Sascha van Tessel

Tárgy: Sascha van Tessel 2014-05-22, 06:55

Sascha van Tessel

"Jobb élet az, amit a bosszú hajt, mint az, amit semmi."

Userinfó: Főkarakter - Adeline LaPierre

Név: Sascha van Tessel
Rang/Foglalkozás: Virágbolti eladó
Születési dátum: 1917. február 9. Asperg, Németország
Csoport: Városlakó (+Beavatott)

Jellem: Olyan vagyok, amilyennek épp lennem kell. Úgy gondolom kétféle ember van nagy átlagban. Az egyik elfelejti a múltja kísértő részeit, a másik megpróbálja feldolgozni és tovább lépni. Én egyik sem vagyok, én együtt élek azzal, ami történt, minden áldott nap. Teszem a dolgom, élem az életem, úgy teszek, mint aki tovább lépett, de biztos vagyok benne, hogy elég egyszer lehetőséget kapnom rá, hogy tegyek valamit az ellenségeim ellen, nem fogom majd vissza magam. Nem érdekel, hogy mit tettél, vagy mit nem, ha német katona vagy, akkor az életeddel kell lakolnod érte. Nem érdekelnek a körülmények, és az indokok sem, az én körülményeim sem érdekeltek soha senkit. Egyedül a szemem, amiből visszatükröződik az, hogy milyen megtört vagyok legbelül, sehol máshol és ott is csak egészen ritkán. Többnyire mosolyt látsz az arcomon, többnyire kedves vagyok, úgy teszek, mint aki az első kategóriába tartozik, aki képes volt felejteni, akkor is, ha ez soha nem lesz így. Sosem leszek már átlagos... normális... egyszerű ember. Zsidó vagyok, annak születtem, élelmes és túlélő típus, de e mellett igazi bosszúálló is.

Külső: Szőke haj, kék szemek, telt, piros ajkak. Igazi árja lehetnék, ha nem lennék mindemellett zsidó, ha a szüleim nem azok, akik. Az alkatom vékony, soha sem voltam az az igazi jól evő típus, már kiskoromban sem, mostanság pedig végképp nem ad semmi sem okot rá, hogy túl sokat foglalkozzam ilyesmivel. Az életem rendeződött, de a lelkivilágom nem és azt mondják mindig látszik a szemedben, a külsődön, ha valami nincs rendben legbelül. Talán igaz, hogy még a szemem is fakóbb lett az utóbbi években, talán butaság, nem tudom, nem is számít, nem is... érdekel. Nem vagyok túl magas, de alacsony sem, átlagos a magam 167 centijével. Nem vagyok oda a magassarkúért és a szoknyákért sem, de ettől még természetesen gyakran hordok, mert nem az a cél, hogy az ember kitűnjön a többiek közül. Így is eléggé kitűntem Németországból a szeretteimmel együtt, jobban nincs rá szükség. Az öltözetem többnyire színes, csak mert ez is azt mutatja a világ felé, hogy jól vagyok, hogy nem egy német zsidó menekültről van szó, aki egyedül van, mint az ujjam, no meg... nem térnek vissza a vevők a virágboltba, ha egy fancsali, nyúzott, szürke lány szolgálja ki őket.

Előtörténet: Úgy emlékszem arra a napra, mintha ma lett volna pedig lassan három év telt el azóta. Már előtte is sejthető volt, hogy nem lesz jó vége annak, ami folyik, hiszen túl sok volt a megszorítás, de az apám mégis hitt benne, hogy nem lesz nagyobb baja, pedig anya olyan sokszor kérte, hogy menjünk el, hogy tűnjünk el az országból. Menjünk bárhova, csak ne maradjunk, de apa hajthatatlan volt, hiszen itt született, itt élte le az egész életét, és egyszerűen nem akarta látni, hogy mi az, ami ránk vár és minden egyes hozzánk hasonlóra. Német volt és abban a hitben ringatta magát, hogy attól még az marad, hogy közben a felmenői nem azok. Azon a napon végképp rá kellett ébrednem, hogy hinni valamiben, kapaszkodni valamiféle buta reménysugárba teljesen értelmetlen. Apám az utolsó pillanatig azt hitte, hogy minden rendben lesz, hogy majd egyszerűen leállnak a dolgok, hogy nem következik be a legrosszabb. És ő már nem érte meg azt, ami Lengyelországban történt, ő már nem látta azt, amiről én már csak a hírekben értesültem és ami talán rám is vár, ha a németek betörnek Franciaországba és a hamis papírjaimra fény derül. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek még rezzenéstelen arccal belenézni egy német katona szemeibe, biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék rá.

1937. Németország, Asperg
Anyám még soha életemben nem szorította olyan erősen a kezem, mint most. Még akkor sem, amikor betörtük a szomszéd ablakát a húgommal, még akkor sem, amikor elcsentük apa pénztárcáját, csak hogy édességet vegyünk a sarki kisboltban. Szinte már alig érzem az ujjaimat, de ő csak húz maga után. A szemem láttára törte el az a katona a húgom nyakát. Csak azért tette, hogy az apám lássa, élete legnagyobb hibája volt, hogy nem pakolt össze azonnal, amikor felszólították rá, hogy nem volt hajlandó elkülönítő táborba menni, mint mindenki más. Ezt várták, hogy a város egy kisebb elkerített részén halmozzanak fel minden zsidót, hogy egy kis lyukban éljünk a több szobás lakás helyett, hogy csak azt vigyük, amit elbírunk, minden más pedig marad itt. Fent voltunk az emeleten, épp akkor amikor mindez történt, már csak a reccsenést hallottam és a lövést, majd az apám testét eldőlni a földön. Az emeleten sem volt jobb a helyzet, hiszen az ottaniak is nagyrészt már nem éltek.
- Nem mehetünk sehova, te is tudod. - nem akarta feladni azt hiszem, de mégis hol lettünk volna biztonságban? A tetőn? Hiszen az a végcél és nincs tovább. Anyám végül egyszerűen csak szembe fordult velem és a számra tapasztotta az ujját, hiszen mögöttünk már hallani lehetett a lépteket. Belökött az első ajtón. Jártak már itt, egy kedves család feküdt kifacsart állapotban a földön. Már maga a látvány is gyomorforgató volt, anyám pedig úgy szorította a karomat, hogy már ettől is könnybe lábadt a szemem. Amikor felfogtam mit is akar, csak a fejemet ráztam. Eszem ágában sincs közéjük feküdni, úgy tenni, mintha én is... De hajthatatlan volt, addig rángatott, míg végül le nem nyomott a földre, a vérbe, azok közé, akiket valaha ismertem. Az istenért, az egyikük egy tizenéves kisfiú, akinek még én tanítottam meg az ABC-t, mert nem boldogult vele! Lecsuktam a szemem és visszatartottam a lélegzetem, amikor nyílt az ajtó. Anyám pedig mint valami élő bástya állt a szoba közepén és szó nélkül esett össze, esett rám, amikor szinte szó szerint szitává lőtték. Ordítani akartam, nekik menni, de tisztában voltam vele, hogy nem lehet, mert akkor értelmetlen az ő halála is. Éreztem, ahogy a kellemesen meleg vér végigszánkázik az arcomon. Percekig nem mertem megmoccanni, amíg végül az ajtó be nem csukódott. Minden ízemben remegve álltam fel végül, és próbáltam nem az üveges tekintettel a plafonra meredő anyámra nézni. Amikor pedig újra felnéztem már ott állt velem szemben az a férfi. Egyszerűen csak ledermedtem. Azt hittem elmentek, már nem jön fel ide más, és most mégis itt van.
- Őrmester talált valakit? - hangzik fel lentről az a hang, amitől a mai napig is futkos a hátamon a hideg. A katona válasza viszont végképp belém fagyaszt minden szót, sőt még a levegővételt is akadályozza. Alig fogom fel, hogy mit mond, hogy senkit sem talált, pedig itt állok előtte. Értetlenül nézek rá, amikor felém nyújtja a fegyvert, végül bizonytalanul nyúlok utána és veszem el tőle. Lelőhetném, megtehetném! Akár még többekkel is végezhetnék, mielőtt felfognák, hogy mi történik, de... akkor minden értelmetlenné válna. Végül csak megkövülten nézem, ahogy távozik. Hamarosan jönni fognak, hogy kipakolják a szobát, a holttesteket, az értékeket, el kell tűnnöm.

1940. Avignon
Elég sokat mentem már ahhoz, hogy végül megálljak. Egyáltalán nem volt egyszerű átjutni a német határon, egyáltalán nem volt könnyű átcsusszanni a vonalak mögött, de sikerült. Segítettek, valahogy lépten-nyomon olyanokba botlottam, akik segítettek, mint az a fickó is, akitől ezt a medált kaptam. Nem sokat tudott róla, de amit igen, azt elmesélte. A rossz szemek nem láthatnak meg, amíg viselem, magukhoz hasonlónak látnak majd. Ezt mondta. Persze nem hittem el. Arra gondoltam csak valamiféle buta amulett lehet, de nem erről van szó. Nem... ez a medál ennél sokkal több. Az lehetek benne, aki akarok... vagyis, akit mások akarnak. Úgy sétálhattam el az ellenség mellett, mintha én is egy lennék közülük.
Eltettem, mikor megérkeztem ide. Új irataim vannak, új névvel, új személyazonossággal, de attól még ugyanúgy tudom, hogy ki vagyok és azt is, hogy mit akarok. Idő kell, de... meg fogom tenni. Ha betörnek az országba, ha egy fogolytábor sokáig itt lesz, nem várok. Bejutok oda, és én magam fogok végezni azokkal az aljas sötét lelkűekkel.