Ω Főkarakter : Dora Beauchene Ω Hozzászólások száma : 13 Ω Kor : 39
Tárgy: Dr. Dora Beauchene 2014-05-18, 10:45
Dora Beauchene
"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."
Userinfó: Főkarakter
Név: Dora Beauchene Rang/Foglalkozás: Kutatóorvos Születési dátum: Avignon, 1911. július 19. Csoport: Kutató (+Beavatott)
Jellem: Az vagyok, akinek a hátán nyugodt szívvel hasogathatsz fát, nem fog neheztelni rád. Meglehetősen béketűrő jellemmel áldott meg a sors, nevezhetsz a türelem szobrának is, ha nem így volna, tán már ki is téptem volna az összes szál hajam. Hangos szó nagyon ritkán hagyja el a számat, ha mégis, biztos lehetsz benne, hogy sikerült kivívnod a haragomat, amit egyébként roppant nehéz elérni. Alapvetően jó kedélyűnek mondanám magam, bár a repülőgép szerencsétlenség óta nem mondhatni, hogy gyakori vendég a mosoly az arcomon. Megbízható, szorgalmas, precíz személy vagyok, s megkaptam már több ízben az intelligens jelzőt is, aminek mindig igyekszem megfelelni. Bizalommal, kedvesen fordulok környezetem felé, de ez nem jelenti azt, hogy a szívembe eresztek bárkit is, oda lényegesen bonyolultabb út vezet. A munkámban a tökéletességre törekszem, szomjazom az újra, az áttörésekre, vágyom minél többet tudni az ereklyékről, mert hiszem, hogyha meglelem a titok nyitját, akkor szabad lehet a be, s kijárás a városból, és újra együtt lehetek azzal, akit elvesztettem. Hiszem, hogy a maximalizmusom elegendő ahhoz, hogy túltegyék magukat korom tökéletes egyedei azon az apró tényen, hogy nőnek születtem, nem pedig férfinak. Igenis szeretném hinni, hogy a nőknek is lehet a világunkban olyan szerepe, amiért érdemes odafigyelni ránk, de ezen vágyamat nem szokásom hangoztatni, lévén nem fér össze jellememmel, inkább a tetteim beszélnek ilyen téren helyettem.
Külső: Nyílt, világoszöld íriszeim minduntalan kíváncsiságomat tükrözendő lesnek körbe, hol egy személyt, hol a környezetet kutatva. Ajkaim mosolyra termettek, most mégis inkább komorság uralkodik rajtuk. Arcom nyaranta szeplők pettyezte térképpé változik, szőke tincseim pedig olyanok, miképp akkor álltak, mikor az ágy kiköpött magából. Nem vagyok igénytelen, egyszerűen nehéz megzabolázni őket, s ha sikerül, akkor sem tart sokáig eme csoda. Így többnyire copfba erőszakolom hajkoronám, úgy legalább a munkában sem zavarnak, vagy hagyom, hagy játsszon velük szabadon a szellő, kócos hatást kölcsönözve neki. Ki tudja, ettől talán csak még bájosabbnak tűnök, ám ezt mondják meg azok, akik nem csak egy tükörből látják kedves vonásaimat. Többnyire fehér köpenyben létezem, de ha leveszem, akkor mindig akadhat rajtam valami, ami szemet szúr, tükrözendő, hogy alapjaiban szeretem, ha megnéznek. A szoknyákért rajongok, bár igyekszem megmaradni a társadalom által elvárt határokon belül, s nem rombolom a közízlést. Igyekszem csinos, de kényelmes darabokat összeválogatni, ám ha választani kell, bevallom, győzedelmeskedik a hiúságom. Kivéve a munkát, abban nem ismerek tréfát, és mindennemű szépség trükköt hanyagolok, ha erről van szó. Szinte minden körülmények közt viselek egy ezüst nyakláncot, mi természetesen titkot ölel magába, de ezt hagyjátok meg az én szívem fájdalmának.
Előtörténet: „Léteznek bizonyos ősi erők. Legtöbbjüket elpusztította a civilizáció, de az anyaság mit sem változott az idők folyamán. Állatok, emberek e tekintetben egyformák. Az anya szeretete gyermeke iránt a világon semmivel sem hasonlítható össze. Nem ismer törvényt, könyörületet, mindent merészel, és lelkiismeret-furdalás nélkül eltapossa azt, ami az útjába áll.”
Figyeltem, ahogy Theodore játszik a kis kertes házunk udvarán, minden egyes tócsába beletaposott, figyelvén, miként csap fel a sár, szennyezve össze frissen mosott és vasalt nadrágját, bár nem is értem, mit zavar, hisz a nap pora már beleette magát. Ma volt a második hete az iskolában, s azóta nem szólt egy szót sem, hogy elmentem érte, hiába kérdeztem. Tudtam, hogy előbb-utóbb ki fog bukni belőle a probléma, így nem erőltettem, olykor a türelmes várakozás sokkal jobb taktika, mint bármi más. Nyíltszívű, őszinte kisfiú volt, nem hittem, hogy problémát fog okozni számára a vallomás. Már sötétedett, mikor beparancsoltam a házba, a vacsora az asztalon gőzölgött, és a kakaóját is kikevertem már neki. Ketten ültünk csak az asztalnál, Bastienről még nem kaptunk hírt, mióta elszólította a kötelesség, hiába, egy katona feleségének lenni sosem leányálom. - Anya… Szólalt meg Theo hirtelen, a villájával piszkálva az ételt, rám sem nézett, így csak a homlokára kunkorodó tincsek garmadáját figyelhettem. Szelíden, halkan szólaltam meg, biztosítva, hogy bármi is a baj, szívesen meghallgatom a problémáját. - Igen, Kincsem? - Azt mondta Étienne az iskolában, hogy a háborúban mindenki meg fog halni. Felvontam a szemöldököm, majd finoman az álla alá nyúltam, hogy felém fordítsam a gyönyörű kék szemecskéit, és rámosolyogtam. Halkan, lassan kezdtem beszélni, és csak remélni tudtam, hogy kicsi lelke hamar túlteszi magát ezen az ostobaságon. Nem is értem, miként is gondolhat ilyesmit egy gyermek, valószínűleg a szüleitől hallhatta, vagy más gyerek ajkain szökött ki eme meggondolatlanság. Mégsem tudom hibáztatni érte, és nem is ítélkezem, nem ismerhetem a körülményeit. - Kicsikém, apa miatt aggódsz? Egy gyors bólogatás után már folytattam is, közben a figyelmét rám irányító mozdulatból finom simogatás lett. - Apa megígérte, hogy visszajön hozzánk, ugye? S ugye tudod, hogy apa mindig betartja a szavát? Meglásd, hamar újra láthatod, és akkor majd megmondhatod Étiennenek, hogy milyen ostobaságot hordott össze. Felkelt a székről, odalépkedett hozzám, és mosolyogva átkarolta a nyakam. Hitt nekem, legalább ő igen, hisz én sem hittem magamnak. Féltem, nagyon is, hogy sosem láthatom viszont a férjem, hisz a Maginot-vonal erődítményrendszernek ki tudja mely részén szolgál már… Háború van, lesznek veszteségek, csak fohászkodni tudok a mindenhatóhoz, hogy a férjem ne legyen köztük.
Hónapok teltek el Franciaország Németország felé történő hadüzenete óta, mégsem kaptam egy sort sem a férjemtől. Egyre jobban féltem attól, hogy sosem kapom vissza. Magányosan ültem a kis kandallónk előtt, hideg este volt, úgyhogy befűtöttem, a lángok mindig meleg fénye most zavaróan barátságtalannak tűnt, valahogy nem éreztem jobban magam tőle, nem nyugtatott meg, ittam a forró teám, és csak arra tudtam gondolni, mihez fogunk kezdeni Bastien nélkül. Theo-t elvitték pár napra a nagyszülei, szerettek volna kicsit vele lenni, s látták is látogatásuk alkalmával, hogy feszültebb vagyok a kelleténél. Jogosan feltételezték, hogy előbb-utóbb ezt észreveszi rajtam a fiam, le kellett volna gyűrnöm, de egyszerűen nem ment, nem voltam képes derűsen látni a helyzetet, s jó pofát vágni ehhez az egészhez. Így pedig meg sem tudtam volna nyugtatni a fiam, ha feltűnik neki, hogy baj van. Hiányzott a férjem, és ahogy múltak a hetek, egyre inkább belelovalltam magam a gondolatba, hogy már talán nem is él. Nem beszéltem ugyan erről senkinek, de nem voltam önmagam, jóval kevesebbet mosolyogtam, a kisfiamnak tartogattam az összeset, hisz neki volt rá a leginkább szüksége. Több nem nagyon maradt. Szörnyen késő lehetett már, az az éjszaka volt, ami mindent megváltoztatott… A robbanás nem rázta meg a környéket, csupán a hangja volt az, ami eljutott a fülekbe, köztük az enyémbe is. Nekem több sem kellett, már indultam is kifelé a házból, majd gyorsan húztam egy nadrágot a hálóingemre, kabát, cipő, és el is indultam. Ostobaságnak hathat talán, de a férjem révén sokat forgolódtam katonai körökben, sokszor én láttam el egy-egy sérültet, mert bár inkább a kutatás volt a szenvedélyem, attól még ugyanúgy orvos is voltam, megoldottam, ha szükséges volt. Szóval, részemről nem volt kérdéses, hogy tudnom kell, mi történt, elsősorban azért, hogy kell-e valakinek segítség, másodsorban pedig azért, hogy kielégítsem a kíváncsiságom, mi hamarjában felütötte a fejét a történtek kapcsán. Ettől függetlenül nem engedtek a roncs közelébe akkor még… később viszont bekerültem abba a szűk körbe, akik többet tudnak az esetről, mint amennyit bevallani hajlandóak. Azóta már tudom, hogy nem csak a férjemet, de a fiamat is elzárta előlem a sors, így hát nem túl meglepő, hogy arra tettem fel az életemet, hogy aktív részese legyek az ereklyéket övező rejtély megoldásának, és megszüntessük a búrát, mely elvágott minket a külvilágtól, bár némileg aggasztott, hogy talán túl nagy fába vágom a fejszémet, de bíznom kellett benne, hogy nem így lesz, hisz csak így tehettem a céljaimért…
„Otthont építesz... gyűjtesz rá, megveszed az építőanyagokat, mestereket keresel, terveztetsz, tervezel, szervezel, és végül felépül. Életed legnagyobb vállalkozása. Amire annyit készültél, amiről annyit álmodoztál. És mégsem otthont építettél. Csak házat. Mert az otthont nem a házban találod meg. Nem a falak között, nem a tető alatt. Valahol egészen másutt. A Másik lelkében. Ő lesz házadban az igazi otthon.”
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Dr. Dora Beauchene 2014-05-18, 17:51
Elfogadva!
Rémes dolog lehet, hogy nem elég, hogy a férjedről semmit sem tudsz, de a fiad is odakint ragadt, megértem, hogy téged még talán a legtöbbeknél is jobban hajt a vágy, hogy rájöjj a megoldásokra, hogy mielőbb kijuthass a városból, azaz azok akik neked fontosak bejuthassanak. Én neked drukkolok! Az ET-d nagyon szépen kidolgozott, egy szavam sem lehet, szépen leírtad, avit már foglaltál, szóval részemről minden tökéletesen rendben, mehetsz játszani. ^^
