Kifejezetten előkelő étterem, ami késő estig várja a látogatókat. Hangulatos élőzene mindig szól a háttérben és este kilenctől általában egy kisebb területen táncra is van lehetőség. Nem a nagy bulizások színtere ez, de a vacsit le lehet mozogni, ha valaki erre vágyik
Szerző
Üzenet
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Furcsa ezt így kimondani, legalább valami miatt fura a szájából ezeket a szavakat hallani. Tudom, hogy nem kell helyettesíteni a férjemet, hogy arra vannak mások, én valahogy mégis sokszor érzem úgy, hogy nem teszek eleget. Azt hiszem azért, mert nincs a tetteimnek látványos eredménye, hiszen csak próbálkozom, csak küzdök, de mintha egy mocsárban próbálnék előre törni és jó, ha időnként pár centit haladok. Nem érzem azt, hogy megválthatnánk a világot, hogy a tetteink annyit érnének, mint amennyire szükség lenne, így pedig komolyan nehéz elfogadni az életet. Ha tudnám, hogy biztosan célba talál egy-egy terv, hogy biztosan pozitív eredményt hoz, de... mintha csak halogatnánk kimondani, hogy talán egyre rosszabb lesz, hiába teszünk bármit. - Nem hagylak el, és az ellenállást sem, már nem menne. Azt hiszem túlságosan beszippantott, és képtelen lennék csak otthon ülni és várni, hogy mi történik. Muszáj... tennem valamit, bármit, attól jobb. - szerintem sokan vannak így. Csak várni azt, ami jöhet elviselhetetlen. Még az öreg Marge néni is azért beszélget másokkal, azért pletykál, mert ha otthon őrlődne egyedül, azt jó eséllyel nem tudná elviselni. Akkor folyton csak ködös gondolatok kúsznának az elméjébe. Azóta, hogy a férjem elment egyre kevesebb időt töltök otthon. Nem kellemes látni az üres házat, nem kellemes úgy járkálni benne, hogy sehol sem találkozol szembe mással. Akkor érzed a legjobb, ha mennyire egyedül vagy, amikor tényleg nem hallasz egy árva szót sem magad körül, a magány ilyenkor a legszívbemarkolóbb. - Talán igazad lehet, talán egységesek lehetünk, de lehet, hogy ne, ér semmit, hiszen mindig vannak gyávák, akik nem harcolnak, akik túl korán feladják, és látod már lerohantak erős országokat keletre, bombázták Londont... egyre rosszabb hírek jönnek. - féltem ezt a várost, elmondhatatlanul. Nem védenek meg minket örökké a falak, és ha bekövetkezik a pusztítás, vajon fel tudunk állni utána? Vissza lehet vágni, de lélekben is túl kell élni. Fogalmam sincs, hogy ha Marcel hazatér nem lesz-e más ember. Ha annyi halált kell látnia, ha neki is ölnie kell, az nem változtatja-e meg annyira, hogy már rá sem ismerek? És mi van, ha megsérül, és e miatt teljesen összetörik? Olyan sok rémes végkimenetel van a fejemben, és úgy szeretném őket kiűzni onnan! - Ha kérdezném mesélnél róla? - biztosan olyasmi ez, amit nem mondott el sokaknak, talán csak a férjem ismeri a történetet, vagy még ő sem? De talán még soha nem láttam ilyen érzelmekkel teli szomorú mosolyt az arcán. Mégis kíváncsi vagyok és most nem úgy, mint egy rádiós, hanem, mint egy barát. Néha jobb elmondani, hogy mit érzünk, könnyebb úgy feldolgozni, bár persze az is lehet, hogy nincs így, hogy már kiadta magából másnak és ha mesélnie kell róla, az csak újra a fájó sebeket tépné fel. Ezt nem akarom, ártani nem szeretnék neki. Viszont talán jó lenne hallani egy szép, vagy legalább kezdetben szép történetet, olyan szerelemről, ami nem tudom, hogy nekem még járhat-e az életben. - Néha úgy érzem, hogy te jobban ismered őt, mint én. Túl sok volt már a rossz időszak és ha visszatér vajon mi változna? Ha egyáltalán visszatér... Olyan sok volt a kimondatlan szó, néha csak... - megrázom a fejem, és inkább a számba tömök pár szem répát a köretből. Neki kellene állni rendesen enni, mert így csak kihűl, tudom én, de mégis valahogy képtelen vagyok rászánni magam. - Ne is foglalkozz velem, csak már kezd ez az egész az agyamra menni. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon, de azt hiszem annyira már ismer, hogy ez nem igazi, nagyon nem. Az is kész csoda, hogy képes vagyok egyáltalán még mosolyogni. Nem érzem azt, hogy lenne rá okom, egy kevés sem. Félek, hogy nem javítana az sem semmit az életemen, ha Marcel visszatérne. Olyan sok éjszakánk volt, amikor még velem volt, de közben valahogy... még sem, amikor csak a plafont néztem a sötétben, miközben ő aludt, én pedig képtelen voltam álomra hajtani a fejem. - De most akkor sem ez az elsődleges, és minek gondolkozzak olyasmin, ami csak újabb kérdéseket vet fel. Nem tudhatom, hogy mikor jön a halálhíre, én pedig azon agyalok, hogy mi lesz ha visszatér. - megrázom a fejem. Nem ez most nem fontos, most az a lényeg, hogy mindent megtegyünk, amit lehet, és kész. A többi, a magánélet nem lényeges. Csak erősnek kell lenni és tartani magunkat, minden más elhanyagolható apróság. - Nem tudom, talán beszélhetnék vele, vagy... keresnünk kellene valakit, aki közelebb áll hozzá. - én talán csak kétszer találkoztam vele, akkor is munka ügyben, nem tudom, hogy bármit is elmondana nekem, de lehet, hogy van aki könnyebben a közelébe kerülhet. Valahonnan információk kellenek, ez biztos. - Van azt hiszem, bár nehéz dió lesz, nagyon... ragaszkodik a maga igazához, de biztos vagyok benne, hogy tud ezt-azt. - egy tiszt kell nekünk és erre Henry alkalmas lehet. Talán még jól is fog esni, ha pont ő lesz az, aki kikotyog pár infot, miközben nagyon nem akart beengedni a lezárt területre. Annyira, hogy még rács mögé is dugott. Ez talán egy kis... elégtétel is lenne.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Senki nem születik harcosnak, ahogy a hősnek sem születni kell. Harcost nevelni lehet az emberből, de nincs semmi eldöntve akkor mikor megszülettünk. Szerintem, ha megkérdeznénk az embereket, akkor tízből kilenc azt mondaná, hogy rosszul döntött, nem ilyen életre vágyott. Adeline sem akarta, hogy az apja után a férje is háborúba menjen, de ez… megvolt az oka annak, hogy Marcel elment. Avalon sem éppenséggel arra számított, hogy egyedül marad, én pedig…nem tudom, soha nem volt elérhető számomra az a boldog élet. Otthon tanultam, vadászni jártam nap, mint nap, nem tudtam egy nő mellett megmaradni, nem voltam, nem vagyok az a családalapító típus. Lehetne jobb sorom is, de a múlthoz és a körülményekhez képest megvagyok elégedve azzal, amim van. -Nem kell pótolni őt, nem várom el tőled, hogy azt tegyed, amit Marcel, tőle se fogom elvárni azt, hogy téged helyettesítsen. Gondolom, amint visszajön, elhagysz engem. – mondom neki mosolyogva. Adeline és Marcel munkáját butaság lenne összehasonlítani. Minőségi munkát végeznek mindketten, igazságtalanság lenne az egyiket jobban kiemelni, mert ugyanazt a színvonalat képviselik. Marcel sokszor jött el velem rajtaütésekre, ezt nem várom el Adeline-től, ő nem az harcos fajta. Adeline pedig jobban átlátja az információk kusza hálóját, ami Marcelnek nem igazán volt soha az erőssége. Hogy szokták mondani? Isten egyik kezével add, a másikkal elvesz. Valami hasonló a helyzet itt is, hiszen mindegyikük jobb valamiben, de ugyanakkor másban rosszabb. - A hit önmagában nem elég, a hit azért kell, hogy mindenerőnkkel harcoljunk, hogy mindent megtegyünk a cél elérésében. A hit ösztönző erő, mert táplálja a reményt, mint a fa a tüzet. Nem tudom mi lesz, ha betör a háború, de azt megígérem, hogy nem adom, nem adjuk magunkat könnyen. A vész még talán össze is kovácsolhatja a város összes lakóját, legyen ellenálló, vagy szövetséges köztük. Az ellenségem ellensége a barátom. – mondom neki, miközben epekedve nézem a kiérkező ételt. Megdicsérem a pincért, mert ránézésre, nagyon finom ételt hozott ki elém. Valami csirke féle, de csak eddig juttok el. Azonnal neki is kezdek, csak úgy tömöm magamba az ételt, ami egy ilyen előkelőbb helyen nem biztos, hogy illendő, de nem érdekel. Farkaséhes vagyok, egy egész tehéncsordát eltudnék tűntetni a gyomromban. - Soha nem kérdezted. – mondom neki szomorú mosollyal. Nem Isabelle miatt nem beszélek erről, persze azért ő is benne van a dologban. Nagyon kevesen tudják, hogy elszöktem a seregtől, éppen ezért nem mesélek Isabelleről sem, mert egyből megtudnák, hogy mit tettem, akkor pedig sokan másként néznének rám. Fájó pont az életemben Isabell, de a legszebb időszak is volt. Emlékszem, hogy Marcel és éppen egy szállítmányt akarunk meglovasítani, ami órákat késett. Elmesélte nekem az élete történetet, cserébe azt kérte, hogy én is meséljek magamról. Azért mondtam el, mert ő is megosztotta velem a titkait, cserébe én is elmeséltem neki az enyémeket. Aztán ez vezetett végül oda, hogy Marcel a legjobb barátommá vált. Senkinek nem mesélt róla, és én is megtartottam az ő titkát. Lehet, hogy az enyém nem olyan vészes, mint az övé, de akkor is sokat jelent nekem az, hogy nem meséli el senkinek. Nem arról van szó, hogy el akarom felejteni Isabellet, mert nem tudnám, nem is akarom. Fülig szerelmes voltam belé, és nem érdekelt az, hogy mennyire kegyetlen volt néha velem, mindig megbocsátottam neki. Az első, és az utolsó szerelmem, nem hinném, hogy képes lennék bárkit úgy szeretni, mint őt. Egyszer majd a tűz mellett talán elmesélem a történetet részletesen, hogy tanuljanak a fiatalok abból, hogy milyen gonosz az élet az olyan szép dolgokkal kapcsolatban, mint a szerelem. - Ne beszélj butaságokat, semmi sincsen veszve, minden házasságban vannak rosszabb időszakok. Arról meg biztosíthatlak, hogy nem előled menekült, inkább…menteni akarta a menthetőt. – nehéz lehet ezt így elfogadni, de így van. Nem menekült Adeline elől, bár azt mondta nekem, hogy kicsit berozsdásodtak, de nem ez volt az oka annak, hogy így érez Adeline. Marcel nem volt tökéletes, jó ember volt, de neki is voltak hibái. Az egyik éppen az, hogy…fiatalon lett apa. Szinte gyerek volt még, akárcsak a lány. Nem szerelem volt ez, hanem egy egyéjszakás kaland, még mielőtt összejött volna Adelinenel. A lány, akit azt hiszem Nathalie-nak hívtak, mindenképp meg akarta szülni a babát, és végül meg is tette, csakhogy belehalt a szülésbe. Marcel nem volt szerelmes belé, de nagyon sajnálta őt, mert nem lehet mellette, ekkor már Adelinenel volt, a babáról is csak a születése után értesült, mert Nathalie félt, hogy mi lesz, ha kitudódik a dolog, hiszen mindenki tudta a környéken, hogy Adelinet és Marcelt egymásnak teremtette az ég. Marcel soha nem látogatta meg a fiát, mert végül a lány rokonaihoz került Párizsba. Küldött pénzt mindig neki, gondoskodott róla, a maga módján. A fiú pedig most a fronton harcol, kitudja talán pont Marcel mellett. Mindig mondta nekem, hogy mennyire sajnálja azt, hogy nem képes beteljesíteni Adeline legszebb kívánságát. Nem hibáztattam őt érte, hiszen volt már egy fia, akinek az anyja meghalt, hogy neki életet adhasson, megértettem a félelmét, és megígértem neki, hogy nem mesélek erről senkinek sem. Meg is tartom, csak akkor mondhatom el Adelinenek, ha Marcel már nem él. Így egyeztünk meg, én pedig tartom a szavam, de attól még megnyugtathatom a feleségét. - Nem, neked nincs ennél fontosabb, és nekem is fontos, hogy jól meglegyetek együtt. – van fontosabb is számomra, mint az ő jólétük, de azért akkor is nagyon remélem, hogy boldogok lesznek. Mindketten sokat szenvedtek már, ha valakik megérdemlik a boldogságot, akkor azok ők. - A cél szentesíti az eszközt, nem igaz? – mondom neki mosolyogva. Nem ismerem annyira a polgármestert, lehet, hogy a város javát akarja, csak éppen a legrosszabb módszert alkalmazza, viszont amíg a szövetségeseket ő tárt karokkal várja a városba, addig én nem fogok bízni benne. - Esetleg van jelölted, vagy vadásznunk kell? – kérdezem tőle mosolyogva. Imádom a vadászat minden formáját, és abban is vagyok a legjobb.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Akármennyire is akarom, nem érzem úgy, hogy eleget teszek az ügyünk érdekében, még akkor sem, ha talán tényleg nem mozdíthatom máshogy előre. Nem vagyok harcos, hiába tanított meg az apám lőni, de nem vagyok annyira erős, mint amilyen ő, vagy mint amennyire a férjem és főként... nem akarok meghalni. Szeretnék még élni, szeretnék családot, szeretnék boldog életet, de mostanában valahogy ennek egyre kevesebb esélye van, mert nem tudjuk, hogy mikor robban be ténylegesen a háború, hogy mikor törnek ránk és akkor már nem lehet visszakozni, akkor ugyanúgy fegyvert kell majd ragadni a nőnek, és még a gyerekeknek is. Félek a ránk váró időktől, a vérontástól, és a rengeteg haláltól. Így is rémes hallani, azt, hogy a szomszédainktól elveszik a szeretteiket, hogy csak arról kapnak hírt, hogy ki nem tér már haza soha többé, de mindezt testközelből megtapasztalni. Sokak nem tudnak ekkora terhet cipelni és még ha túl is élik, soha nem lesznek már képesek rémálmok nélkül aludni. - Remélem, hogy legalább valamelyest helyettesíteni tudom Marcelt. - halvány mosoly jelenik csak meg az arcomon, hiszen már ezt kimondani is rémes. Helyettesíteni őt, mert épp mással van elfoglalva, ha egyáltalán él még. Nem jönnek naponta hírek, hogy a férfiakkal mi a helyzet, hogy azok, akik önként mentek, vagy akiket hívtak vajon hogy vannak. Talán addig jó, amíg nem kapsz hivatalos levelet, de sajnos ez sem jeleneti, hogy nincs semmi baj, csak azt, hogy nem tudsz róla. - De a hit vajon meddig elég? Mi van, ha tényleg betör ide a háború, ha már nem lesz elég az ellenállás, ha már... - megrázom a fejem. Nem most kellene a félelmeimet részleteznem neki, ezzel nem érek el semmit. Nem kell másban is aggodalmat keltenem, hiszen jó eséllyel bennük is épp elég van már. Butaság azon gondolkodni, hogy mi jöhet, ami rossz, hiszen akkor is jön, ha félünk tőle, de a folyamatos aggodalom a harcban se sokat segít. A következő szavak már ennél is nehezebbek. Hiába hozzák ki lassan az ételt, nem tudok azonnal hozzányúlni, pedig nem is néz ki rosszul. Még az is csak halványan jut el hozzám, hogy ha minden igaz, akkor csirke lehet, de a pontos elkészítési mód most valahogy nem számít. Csak egyetlen salátadarab kerül a számba, amíg beszél. - Sose beszéltél erről. - ezzel még csak nem is azt mondom, hogy hiba volt a részéről, vagy hogy most pótolnia kell, hiszen már ebből a pár szóból is egyértelmű, hogy fájdalmas emlék lehet, akkor pedig nekem aztán eszem ágában sincs boncolgatni, van elég bajunk, hogy ne ezen gondolkozzunk most. - Nem tudom Auguste... néha úgy érzem előlem menekült el a háborúba. Nem vagyok benne biztos, hogy nekünk még bármi megadathat. - megrázom a fejem, aztán inkább csak tovább piszkálom az ételt. Remek irányba kanyarodtunk, kétlem, hogy pont az én siralmaimra lenne kíváncsi, amikor pont elég gondja van e nélkül is. De tényleg nem tudom, hogy mi lesz ezek után. Marcel már akkor is furcsa volt, amikor még itt volt velem. Őt is bántotta, hogy nem sikerül családot alapítani, és csak egyre több időt töltött az ellenállókkal. Az a rengeteg késő estig, hajnalig tartó megbeszélés. Ha visszatér mi változna? Mitől lenne bármi más, vagy jobb, mint akkor volt, mielőtt elment? Egyáltalán nem biztos, hogy egy gyerekkori barátságból tényleg olyan kapcsolat jöhet létre, ami működik. Lehetséges, hogy okkal nem lett soha gyerekünk, mert nem szabadott hogy legyen, mert nem illett ebbe a családba, amilyen a miénk. - Ne haragudj, tudom, hogy van ennél fontosabb, nem egy nő nyafogását akarod hallgatni. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Tudok álcázni, el tudom játszani azt is, hogy minden rendben van. Erős vagyok minden áldott nap, addig a pillanatig amíg haza nem érek, ahol már nem lát senki, ahol már azt tehetek, amit akarok, ahol már nem kell azt mutatnom, hogy minden a legnagyobb rendben van, ha egyszer nincs. - Tudom, de én még reménykedem, a polgármester mégis csak jót akar a városnak... maximum talán nem a legjobb eszközökkel. - balga dolog abban hinni, hogy ez így van? Nagyon remélem, hogy nem. Szeretnék arra gondolni, hogy az okai megalapozottak, hogy azért nem tereget ki mindent, meg nem teheti meg, mert pánikot keltene, mert most jobb a tudatlanság, vagy nincs is semmi, ami miatt aggódni kellene. - De mindenképpen olyat kell választani, akinek könnyen ered meg a nyelve és nem gyanakszik, ez lesz a nehezebb. - ki kell menni oda újra, de nem nekem, mert ha megint megközelítem a helyet, akkor nem csak egy napra dugnak rács mögé.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Cselekednünk kell, különben soha nem érhetjük el azt, amit akarunk. Nem ülhetünk, nem tűrhetünk, miközben kizsákmányolnak minket, fegyvert kell fognunk és harcolnunk, amíg csak tudunk. Vannak akik félnek cselekedni, nem nézem őket le ezért. Lehet, hogy a szívűk épp oly hű a városhoz, mint az enyém, csak félnek attól, hogy mit veszthetnek. A háborúban sokszor a szeretteink kötnek béklyóba minket. Senki nem akarja elveszteni azt, ami a legkedvesebb a szívének, éppen ezért örülök mindenkinek, aki csatlakozik hozzám, mert bátor, hogy kockáztat, és én igyekszem, hogy minél kevesebb vesztesség érjen minket, de néha ez már kilátástalan, céltalan dolog. Egyre többet hallom, hogy álmokat kergetek, hogy nem veszem észre, a világ megváltozott. Észrevettem, de nem akarom elfogadni. Mindenkiben ott van az emberség valahol mélyen, de nem mindenkiből tudod előcsalni. Nem örülök, mikor vért ontok. Utálom, hogy ölnöm kell, de esküdt tettem, teszem amit tennem kell, mert hiszek abban, hogy meglehet védeni a várost az ellenségeinktől. Gyűlölöm a nácikat, a szövetséges katonákat, de nem örülök mikor megölöm őket, bár tudom, hogy nem feltétlen cselekszem ilyenkor rosszat. A háború kihozza az emberből a legrosszabb énjét, szerencsére ezt még nem érte el nálam, és nem is fog, mert nem fogok megtörni addig, míg nem értem el a célom. Utána összetörhetek, meghalhatok, de amíg el nem értem a célt, addig nem. -Ne mond ezt, jó munkát végzel, semmivel sem kevesebbet, mint én, vagy bármelyik másik ellenálló. Mi csapat vagyunk, egy nagy család, osztozunk a terheken, és munkán is. – mondom neki mosolyogva. Én már a családomként gondolok az ellenállásra, mindenkit testvéremként szeretek. Bárkivel el tudok beszélni bármiről, segítünk egymásnak a bajban. Éppen ezért nem járhat olyan Adeline fejében, hogy kevesebbet tesz, mint más. Nem mindenki a harcra született. Ha nem lenne Adeline, ha nem kaptam volna tőle azt a rengeteg információt meg, akkor talán már végünk is lenne. Mindenki egy apró fogaskerék a gépezetben, senki nem fontosabb a másiknál, egyenlők vagyunk. - Ennél van rosszabb, ez biztos, de átvészeljük. Minél többen vannak, annál elbizakodottabbak, és minél elbizakodottabbak, annál könnyebb őket hibára kényszeríteni. A lényeg a hit, hit nélkül elvesznénk ebben a hitetlen világban. – nem, nem Istenre céloztam, ha ez jött volna le valakinek, bár kétlem, hogy így lenne. Istenben sokan hiszen, én nem tartozom közéjük. Ha létezne, akkor nem hagyná ezt. Isten nem igazságos, nem elfogulatlan, inkább egy zsarnok. Ha valami igazán elfogulatlan akarunk keresni az életben, akkor csakis a szerencsét fogjuk megtalálni. A szerencse elfogulatlan, nem a bőrszínedtől, a hitedtől, vagy a rangodtól leszel szerencsés. De mindegy is, felőlem az hisz Istenben, aki akar. Én csak azt akarom, hogy az emberek higgyenek magukban és egymásban, ez a bizalom kezdete. - Nem mindig volt ez így, de…én elveszettem a lehetőséget a boldog életre. Kívánom, hogy neked és Marcelnek ez megadassék, mert megérdemlitek. – mondom neki mosolyogva. Most már jobb, régebben sokkal jobban fájt, mikor az erről beszéltem. Az elveszett boldogságomról. A seregben szolgáltam, mikor megláttam őt. Nővér volt, a sebesülteket ápolta, egy balul elsült gyakorlatozás után kerültem oda, és első pillantásra belészerettem. Kivételes nő volt, de…neki is voltak hibái. Aztán még ott volt Leon is, aki szintúgy belehabarodott Isabelle-be. Versengtünk a kegyeiért, néha már ölre mentünk, ő pedig olyan volt, mint a tenger, gyönyörű, de kiszámíthatatlan. Hol velem, hol vele volt, de nem tudtam utálni őt ezért, szeretem őt. Emlékszem mikor elvittem életem első báljába. Milyen szép is volt, de másnap már Leon karjaiban volt. Csak miatta viseltem el a katonaéletet. Nem tudom, hogy végül kit választott, és ez nagyon rossz érzés. Rajtunk ütöttek, mikor kísértük a sérülteket, és…Leon és én fedeztük őt, de…így is eltalálták. Kimenekítettünk akit tudtunk, de Isabelle-en már nem segíthetünk. Csak néztük, ahogy haldoklik, álmaimban sokszor kísért a szeme, ahogy engem néz. Nem tudtam rajta segíteni, pedig mindennél jobban akartam. A halála után Leon és én egyre többet vitáztunk, már a legegyszerűbb kérdésekben sem értettünk egyet, pedig régen még a legjobb barátok voltunk. Most is itt van, az ellenállókkal, velem. A legnagyobb kritikusom, és az egyik legnagyobb haragosom, de megtudom őt érteni. Isabelle éket vert közénk, magunknak akartuk, és nem kaptunk választ, de ellenben vele én próbálok továbblépni, nem gondolni rá, de nehéz, mert…szerelmes voltam belé. - Nem szép dolog elítélni az embereket, míg nem ismered őket, de sajnos vannak előítéleteim néhány…pozícióval kapcsolatban. – senki nem lehet tökéletes, én se vagyok az. Utálom a politikusokat, utálok mindenkit, aki az általa gyakorlott hatalmat felhasználja, aki nem segít a városának, nem mondja el nekik, hogy mi folyik itt, inkább bizonytalanságban tartja őket. – Majd kiszemeljük valamelyik balfácánt, és szépen leitatjuk. Az alkoholra egy férfi sem mond nemet, és egyik sem erősebb nála. – mondom széles mosollyal. Igen,a kellő mennyiségű alkohol bárkit legyűr, bármit elmond, megtesz. Nem valami szép dolog így elkapni valakit, de valahogy el kell.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Persze, hogy én is azt szeretném, hogy ennek az egésznek vége legyen, mint mindenki más is. Ki ne lenne így ezzel? Mégis tudom, hogy muszáj lépnünk, muszáj megtennünk minél többet azért, hogy végre béke legyen és ez máshogy nem megy. Ha nem harcolunk, akkor a németek azt tehetnek, amit akarnak, ők nem fognak leállni. Meg akarják tisztítani a világot, de milyen alapon dönthetik el ők, hogy ki az aki megérdemli az életet és ki az, aki nem? Nem tehetjük meg azt sem, hogy hátradőlve várjuk, amíg elér minket a háború, vagy reméljük, hogy hátha elkerül, az egyszerűen nem lenne fair a világgal szemben és mi franciák annál sokkal jobban vágyjuk az igazságot, mint hogy ilyen arcátlan törekvőket szabadon hagyjuk, mint amilyen Hitler is. De most még erre a rövid időre, amíg vacsorázunk legalább a bajok egy részét elfeledhetjük, ha más nem hát egy kis viccelődéssel, aztán úgyis folyik majd minden tovább, ahogy eddig, nem menekülhetünk a hírek és az események elől úgysem. - Én? Dehogy, nem teszek túl sok mindent, csak próbálok nem csupán az árral sodródni, hanem valami többet is tenni. Így is sokszor kevésnek érzem, ha belegondolok, hogy... mások az életüket kockáztatják. - nem azt mondom, hogy a frontra vágyom, de néha tényleg kevésnek érzem azt, amit tenni tudok, de nem választhatok. Nem mehetek a férjem után a csatatérre, maximum ha itt történik valami, akkor foghatok puskát, hogy ne hagyjam magam, ne hagyjuk magunkat. - Nem is tudom, nem tudok ebben igazán hinni... attól félek, hogy inkább egyre rosszabb lesz. Egyre több a katona a városban. - csóválom meg a fejem. Ezt bárki láthatja, szerintem még azok is, akik egyáltalán nem foglalkoznak az ügyünkkel. De nem tehetünk ellene. Ők elvileg nem ellenség, de attól még persze, hogy bántja a büszkeségemet, hogy nem tehetem azt, amit akarok a saját városomban. Hogy lezárják az erdőt és hogy tőlük függünk. Eszik az ételünket és még csak azt se lehet tudni, hogy mi ennek az egésznek az értelme, pedig valami oka van, ebben biztos vagyok! Zavar, hogy még a polgármester sincs igazán mellettünk, hiszen nem ad nekünk pontos információkat, vagy legalább egy kevés részletet, bármit. - Csodállak, hogy ilyen könnyedén tudsz ehhez hozzáállni. Majd a következő életben... én még a mostani életemben szeretnék teljes családot, de fogalmam sincs, hogy egyáltalán bármi esélyem van-e rá. - halkan sóhajtok egyet. Már akkor se sikerült gyereket összehozni, amikor a férjem még itt volt, most pedig annak is meg van az esélye, hogy soha nem tér vissza. Családot akartam, igazit, nagyot, de valahogy mintha a sors nem akarta volna, hogy ez megadathasson nekem. Nem tudom, hogy miért van ez, mintha... nem érdemelném meg. Talán tettem valamit az előző életemben, ami miatt a sors, vagy akármi is úgy döntött, hogy nekem bizony ez nem jár? Bár csak olyan könnyedén tudnék erről gondolkodni, mint ő! De jó eséllyel ez nem működik, hiszen mások vagyunk, már csak a nembeli különbség is sokat számít. - Nem is tudom, én annyira akartam hinni benne, de... nem tudom, hogy van-e értelme ezek után. Nem ítélek el valakit csak azért, ami, legalábbis igyekszem. - a további szavakat viszont feszülten hallgatom. Becserkészni... nem tehetek róla, de szinte egyből a rosszra gondolok, amit nagyon nem szeretnék, ebben nem tudnék részt venni. Hatalmas kő gördül le a szívemről, mikor végül máshogy fejezi be a mondatot. - Sör... igen, ez talán jó megoldás lehet, eleget itatni valakit, de mindenképpen olyat kell, aki tudhat is valamit, mert azt hiszem a kiskatonákat sem avatják be igazán semmibe. - az pedig, hogy találjunk egy tisztet, aki könnyedén rávehető, hogy sokat igyon... fogalmam sincs, hogy megoldható-e, de egyébként mi más lenne a megoldás? Be nem törhetünk arra a területre és jó eséllyel hamar kipucolják majd.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Kár keseregni azon, ami elkerülhetetlen. Háború dúl, egyre több vesztességet fog elszenvedni mindkét oldal, míg végül nem marad már katona, ki vérét áldozhatná a hazájáért. Nem menekülhetünk a múltba, az emlékeink közé, hogy ott majd vigaszra leljünk. Nem élhetünk az álmainkban, a valóságot kell látni, főleg ilyenkor, mikor bármelyik perc lehetne az utolsó. A valóság pedig zord és kegyetlen. Nehéz lehet az embereknek úgy élni, tengetni a mindennapjaikat, hogy közben tudják, valahol a szeretteik éppen vért ontanak a béke nevében. Az ember azt hinné, hogy harccal nem lehet békét teremteni, de sajnos muszáj megvívni csatákat, muszáj vesztességeket elszenvedni, hogy értékelni tudjuk a háborút követő békét. Alig tart még a háború, mégis olyan mintha már évek óta húzódna a dolog. Nem érzem úgy, hogy eljárna felettem az idő, egyetlen korombelinek se kéne. A legjobb éveim következnek, hiszen pengeélen táncolok a lelkes és makacs, illetve a bölcs tanító között. Nem vagyok már forrófejű fiatal, ki fegyverrel kíván megtorolni minden sérelmet, de nem is vagyok aggastyán ki a tűz mellett meséket regél. Az arany középutat járom, valahol a kettő között. Rámosolygok Adelinere, jó érzés mikor az ember képes viccelődni, mikor amúgy nem lenne különösebben oka rá. A humor jó barát, felvidít és lendületet ad. Soha nem szabad elfelejteni nevetni, mert ez van olyan fontos az életben, mint mondjuk a szerelem. Aki nem mosolygott még soha életében egy jót, az valójában nem is élt eddig. -Valóban kézenfekvőbb lett volna, de már vágytam valami finom étekre, és úgy gondoltam megérdemled, hogy lazíts. Nagyon jó munkát végzel, hálás vagyok neked! – mondom neki mosolyogva. Adeline azon kevés emberek közé tartozik, akikben teljesen megbízok. Ha másért nem is, akkor Marcel miatt, hiszen soha nem árulná el azt, amiben a férje hitt. Mikor Adeline átvette Marcel helyét kételkedtem, de most már tisztán látom, hogy butaság volt. Adeline példaértékű munkát végez, kiszűr minden fontos információt és átadja nekem. Egy áldás ez a nő, én mondom! Megértően bólintok egyet. Ezekben az időkben senki sincsen jó formában, ugyan ki tud békésen aludni, miközben a világ többi részén halomra ölik egymást az emberek, családok szakadnak szét és bármikor elérheti a háború ezt a békés kisvárost is. Már most érződik az, hogy vihar közeleg, de még nem ért ide, és remélem minél később fog, nem sok jót jelentene nekünk az. A katonaságnál sokat nyugtattak engem azzal, hogy a Maginot-vonal megvéd minket, azon senki ember fia nem fog átjutni, de ebben én valahogy kételkedem. Az elbizakodottságunk lesz a végzetünk attól félek. -Kedves, hogy így aggódsz értem, de volt már rosszabb is. Ez csak egy ebéd, semmi ahhoz képest amiért harcolunk. Toborzunk még embereket, és máris helyreáll a rend, én pedig újra tudok majd ebédelni. – mondom neki mosolyogva. A dolog azért nem ennyire egyszerű, de nem is olyan vészes. Nem halok bele, ha kihagyom az ebédet, de azért jobb lenne enni, hiszen kell az energia, jószerével egész nap úton vagyok embereket keresve, megy beszédeket mondani és ellenségeink hibáit is észre kell vennem. Szerencsére nem vagyok egyedül, így könnyebb a dolog, de igaz, ami igaz, el kéne még pár megbízható katonaember a köreinkben. – Mindenkinek kell valaki, de néha nem találjuk meg ezt az embert. Sok dolog leköt és sajnos túl veszélyesen élek a boldog családi élethez. Talán majd, ha véget ér a háború sikerülni fog, ha meg nem, akkor majd egy következő életben. – sajnos nem vagyok az a fajta ember, aki elkötelezi magát. Biztos meg tudnám tenni, de semmi örömem nem származna belőle. Ritka a jó kapcsolat, a jó házasság. A szerelem olyan, mint egy kád forró víz. Előbb-utóbb ki fog hűlni, csak rajtunk múlik, hogy melegen tartsuk, de a többségnek ez nem sikerül, elidegenülnek egymástól, a többit szerintem már te is tudod. Ennek ellenére persze együtt maradnak, nem divat otthagyni a családot, de akkor sem ez kell a boldog élethez. Lehetne jobb sorom is, de meg vagyok elégedve azzal, amim van. Engem ez boldoggá, ha képviselhetem mások érdekeit. - Nem tudom kedvesem, megtanultam, hogy a bizalmat nem szabad osztogatni, legyen bármilyen kevés, azzal is vissza tudnak élni. A polgármester pedig politikus, nálam pedig ez egyet jelent a hazugsággal. A lefizetés működhet, de óvatosan kell azt is, a katonák nem szeretik elárulni azt, amiben hisznek. Viszont…talán megpróbálhatnánk becserkészni az egyiket. Nem kell, hogy tiszt legyen, sőt inkább ne is legyen az. Az embernek megered a nyelve, ha kellő korsó sört gurít le… - nem a legjobb ötlet, de még sem kínozhatok szövetséges katonákat. El is kaphatnánk néhányukat, és az egyenruhájukban besétálhatnánk, de tapasztalatból mondom, hogy ezek ravasz rókák, szinte mindenki ismeri a másik arcát. A lehetőségeink sajnos elég korlátoltak, de ez is azt mutatja, hogy valami fontos dolog lapul ott. Időbe telne beszervezni valamelyik katonájukat, és könnyen lehet, hogy nem is érné meg a fáradságot. Nehéz olyan szövetséges katonát találni, aki kiszeretet a harcból, néha olyan érzésem van, hogy ezeket az embereket erre nevelték.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Ha lenne választási lehetőségem, akkor biztosan nem egy háborús időszakba születek bele, de nem volt. Senki sem kérdezte, hogy mikor akarok élni, hogy milyen kort szeretnék a magaménak tudni. Ez adatott meg és ezzel kell most kezdenem valami. Ha más nem hát egyedül, abban reménykedve, hogy akik fontosak nekem valaha még hazatérnek, pedig meg van arra is az esély, hogy nem így. A harcok családokat szakítanak szét, jövőket rombolnak le, és tesznek tönkre. Lehet, hogy az én jövőm is azoké között lesz, akiktől elveszik a lehetőségeket, de talán nem. Nem tudhatom és végképp nem akarok csak ezen keseregni, mert attól semmi sem lesz könnyebb, sőt, csak nehezebb, ha az ember már előre kesereg. Ráérek siratni a rosszul sikerült éveket akkor, ha már megtörtént a baj. Benne van a pakliban, hogy mire vége lesz ennek az egésznek, addigra már eljár felettem eléggé az idő ahhoz, hogy... Harminc fölött mégis ki keresne magának új társat, főleg hogy megannyi özvegy lesz még rajtam kívül, akiknek a férjei csatában haltak meg, de legalább sokuknak ott van egy, vagy több gyerek, nekem pedig még ez sincs. - Én egyáltalán nem járok kocsmákba Auguste. - mosolyodom el. Tudom, hogy hogy értette, és nem kell szó szerint venni a szavait, csak viccelődöm legalább egy kicsit. - De azt hiszem értem, és végülis ez tényleg egy neves étterem, meg is lepett, hogy ide szervezted ezt a találkozót. - szimpla megbeszélés, tényleg azt hittem, hogy találkozunk a főhadiszálláson, esetleg valahol az erdő szélén, a folyó partján. Ott, ahol nem sok esély van rá, hogy más meglát, netán kihallgat, bár még úgy sincs olyan nagy mennyiségű információm, amit átadhatnék neki. Most még csak azt tudom, hogy valami van, aminek utána kellene járni, ami fontos lehet, hiszen az, amit nagyon titkolnak, az mindig fontos. - Ez kedves tőled, de én is nézek időnként tükörbe. Nem vagyok formában. - rántom meg kicsit a vállam. tény és való, hogy Marge néni mindent túlreagál, de abban igaza van, hogy jóval több a karika a szemem alatt az utóbbi hetekben, mint valaha az életben volt. Meg van ennek az oka és azt hiszem ezekben az időkben ez nagyon sokakra jellemző. A békés és nyugodt alvás egyszerűen nem megoldható, amikor a nyakadon a háború, amikor éjjel-nappal aggódsz, hogy vajon mi vár a szeretteidre, akik olyan távol vannak tőled, valahol a fronton. - Tudom sajnos. Azóta, hogy Marcel elment látom csak igazán, hogy ez az egész nem lehet egyszerű. Kézben tartani mindent, de attól még enned igenis kell, mert ha e miatt nem tudsz figyelni, az senkinek sem hasznos. - mégis csak sokaknak számít a véleménye, a tettei, így tehát nagyon is fontos, hogy rendesen figyeljen magára, de hát nem vagyok az anyja és a felesége sem. Az én dolgom az volt, hogy a férjemre figyeljek, de ezt már nem tehetem meg, aztán e miatt van, hogy átvettem a helyét a magam módján, hogy próbálok legalább időnként istápolni másokat, hátha ennyivel segíthetek. - Kellene melléd már valaki, aki figyel rád egy kicsit. - mosolyodom el. Szerintem ezzel ő is tisztában van, de ahogy mindig hallottam Marceltől nem az a komoly, vagy elkötelezettség párti. Aztán persze nem tudom, hogy ki lenne az, aki jól viselné, ha a férje ennyire veszélyesen élne. Persze én beszélek, akié valahol a világban harcol és ki tudja, hogy mikor kap egy golyót, vagy hogy nem kapott-e már. - Azért a mi polgármesterünk annyira nem rossz ember, egy kevés bizodalmad lehetne felé, bár... tény, hogy nem mondanak semmit. Nem tudom, hogyan nézhetnénk körül, próbáltam. Talán ha meg tudnánk kenni egy katonát, aki bejuttatna, vagy csak információkkal szolgálna, de félek tőle, hogy a magasabb rangúak, akik tudnak is valamit nem lesznek túlságosan közlékenyek. - sejtelmem sincs, hogyan juthatnánk közelebb. Én nem vagyok az a típus, aki egy könnyen csábít el valakit, hogy így tudjon meg pontos infokat, és annak sem vagyok a híve, hogy drasztikus módszerekkel lépjünk. Nem tudom, mi lehetne a megoldás, de valaminek mindenképpen lennie kell.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Soha nem voltam az a fajta ember, aki megül a hátsóján és várja a csodát. Én szeretek mozgásban lenni, csinálni valamit. Utálom, ha be vagyok zárva valahova, a seregnél töltött rövid idő alatt inkább az elfogástól, mint a haláltól féltem. Azt mondják, hogy a halál felszabadít, nem értek igazán egyet ezzel a felvetéssel, de kivagyok én, hogy ezzel vitatkozzak? Sok olyan dolog van az életben, amit nem tapasztaltam meg, és nem tervezem addig feldobni a bakancsot, míg ezek le nem kerülnek a listámról. Kezdésnek máris ott van a szabadság, amit nekünk ellenállóknak kell kivívnunk. Aztán ott van a család alapítás, a szerelem és a többi emberi szükséglet. Soha nem voltam szerelmes, és nem hinném, hogy ezekben az időkben fog rám találni. Sajnálatos, hogy ezt mondom, de vannak most fontosabb dolgok, mint a saját életem rendbetétele. Mert azért lássuk be, hogy nincsen életem. Se családom, se szerelmem, egyetlen élő rokonom sincsen. Nincsen házam, táborról táborra járok, magamnak vadászom az ételt, bár ezzel nincsen semmi bajom, legalább formábban tart a napi vadászat. Nekem nincsenek olyan kötelezettségeim, mint a családos embereknek. Nem kell eltartanom éhező szájakat, nem kell a beteg rokonomról gondoskodnom. Egy szó, mint száz, nem éppen ilyen életre vágytam. Azonban nem olyan vészes a helyzet, hiszen másoknak szentelem az életem, ami azért jó dolog nem? Sok barátot szereztem, remek embereket ismertem meg, akikért a végsőkig harcolnék. Az életem valami nemesebb cél érdekébe ajánlottam. Nekem kell ezt megtennem, hiszen nincsen vesztenivalóm, tőlem már nem vehetnek el semmit. Az én kötelezettségem az, hogy példát mutassak, reményt adjak az embereknek, és összetartsam őket. -Pontosan, jól látod a helyzetet! Átmenet? Nos, talán a kocsmák képezhetik átmenetet. Oda nem szokás magad kicsípni, de azért mégse mész oda mosdatlanul, akár hiszed, akár nem, ez egy íratlan szabály! – mosolygok szélesen. A kocsmákról talán az a kép jut mindenkinek eszébe először, ahogy a tajtrészeg, büdös férfiak próbálkoznak a csinos lányoknál, majd a megmerítkeznek a saját hányásukban. Nos ki kell, hogy ábrándítsalak, az esetek többségében ilyenről szó sincsen. Vannak elégé elvetemült alakok, akik szó szerint képesek ájulásig inni, de ezek elég ritkák. Nem vagyunk büdösek, piszkosak kicsit talán, de pont annyira, hogy ne legyen az olyan taszító. Legurítunk néhány korsó sört és jót beszélgettünk, majd , ha szerencsések vagyunk sikerül hazatántorogunk. Ha nem vagyunk szerencsések, akkor egy fal tövében húzzuk meg magunkat éjszakára. – Ugyan már, az a drága asszony szerintem már rég elvesztette a látását! – mondom neki mosolyogva. Tény, hogy voltak már jobb napjai is, de azért semmiképpen sem néz ki rosszul még így sem Adeline. Az a Marge néni pedig a múltkor is összetévesztett az unokájával, alig bírtam magam kimagyarázni. Valamilyen zsák krumplit akart rajtam behajtani, keményebb feladat volt eliszkolni onnan, mint megtervezni az embereim ellátását. Komolyan elgondolkodok néha azon, hogy az ilyen öreglányokat is be kéne szerveznem. Bárcsak ne a pletyka dőlne belőlük folyton! -Mindig én legyek az utolsó, aki jóllakik, de igazad van. Egyre többen, ami nagyon jó dolog, de sajnos nem mindenki adózik teljes odaadással az ügyünknek. A mai világban a hűség a legnagyobb érték, amiről sajnos sokan megfeledkeznek, ha a kezükbe nyomsz pár frankot. – csóválom meg a fejemet. Azért vannak, akikben meglehet bízni, akiknek a titkait sírba vinném. Rendkívüli emberek ezek, miattuk reménykedek abban, hogy képesek vagyunk megváltozni. Mindenkiben ott van a rossz, de a jó is mellette. A kérdés csak az, hogy melyiket látja meg magában, melyiket fogadja el útitársának. Az ember képes a változásra, de a történelemből tanulva tudjuk, hogy rendre a rossz ösvényt választjuk, mikor az élet keresztút elé állít minket. Elismerő mosolyt villantok Adelinere. Veszélyesen élünk ma? Rábíztuk a gyomrunk jólétét egy fiatal pincérre, aki valószínűleg most a körmét rágja, hogy mit is hozasson nekünk. Én nem kérek bort, jobban szeretek kocsmákban, vagy a tábortűz körül inni a bajtársakkal. Az alkohol gonosz dolog, de kevés olyan gonosz van ezen a világon, amit ennyire szeretnék. -Erről eddig nem hallottam. Egyiküket se szívlelem. A polgármester politikus, azokból pedig olyan ritka a jó szándékú ember, mint a fehér holló. Az ezredesért se mondanék imát, ha esetleg a pokolban rontaná tovább a levegőt. Ha ők feltűntek ott, akkor bizonyára valami nincsen rendben. Főleg, hogy egyre szigorúbban veszik itt a dolgokat azóta. Körül kéne ott nézni, nem gondolod? – Nos, így a dolgok kicsit megváltoztak. Ha a mi drága polgármesterünk és az ezredes is oda tolta azt a rusnya képét, akkor ott valami készülődik, ami pedig már érint minket. Igen, mindenképpen el kéne látogatni oda, nem szeretem a váratlan gondokat.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
A háború, a kemény helyzetek egyszerűen túl gyakran kényszerítik az embert olyan döntésekbe, amiket nem tesz meg szívesen, de nem sok választása van, hogy mégis mást cselekedjen. Én is sok mindennel vagyok így. Nem ilyen életet terveztem magamnak. Persze, nem vagyok az a típus, aki meg tudna ülni a hátsóján és csak takarítani és gyereket pesztrálni, de mégis csak szerettem volna, ha lesz családom, mármint... rendesen. Most pedig még arra sem biztos, hogy van kilátásom, hogy a férjem visszajön a frontról, de már előtte se tudtam, hogy egyáltalán működhet ez az egész. A mai napig is ott van bennem az a kellemetlen rossz érzés, hogy talán előlem menekült el oda, előlünk, mert valami nem működött, hiszen miért ne sikerült volna gyereket összehozni, ha nem azért, mert kettőnk között van valami gát. Hallottam már ilyet, persze ez is csak szimpla szóbeszéd és az idősebbek terjesztik, hogy előfordul, hogy az egyik félben van valami gát, ami miatt nem sikerül a család alapítás. Nem lehet ezt gyógyítani és nincs is rá megfelel praktika. Egy boldog házasság idővel maga után vonja a gyermekáldást is, de nekünk ez nem adatott meg, akkor nem volt boldog a házasságunk? Tudom, hogy nem ezen kellene gyötrődnöm, talán ezért is könnyebb, ha más ügyekkel foglalkozom. Elvonja a figyelmem a talán felesleges aggódásról. - Szóval vagy piszkosan, és tépetten jössz hozzánk vacsorára, vagy kicsípve szmokingban ülsz be egy étterembe? És hol az átmenet? - mosolyodom el egészen szélesen, ami már egy ideje nem sikerült, legalábbis igazán őszintén nem. Más az, amikor a rádióban jó pofizom egy vendéggel, vagy egy szomszéddal, mert az illik. De ténylegesen igazi mosolyt régen sikerült már az arcomra varázsolnia bárkinek is. - Jobban? Ne beszélj butaságot, rémesen festek, még a szomszéd Marge néni is megmondta. - röviden felnevetek, de persze azért így is örülök a kedves bóknak, annak pedig főleg, hogy előzékenyen segíti le a kabátomat, és tolja be a székem. Mi nők folyton az egyenjogúságért harcolunk, hogy több legyen a jogunk és a lehetőségünk, de azért mind e mellett mégis csak ott van bennünk az az alapvető elvárás is, hogy még mindig gyenge nőként kezeljenek, legalább időnként, hogy igenis elengedhessük magunkat néha nap, hiszen ki az, aki folyton erős és határozott tud lenni? Abba idővel teljesen bele is lehet rokkanni. - Pedig fontos, főleg a te pozíciódban, hogy rendesen egyél. Mégis csak sokan számítanak rád nem igaz? - igen, tudom, hogy már emlegettem párszor, hogy amit ők ellenállásnak neveznek, az inkább valami káosz néha, de tudom, hogy e mögött is rengeteg munka van. Vártam én nem egyszer haza a férjemet éjszaka, mert megbeszélésen volt, vagy valami gyűlésen és olyan is előfordult, hogy késő estig volt nálunk valamilyen kis összeröffenés. Megszoktam már ezt és egy jó feleség egy idő múlva már nem is kérdezősködik sokat, ha a férje hajnalban toppan be és finoman szólva is lecsúszik a vacsoráról, meg úgy minden másról. Csoda, hogy nem sikerült összehoznunk a gyereket, egy idő után már nem is próbálkoztunk olyan nagy erővel. Határozottan meglep Auguste választása, mármint, hogy végül még csak nem is választ. Azt hittem, hogy rendel valami ütős sült húst, a férfiak az ilyesmit szeretik, de így végülis zsákbamacskát kért, hiszen a pincér kedvence akármi lehet, talán halféle, netán valamilyen saláta. Nem ismerhetjük az ízlését. - Legyen akkor nekem is ugyanez. - mosolyodom el, és csukom össze az étlapot magam előtt. - És egy pohár édes vörösbor. - teszem még hozzá, és akkor pillantok csak újra a vacsora partneremre, amikor a pincér már tova is suhant. Ma kockázatosan élünk, bár mi mikor nem? Ebben a városban ki nem? Még ha most csak annyi is a kockázat, hogy nem mi magunk választunk az étlapról, hanem másra bízzuk. - Állítólag nem is olyan fontos, de nem hiszem el, hogy valami nem fontos, ha egyszer a polgármester is tud róla, és még a szövetségesek vezetője, az az ezredes is feltűnt arra. Nekem az egész valahogy nagyon furcsa. - nem tetszik, hogy nem mondanak semmit. Lehet, hogy csak a rádiós, vagy a kíváncsi nő beszél belőlem, de szeretnék többet tudni, és biztos, hogy azon leszek, hogy kiszedjek valamit, valakiből, vagy... valahogy én magam jussak be arra a területre. Meg fogom oldani!
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Amit Adeline fontosnak tart, azok általában fontosak is. A rádiónál dolgozik tehát kell, hogy legyen érzéke kiszűrni az információáradatból az ellenállás számára fontos dolgokat. Elmehettem volna hozzá személyesen, de azt faragatlanságnak éreztem. Nem akarom, hogy mikor Marcel visszajöjjön, arról pletykáljanak a vénasszonyok, hogy Adeline rendszeresen találkozott egy jó képű idegennel, aki egy óra múlva távozott is. Marcel biztos átlátna a szitán és tudná, hogy én voltam az, de a rossz szájak sok bajt tudnak okozni, Adeline és Marcel neve pedig kifejezetten jó ebben a városban, maradjon is így. Szörnyű lehet szegény Adelinenek egyedül élni abban a házban, főleg azok után, hogy szegény apját is röviddel Marcel előtt vezényelték ki a frontra. Sajnálom a nőket. Elnyomják őket sok helyen, pedig sokkal agyafúrtabbak, mint mi férfiak és sok esetben még kitartóbbak is. Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, de minden nőnek kell egy erős férfi, aki mögött állhat. A legrosszabb az, mikor nekem kell elvenni ezt a férfi t egy nőtől. Példának okán ott van szegény Avalon. A bátyja rendes ember, aki teljes bizalmam élvezi, ezért is küldtem ki őt Párizsba, mert kellenek a megbízható emberek. Sajnos elég bizonytalan időket élünk, manapság többet ér a barátság és hűség, mint a pénz. Vigyázunk rá, ahogy tudunk, de mégis egyedül él abban a nagy házban, és még nagyon fiatal ahhoz, hogy egyedül legyen. Csak remélni tudom, hogy megéri a döntésemet, de meg tudnám érteni őt akkor is, ha gyűlölne emiatt. Azonnal kiszúrom őt, hiszen csak azt lestem eddig, hogy mikor libben be. Meg kell hagyni, hogy meglátszik rajta az, hogy min megy keresztül. A háború, a magány és a reménykedés szinte az arcára van írva. Rég nem aludhatott egy jót, bár ez teljesen érthető az ő helyzetében. Még én is sokszor álmatlanul hánykolódom az ágyamban, pedig nagyon jókat tudok durmolni. Éreztem én, hogy túlságosan is kinyaltam magam a találkozáshoz, de a többi vendéget elnézve rajtam sokkal jobban áll a szmoking, mint rajtuk. Végül is viszonozza az ölelésem, aminek szívből örülök, de ezt majd mindenképp meg kell vele beszélnem. Nem mindegy hogyan köszöntöm, nem kívánom őt kellemetlen helyzetbe hozni. -Tudod, hogy nem szeretem magam kinyalni, de már olyan rég voltam előkelő helyen, hogy szinte elfelejtettem milyen kényelmes dolog lehet az élet egy szmokingban. De ezek szerint nem sikerült, mert te még így is jobban festesz nálam!– mondom neki mosolyogva. Lesegítem róla a kabátját és a széket is betolom. Ez csak természetes, bár nem tanultam soha illemet, ezt-azt ellestem eddig életem folyamán, és ha Marcel megtudná, hogy nem voltam figyelmes a feleségével végig üldözne a város utcáin. Komolyra fordítva a szót, természetes dolog ez, Adeline megérdemli, hogy valami más csináljon meg helyette, még akkor is, ha egy kabát levevéséről, vagy egy szék betolásáról van szó. Szeretek a nőknek bókolni és ezt nem kell máris közeledésként értelmezni. Figyelmes gesztus, ami megilleti őket. Tudom én, hogy Adelinenek voltak már szebb napjai is, de attól függetlenül még mindig egy gyönyörű nő, Marcel nagyon szerencsés ember. -Hamarosan sajnos hozzáfogok szokni, ezen valahogy sürgősen változtatnom kell! – mondom neki mosolyogva. Igen, mostanában sok dolgom van, ami miatt muszáj elhanyagolnom az ebédet. Fontos dolgokat intézek, hiszen az ellenállásnak minden segítségre és emberre szüksége van, aki hasznavehető, de egy jó szakács már igazán el kéne, aki nagyon jól tud főzni, mert én csak hússal szolgálhatok a tábortűznél. Általában úgy megy ez, hogy felkapom az íjat és elmegyek vadászni. Sokkal célravezetőbb íjjal elejteni a vadat, mert a golyó nagyon roncsolja az állat bundáját, amit jó pénzért el lehet adni. A nyíllal nincs ilyen gond. Jó érzés úgy megtölteni a gyomrodat, hogy csakis magadnak köszönheted a mai ebédet, de egy idő után kell a változatosság. Ezért is jöttem ide,hogy egyek végre valami olyat, amit nem én ejtettem el, és még azt sem bánom, ha tele van zöldséggel. Bármit megtudnék most enni, bármit! Gyorsan magamhoz hívom a pincért és megmondom neki, hogy hozza azt, ami az ő kedvence, de meg ne mondja mi az, csak mikor már ideért vele. Szegény fiú kicsit ijedten néz, de aztán mosolyogva fordul Adeline felé, hogy leadja a rendelését, már ha tudja, hogy mit szeretne. Túlságosan is sok finom étel sorakozik fel ezen a kis lapon, ezért is bíztam rá a választást a pincérre. Bűn lenne egyetlen finom ételt előnyben részesítenem a sok közül. Megvárom, hogy elmenjen a pincér, aztán kicsit előredőlök, és érdeklődő arccal nézek Adelinere. -Hallottam róla, hogy a lezárt területen történt valami, de senki nem akar semmit mondani. – mondom el neki az információmat az esettel kapcsolatban. Nehéz nem tudni az esetről, mert a csapból is ez folyik, na meg persze a találgatások. A lezárt területen történt a dolog sajnos, már gondolkodtam is rajta, hogy kimegyek egy-két emberrel oda körülnézni, de az ötletet végül elvetettem magamban. Magam sem tudom miért, talán megérzésből. Kíváncsi vagyok, hogy mi történhetett, de nem mondanám, hogy lázban égek a válaszok miatt. Ha nem kapcsolódik az ellenállókhoz a dolog, akkor várhatnak azok a válaszok.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Hírek, információk, legalábbis, ha ezek annak számítanak, bár még nekem is túlságosan ködös minden. Abban már biztos vagyok, hogy mi zuhant le, de hogy mit szállított még mindig nem teljesen tiszta, de már ezt is úgy érzem, hogy fontos lehet megosztanom vele. Persze az határozottan meglep, hogy egy étteremben találkozunk. Eljöhetett volna hozzám, manapság már ez nem számít annyira. Persze vannak idősebb nők, akik azonnal elkezdenek suttogni, ha egy férjes asszony egy másik férfit fogad egyedül a házában, de már nem a középkorban élünk, engem pedig a pletykák soha sem érdekeltek annyira, hogy adjak is rájuk. Egyébként is az én dolgom, hogy mit teszek, és csak azért, mert a férjem a háborúban harcol, nem fogok otthon ülni és álló nap siratni, hogy talán vissza sem tér, vagy morzsolgatni a kezeimet, hogy folyamatos aggodalommal teljen minden napom. Bele is őrülnék, ha nem lenne elég teendőm. Szerencsére van, az ellenállás is, no meg a saját dolgaim. Azon kívül, hogy rendben kell tartanom a házat, a ház körüli teendők is rám várnak, plusz a munka és most még a nyakamba vettem ezt a kis kutatást is. Túlságosan érdekel, hogy mi a fene folyik itt, és hiába nem áll a nap több-ből, mint huszonnégy óra, hát maximum kevesebbet alszom. Ezért is van, hogy kissé talán nyúzottnak hathatok, ha valaki elsőre rám néz. Nem is tudom, hogy az utóbbi hetekben mennyit aludtam, legalábbis a szomszéd néni megjegyzése alapján rémesen festhetek. Bár az is tény, hogy ő általában mindent túlreagál. Nem számít, majd egyszer kialszom magam, majd ha ennek az egésznek vége lesz. Amúgy se tesz jót az alvás, hiszen olyankor is csak jár az agyam és minden kételyt és aggodalmat rossz álmok formájában dob vissza nekem. Nem szeretek aludni, főleg nem egyedül abban a nagy házban. Azt hiszem ez érthető. Hiába vagyok erős, mert annak kell lennem, mégis csak nő vagyok, ugyanolyan, mint mindenki. Nekem is szükségen van egy erős vállra, de az én erős vállam valahol a csatatéren küzd az életéért, ha még egyáltalán küzd és még nem ölték meg. Összeszorítom a szemem egy pillanatra, miközben lenyomom az étterem kilincsét. Nem szabad erre gondolnom, mert a félelem néha képes csak úgy alakot ölteni, én pedig a végén még azt hinném, hogy magam okoztam a szeretett férfi halálát, azzal hogy túl sokszor gondoltam erre az eshetőségre. Nem akarok, nem szabad! Az kell, hogy a fejemben legyen, csak is az, hogy életben van, hogy küzd, harcol és azon van, hogy visszajöjjön majd ebbe a városba, ahol mindketten felnőttünk. A városba, ahol mostanában túl sok a katona és túl sok furcsaság történik. Igyekszem a zavaró gondolatokat elhessegetni, amíg az asztal felé tartok. Először komolyan ki sem szúrom őt, pedig elég jól ismerem már ahhoz, hogy ne tévesszem össze mással, de szokatlan nekem ez a nagy cicoma, habár tény és való, hogy ez az étterem pont, hogy a felvágós, pénzes népeké. Ha innen nézzük, akkor nem meglepő a megjelenése. Én ennyire nem vittem túlzásba, csak egy halvány barack színű blúz van rajtam, hosszú ujjú, könnyű esésű anyaggal. Alul pedig egy sötét szoknya, ami valahol a térdem felett végződik, és valahol a bordó és a fekete között képez átmenetet. Nem az a túlságosan testhez álló darab, amiben még lépni is nehéz, ebben akár még nagyokat pörögni is gond nélkül lehet, eléggé rakott típusú ahhoz. A lábamon enyhén magas sarkú cipő drappban és persze egy áttetsző harisnya, hiszen még nincs olyan nagy meleg. Mindennek a tetejében persze egy közepesen vastag kabát, hiszen az esték még sokszor hűvösek Avignonban. - Auguste... Nem öltöztél egy kicsit túl ehhez az egészhez? Mintha minimum bálba készülnél. - mosolyodom el, aztán megölelem, amikor ő is így tesz, habár meglep a gesztus, de azért furán venné ki magát, ha ő ezt teszi, én pedig csak után álok, amíg ölelget. Barátok vagyunk, vagy legalábbis a férjemmel elég jóban voltak ahhoz, hogy én is sokat tudjak róla, hogy akár már ezt is rámondhassam az ismeretségünkre. Örömmel veszem, hogy ilyen előzékeny, hogy segít levenni a kabátot és még a székemet is betolja. Szó se róla, kellemes dolog az, ha egy kicsit elengedheted magad és nem mindent neked kell megcsinálni. - Szóval ma is kihagytad az ebédet? - nevetek fel egész halkan, hiszen ez mégis csak egy csendes nyugodt étterem nem igaz? - Ha rendeltél lenne valami fontos, amiről beszélnünk kéne. Ez a... robbanás, olyan furcsa az egész. - kezdek bele, de aztán kinyitom az étlapot. Igen, előbb rendeljünk és majd utána megbeszélünk mindent, ami fontos lehet.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Kényelmesen dőlök hátra a székemben miközben az étlapot vizsgálom. Kihagytam az ebédet, ami most megbosszulni látszik magát. Egyre zűrösebbek lesznek a napok, egyre többen akarnak felcsapni ellenállóknak, és sajnos sokukat vissza kell, hogy utasítsam. Az emberek azt várják, hogy megvédem majd őket, ellátom őket míg az ő feladatuk csupán az információ szerzés, vagy a katonáskodás az oldalamon. Nos, ez elég messze van a valóságtól. Mindenkit aki velem tart ezen a nehéz úton, testvéremként szeretem és szívesen áldoznám bármelyikükért az életem, de meg kell, hogy értsék a jelentkezők, hogy a csatlakozás nem megy egyik napról a másikra. Személyesen szoktam felkeresni őket általában, elbeszélgettek velük és a végén majd meglátjuk alkalmas-e. Kapnak néhány feladatot és, ha sikeresen elvégzik, akkor üdvözlöm őket a szerény kis családunkban. Mindig elmondom nekik, hogy ez nem egy munka, nem kapnak se pénzt, se ételt, csak elismerést és megbecsülést. Nem tudjuk őket megvédeni mindentől, tudniuk kell vigyázni magukra. Vannak akik információkat adnak, persze van amelyikért fizetnem kell, de őket nem tekintem a család részének. Mások fegyveres támogatást nyújtanak, ellátmányt biztosítanak, tehát sok jó és igaz ember van, aki hajlandó segíteni nekünk úgy, hogy nem vár érte mást, csak az elhivatottságunkat. Márpedig nekünk ez mindenünk, elhivatottság nélkül a legkönnyebb feladat is a világ legkeményebb próbájának bizonyulhat. Egy családot nézek a mellettem lévő asztalnál kik azon vitatkoznak, hogy mit is egyenek vacsorára. Néha belegondolok, hogy milyen életem lenne, ha nincs Hitler, nincs háború és vesztesség. Vajon benőtt volna a fejem lágya? Vajon mennyiben térnék el attól az embertől, aki most vagyok. Nem tehetek róla, szeretek elgondolkodni, elvonatkoztatni, azt hiszem ez még anyámról maradt rám, ő nagyon sokat mesélt a filozófiáról, ami még most is érdekel. A filozófiában az egyetlen baj, hogy több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol, de amúgy egy nagyon szerethető téma, hiszen ki nem szokott elgondolkodni az élet miértjein? Tudom, hogy nem éppen jó ötlet a városban egy étteremben találkozni az informátorral, de a mondás úgy tartja, hogy akkor vagy a legkevésbé látható, mikor szem előtt vagy. Az értelme nagyjából ennyi, legalábbis azt hiszem. A lényeg, hogy éhes vagyok, szerettem volna már a szarvashúson kívül enni valamit, valamit amit nem én ejtek el. Persze az is közrejátszik a dologban, hogy nem akárkivel találkozom. Adelinenel lesz találkozom, ő pedig egy különleges nő, nem akartam egy istállóban találkozni vele, inkább elhívtam vacsorázni. Kedvelem Adelinet és a férjét Marcelt is. Marcel nekem dolgozott egészen addig míg ki nem vezényelték a frontra. Marcel nagyon értékes ember volt és jó barát is, aki teljes odaadással adózott a célunknak. Most pedig ott harcol, ahonnét én elszöktem. Nem mondok újat szerintem, ha elárulom, hogy nem kérkedek azzal, hogy faképnél hagytam a sereget. Adeline pedig átvette az ő helyét, aminek nagyon örülök, ugyanis nagyon nagy segítségemre van. Nem igazán tudom, hogy ő mit gondol rólam, talán rossz embernek tart, olyannak aki valami elérhetetlenért küzd, vagy, hogy őt idézzem: "vezeti ezt a fejetlenséget". Első ránézésre elég nagy fejetlenségnek tűnhet az ellenállás. Második ránézésre is az, de ha olyan mélyen belelátsz a dolgokba, mint én, akkor láthatod, hogy a dolgok meg vannak szervezve, semmit sem bízok a véletlenre. Ott törünk borsot az ellenség orra alá, ahol csak tudunk. Legyen náci, vagy szövetséges. A nácik persze elsőbbséget élveznek, de a szövetségesekért sem rajongok. Utálom nézni, hogy mások irányítják a mi városunkat. A jogainkat tiporják földbe, miközben a mi szenvedésünkön szépen lassan meggazdagodnak. Nem tekintem magam példaképnek, távol álljon tőlem! Én csak az arca vagyok annak, amit képviselünk. Egy arc, hogy az emberek szívéhez közelebb álljon a célunk. A célunk az amiben hinni kell, nem bennem. Ember vagyok, múlandó, de örökségem lehet. Adtam valamennyit a külsőmre azért, pedig nem szokásom kinyalni magamat. A vadonban nőttem fel, ott nem akartam tetszeni a vadaknak. Megborotválkoztam, a szokásos körszakáll persze ott van az arcomon, de tudni kell rólam, hogy rajongok a szakállamért, semmiért nem borotválnám le az egészet. Fekete szmokingot vettem, ami lehet kicsit túlzás, de már rég nem volt rajtam, úgyhogy úgy döntöttem megtisztelem azzal, hogy felveszem. Hoztam ám kalapot is, az most az asztalon pihen miközben az ujjaimmal dobolok. Megfordul a fejemben, hogy esetleg rágyújtok, de aztán eszembe jut, hogy a mellettem lévő asztalnál gyerekek is vannak, így inkább elhessegetem a gondolatot. Felnézek az ölemből és ekkor veszem észre az egyre közeledő Adelinet. Felállok és kihúzom magamat, majd a legkedvesebb mosolyomat varázsolom az arcomra. - Az én drága barátom végre megérkezett! Remélem, hogy éhes vagy, mert én ordítani tudnék az éhségtől! - mondom neki mosolyogva és megölelem őt. Nem vagyok valami nagyon járatos az úri illemben, talán inkább kezet kellett volna csókolnom, de mégis csak ő az egyik legjobb emberem felesége. Mindegy, most már megöleltem, kár ezen járatni az agyam. Lesegítem róla a kabátot, már amennyiben van rajta és kihúzom neki a széket. Csak azután ülök le, hogy ő már kényelmesen ül a székében. Felkapom az étlapot és elkezdem vizsgálni, mintha ételt keresnék magamnak. Nagyon is jól tudom mit szeretnék enni, már átnéztem alaposan.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Kifejezetten előkelő étterem, ami késő estig várja a látogatókat. Hangulatos élőzene mindig szól a háttérben és este kilenctől általában egy kisebb területen táncra is van lehetőség. Nem a nagy bulizások színtere ez, de a vacsit le lehet mozogni, ha valaki erre vágyik
