"Ha egy vár romba dől, azért még vár marad - ha egy halom trágya a magasba emelkedik, azért még halom trágya marad!"

Userinfó: Főkarakter

Név: Libi Hannah Lehrer
Rang/Foglalkozás: Elektroműszerész, tolmács (6 nyelven - cseh, német, héber, angol, francia, orosz)
Születési dátum: Svitavy (németül Zwittau), Cseh Köztársaság; 1913. szeptember 1.
Csoport: Átutazó (+Beavatott)

Jellem: Nos, engem valószínűleg motoron szült anyám. Persze csak képletesen értve, de a lényeg az, hogy le nem szakad a fenekem alól a hangos kétkerekű, száguldó csoda. Imádom, ahogy repeszthetek vele, legyen bármennyire is nem nőies sport. A nyeregben úgy érzem, hogy szabad vagyok, mint a madár!
Büszke nő vagyok, olyan, akinek esze ágában sem volt csak azért nevet változtatni és megtagadni a hitét, mert veszélybe került az élete. Elítélt "zsidó-fogyatékosságom" úgy viseltem, mint a legszebb ékszert, s efféle magabiztosságra, fricskára biztattam szüleimet (Abraham és Hannah Lehrer), húgaimat (Deborah Lehrer, Judith Lehrer) és fivéreimet (Dovid Abraham Lehrer, Hersh Lehrer) is. Természetesen hiába. Judith ki akart keresztelkedni még 1938-ban, s felvette volna a Judy Bergmann nevet, Deborah pedig titokban férjhez ment egy amerikai tiszthez még ugyanabban az évben, aki átutazóba jött a Cseh Köztársaságba, s megragadta húgom szépsége. Így lett a mi kis Deborah-nkból Deborah Whittaker, s emigrált Amerikába, amíg még fű alatt lehetett.
Büszke, de magányos nő maradtam, olyan, mint az ősöreg szilfa az erdő közepén. A családom – Felix Kantor, rabbi nagybátyámmal együtt - gyáván elmenekült vagy katonának állt még korábban, s testvéröcsémmel kettesben maradtunk csak a borzalmak közepette. Ő kitartott, s miatta én is erős maradtam. Egészen addig a napig, amíg el nem szakadt bennem a cérna öcsém agyvelejében megmártózva. Akkortól lettem lélekben is igazi lázadóvá, büszkéből vakmerővé, s akkor öntött el végleg a gyűlölet, mely feketére színezte a lelkemet.
Manapság bizalmatlan vagyok és a végletekig szélsőséges. Megnyilvánulásaimban nyoma sincs a félelemnek, lelkem minden reszkető riadalmát pajzsom mögé rejtem, hogy ne lássa senki sem. Ha sírok, annak célja van, ha nevetek, annak is. Olyan rég voltam már őszinte valakihez – legfőképpen magamhoz – hogy lassan egészen elfeledem, hogy hogyan is tegyem.
Békét hirdetek, de bosszúval átitatva. Nem bántok állatokat, nem vadászom rájuk, de emberre szívbaj nélkül lövök úgy, ahogyan megtanította nekem fiatal kamaszlány koromban a szomszédunkban élő Oskar, Schindlerék kedves, jóravaló, szudétanémet nem zsidó fia.
Kedvenc sportom mások kiakasztása, semmiféle eszközt nem szégyellek elsütni ebben az ügyben. Tökéletesen természetes tőlem, hogyha oda nem illő megjegyzéseket teszek egy ételre, ha grimaszolok úri társaságban, vagy aláásom szavakkal, tettekkel valakinek a jóhírét. Mindez szintén abból fakad, hogy nincs bennem cseppnyi félelem, életemet nem féltem Hersh halála óta.

Külső: Festem a hajamat, legtöbbször szőkére, majd ha eluntam, akkor vissza barnára. Az eredeti hajszínem már a múlt és a feledés homályába vész. Szerencsére erős szálú, dús hajam van, nem fenyeget az a veszély, hogy a sok színesítő kemikáliától egyszer a közeljövőben megkopaszodom.
Szeretek kifinomult nőnek tűnni, bolondulok a szép ruhákért éppen annyira, mint a dohányzásért. Egy szépen faragott, míves szipkáért eladnám a lelkemet, mint ahogyan egy csinos ruhát sem vetnék meg soha. Egyaránt képes vagyok férfias szabásvonalú és nagyon nőies ruhákat is viselni, sőt, hogyha úgy hozza a szükség, akkor akár egy zsákot is magamra húzok egy szál öltözetként.
Formás idomaimmal ugyan tisztában vagyok, de nem törődöm túlzottan velük. Húgom szavaira már alig emlékszem, s mellméretemet illető féltékenykedése is a múlt homályába veszett már. Nem az én hibám, hogy ő meglehetősen laposra sikeredett!
Kedvelem a megbotránkoztatást és a feltűnést, így gyakran viselek – és teszek - olyasmiket, amit a korszellem nem tűr el. Ilyen szempontból nem vagyok épp jó zsidó, de ezekben a zűrzavaros időkben ugyan engedtessék már meg nekem, hogy úgy csavargassam vallásom szálait, ahogyan én akarom!

Előtörténet: Mivel nagyon szeretem, hogyha világos képet nyújtok magamról, kezdjük egy kis történelemmel az életemet. Lehrer-történelemmel.
Apámat Abrahamnek, anyámat Hannahnak hívták. Szigorúan csak múlt időben beszélhetek róluk, mert sajnos nem élték meg a mai napot. Zsidó származásúak és vallásúak voltak mindketten, minden gyermeküket ebben a szellemben nevelték. Ebben segített nekik anyám bátyja, Felix Kantor, aki rabbi volt a cseh településen, ahol anyámék is éltek. Együtt Kantor nagybácsival, egyazon telken, két különböző házikóban.
S ha már a gyerekekig jutottam, hadd vázoljam  fel családfánk ezen részét is. Van egy bátyám, Dovid Abraham. Apánk után kapta középső nevét és ha nem is büszkén, de viseli mind a mai napig. A sorban én vagyok a második, születésemkor a Libi Hannah Lehrer nevet kaptam és már gyerekként is utáltam, hogy anyám nevét kell viselnem magamon. Szerintem soha nem ejtettem ki a számon, hogy Hannah is vagyok, egyszerűen nem illik hozzám. Nem azért, mert ne szeretném az anyámat, jólelkű asszony volt ő, de a nagyanyámnak, aki a nevét választotta, semmi ízlése nem volt. Jómagam után megint fiúgyermekkel ajándékozta meg apámat az én drága, egyszerű édesanyám. Hersh Lehrerrel, csak így, egyszerűen. Hersh után újabb lányok jöttek, s egyikük sem kapott második keresztnevet. Nem volt több szülőnk, akiről elneveződhettek volna ugyebár. Deborah lett az idősebbik húgom - Hersh ikertestvére -, s Judith a fiatalabb. Utánuk még szült egy fiút anyánk, de Oz nem élte meg az első születésnapját, úgyhogy róla nincs sok minden, mit elmondhatnék.
A gyerekkorom átlagos volt, eltekintve attól, hogy közbeszólt egy első világháború. Nem sok minden maradt nekem emlékül azokból az időkből, leginkább csak anyám ijedelmét jegyeztem meg, mert a riadtságot ugye megérzik a kisgyerekek is. Belém égett a rettegése, s talán éppen ez tett azzá, aki ma vagyok. Olyan nővé, aki sosem engedi, hogy megbéklyózza a félelem, mert pontosan tudja, hogy milyen szörnyű is az, amikor mozdulnia kellene, de belefagynak a pillanatba tagjai.
Szóval a gyerekkoromat megpecsételte ugyan a háború, de nem tette tönkre annyira, hogy sérült kamasz cseperedjen belőlem. Bátyámmal jól megvoltunk, élveztük egymás társaságát mindannak ellenére, hogy a korkülönbség olyan volt közöttünk, amilyen. Nem nagy, de nem is kicsi, én úgy mondanám, hogy éppen tökéletes. Hiszen mi nem tökéletes a testvéremben? Rajongtam Dovidért mindig is, s ez a rajongásom a mai napig nem csillapult.
A világháború még valamit hozott számomra, ami a tanulás éveiben teher volt, de már már áldom a sorsot apám előrelátása miatt. Hálás lehetek neki, amiért pénzt és fáradtságot nem kímélve – na meg hideg verejtéket a „nem akarom!” vitáink alkalmával – taníttatott. Fogékony voltam, ezért még túl is teljesítettem vágyálmait. Minden gyermeke közül éppen én, akiből a legkevésbé nézte volna ki!
A dolog ott kezdődött, hogy aktívan végigkövette az első világháború minden történését. Mivel Zwittau második legvagyonosabb emberének számított, s az első – gyárigazgató Hans Schindler -  cégének könyvelését vezette, volt némi befolyása arra, hogy ne vigyék el katonának. Maradt hát, eltűrte, hogy gyávának titulálták és elkezdte igazgatni családunk szálait. Akkoriban, amikor a harcok elkezdődtek, még csak  Dovid volt neki és én, két szemének két fénye. Szépen lassan terelgette gondolatban utunkat, eldöntötte sorsunk alakulását és közben észre sem vette, hogy a háború második évének elején újabb gyümölcsöt termesztett felesége méhében. Méghozzá nem is egyet, hanem kettőt, egy fiút és egy leányt, ikreket.
Hersh és Deborah – mert ezeket a neveket kapták 1916 novemberében, amikor világra nyitották szemüket s torkukat – érkezése megváltoztatta apám terveit. Átírta benne a tenni akarást, s mivel egyszerre négy gyerekért felelt már, egyre keményebbek lettek velünk, idősebbekkel szemben az elvárásai.
A háború utolsó évében, amikor már nagyjából körvonalazódott, hogy mely társulás – országok szövetsége – lesz a győztes, illetőleg a vesztes oldalon, Abraham Lehrer elkezdte a taníttatásunkat. Azt vette a fejébe, hogy a fiából katonát nevel, hogy Dovid majd jobb katona legyen, mint azok, akik miatt szerinte elveszett a dicsőségünk, belőlem pedig valamilyen okból kifolyólag az intellektus egy olyan fokát nézte ki, melyet azóta sem értek. Eltökélt szándéka volt megtaníttatni velem a győztes hatalmak majd' összes nyelvét, hogyha már nő vagyok, legalább lehessek hasznos tagja a nem békés időszaknak, ha ugyan lesz még olyan.
Angolt, franciát és oroszt kezdtem hát tanulni a már beszélt cseh, német és héber mellett, s mire elértem a tizennyolcadik életévemet, ezeken a nyelveken anyanyelvi szinten voltam képes megértetni magam és megérteni másokat. Nem mondom, hogy könnyű volt a folyamat, de előnyömre vált, hogy oly korán szívtam magamba három nyelvet – születésemtől kezdve apám németül, anyám csehül, Felix nagybátyám pedig héberül beszélt hozzám, mint ahogy a testvéreimhez is, tehát ezt a három nyelvet mindannyian elsajátítottuk észrevétlenül – de mivel még hat éves korom előtt láttam hozzá, hogy további nyelveket is az elmémbe erőltessek, képes voltam élő nyelvi lexikonná válni, szótárrá, fordítógéppé, ahogyan apám szerette volna.
Természetesen Hersh és Deborah nem kaptak annyi szigort, mint amennyivel engem jutalmazott a feszes tanulási tempó miatt vagy amiatt, mert szilaj voltam, mint egy megzabolázhatatlan paripa. Sokat az sem segített rajtam és a hozzám való viszonyulásán apámnak, hogy 1920-ban újabb testvérem, ezúttal ismét egy húgom született.
Judith születése vitt át először a szomszédba, Schindlerékhez. Amikor anyám vajúdni kezdett, sem apám, sem a bátyám nem volt otthon, s Felix nagybácsit sem találtam sehol. Hét éves voltam és kétségbeesett, nekem kellett vigyázni két éves ikertestvéreimre, és ráadásul még az is az én nyakamba szakadt, hogy hívjak segítséget, mert anyámnak elfolyt a vize. Vize. Egyáltalán milyen vízről beszélt? Én ugyan nem láttam semmit, nem mertem hozzá bemenni a szobába. Hagytam, hogy a testvéreim üvöltve csimpaszkodjanak belém, próbáltam őket megnyugtatni, de elegem lett belőlük. Lefejtettem magamról karjukat, bezártam őket a kamrába – hangozzon ez bármilyen rémesen! - és átszaladtam a szomszédba, hogy valaki végre csináljon valamit.
Schindlerné vezette le a szülést, minden rendben ment, bár ezt csak utólag tudtam meg. Engem nem engedett haza, meghagyta férjének, hogy vigyázzon rám, majd elviharzott. Én a napom nagy részét – amíg apámék haza nem értek – Oskar nevű fiuk társaságában töltöttem és ha létezhet szerelem első látásra egy hétéves gyermeklányt illetőn, hát akkor bizton mondhatom, hogy Oskar az igazivá lépett elő számomra.
Fantasztikus fiú volt, éppen olyan remek, mint amilyen férfivá cseperedett. Öt évvel volt idősebb nálam, így amikor én elértem a tizennégyet, ő már elmúlt tizennyolc. Hét éve voltam szerelmes belé és tudtam, hogy ő is tudja mindezt. 1927-et írtunk, hideg volt a január. Elmúlt az előző év utolsó napja, s annak rendje és módja szerint felkerekedett családunk, hogy boldog új évet kívánjon kedves szomszédainak. Mint minden évben, anyám ilyenkor pogácsát sütött és csomagolt, apám pedig elővett egy üveg pezsgőt, melyet előtte egy egész évig őrizgetett. Az is az ő rituáléi közé tartozott, hogy minden év januárjában beruházott a következő évi pezsgőmennyiségre. Szigorúan egy üvegre a legjobból, amit abban az évben éppen árultak a piacon.
Schindlerék nappalijában ülve szökött szárba bennem az a gondolat, hogy hivatalosan is színt vallok Oskarnak az érzéseimet illetőn. Felkeltem a kanapéról, elnézést kértem az udvariatlanságomért és megkértem Oskart, hogy kövessen engem a folyosóra, mert beszélni szeretnék vele. Határozottan és lényegre törőn közöltem vele tizennégy évem minden magabiztosságával eltelve azt, hogy halálosan szerelmes vagyok belé. Nem vártam, hogy ki fog nevetni – elvégre nem néztem ki belőle ilyesféle galádságot – de a reakciójának hevessége azért meglepett. Törődött is ő azzal, hogy mennyire vagyok még gyerek! Lehajolt hozzám, s forrón, tizenkilenc éve összes mohóságával megcsókolta ajkaimat. Abban az évben ezt a csókot még több követte, s már éppen kezdett szárba szökkenni bennem a tökéletes boldogság, amikor elmosta mindezt a jót egy fülledt, augusztusi nap.
- Mondd, Libi, lennél a feleségem?
A kérdése teljesen a fűbe szegezett. Hatására még a szélcsalta, suhanó felhők is megálltak felettünk az égen. Kétkedve fordítottam felé a fejemet, oldalamra hengeredtem, majd félig-hasra, megtámaszkodva így mellkasán.
- Mégis hogyan gondolod ezt? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Jaj, drága, ne vegyél túl komolyan! - tűrte a fülem mögé egyik seszínű hajtincsemet. - Nem úgy értettem, hogy holnap, hanem úgy, hogy majd ha elég idős leszel ahhoz, hogy házasságra lépj!
Ostobasága feldühített. Felhorkantam.
- Mit nem értettél azon, hogy h-o-gy-a-n? - tagoltam az utolsó szót dacosan. Felszegtem fejemet, felültem mellette és térdelő ülésben magam alá húztam a lábaimat.
Nem értett engem, tudtam, hogy nem ért. Tizennégy voltam, számára csak egy szerelmes gyerek, s nem gondolt bele abba, hogy ennél mennyivel több vagyok. Újra meg akart simítani, de nem hagytam neki. Bizalmatlanná váltam iránta, s ez a bizalmatlanság nem akart szűnni aztán sem, hogy válaszolni kezdett, aprólékosan.
- Hát, először is majd odaállok a szüleid elé és megkérem a kezedet... - kezdte, mire én a szavába vágtam nyersen.
- Ne állj háttal a mondatnak! - javítottam ki mondatszerkesztését. Németül beszélgettünk, ahogyan mindig is. - S igaz lelkedre mondd meg nekem, tudod mivel járna, hogyha áttérnél az én hitemre?
Megütközéséből rögtön tudtam minden el nem mondott titkát ennek a lánykérésnek. Haragosan égett tekintetem, ahogy reá pillantottam.
- Úgy gondoltam, hogy.. - arca ezen a ponton fájdalmasan megvonaglott. Megpróbált magához ölelni, de én újfent nem hagytam neki semmiféle közeledést - ..te elhagyod értem a hitedet.
Sosem adtam annál nagyobb pofont senkinek, mint akkor neki. Megsértett mindabban, aminek tartottam magam, s nem gyalázhatott volna annál jobban a földbe, mint amennyire azzal tette, hogy behódolónak, hitszédelgőnek titulált, annak remélt. Elhatároztam, hogy soha többé nem állok szóba vele, s bár általában, hogyha én valamit elhatároztam, ahhoz a végsőkig tartottam magam, két hónappal később mégis megváltoztattam az elképzelésemet.
Hiányzott, még mindig szerettem, hát meg akartam próbálni meggyőzni arról, hogy működhet ez a házasságosdi, csak el kell fogadni, hogy zsidónak lenni nem olyan nagy áldozat. Arról persze továbbra sem akartam hallani, hogy én váljak kereszténnyé, de elhittem, hogy meg tudom győzni arról, hogy szerelme irántam erősebb a hiténél. Tévedtem. A szerelmében is és a meggyőzőképességemben is. Ugyanis történt az, hogy mielőtt átmentem volna a szomszédba, még belekukkantottam a levelesládánkba. A mai napig nem felejtettem el a boríték tapintását, amit kiemeltem onnan. Levendulaillata volt és selymes anyaga.
Remegő kézzel bontottam fel, s olvastam el a benne levő kártyára rótt szavakat. „Kedves Abraham Lehrer és becses családja! Szeretettel meghívjuk önöket Oskar fiunk és Pelzlék Emilie nevű lánya esküvőjére, melyet folyó év december tizedikén tartunk.” Nem, nem ejtettem el a levelet, s nem is gyűrtem össze. Szerettem volna, de nem mertem megtenni, mert tudtam, hogy apám nagyon dühös lenne miatta. Csalódottságomat húgaimmal közös szobánk magányában éltem ki, magamba tömtem egy dobozzal anyám féltve őrzött bonbonjából és megszámlálhatatlan mennyiségű zsebkendőt telesírtam. Csokoládémaszats arccal aludtam el, hogy másnak a csokival elrontott gyomrom fájdalma maradjon már csak az egyetlen érzelmem Oskar Schindler iránt.
Évek teltek látszólagos eseménytelenséggel el, majd elérkezett 1933 sötét fellege. A családomat elöntötte az őrület. Elkezdtek félni attól, amik voltunk, s komolyan megfordult a fejükben, hogy el kellene dobni mindazt, ami miatt én elvesztettem addigi életem egyetlen szerelmét. Hat év telt el, de nekem még mindig fájt, hogy Oskar más mellett hajtja álomra a fejét. Rosszul esett látnom felesége gömbölyödő pocakját a szomszéd kertből, s utáltam minden egyes udvariassági látogatást, amit tennem kellett náluk. Nem beszéltem róla, de még törött voltam, üres edény, mely arra várt, hogy igaz érzelmekkel töltse fel valaki. Valaki, aki azért szereti, ami, s nem azért, ami nem lehet.
Férfias szakmát tanultam – bolondultam a műszaki dolgokért, imádtam apám autóját bütykölni és Dovid motorját is. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy elektroműszerész szerint bármi más legyek – hát megedződtem a dok ellentétes nemű között. Kategorikusan kijelentettem otthon, hogyha ki mernek keresztelkedni, akkor én soha többé nem ismerem őket. Anyám zokogva borult vállamra, kérlelt, hogy gondoljam meg magam. Nem tettem. Talán nyakasságom miatt nincsenek ma velem, de amennyire érdekel, annyira nem is. Számomra ők zsidók, hithű, született zsidók és nem lennék képes másként gondolkodni róluk. Soha.
1938-ig tartott ellenállásom hatása a családra. Mindenki rettegett attól, hogy mi lesz, ha a náci Németország mintájára mindenütt kimondják faj tekintetében vett alacsonyabb-rendűségünket, ám csak a húgom, Judith mert lépni valamit. Ő nem rettegett attól, hogy kilépjen a szeretteim közül, 1938-ban, tizennyolc éves korában elhatározta, hogy Judy Bergmanná válik, s elhagyja a hitét, múltját, mindannyiunk. Titokban talált magának valakit, aki segítette őt, mindössze csak Németországba kellett utaznia vele. Judith naiv volt és gyerekes, legalábbis én mindig így gondolkodtam róla, hát amit tett, az nagyon is illett hozzá. Elment azzá válni, aki végül soha nem lehetett, ugyanis november 9-éről 10-ére virradóra elragadta a Kristályéjszaka.
Anyám teljesen összeroppant, amikor meghallotta, hogy legkisebb lánya elhagyta a földi világot. Kedélyállapotán nem javított az sem, hogy elsőszülött fia is éppen Németországban állomásozott – mert Dovid katona lett, ahogyan apánk akarta. Féltette gyermekeit, s a kétségbeesés ostoba lépésre sarkallta őt. Összecsomagolta a holminkat – igen, az enyémet is, megkérdezésem nélkül – majd egyik reggel közölte, hogy az éj leple alatt elmegyünk. Mentünk volna, de a lányai mintha csak arra születtek volna, hogy megkeserítsék az életét: én nemet mondtam az elveim miatt, Deborah pedig nemet mondott a szerelme miatt – akiről egyébként semmit sem tudtunk egészen addig a napig.
Anyámnak az volt a veszte, hogy túlságosan szerette a gyerekeit, apámnak pedig az, hogy rajongott a felesége iránt. Nem mentek sehová – így nekem sem kellett összetörni a szívüket azzal, hogy maradok, s ezzel maradásra bírom öcsémet Hersht is – közülünk csak Debbie utazott. Egészen a messzi Amerikába egy titkos esküvő után. Apám nem adta áldását a frigyre, de Deborah makacsabb volt annál, mint amilyennek hitték. Elkötelezte magát, s egyedül engem kért meg, hogy kísérjem el. Ellenkezett ugyan vallási választása az enyémmel, de saját elhibázott szerelmi életemet láttam megjavulni az övében, így elmentem vele a templomba, ahol kimondták a boldogító igent. Hogy azóta boldogan élne-e? Hogy eljutottak egyáltalán Amerikába? Nem tudja egyikünk sem.
Anyám természetesen megtudta, hogy mihez asszisztáltam. Életemben soha nem haragudott meg rám annyira, mint azon a napon. Mindennek elhordott, s ki is tagadott volna, hogyha megteheti. Ám ahhoz csak apámnak volt joga, ő pedig nem állt a felesége mellé ellenem. Sok minden nem történt, maradtam Lehrer, annak minden jogával együtt, de megszűntem embernek lenni anyám szemében. Éppen emiatt nem jelentette be nekem, hogy mikor menekülnek el. Egyszer csak eltűntek az életemből, mintha sosem lettek volna ott. Nem hagytak maguk után semmit, csak vagyont, ingatlant és ingóságokat. Csupa személytelen holmit, amelyek modtanában mégis sorra mentik meg az életem.
Hersh velem maradt, de nem sokáig élvezhettük egymás társaságát. Az idők egyre vészterhesebbé váltak, s én olyasmikbe másztam bele, amikbe talán nem kellett volna. Nyelvi képességeim viszont szinte ontották magukból a magától értetődő választást: kémkedni kezdtem, lehallgatni másokat. Nem volt kifejezetten legális történet, de szerencsére egész jól csináltam a dolgomat. Persze a magasságos ezért is jól megbüntetett, s mint ahogy az lenni szokott, nem az én véremet vette, de mégis nekem fájtak a következményei.
Hersh meghalt. Egyszerűen főbe lőtték az utcán, fényes nappal. Puskaporos hordóban éltünk és mindenki tudta rólunk, hogy „mik” vagyunk, szóval lehetett számítani ilyesmire. Mégis, Zwittau akkor bolydult fel teljesen. S az én világom is akkor esett darabjaira végérvényesen.
Szőkére festettem a hajamat és áthelyezést kértem. Tudtam, hogy eljött az ideje annak, hogy másfelé vigyenek lépteim, de abban is biztos voltam, hogy nem fogom továbbra sem elhagyni önmagam. Avignonba csak közel másfél évnyi titkos - mennyi titok van ebben a családban, s mindet a nők hordozzák a lelkükben! - utazgatás után érkeztem meg, nem sokkal a bura leereszkedése előtt. A zuhanás hangjaira rögvest a helyszínen termettem, s bár nem akartam nagy mértékben az események középpontjába csöppenni: mégis sikerült. Apám örökségét kamatoztatom most is – a nyelveket és pénzügyekben való jártasságát, valamint sunyi alattomosságomat, mely tekintetében a zsidó sztereotípiák tökéletes díszpintye vagyok - , s szerelmemet: az elektroműszerészetet. Emellett pedig bálokra járok – persze nem teng túl a számuk a jelen helyzetre való tekintettel – és élem a nagyvilági, gazdag nők életét, gondosan rejtve mindenki elől, hogy annyira nincs sok garas a bőröm alatt, mint amennyire azt elhitetem.