hogy a kettő, akiket a csapos kifektetett, ők gyakorlott hőzöngők voltak. Ami vagy azt mutatja, hogy ez a hely egy igazi késdobáló, vagy a fickó képzettebb, mint elsőre gondoltam volna.
Biztos érdekes a története.
Visszanézek a krimó lépcsőjére. A harmadik üveg söröm még félig van, de már biztos meleg, mint a lóh*gy. Úgy már nem kell.
Inkább valami erősebb esne most jól. Az kezemet leengedem, a combom mellett rázogatom, miközben elindulok a pult felé.
A csapos srácra pillantok.
– Ugye van még kiszolgálás? – kérdezem, miközben a szám bal sarka félmosolyra görbül.
Ez az a félmosoly, amitől odahaza a nők és a férfiak is megőrülnek. Csak más-más okokból.
A nők ettől gondolják úgy, hogy muszáj valahogy magukra felhívniuk a figyelmemet, jönnek a kacér mosolyok, a szempilla-rebegtetés, a hajdobálás. Keresztbe teszik a lábukat, hogy a szoknyájuk magasabbra csússzon fel. A férfiak ugyanakkor ezt látva leginkább megütni akarnak, még akkor is, ha végül nem teszik meg. Rosszul hat rájuk, ha így mosolygok. Nem csodálom, egyébként.
Az egyik épen maradt és immár üres bárszékre telepedem fel, de félig az ivó felé fordulva. Köszönöm, de nem szeretném, hogy hátulról leüssenek.
– Pastis van? – érdeklődöm nyugodtan a csapostól. Az ember igyon mindenhol helyi piát, szerintem ez az ésszerű.

Ricard Pastis

Pastis

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-07-25, 21:20

John és Sebastian

Szerintem a helyemben bárki kiakadt volna. Így is kevés pénzt keresek, jó, nem annyira keveset, de rémes az egész, ha van otthon egy lánya az embernek aki még nagyon kicsi és szüksége van mindenféle kence-fivére ahhoz, hogy egészséges legyen. A lakás bérlésének ára is megugrott, hogy ez miért van nem tudom, A hárpia a szomszédból valami olyat fecsegett Kelly-nek, hogy, mivel több ember lakik a lakásomban az ár is megugrott. Persze mikor ezt hallottam tiszta dühvel és olyan elszántsággal, hogy felképelem a köcsögöt, megkerestem a lakástulajdonost, de az tudva, hogy nagy sz*rban csak az ügyintézőjét rugdosta ki az irodából, azt meg csak nem verem meg mikor nem Ő tehet róla. Mellesleg olyan egy vékony, nyeszlett alak volt, szemüveggel, hogy ráfújtam volna hanyatt esik. Így minden dühömet elfojtottam és még szerencse, mert átgondolva a dolgokat, nem segítettem volna azzal, ha kiverem a fickó fogait. Elveszítettem volna a lakást és azzal sokkal rosszabbul jártunk volna. Egy kisbabával mégse kerülhetünk az utcára. Ráadásul remek hírem van, nők körében maga vagyok a tapló egy éjszakás barom..de ezt nem részletezném, másik lakást nehezen találnék.
Így hát érthető, hogy rendesen kiakadtam mikor az a két barom úgy döntött nem fog fizetni, míg én vagyok itt a csapos addig ez a két barom fizetni fog. Ahogy az egyik lazán eltöri a pultnál levő széket már a második fickó is tervezi, hogy hasonlóan szeretné végezni, rajtam ne múljon.
De mire felkészülhettem volna belépett a kocsmába egy katona, emlékszem láttam már, de hol? meg van, mikor azok a fura dolgok történtek, a farkasok, a bura, az áramkimaradás. Akkor ott volt Ő is. Így már legalább be tudom sorozni, szerencsére közelibb ismeretségben nem álltam vele mikor még szövetséges katona voltam. Így hát nem ismerhet ami nekem csak jó. Figyelem mit művel, Igazán értékelem a segítségét, de megoldottam volna, négy egy ellen, semmiség, főleg, hogy volt katona lévén tudok egyet s mást amit ezek a részeg flamingók nem.
Biccentek felé amibe belesűrítem a köszönést és a segítséget is. A kevésbé instabil fickó az előző szék harapdálós ivócimbije nekem ugrott, de elléptem előle és hátracsavartam a karját amitől feljajdult. De nem adta fel. Hátra rúgott ami sípcsonton talált és nem volt épp kellemes. Megfordítottam a fickót, hogy a ronda képe velem szemben legyen, majd szépen lefejeltem amitől eltört az orra és patakokban kezdett csorogni a vére.
-Rugdosol még Köcsög? - Szóltam hozzá nem épp kulturáltan. A vendégek fele amelyik még reakcióképes volt minket nézett, a másik fele meg szerintem aludt.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-07-20, 20:40

Éreztem én, hogy baj lesz, mintha csak felkapcsoltak volna bennem egy kapcsolót. Annak idején a második nevem Balhé volt, egészen addig, míg végül a helyi rendőrség fogdájában kötöttem ki. Bár nem titok, de ez nem is az a történet, amivel különösebben dicsekednék. A lényeg, hogy apám hagyott egy kicsit érni a rácsok mögött, mielőtt értem jött volna.
Másnap született meg az ötlet, hogy próbáljak szerencsét a reptér környékén.
Tényleg, ha nem lett volna akkora pofám és olyan gyors öklöm, akkor lehet, hogy még mindig otthon aratnám a kukoricát, és sosem lett volna belőlem égi vadász.
Bár, ahogy elnézem a helyzetet, sajnos csak idő kérdése, és engem még sok más amerikai srác fog majd követni, át az óceánon, és félő, ők nem önként jönnek majd.
Átkozott sör! Bepiálni ennyitől nem tudok, de a gondolataim se nyugszanak le! Sőt még csak különösebben ködösnek, vagy bizonytalannak sem érzem magam, ahhoz ez a két és fél üveg nekem nem elég.
Arra jó csak, hogy még veszedelmesebb kedvem legyen, mint az ital előtt volt. Ezért is jöttem ki eredetileg. Az a nő csak a munkáját végezte. Az ilyenekre mondják felénk finom célzatossággal, hogy dolgozó lány. De most valahogy nem volt kedvem a fajtájához. Lehet, hogy ez durván hangzik, de meg se néztem magamnak a nőt, nem is érdekelt, amúgy bejönne-e, épp elég volt az, hogy nem akartam örömlányt. Pedig nem is járunk Maddie-vel, meg semmi, mégsem.
Bár tuti ideges lenne, talán még pofon is vágna, ha megtudná, hogy mi módon gondoltam rá tegnap éjjel is.
Csak sajnos, most az sem segítene, nem mióta a levelet megkaptam.
Nem tudom, mit kellene tennem, mi lenne a jó, mi az amit egyáltalán megtehetnék.
De gondolom az nincs a választható opciók között, hogy tömegverekedésben vegyek részt. Mégsem fogom elkerülni, pedig most kiválóan elsunnyoghatnék, ha észre is venné a csapos, hogy még pár poharának is lába kélt, bizonyára nem csapna miatta különösebb ügyet. Vagy nem nagyobbat, mint a sör maga miatt.
Bár ezt lehet, hogy most mégsem tudom meg. Vagy mégis. Odabent ketten nem igazán akartak fizetni, és a dolgot a nyers erő oldaláról közelítették meg.
Az egyik benga úgy indított, hogy megütötte a csapost. Szép egyenes volt, gyomorszájra, csodáltam is, olyan részegen hogy a bánatba tudott így célozni. Szerencsére a srác se piskóta, nem terült ki, hanem visszaütött, a benga meg elsodort egy bárszéket. Eddig nem is lenne baj, csakhogy a másik figura is a tettlegesség mezejére készül épp lépni, és mivel ahogy látom helybéliek, így felsorakozni látszik mögé még két fickó. Közben a benga is tápászkodik.
Akárhogy számolom, ez négy az egyhez arány.
Hagyhatnám, hogy leverjék a csapost, ez esetben ingyen lenne a három söröm. Csakhogy hiába a pia, még mindig forr az agyam, és… nos, talán a verekedés többet segíthet. Lehet a srác hálából nem számolja majd a söreimet. Vagy valami.
A bizonytalan léptűek különítménye megindul.
A harmadik üvegemet kint hagyom a lépcsőn és visszalépek a krimóba.
– Nana! A négy az egyhez nem jó arány. A négy a kettőhöz se fair a részetekről, de ismerve magamat hajlandó vagyok szemet huyni a dolog felett, és mindenkit egyenlő bánásmódban részesíteni – mondom vigyorogva, elég jó franciasággal, és közben lecsatolom az órámat és zsebre rakom. Nehogy már eltörjön a bunyó közben.
– Mon ami! – kacsintok a csaposra, és felállok mellé, legyen már egyértelmű, kivel tartok.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-07-16, 21:31

John és Sebastian

Kisebb reggeli felfordulás után most újra káosz uralkodik az egész kocsmában. Reggel volt egy kisebb ital hiány amivel nem tudtunk elszámolni, fogalmam sincs hová tűntek, természetesen az én fizetésemből vonták le ami hiányzik. Ha ezt Kelly megtudja felakaszt. Szükségünk van minden apró pénzre amit összetudunk kaparni erre egy kisebb hiba miatt majdnem felére csökkent a fizetésem.
A délután csendesebben telt. Alig lézengtek a kocsmában a nagy meleg miatt, kicsit levegőtlen a hely.
Bár néhol látszott az ittlevőkön, hogy vagy a fele nem lélegzett vagy megtanult bőrön keresztül lélegezni, mert hogy amint elmentem mellettük kicsit úgy festett, mintha belefulladtak volna a sörükbe. De mivel ez tűnt a legkisebb gondomnak hagytam had aludják ki magukat.
Ezalatt a hatalmas forgalom alatt elmostam minden poharat amit már igencsak felhalmoztam a pult mögött. Ahogy ezzel végeztem jött a pult letakarítása, mert utánam majd a z a nyávogós apuci kedvence fog jönni váltani és az a fiatal kölyök egyetlen egy pohár folt után olyan hisztit levág, hogy na még! Én a főnök helyében már kib*****m volna már a gyereket. Persze a főnök nagyon is jól tudja, hogy egy gazdag ember egyetlen tejfölösszájú kölykét kidobná zárhatná is a kocsmát. Viszont ezektől eltekintve én még nem fogok úgy viselkedni vele, mintha maga volna a császár vagy annak az aranylúdja.
Persze mostanra már a délutáni nyuginak is vége szakadt. Bejött két már igen részeg fickó és miután legurítottak még két pofasört, indulni is készültek. Ezzel semmi gond nem lenne, ha a fizetés a szándékukban állt volna, de természetesen addig nem jutottak.
-Fizetni kifog aranyapáim? - Mennyire szeretem mikor csak úgy elakarják lógni a fizetést, persze ez nem nekik rossz, így könnyen megy, de ma már nincs kedvem újra csökkenteni a fizetésemen ami lassan már egy bolhapiszoknak is kevés.
Kérdésemre egy dörmögés volt a válasz, fő, hogy kulturáltak legyünk, nemde? Kiléptem a pult mögül és erre egy szép ökölbe szorult kéz volt a válasz. Ugye nem verekedni akarnak ezek, mikor még azt se tudják, hogy fiúk vagy lányok? Nevetséges egy banda.
-Márpedig fizetni fogtok barátocskáim! - Gondoltam ennyi elég lesz, de természetesen akkor már tudtam, hogy nem, mikor gyomorszájon vágott a szakállas vadbarom. Fogtam és állon vertem amitől elvesztettet az egyensúlyát és nekiesett a bárszéknek ami összetört.
-Ezt kifogod fizetni! - Néztem a félájult idiótára majd a másikra sandítottam, ha verekedni akar akkor felőlem oké.

Tárgy: Sebastian & John 2014-07-12, 16:10

Sebastian & John

A Pub Z lépcsőjén ülök és bámulom magam előtt a macskakövet. Kezemben a harmadik üveg sör, de nem használ, nem igazán. Az üveg nem dalol választ, viszont az alkohol sem üt ki.
Nem akaszkodhatok mindig Maddie nyakára, egyrészt mert nyomulósnak tartana, másrészt mert veszett hangulatban vagyok. Bár talán az használna, ha vele lennék, a széttárt combjai közé bújnék, és pár órára elfelejteném ezt az egész sz*arságot. Azt azonban kötve hiszem, hogy sikerült volna, vagy ha mégis? Nem akarnám őt ilyen módon kihasználni. Maddie nem valami kis prosti, többet érdemelne. Ő rendes lány.
Szóval marad az üveg.
Valamelyik közkatona említette ezt a helyet, na, nem nekem, mintha annak az őrmesternek vetette volna oda, aki a buránál is kint volt Winchester századossal. Veszekedtek, legalábbis úgy tűnt. Csak lestem, hogy mi a bánat, a baka szájal az elöljárójával, az meg még mindig nem ugráltatja, mint egy bolhát, békaügetésben, körben az udvaron, hanem… A fejemet ingattam csak, ahogy csendesen álldogáltam tőlük pár méternyire az árnyékok takarásában a kerítés mellett. Agyam eldobom. A hely komolyan inkább vándorcirkuszra emlékeztet, mint kaszárnyára.
Aztán rájöttem, jobb, ha nem hallgatom őket tovább, nagyon úgy tűnt valami magánügyről van szó, én meg úgy döntöttem, meccsezzék csak le egymás között, én nem kavarok be nekik se jobbra, se balra. Odébb sétáltam, az egészből a hasznom annyi lett, hogy megtudtam, a Pub Z híres-hírhedt hely.
Nekem erre volt ma este szükségem, legalábbis így hittem eddig.
Az első és a második sört még a söntésnél ittam meg, az egyik magas széken üldögélve. A krimó tömve volt. A szövetséges bajtársaim a helyiekkel vegyültek, folyt a sör és a bor, meg ki tudja mennyi tömény, a hangulat meg egyre emelkedett, lányok is érkeztek, és páran közülük azonnal rárepültek a katonákra.
Akkor jöttem ki a harmadik üveg sörömet markolva, mikor egy szőke az combomat kezdte simogatni.
Na, álljon meg a fáklyásmenet!
Kaptam fogtam az üveget, és elhagytam a helyiséget, nem is gondolva arra, fizettem-e már, bár nem hiszem. Benyúlok a zsebembe, és megnézem, a szőke megmarkecolt-e, de nem. Legalább ennyi.
A kő kellemesen hűvös a nyári estében, és még a tárcám is megvan. Hát nem szép az élet?
Nem! A f*nébe is! Nem, mert a baj nem múlt el!

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-14, 17:07

Szabad játéktér!

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-11, 20:37

Andrew és Isaac

Szabályok, szabályok. Elegem van már, hogy lassan ahhoz is szabályt kell sérteni, hogy levegőhöz jussak. Andrew-t egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Hogy képes így élni? Állandóan szabályok veszik körbe, na jó engem is csak azért az más helyzet, hogy többjében engem ez hidegen hagy míg Ő nap mint nap mindet betartja.
-Őszintén, te beveszed ezt a maszlagot amit előadsz nekem? Természetesen nem fogom azt a parancsot megszegni amit én magam is logikusnak tartok, de könyörgöm, hány olyan eset volt már, hogy még talán az a tiszt sem volt képben a parancsával aki kiadta azt. A szabályokról meg annyit, hogy több mint a fele nem ér semmit. -Fejtem ki bővebben, hogy egyáltalán nem értek egyet vele. A sok szabály között mégse találom meg azt, hogy ne öljünk meg ártatlanokat, ne zsebeljünk ki szegényeket vagy ne húzzuk meg az összes nőt aki 20 és 50 között van, mi van ezekkel a szabályokkal? Természetesen a levegőben lógnak, de senki sem ismeri el őket vagy tartja be, én igen, mégis a piti szabálysértésekért büntetésben részesülök, de aki ezt a három fő szabály megszegi semmit sem kap, mert nem írott szabály, nem a nagy kutyák hozták. Hát akkor kérdem én, ki követ el hibát?
-Igazán? Mert te azzal többet értél el, hogy kutya módra minden parancsot fél lábbal elvégeztél? Már ne is haragudj, de semmivel nem jobb az életed mint nekem, és amúgy is, ha úgy döntenek, hogy nincs más megoldás mint hogy agyonlövessenek hát akkor hajrá, semmi vesztenivalóm nincs. - Fáj Andrew-nak, hogy nem vagyok tökéletes katona, hogy nem vagyok az engedelmes közlegénye. Nekem meg az fáj, hogy nem vagyok a szemében más csak egy kezelhetetlen katona, az öccse már meghalt akkor mikor 12 évesen visszautasította a fegyvert amit az apjától kapott.
Szavaimmal a célom, hogy megbántsam, hogy fájdalmat okozzak neki. Hogy utálom az egy cseppet sem igaz, ellenben vele én még mindig a testvéremnek tartom. De szeretném ha legalább egy picit tisztában lenne azzal, hogy nekem milyen, mert másra sem tud gondolni csak arra, hogy az Ő élete és pályafutása sikeres legyen.
-Hidd el beletörődtem már abba, hogy közöm van hozzád. Az meg hogy továbbra is pokollá tennéd az életem annak ellenére, hogy nem lennék az öcséd, biztos voltam benne. - Kicsit sem érzem úgy, hogy felesleges vagyok, dehogy. Csak éppen most mondta ki a bátyám, hogy nem jelentek nekik többet mint a többi katona. Persze mit is gondoltam, mi két katona vagyunk nem pedig két testvér aki mindenben számíthat egymásra. A fenti dulakodásra magam is figyelmes leszek és egy kis csellel előbb felérek mint a bátyám és kezembe veszem az irányítást.
-A helyem minden bizonnyal nem a katonák között van, erre jómagam is rájöttem.- Jegyzem meg egy kis éllel a hangomban nem törődve a felénk szegeződő szempárokkal. Az utasításra, hogy viselkedjek oda se figyelek, pont Ő beszél aki az előbb vágott nyakon egy magazinnal? A büntetés amit kiszabott rám még úgy se érdekel mint Ő maga.
Megállok ahogy szó szerint utánam ordít majd visszafordulok felé. Arcomon láthatja mennyire unom az egészet. Fölém tornyosuló alakja egy pillanatra sem hoz félelembe, megszoktam már, hogy ha ésszel nem tud élni akkor azzal próbál ami éppen marad neki. jelen pillanatban a testalkata.
-Hogy maga milyen rendes. -Jegyzem meg cinikusan a kutyás dolgot illetően. De azért elindulok lefelé futólépésben. Csak érjünk a kaszárnyába, onnan sima út lesz vissza jönnöm a városba úgy, hogy észre ne vegyenek.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-09, 11:49

Szabályok követése, parancsok betartása. Nekem ez teszi ki az életem és többé-kevésbé elégedett vagyok vele. Megfelel ez a rendszer. Mindenki tisztel mindenkit. De be kell látnom, hogy ő ezt képtelen megérteni. Egyáltalán minek próbálkozok? Oh igen. Azért, hogy megvédjem és ne kerüljön hadbíróság elé.
- Mindent meg lehet oldani, ha követed a szabályokat. Nem hiába találták ki őket. A parancs már más. Van, hogy olyat kapsz, ami nem logikus - mondom, de arra már nem térek ki, hogy ilyenkor mit kell tenni vagy éppen nem tenni. Ezzel egy részem a mai napig vitatkozik.
- Élni szeretnél? Akkor ne viselkedj úgy, mint egy gyerek. Semmit nem érsz el azzal, hogy fejjel mész a falnak. Másképp hamarabb golyót kapsz, minthogy lehetőséget kapnál élni - beszélek a kelleténél sokkal idegesebben. Ez persze csak annyiban nyilvánul meg, hogy kicsit megemelem a hangom. Inkább látni rajtam, hogy milyen ideges vagyok. És ha nagyon jól figyel, akkor még azt is, hogy kétségbeesett. Mert nem tudom, mi többet tehetnék érte... hogy mivel érhetném el, hogy hallgasson rám. A századosra. Az apánkra? Valakire, aki meg tudja védeni, mielőtt mindent tönkretesz maga körül.
Szeretném folytatni. Szeretném meggyőzni. De kifogytam az érvekből. Főleg akkor, amikor ő tovább beszél. Mit mondhatnék? Tényleg próbálok jó testvér lenni, de nem igazán emlékszem, azt hogyan is kell. Úgy teszek, mintha egyáltalán nem érdekelnének a szavai. Mintha nem érdekelne, hogy mit gondol rólam. Én tudom, hogy próbálkozok és ennyi elég. Na persze! De jól hazudok magamnak. Egészen addig elhiszem a saját szavaimat, amíg a fejemhez nem vágja, hogy utál. Látni egy pillanatnyi fájdalmas grimaszt az arcomon, de semmi több. Nem mutatom jelét, hogy különösebben érdekelne, mit gondol rólam.
- De nincs választásod. Úgyhogy fogadd el. Ha pedig lenne... ha nem lennél az öcsém...? Akkor is mindent megtennék azért, hogy ne lógj ki a sorból a kelleténél jobban - mondom, miközben azon igyekszek, hogy ne lehessen hallani a hangomból az idegességet. Ezért is van az, hogy nem tűnik fel az az apróság, amit a mondatom jelent. Bárkiért megtenném, amit érte. Pont úgy, hogy bármelyik emberemért. Persze belegondolva már ebben nem lennék ilyen biztos. Egyetlen katonára sem fordítottam ennyi filmet. Fele ennyi kihágást sem néztem el másnak, mint neki. De nincs idő mindezt tisztázni. Amúgy sem lenne értelme. Ha nem ebbe, beleköt a mondandóm többi részébe, jól tudom.
Inkább foglalkozok a küldetésünkkel. Minél előbb össze kellene szedni az embereimet és eltűnni innen. Ha eddig nem találtak semmit, ezután sem fognak, ebben biztos vagyok. Csakhogy fentről dulakodás hangjai hallatszódnak. Azonnal előtérbe kerül az ösztönöm és mivel tudom, hogy az Isaac-et szemmel tartják, gond nélkül, pisztollyal a kezemben indulok meg a lépcsőkön. Fent persze közel sem olyan komoly helyzet fogad, mint hittem. Szinte azonnal ordítani kezdek. Ez az a pont, ahogy tényleg kezd elegem lenni a mai estéből és a saját embereimből.
- Az zavar, hogy megint nem tudod, hol a helyed! - folytatom egy nagyobb levegővétel után. Ha nem róla lenne szó, biztos figyelmen kívül hagynám a megjegyzését. Az viszont, hogy fejbe vágom a földről felszedett magazinnal, teljesen önkéntelen.
- Viselkedjen, közlegény! - szólok rá, újra visszavéve a katonai álarcot. Ezúttal figyelek rá, hogy pont úgy kezeljem, akár a többieket. Gondolkodás nélkül szabom ki a büntetést, mindenkire vonatkozóan. Egyelőre nem törődök Isaac nyafogásával. Pont úgy ki fogja venni a részét az egészből, ahogy a lent ácsorgó őr.
Csak akkor méltatom külön figyelemre az öcsémet, amikor ketten maradunk az emeleten. Legalább az a bolhás dög nem jött még fel. Nézzük a jó oldalát, igaz?
- Amíg nem mondom, hogy leléphet, addig itt marad! - üvöltök utána, ezzel valószínűleg a környéket is felébresztve. Majd kihasználom az időt és egészen közel lépek, egy fejjel fölé tornyosulva. Nem fogom hagyni, hogy csak így eltűnjön. Tudom persze, hogy egyáltalán nem tart tőlem. Ez inkább ösztön, mint tudatos lépés.
- Futni fog, katona. Egészen hazáig, egyetlen rohadt szó nélkül. Nem szólok a kutya miatt, felőlem jöhet, de ezúttal követi a parancsaimat. Érthető? - halkítom lejjebb valamivel a hangom, de közel sem hétköznapi módon beszélek.
- Kezdhet futni - teszem még hozzá. Elvárom, hogy tényleg teljesítse a parancsot. Engedményt kapott, a kutya maradhat. Csak azért, mert róla van szó és nem más katonáról. De itt vége is a kivételezésnek. Az pedig, hogy szeretne ma este máshol aludni... majd később visszatérünk rá. Azt hiszem, ez a rész amúgy sem rajtam múlik.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-09, 10:03

Andrew és Isaac

Azt hiszem mi más sose fogunk úgy viselkedni mint két testvér. Emlékszem mikor alig lehettem 5 éves az apánk mérges volt, mert elcsentem a boltból egy cukorkát. Megakart érte büntetni úgy mint egy katonát szokás, de Andrew kiállt mellettem és megpróbált megvédeni, az eredménye annyi lett, hogy Ő is ugyanúgy végrehajtotta a feladatot amit nekem szánt az apám. Lehet Ő erre már nem emlékszik,d e bennem élesen él még az emlék. Akkor voltunk talán utoljára igazi testvérek. Azóta egyre csak elhidegülünk egymástól. A kommunikációs töltetünk is megáll a köszönésnél. Lehetne ennél jobb? Javítható ez?
-Ez nevetséges Andrew, azzal nem oldunk meg semmit, hogy követjük a szabályokat, talán arra születtünk, hogy bábokként rángassanak? Hogyha azt mondják ölj meg egy ártatlant meg kell tennünk? Ezt te sem gondolhatod komolyan, ez nem normális élet. Én nem arra születtem, hogy az apám árnyéka vetüljön rám és a szigora kísértsen még az álmomban is. Én élni szeretnék. - Nem tudom ebből mit fogott fel, de nekem ez a véleményem, én így érzek. Tarthat továbbra is gyerekesnek és tiszteletlennek, de vajmi kevésbé fog érdekelni. Ha neki ez a tökéletes élet akkor amúgy is feleslegesen papolok neki. Azt hiszem mi sosem fogunk megegyezni semmiben sem.
-Andrew, a próbálkozásaid borzalmasan silányak. Egyáltalán nem volt még olyan pillanat, hogy észrevettem volna, hogy testvér próbálsz lenni. Tudod mit ne is áltasd magad, ez nem fog összejönni. - Túl nyersen mondom, de azt hiszem most mérges vagyok rá és hogyan máshogy adhatnám ki ha nem így? Szavaim, súlyosan telepednek mind a kettőnkre. Kimondtam, kimondtam, hogy utálom. Hogy ezek után mégis mi fog következni nem tudom. Ennyire még nem érzetem magam dühösnek. Fogalmam sincs, hogy jelent-e neki valamit amit mondtam, mellesleg azt hiszem nekem lesz emiatt álmatlan éjszakám. De, hogy neki lesz-e azt nem hiszem. Túlteszi magát rajta és másnap már megint a hideg, közönyös Maxwell lesz.
-Sajnos az öcséd maradok és továbbra is ebbe a kibaszott családba fogok tartozni, de ha lehetne választásom hidd el azonnal elfelejteném, hogy bármi közöm is van hozzátok. - Ezt is csak részben gondolom komolyan, most valahogy azon vagyok, hogy mélységesen megbántsam Őt. Azt akarom, hogy érezze ugyanazt amit én, hogy nem számít senkinek, hogy felesleges.
Ahogy lerázza a témát az apánkkal kapcsolatban tipikus Andrew. Sose akart rosszat hallani az apánkról, mert vele mindig is jobban bánt mint velem. Ő volt az első fiú, a jobb, a tökéletesebb. Én mindig is háttérbe szorultam. Őt vitte vadászni míg engem nem, mert szerinte a puskát sem bírnám el. Andrew volt a kedvenc fia, még ha egyikünkkel sem bánt jól akkor is Andrew szinte a minimális szeretetből is többet szerzett meg nálam.
Míg Andrew sietve szalad fel a lépcsőn én addig kicselezve a bamba katonát a tűzlépcsőn előbb érek fel a fivéremnél. A három szerencsétlenre szegezem a fegyvert. Amint felér Andrew már is megkapom azt amit vártam.
-Csak nem zavarja, hogy lassabb volt egy közlegénynél Uram? - Mondom pimaszkodva miközben elrakom a fegyverem. Viszont Andrew fejbe vág azzal a magazinnal amin a három barom civakodott.
-Hülye! - Szólal meg belőlem a megsértett testvér. Hogy jön Ő ahhoz, hogy fejbe vágjon egy magazinnal?
Azonnal kiossza a katonákat majd végül engem is. Ha abban reménykedik, hogy én bármit is véghez viszek amit Ő büntetésnek szán akkor felejtheti el már most.
-Álmaidban Andrew - Súgom oda neki. Semmi pénzért nem fogom az éjszakámat az Ő parancsira ébren tölteni.
-Én ugyan nem fogok senki mellett szobrozni, nem fogok a kaszárnyáig rohanni, mellesleg én ma máshol alszom. - jelentem ki és már indulnék is le a lépcsőn.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-07, 14:52

Nem hiszem el, hogy gond nélkül képes komolyan venni a szavaimat. Ennyire rossz testvér lennék? Kérdés nélkül elhiszi, hogy az életcélom, hogy megnehezítsem a dolgát és elrontsam a piti kis szórakozását? Egy pillanatig látni az arcomon a megdöbbenést, de nagyon hamar eltüntetem onnan. Ezt nem itt és nem most fogjuk megbeszélni. Nem is hiszem, hogy képesek lennénk ezt megvitatni. Legalábbis én... arról beszéljek, ami a fejemben jár és elmondjam, hogy csak meg akarom védeni? Nem menne ez nekem. De majd megoldom. Most viszont egyszerűbb rá figyelni és leszűrni a szavainak a lényegét. Jó tudni, hogy ezt a viccet nem süti el még egyszer. Komolyan, néha azt hiszem, hogy soha nem fog már megkomolyodni!
- Muszáj lesz, Isaac. Muszáj leszel követni a szabályokat. Amint menni fog, minden könnyebb lesz - próbálok rá hatni, de igazából már nem bízok semmiben. Inkább csak azért mondom, hogy enyém legyen az a bizonyos utolsó szó. De ha ennek az az ára, hogy leálljunk vitatkozni, akkor inkább lemondok erről.
- Tökéletes? Dehogy vagyok tökéletes. Viszont minden egyes napon dolgozok, hogy jó katona legyek. Próbálok jó testvér is lenne, de nem könnyíted meg a dolgom - látni rajtam, hogy már tényleg nem tudom, mit tehetnék érte. Hogyan csinálhatnám jobban. Talán meg kellene kérdeznem Henryt. Ő soha nem veszekedett ennyit a bátyjával. Talán ő meg tudná mondani, hogy hol a fenébe hibázok állandóan, ami miatt csak egy helyben toporgunk.
- Öcskös... - nyögök ki csak ennyit, amikor a fejemhez vágja, hogy utál. Az ő hangjához képest tényleg csak suttogás az egész. Ettől pedig a beálló csend a kiabálása után, csak még feltűnőbb. Tény, hogy fájnak a szavai, de nagyon jó vagyok abban, hogy az ilyesmit elnyomja. Kívülről pedig csak annyi látszik, hogy egy halk, fáradt sóhaj kíséretében megrázom a fejem.
- Látod, ez választás kérdése. Utálj, ha szeretnél. Attól még az öcsém maradsz és az idegeidre fogok menni a szabályokkal. Mindig - ígérem meg neki és valószínűleg csak én tudom, hogy a mondat végén ott lebeg kimondatlanul is, még egy ígéret. Az, hogy mindent meg fogok tenni, hogy ne kelljen hadbíróság elé állnia. Mindent elkövetek majd, hogy megneveljem, és ezáltal megvédjem. Ahogy a százados is ezen fáradozik. Ahogy remélem, hogy az apánk is ezt akarja elérni.
- Nem fogok vitatkozni veled. Higgy, amit akarsz - rázom meg újra a fejem, majd visszaváltok katona üzemmódba. Az könnyebb, mint egy problémás, nagyra nőtt gyerek bátyjának lenni. Nekem könnyebb így.
Egy fél percig viszont mégiscsak testvér vagyok, amikor őt figyelem. A lelkesedés, ahogy a labdát lengeti annak a rohadt dögnek... Nem, nem foglalkozhatok vele túl sokáig. Meg kell keresnem az embereimet. Érzem, hogy valami nincs rendben velük. Túl nagy a csend. Miután kiadom a parancsot az itt maradt katonának, hogy tartsa szemmel az öcsémet, már indulok is meg a lépcsőn fel. Szinte azonnal meghallom a dulakodás hangjait. Sietősen kezdem szedni a fokokat. Még arra sem fordulok vissza, amikor a felügyelettel megbízott emberem hadakozni kezd valamivel. Amúgy is, csak tudat alatt fogom fel. Úgyhogy megyek tovább. Mielőtt felérnék, már hallom is Isaac hangját.
- Mi az istent művel ez már megint? - teszem fel magamnak a kérdést, majd kettesével kezdem el szedni a lépcsőket. Csakhamar felérek és egy pillanat alatt felmérem a helyzetet. A három emberem a fal mellett, mozdulatlanul, Isaac csőre töltött fegyvert szegez rájuk, kettőjük között pedig a földön egy magazin? Képesek voltak összekapni a katonáim egy rohadt férfimagazinon? Nincs elég nő Avignonban?!
- Tegye már el azt a kib*szott fegyvert, közlegény! A saját embereinkre fog pisztolyt! - kiáltok rá az öcsémre, minden gond nélkül váltva magázásra. Nem okoz semmi nehézséget, hogy csak a katonát lássam benne. Az egyetlen, ami arra utal, hogy az öcsémet is látom benne, hogy fejbe vágom a földről felvett és összecsavart magazinnal. Persze erre rögtön felnevet a három barom, akikről azt hittem, hogy felelősségteljes katonák.
- Mi a fene volt ez az egész? Nem szórakozni jöttünk ide, maguk pedig nem tizenéves kölykök! Vagy igen? Annak érzik magukat? Mert akkor lehet csatlakozni a lent ücsörgő részegekhez! - ezúttal tényleg az én hangomtól zeng az egész környék, miközben észreveszem, hogy egyik katona sem képes rám nézni.
- Láthatóan semmi nincs itt, amit keresnénk. Mára végeztünk itt. Persze alvásban ezek után ne is reménykedjenek. Senki - nézek hátra egy pillanatra Isaac tekintetébe fúrni az enyémet. Utálom megbüntetni. Utálok én lenni az, aki kiszabja rá a büntetést, de ezúttal kénytelen leszek. Hátha... hátha ezúttal tanul belőle.
- Tűnés lefelé és futólépéssel irány haza. Ha hamarabb érek oda kocsival, mint maguk, akkor mindenki oltári bajban lesz - teszem hozzá, ezúttal lejjebb csavarva a hangerőt. Majd mikor megindulnak előre, pár szóval egyértelművé teszem, hogy értettem.
- Kollektív büntetés van - nézek az öcsémre és nagyon remélem, hogy nem nekem kell végigrugdosnom az úton, hanem eltűnik a szemem elől, mielőtt újra megszólalhatnék.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-07, 14:09

Andrew és Isaac

Fogalmam sincs mikor jön el az a pillanat, hogy éppen nem akarjuk szét tépni egymást mint két harci kutya. Talán soha. Apánk tehet az egészről. Ha normális embereknek nevel minket és nem szolgálatot teljesítő katonának akkor talán normális testvérként növünk fel. A bátyámat úgy ahogy van teljesen a saját képmására teremtette. Néha ha ránézek őt látom fiatalabb formában. A parancs teljesítés az életük, minden más a háttérbe szorul. Magam se tudom mikor válok hasonlóvá hozzájuk.
-Ja, hogy az a dolgod, hogy tönkre tedd a szórakozásom, mondhatom elsőosztályúként teljesítesz. - Mormogom. Olykor már bosszant ha látnom kell azt a kifejezéstelen képét. Se egy apró mosoly, mindig csak a szigorú katona tekint le rám. Legszívesebben rá se néznék, de a tisztelet megköveteli, hogy a feljebb valónk szemébe nézzünk ha hozzá beszélünk még ha a feljebbvalónk a tulajdon bátyánk.
-Igen, ezt nem fogom. - Talán a bátyám is tud gondolkodni? Elég hamar levágta a lényeget. Azt hiszem ismer már eléggé ahhoz, hogy tudja nem fogom abbahagyni az ugratását. Neki lehet csak bosszantó a viselkedésem,d e nekem meg ez az egyetlen dolog ami még összeköt vele. Máskülönben azt hiszem örökre elveszítem.
-Igen? Jó elképzelés, ha valóra tudod váltani majd szólj. - Na álljunk meg egy pillanatra, tényleg azt hitte egy fütty szavára ugrok? ha azt mondtam hasonlít az apámra akkor hazudtam, kiköpött apám. Inkább vitetem magam hadbíróságra mint sem egy pillanatra is megszegjem az elvem, szabad ember vagyok és nekem ugyan nem fog senki sem parancsokat osztogatni, kiváltképp a bátyám nem. Vajon egy pillanatig érezne valami fájdalmat, ha esetleg golyó általi halálra ítélnének? Kétlem. Neki is biztosan jobb lenne nélkülem, hisz a család szégyene az Ő jövőjére is árnyékot vet. Nem kizárt, hogy egyszer tényleg bíróság elé hurcolnak, bármelyik nap lehet az.
-Ja, hogy csak rajtam múlik az egész? Mindig csak én változzak? Te talán tökéletes vagy Bátyám? - Csoda ha azt mondom, hogy elegem van már belőle? Egyszerűen az se érdekel, hogy hallják mások is amiket mondok, jobban mondva kiabálok. Engem ugyan nem érdekel, hogy nem vagyok méltó katonának és, hogy most se úgy viselkedem ahogy kellene.
-Tudod mit Andrew, Fogd be! Elegem van már belőled! Jobban utállak mint az apánkat! - Hirtelen dührohamom által olyanokat is mondok amik valójában nem is igazak. Nem utálom Andrew-t. Dehogy utálom, de talán jobb is így. Had higgye csak, hogy elegem lett belőle. Úgy se számít neki, szerintem még örül is.
-Azt meg pláne ne akard bemesélni nekem, hogy az apánkat érdekli, hogy élünk vagy halunk-e. Őt érdekli legkevésbé a helyzetünk. - Mondom ki nyersen. Már most kicsit nyugodtabb vagyok, de eszem ágában sincs vissza szívni a neki csapott szavaimat.
-Ahogy parancsolja Uram! - Tisztelgek neki látványosan majd elmegyek és felfedezem a helyiséget. Bátyám arckifejezéséből látom, hogy valami nem stimmel. Ránézek a mellettem lihegő Ezredesre. Újabb ötletem támad.
-Hé Fiú! Segítened kell nekem. Ha most odamész és beleharapsz annak a nagy darab tuloknak a hátsó részébe veszek neked egy marhaszeletet. Na? - Mintha értelem csillanna a barna gombszemekben elindul a tag felé és egy kisebb sikoly után a hátsó tűzlépcső felé szaladok. Gyorsan szedem a lábaimat, előbb kell felérnem az emeletre. Egy ugrással rántom elő a fegyverem és rászegezem a fenti személyekre.
-A falhoz, mindenki! - Mint egy akciójelenet kicsit megfűszerezve egy okos kutyával. Egy cseppet sem érdekel kiket állítok a falhoz csupán csak annyi érdekel, hogy mindenki maradjon nyugton.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-07, 11:53

Nos, úgy tűnik, nem ez lesz az az alkalom, amikor is jó testvérek módjára együtt dolgozunk. De még csak nem is az, amikor kibírunk pár percet egymás mellett veszekedés nélkül. De persze még most is én vagyok a rossz. Hangulatromboló.
- Ez a dolgom, öcskös - mondom szinte suttogva és inkább csak magamnak beszélve, mint neki. Pedig nem ígértem meg senkinek, hogy megnehezítem a dolgom. Nem az az életcélom. De remélhetőleg neki sem.
- Ezt nem fogod - ragadom ki egy pillanat alatt a lényeges részt a mondatából, de többet inkább nem mondok. Most legalábbis biztos nem. Az embereim előtt nem fogok leállni vele vitatkozni. Már így is többet láttak és hallottak abból, amihez semmi közük.
- Nem kedv kérdése, te is tudod. Ha azt mondom jössz, akkor jössz - próbálom megértetni vele már vagy ezredik alkalommal, hogy a parancs azt parancs. A seregben egy tiszt sem fog odaállni elé és megkérdezni, hogy lenne-e kedve gyakorlatozni vagy éppen megtenni ezt vagy azt. A saját élete lenne könnyebb, ha ezt végre megértené. De őszintén? Nem sok reményt látok arra, hogy bármikor képes lesz így gondolkodni. Ha jól sejtem, most már gyerekes dacból sem fog egyetlen parancsot sem teljesíteni, ha pedig komolyra fordulnak a dolgok... én sem fogom tudni megvédeni attól, hogy parancsmegtagadásért hadbíróság elé álljon. Azt hiszem, az lesz az a pont, ahol hivatalosan is elbukok, mint testvér.
Addig viszont még van időm próbálkozni. Az, hogy feladjam és tudomást se vegyek róla, nem választható lehetőség. Úgyhogy hamar a dolgukra küldöm az embereimet és félrevonulok az öcsémmel... meg a kutyájával. Nem bánnám, ha nem lenne a lábunknál a dög, de amíg nem okoz gondot, addig próbálok nem tudomást venni róla.
- Ha tudnál viselkedni, talán nem vitáznánk állandóan - jegyzem meg teljesen nyugodt hangon. Ahhoz viszont nem kell hátrafordulnom, hogy tudjam, az itt maradt katona is minket néz. Elég hangosan beszél Isaac ahhoz, hogy még az utcán elhaladók is hallják a hangját.
- Fogd vissza magad! - szólok rá, amint befejezi a mondandóját, majd szinte azonnal folytatom. - Nem csak egy katona vagy, de elsősorban annak kell lenned. Utána minden más - a hangomból nem hallani az idegességet. Ahogy azt sem, hogy kezdem érteni, miért csinálja most ezt az egészet. Mert nem foglalkozok vele. Mert fontosabb a sereg, mint ő. De mi mást tehetnék? Minden ellenére szeretek katona lenni, szeretem ezt az életet. De ő nem tud ezzel megbarátkozni. Hiába akarja, hogy rá figyeljek, ha már arra is képtelenek vagyunk, hogy hosszabb ideig egy helységben maradjunk!
- Ez nem igaz, Isaac. Érdekli, hogy mi van veled. Hogy mi van velünk. Csak érdekesen fejezi ki - fogalmam sincs, miért védem. Én is tudom, hogy minden szavam hazugság. Azóta tudom, hogy akkor a fejemhez tartotta a fegyvert, mert nem voltam hajlandó ész nélkül megölni egy gyereket, aki szerinte veszélyes.
- Csak maradj az épületben - teszem hozzá a szavaira és inkább tudomást sem veszek az utolsó megjegyzéséről. Igenis van otthonunk. Ő is belátja, hogy a sereghez tartozunk és ahol az van, ott a haza. Idővel be kell látnia... Addig viszont nem fordítok több időt erre, mint muszáj. Majd megérti és kész. Most az embereim fontosabbak. Túl nagy a csend. Csak a kutya csaholása hallatszik, meg a részeg kölykök horkolása. Persze ahelyett, hogy az emberimet keresném, újra az öcsémre téved a tekintetem. Fogalmam sincs, láttam-e az utóbbi években ennyire lelkesnek. Elhúzom a szám, majd megrázom a fejem.
- Hol a fenébe vannak a többiek? - morgolódok az orrom alatt, majd közelebb megyek az itt maradt katonához. - Tartsa rajta a szemét - intek Isaac felé, majd saját magam nézek utána, hogy mi ez a nagy csend. Meg sem fordul a fejemben, hogy komoly baj lehet. Nem hallottam lövéseket, nem kiabált senki. De amint felteszem a lábam az első lépcsőfokra, máris hallom a dulakodás hangjait. Ezek egymásnak estek, vagy találtak valamit? A kezem a fegyver markolatán, és sietve megyek tovább. Egyedül. Eszemben sincs magam után rendelni bárkit.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-07, 09:24

Andrew és Isaac

Számtalanszor elhatároztam már, hogy megpróbálok javítani a fivéremen, úgymond észhez téríteni. De akárhányszor ezt eltervezem mindig felhúz valamivel amitől rögtön úgy határozok, hogy megérdemli a sorsát. Ezek vagyunk mi. Mintha csak arra lettünk volna világra hozva, hogy egymás agyára menjünk.
-Hangulat romboló vagy Andrew, de oké, ezt nem fogom megismételni többször. - Direkt nem teszem hozzá, hogy ettől függetlenül vannak dolgok a tarsolyomban amitől a hideglelés jön rá. Amúgy is ami egyszer poén volt többször már nem az, ezt tudom.
-Nekem nagyon is úgy fest, hogy kilakoltatás. Amúgy is szerinted lett volna kedvem ehhez? - Semmi esetre sem jöttem volna el vele egy bevetésre. Abból csak az lett volna, hogy Isaac csináld ezt, Isaac csináld azt. Megbízható vagyok ha nagyon úgy akarom.
A katonai alapkiképzésen simán átmentem. Alacsony és igen vézna termetem ellenére gyors vagyok akár a nyúl és mindent könnyebben megcsinálok. Fizikailag alkalmas vagyok katonának. De Andrew szerint a viselkedésemmel komoly gondok vannak. Nos, ha az gondnak számít, hogy nem szeretek engedelmes lenni minden helyzetben akkor igaza van. Csak nézzük egy kicsit az én szemszögemből is a dolgokat. Sose akartam katona lenni, ezt rám erőltették. Másrészt egy cseppet sem értek egyet apám elveivel. Nehéz eset vagyok, de nekem ez így pont jó. Hány de hány alkalommal kívántam, hogy bárcsak legalább a bátyám megértene, hogy felfogja én mit érzek, de nem, sose kaptam meg ezt. A gondolataimmal és mindennel egyedül vagyok, nem illek sem a családunkba sem a katonák soraiba. Egy különc vagyok aki sehová sem illik.
Végig figyelem ahogy elküldi a katonáit és szépen félre vonulunk megbeszélni a dolgokat. Na ez mindig érdekes alakul. Általában hatalmas viták kerekednek belőle és nagy részt én kerülök ki győztesen mert Andrew már nem bír mit a fejemhez vágni. Igazából ez az egyetlen kommunikációs pillanat közöttünk. Ha nem veszekedünk akkor nem is nagyon beszélünk. Nagyrészt ezért ugratom, mert ilyenkor tudom, hogy figyel rám. Hogy nem csak egy közlegény vagyok neki hanem az öccse is egyben. Gyerekes dolgok felhívni a figyelmet magamra ilyen módszerekkel, de máskülönben Ő neki sem számítok ahogy az apámnak sem.
-Mert ha viselkednék mivel lenne jobb? Néha kapnék egy apró " nem volt rossz közlegényt vagy éppen így tovább közlegényt " Nem csak egy rohadt katona vagyok a franc esne belé! - Kelek ki magamból. Ilyen még nem fordult elő velem sohasem. Általában egyszerűen csak végig hallgatom a szidásokat és egy-két szóval le is rendezem, teljes higgadtsággal. magamat is meglepem ezzel az új fajta viselkedéssel. Elhallgatok és megpróbálok lenyugodni, semmi kedvem veszekedni a bátyámmal, ilyen formában nem.
-Ugyan ezt te sem hiszed el, apát az se érdekelné ha a szeme láttára lőnének szitává. Szerintem még hálás is lenne a tüzelőnek, hogy megszabadították a hatalmas koloncától. - Sóhajtok, nem tudom, de szerintem Andrew álom világban él.
-Rendben, megpróbálok nem eltévedni, nehogy felfaljon a farkas míg végzel. - Néha úgy érzem nem vesz komolyan. - És nekünk nincs olyan, hogy haza. - Mondom még ki végszóra. Sose volt otthonunk, apánknak köszönhetően nem. A kaszárnyát nem nevezném otthonnak.
Csak bólintok, beleegyezem, de a kutya úgy is maradni fog.
-Gyere Ezredes, ezt nézd meg, egy piros kislabda. - Mutatom gyermeki lelkesedéssel a kutyának, aki farok csóválva rohan kiszedni a markomból a labdát.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-05, 19:59

Hiába határozok én el bármit, úgy tűnik, nem lesz belőle semmi. Amikor utoljára láttam az öcsém megfogadtam, hogy megpróbálok csak a testvére lenni és nem a felettese. Akkor talán lenne esély rá, hogy jól kijöjjünk egymással. De egy ilyen akció után mi a fenét tehetnék? Ösztönből fordulok felé, ütök a csuklójára, majd veszem elő a katona énemet.
- Nem volt jó poén, Isaac. Meg ne merd ismételni! Érthető? - nézek rá nagyon is komolyan. Hiába játszik az ő arcán mosoly és hiába egyértelmű, hogy mennyire élvezni a helyzetet, én akkor sem látom, mi ebben a vicces. Kicsit eltérő a véleményünk a humorról.
- Ez nem kilakoltatás. Tudnád, ha megbízhatóbb lennél. Téged is hoztalak volna, ha... - inkább be sem fejezem a mondatot, csak megrázom a fejem. Hagyjuk. Ebbe jobb nem belemenni. Nem lenne ő rossz katona, ha képes lenne csak egy kicsit komolyabban venni a kötelességét. Csak egy kicsit kellene megerőltetnie magát és nem mindent megtenni azért, hogy mások agyára menjen a viselkedésével.
Biztos vagyok benne, hogy szándékosan csinálja. Nem lehet véletlenül felszedni egy kutyát az utcán és ilyeneket mondani az embereim előtt. Bár meg tudnám fegyelmezni, hogy legalább próbáljon meg úgy viselkedni, ahogy elvárható! De nem. Az embereimet viszont elküldhetem, én pedig a drága öcsémmel együtt elvonulhatok, hogy minél kevesebbet halljanak a Maxwell családi műsorból.
- És én mit ártottam neked, hm? Miért nem vagy képes viselkedni? - beszélek vele úgy, mintha ötéves lenne. Azoknak szoktak ilyen beszédeket mondani, nem? Persze nem szándékosan csinálom. Nem szándékosan beszélek így, csak ezt hozza ki belőlem. Arra viszont vigyázok, hogy a hangom még véletlen se emeljem meg. Azt már jól tudom, hogy abból semmi jó nem sülhet ki, ha mind a ketten kiabálni kezdünk.
- Idefigyelj, öcskös... Egyet jegyezz meg, ha bajod lesz, apa engem szed darabokra. Próbálj meg vigyázni magadra, amíg itt végzek. Aztán irány haza - mondom, mintha parancsot adnék neki. Az pedig, hogy a laktanyát értem haza alatt, egy pillanatig sem kérdés. Számomra mindig is az volt az otthon, ahol éppen állomásoztunk.
- A kutyára pedig még visszatérünk. Ha nem velem, majd a századossal vagy valamelyik másik tiszttel - teszem hozzá és bár nem mozdulok mellőle, nem fordítok rá több figyelmet. Az embereimet keresem a tekintetemmel, miközben még mindig azt próbálom kitalálni, hogy mi legyen a négy részeg kölyökkel.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-05, 18:42

Andrew és Isaac

Andrew arca nem éppen vidámságról árulkodik, pedig igazán jó kis poén volt. Tudom, hogy képes azonnali védekező üzemmódba kapcsolni ha fegyvert észlel a közelében, pont ezért mulatságos az egész. A csuklómra mért ütés cseppet sem érdekel. Már megszoktam. Gyerekkorunkban állandóan püföltük egymást, vagy csak azért mert éppen nem értettünk egyet vagy azért, mert a kiképzésünk része volt amit apánk nekünk állított össze. A lényeg csupán annyi, hogy megszoktam tőle az ilyesmit.
-Ugyan. Valld be, hogy jó poén volt. - teszem el a fegyvert és közben széles vigyorra húzódik a szám elővillantva a tökéletesen fehér fogsorom. A fegyvert mint katona kötelességem magamnál hordani, de nem mondanám, hogy kedvem lelem benne, túl nagy felelősséget jelent és olyan érzésem van tőle mintha apám vasszigora mindig az övemhez lenne csatolva.
-Hát ha neked a kilakoltatás a feladatod áldásom rá. - Mondom kicsit se humorosan, csupán csak megjegyzem. Majd ahogy a homlokát ráncolja Ezredesre már látom, hogy nem lesz egyszerű hozzászoktatnom Andrew-t a tényhez, hogy most már két idegesítő élőlény fog körülötte császkálni. Ahogy rám néz majd megszólal picit humoros. Elég egy kutya és máris kitagad egy ér a homlokán, a jó öreg Andrew. hangjából kimondottan fáradság cseng, belefáradt már az öcsébe. Na igen, nem mondanám, hogy szeretek a háttérben megmaradni. Majd mikor elvégzem a bemutatást kitör a vulkán. Csak nem szégyenbe hoztam a katonái előtt? Hupsz, legközelebb diszkréten kezelem majd reménytelenségét. A katonái felé fordul addig is én leguggolok a kutyához megvakargatnia füle tövét. Szép sorjában rendre utasítja a katonákat én pedig vigyor kíséretében nézem végig ahogy Andrew próbálja menteni a menthetőt.
-Nem, engem sértegethetsz, de Ezredest nem, ártott Ő neked? Szerintem nem, hagyd békén! - Förmedek rá, mi jogon ítélkezik csupán abból, hogy egy korcs kutya. Egy ilyen jószág is lehet értelmesebb egy kiképzett nyálcsorgató dögnél. Azoktól a szőr is fel áll a hátamon.
-Nem kaptam kimenőt és szerinted ez érdekel engem? érdekelt valaha is? Elegem lett az apánkból így eljöttem. - Mondom egy kis szünet után. Követni kezdem bár engem nagyon nem érdekel, hogy hallják-e a családi megbeszéléseinket, mert ha akarjuk ah nem egy család vagyunk.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-03, 17:41

Piszok kényelmetlenül érzem magam az egyenruha nélkül, de nem volt igazán választásom. Így kevésbé feltűnő a csapat. Persze bárhogy győzködöm magam, ezt már két napja meg kellett volna tennem, nem most éjszaka bolyongani itt, pár zseblámpával. Főleg, hogy azt sem tudjuk, pontosan mit keressünk. De megcsináljuk, aztán egy vagy két óra múlva valószínűleg üres kézzel távozunk. Biztos vagyok benne, hogy az öreg nem teljesen százas és csak hallucinált. A másik lehetőség, hogy ez a négy kölyök itt húzza meg magát minden este és a legjobb szórakozásuk, hogy másokat szívassanak. Remek móka, mondhatom. Én is biztos vagyok benne, hogy élvezném, ha ötéves lennék.
Most viszont eszemben sincs nevetni és megdicsérni őket, hogy milyen veszett elmés dolgot találtak ki. Inkább azon töröm a fejem, hogy mit kezdjünk velük. Nem úgy tűnik, hogy bármelyik képes lenne akár egyetlen értelmes mondatot összetenni. Nagyot sóhajtok, mikor az egyik horkolni kell. Alig figyelek a környezetre. Végül is, itt mi baj történhetne? Biztos vagyok benne, hogy semmi. Ezért nem törődök a kutyaugatással sem. Az viszont, amikor a pisztoly csöve a hátamnak nyomódik...! Egy pillanatra megdermedek. Nem egyszer szegeztek már nekem fegyvert. Ilyenkor jobb nyugton maradni. De aztán meghallom az ismerős hangot is hozzá. Álmomban is megismerném. De miért pont ma este kell újra hallanom?
Az egész változás egy másodperc alatt zajlik le. Fordulok és reflexből ütök a csuklójára. Ha rokon, ha nem. Látni a szemeimben, hogy egy pillanat alatt sikerült kihoznia a sodromból.
- Tudtam, hogy nem jó ötlet a kezedbe éles fegyvert adni. Tedd már el - szólok rá és ha nem teszi meg, akkor biztos inkább elveszem tőle. Lehet, hogy apánk szemében ő már felnőtt és elég érett ahhoz, hogy jó katona legyen belőle, de az én szememben akkor is egy gyerek marad.
- Ez így van rendjén. Neked is megvan a magad feladata, és nekem is - mondom most már valamivel nyugodtabban, majd lepillantok a lába mellett lévő kutyára. Először csak ráncolom a homlokom, majd kérdőn nézek az öcsémre. Tudtommal a seregnek megvannak a saját kutyái, ez pedig nem úgy néz ki, mintha közülük való lenne.
- Isaac - kezdek bele fáradtan, amikor szóra nyitja a száját. Elég egyértelmű, hogy ez valami utcáról felszedett dög. Nem kapott se kiképzést, sem oltásokat. Mi a fenét akar vele kezdeni? Megszeretgetni? Nőket felszedni a történettel, miszerint az utcáról fogadta be? Persze, mikor folytatja, már nem igazán érdekelne a válaszok a fel nem tett kérdéseimre.
- A rohadt életbe, katona! - emelem meg a hangom egy pillanat alatt, majd elfordítom róla a fejem. Az embereimre nézek, akik próbálnak láthatatlanná válni. Jó döntés.
- Egy itt marad a kölykökkel, a többiek kutassák már át ezt az épületet. Ha aludni akartok, hamar végeztek - mordulok rájuk, majd amint szétszélednek újra az öcsém felé fordulok. Ha jól sejtem, minden vágya, hogy mindenki előtt próbáljon leégetni.
- Ez nem egy őrkutya, hanem egy utcáról felszedett korcs - kezdek bele, nem éppen suttogva. - Egyáltalán mi a fenét keresel itt, hm? Ma senki nem kapott kimenőt. Te pedig biztosan nem - kérdezem, miközben elkezdek a másik irányba sétálni, hogyha lehet, még annak az egy katonának se adjunk itt külön műsort. Pedig itt az lesz, ha rajta múlik. Szeretem az öcsémet, de az idegeimre megy a viselkedésével.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-03, 16:21

Andrew és Isaac

Olyan régen nem láttam már a bátyám, hogy majdnem elsétáltam mellette. De végül csak sikerült kisajtolnom az emlékezetemből, hogy van egy fivérem aki éppen katona akárcsak én. Bevonultam egy sikátorba magam mellett tartva új kis barátomat Ezredest. Kisebb magán kirándulásom közben találtam rá egy oszlophoz kötve. Szép nagy termetű német juhász keverék. Már egy hete hűséges társam és amint visszatérek a kaszárnyába azonnal be is jelentem apámnak, hogy szereztem egy őrkutyát akit ugyan próbálhat elpaterolni, de én a helyében meg sem merném próbálni. Miközben figyelem a kis katonákból álló osztagot, vakargatom Ezredes fejét. Gondolataimba beférkőzik az, hogy Andrew mit kereshet egy elhagyatott épületnél. Újabban kilakoltatónak csapott fel? Sok mindenről maradtam le az utóbbi mennyi is, három hétben. Amint belépnek a jól öltözött emberkék az épületbe előre küldöm Ezredest. Kettő vakkantás után én is követem. Lassan belépek a házba és körülnézek. Jó régen takaríthatott itt valaki. Több a pókháló mint a por. Pedig aztán porból sem szenved hiányt ez a hely. A kutya a lábam mellett lépked és amint megállok Ő is úgy tesz. Elég volt egy hét, hogy összeszokjunk. Igazából sokkal értelmesebbnek tartom Ezredest mint a saját apámat és a bátyámat. Andrew-val nem lenne semmi gond, ha éppen nem lenne apám által hipnotizálva. Hamar meghallom a bátyám hangját és csak elindulok abba az irányba. A katonák akik vele jöttek a falhoz ültetett négy kölyköt figyelik. Halkan amennyire csak tudok odaosonok és a bátyám hátának szegezem a pisztolyom.
-Végzek veled! -Azonnal rám is tőr a röhögő görcs és elteszem a pisztolyt. Rossz vicc, de attól még nekem tetszett.
-Rég láttalak testvér! - A többi katonának csak biccentek. Nem méltatom őket külön köszönésre. Felőlem lehetnek a feletteseim, akkor sem érdekelnek. Ezredes elugatja magát mellettem én pedig megsimogatom a fejét.
-Ja, elfelejtettem bemutatni Új kis barátomat. Ezredes Ő itt a reménytelen bátyám, Andrew Ő itt Ezredes az értelmes Őrkutyám. - Ezek után kétség sem fér hozzá, hogy Andrew elordítja magát,d e pont ez a célom, kíváncsi vagyok mikor robban a bomba.

Tárgy: Re: Kis utcák 2014-06-02, 16:49

Nem kellett volna éjszaka idejönnöm. Nem mintha tartanom kellene a civilektől, vagy bármi. Egyszerűen csak ez nem én vagyok. De teljesen kiment a fejemből a kapott parancs, miszerint nézzünk utána egy helynek. Valami vénasszony jött oda pár napja a laktanyához és kezdett hadoválni egy régi épületről, ahol különös dolgok történnek. Nem vagyunk kötelesek ilyesmivel foglalkozni. De ezek az... ereklyék óta, mindenki óvatosabb. A bura nem az én dolgom, ezekkel viszont törődnöm kell, ha parancsba adják. Ahogy most. Csakhogy nekem kiment a fejemből. Már tegnap ki kellett volna ide jönni egy csapattal és átvizsgálni az épület mindent négyzetcentiméterét. De én teljesen elfeledkeztem róla. Bele sem akarok gondolni, hogy pontosan mi, illetve ki volt az, aki elfoglalta a gondolataimat.
De legalább most már itt állok az épület előtt. Mögött pár válogatott katona. Csak négy fő, de tudom, hogy ők a legjobbak, akiket hozhattam. Az utca, bármerre nézek, teljesen kihalt, még a világítás sem működik a környéken. Nem meglepő. Egyre több helyen villódzik a lámpa vagy éppen szűnt meg teljesen. Minél tovább van a város bezárva, annál több gond bukkan fel. De szerencsére az enyém most itt van előttem, én pedig kivételesen teljesen civilben nézek vele farkasszemet. Pont úgy, ahogy az embereim. Csak ne érezném magam ilyen veszett kényelmetlenül egy egyszerű bőrdzsekiben! Meglátszik rajtam, hogy mennyire feszélyez az egyenruha hiánya, de nem akartam feltűnést kelteni. Kérdéseket vet fel, ha egy ilyen környéken, egyenruhás katonák masíroznak végig. Akkor is, ha csak öten vagyunk.
Csak intenem kell a fejemmel, és mindenki megindul befelé. Persze, hogy semmilyen szellem nem fogad minket. De sajnos nincs vörös párnára, reflektorfénybe téve semmilyen tárgy, ami az ereklye lehetne. Mindenki tudja a dolgát. Ketten az emeletre, ketten le a pincébe. Én pedig egyedül vizsgálom át ezt a szintet. Zseblámpával. Bár várhatnék vele, amíg feljön a nap, de mivel már így is csúsztam, egy perccel sem kezdhetjük később, különben a százados leszedi a fejem. Valószínűleg így is kapok majd egy szép fejmosást, mert képtelen voltam hamarabb megcsinálni.
Jó fél óra alatt, amit találunk, az nem sok. Egy régi matrac, de nem valószínű, hogy azt keressük, egy, valószínűleg valami kutya által megtépett pléd. Szintén nem hiszem, hogy ez kell nekünk. A legjobban, pedig ki ne hagyjam a sorból. Egy csapat kölyök, akiknek az utcán sem szabadna tartózkodniuk ilyenkor, nemhogy egy ilyen helyen. Mind részeg és bőven kiskorú. Remek. Mi a fenét kezdjek velük? Mind a négy emberem tőlem várja a választ, de egyelőre csak annyi telik, hogy a falhoz ültetem őket felügyelet alatt. Erre persze egy elalszik, a másik három pedig rémültem pislog körbe.

Tárgy: Kis utcák 2014-05-12, 10:41

Kis utcák

Avignon belvárosának kisebb utcái, ahol időnként kellőképpen el lehet keveredni, de ha az ember már kiismeri magát, akkor a forgalmasabb részeket elkerülve remek kis boltokra és persze surranópályákra lelhet.

Titkosított Akta