Amit Adeline fontosnak tart, azok általában fontosak is. A rádiónál dolgozik tehát kell, hogy legyen érzéke kiszűrni az információáradatból az ellenállás számára fontos dolgokat. Elmehettem volna hozzá személyesen, de azt faragatlanságnak éreztem. Nem akarom, hogy mikor Marcel visszajöjjön, arról pletykáljanak a vénasszonyok, hogy Adeline rendszeresen találkozott egy jó képű idegennel, aki egy óra múlva távozott is. Marcel biztos átlátna a szitán és tudná, hogy én voltam az, de a rossz szájak sok bajt tudnak okozni, Adeline és Marcel neve pedig kifejezetten jó ebben a városban, maradjon is így. Szörnyű lehet szegény Adelinenek egyedül élni abban a házban, főleg azok után, hogy szegény apját is röviddel Marcel előtt vezényelték ki a frontra. Sajnálom a nőket. Elnyomják őket sok helyen, pedig sokkal agyafúrtabbak, mint mi férfiak és sok esetben még kitartóbbak is. Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, de minden nőnek kell egy erős férfi, aki mögött állhat. A legrosszabb az, mikor nekem kell elvenni ezt a férfi t egy nőtől. Példának okán ott van szegény Avalon. A bátyja rendes ember, aki teljes bizalmam élvezi, ezért is küldtem ki őt Párizsba, mert kellenek a megbízható emberek. Sajnos elég bizonytalan időket élünk, manapság többet ér a barátság és hűség, mint a pénz. Vigyázunk rá, ahogy tudunk, de mégis egyedül él abban a nagy házban, és még nagyon fiatal ahhoz, hogy egyedül legyen. Csak remélni tudom, hogy megéri a döntésemet, de meg tudnám érteni őt akkor is, ha gyűlölne emiatt.
Azonnal kiszúrom őt, hiszen csak azt lestem eddig, hogy mikor libben be. Meg kell hagyni, hogy meglátszik rajta az, hogy min megy keresztül. A háború, a magány és a reménykedés szinte az arcára van írva. Rég nem aludhatott egy jót, bár ez teljesen érthető az ő helyzetében. Még én is sokszor álmatlanul hánykolódom az ágyamban, pedig nagyon jókat tudok durmolni. Éreztem én, hogy túlságosan is kinyaltam magam a találkozáshoz, de a többi vendéget elnézve rajtam sokkal jobban áll a szmoking, mint rajtuk. Végül is viszonozza az ölelésem, aminek szívből örülök, de ezt majd mindenképp meg kell vele beszélnem. Nem mindegy hogyan köszöntöm, nem kívánom őt kellemetlen helyzetbe hozni.
-Tudod, hogy nem szeretem magam kinyalni, de már olyan rég voltam előkelő helyen, hogy szinte elfelejtettem milyen kényelmes dolog lehet az élet egy szmokingban.  De ezek szerint nem sikerült, mert te még így is jobban festesz nálam!– mondom neki mosolyogva. Lesegítem róla a kabátját és a széket is betolom. Ez csak természetes, bár nem tanultam soha illemet, ezt-azt ellestem eddig életem folyamán, és ha Marcel megtudná,  hogy nem voltam figyelmes a feleségével végig üldözne a város utcáin. Komolyra fordítva a szót, természetes dolog ez, Adeline megérdemli, hogy valami más csináljon meg helyette, még akkor is, ha egy kabát levevéséről, vagy egy szék betolásáról van szó. Szeretek a nőknek bókolni és ezt nem kell máris közeledésként értelmezni. Figyelmes gesztus, ami megilleti őket. Tudom én, hogy Adelinenek voltak már szebb napjai is, de attól függetlenül még mindig egy gyönyörű nő, Marcel nagyon szerencsés ember.
-Hamarosan sajnos hozzáfogok szokni, ezen valahogy sürgősen változtatnom kell! – mondom neki mosolyogva. Igen, mostanában sok dolgom van, ami miatt muszáj elhanyagolnom az ebédet. Fontos dolgokat intézek, hiszen az ellenállásnak minden segítségre és emberre szüksége van, aki hasznavehető, de egy jó szakács már igazán el kéne, aki nagyon jól tud főzni, mert én csak hússal szolgálhatok a tábortűznél. Általában úgy megy ez, hogy felkapom az íjat és elmegyek vadászni. Sokkal célravezetőbb íjjal elejteni a vadat, mert a golyó nagyon roncsolja az állat bundáját, amit jó pénzért el lehet adni. A nyíllal nincs ilyen gond. Jó érzés úgy megtölteni a gyomrodat, hogy csakis magadnak köszönheted a mai ebédet, de egy idő után kell a változatosság. Ezért is jöttem ide,hogy egyek végre valami olyat, amit nem én ejtettem el, és még azt sem bánom, ha tele van zöldséggel. Bármit megtudnék most enni, bármit!
Gyorsan magamhoz hívom a pincért és megmondom neki, hogy hozza azt, ami az ő kedvence, de meg ne mondja mi az, csak mikor már ideért vele. Szegény fiú kicsit ijedten néz, de aztán mosolyogva fordul Adeline felé, hogy leadja a rendelését, már ha tudja, hogy mit szeretne. Túlságosan is sok finom étel sorakozik fel ezen a kis lapon, ezért is bíztam rá a választást a pincérre. Bűn lenne egyetlen finom ételt előnyben részesítenem a sok közül.  Megvárom, hogy elmenjen a pincér, aztán kicsit előredőlök, és érdeklődő arccal nézek Adelinere.
-Hallottam róla, hogy a lezárt területen történt valami, de senki nem akar semmit mondani. – mondom el neki az információmat az esettel kapcsolatban. Nehéz nem tudni az esetről, mert a csapból is ez folyik, na meg persze a találgatások. A lezárt területen történt a dolog sajnos, már gondolkodtam is rajta, hogy kimegyek egy-két emberrel oda körülnézni, de az ötletet végül elvetettem magamban. Magam sem tudom miért, talán megérzésből. Kíváncsi vagyok, hogy mi történhetett, de nem mondanám, hogy lázban égek a válaszok miatt. Ha nem kapcsolódik az ellenállókhoz a dolog, akkor várhatnak azok a válaszok.

Kényelmesen dőlök hátra a székemben miközben az étlapot vizsgálom. Kihagytam az ebédet, ami most megbosszulni látszik magát. Egyre zűrösebbek lesznek a napok, egyre többen akarnak felcsapni ellenállóknak, és sajnos sokukat vissza kell, hogy utasítsam. Az emberek azt várják, hogy megvédem majd őket, ellátom őket míg az ő feladatuk csupán az információ szerzés, vagy a katonáskodás az oldalamon. Nos, ez elég messze van a valóságtól. Mindenkit aki velem tart ezen a nehéz úton, testvéremként szeretem és szívesen áldoznám bármelyikükért az életem, de meg kell, hogy értsék a jelentkezők, hogy a csatlakozás nem megy egyik napról a másikra. Személyesen szoktam felkeresni őket általában, elbeszélgettek velük és a végén majd meglátjuk alkalmas-e. Kapnak néhány feladatot és, ha sikeresen elvégzik, akkor üdvözlöm őket a szerény kis családunkban. Mindig elmondom nekik, hogy ez nem egy munka, nem kapnak se pénzt, se ételt, csak elismerést és megbecsülést. Nem tudjuk őket megvédeni mindentől, tudniuk kell vigyázni magukra. Vannak akik információkat adnak, persze van amelyikért fizetnem kell, de őket nem tekintem a család részének. Mások fegyveres támogatást nyújtanak, ellátmányt biztosítanak, tehát sok jó és igaz ember van, aki hajlandó segíteni nekünk úgy, hogy nem vár érte mást, csak az elhivatottságunkat. Márpedig nekünk ez mindenünk, elhivatottság nélkül a legkönnyebb feladat is a világ legkeményebb próbájának bizonyulhat.
Egy családot nézek a mellettem lévő asztalnál kik azon vitatkoznak, hogy mit is egyenek vacsorára. Néha belegondolok, hogy milyen életem lenne, ha nincs Hitler, nincs háború és vesztesség. Vajon benőtt volna a fejem lágya? Vajon mennyiben térnék el attól az embertől, aki most vagyok. Nem tehetek róla, szeretek elgondolkodni, elvonatkoztatni, azt hiszem ez még anyámról maradt rám, ő nagyon sokat mesélt a filozófiáról, ami még most is érdekel. A filozófiában az egyetlen baj, hogy több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol, de amúgy egy nagyon szerethető téma, hiszen ki nem szokott elgondolkodni az élet miértjein?
Tudom, hogy nem éppen jó ötlet a városban egy étteremben találkozni az informátorral, de a mondás úgy tartja, hogy akkor vagy a legkevésbé látható, mikor szem előtt vagy. Az értelme nagyjából ennyi, legalábbis azt hiszem. A lényeg, hogy éhes vagyok, szerettem volna már a szarvashúson kívül enni valamit, valamit amit nem én ejtek el. Persze az is közrejátszik a dologban, hogy nem akárkivel találkozom. Adelinenel lesz találkozom, ő pedig egy különleges nő, nem akartam egy istállóban találkozni vele, inkább elhívtam vacsorázni. Kedvelem Adelinet és a férjét Marcelt is. Marcel nekem dolgozott egészen addig míg ki nem vezényelték a frontra. Marcel  nagyon értékes ember volt és jó barát is, aki teljes odaadással adózott a célunknak. Most pedig ott harcol, ahonnét én elszöktem. Nem mondok újat szerintem, ha elárulom, hogy nem kérkedek azzal, hogy faképnél hagytam a sereget. Adeline pedig átvette az ő helyét, aminek nagyon örülök, ugyanis nagyon nagy segítségemre van. Nem igazán tudom, hogy ő mit gondol rólam, talán rossz embernek tart, olyannak aki valami elérhetetlenért küzd, vagy, hogy őt idézzem: "vezeti ezt a fejetlenséget". Első ránézésre elég nagy fejetlenségnek tűnhet az ellenállás. Második ránézésre is az, de ha olyan mélyen belelátsz a dolgokba, mint én, akkor láthatod, hogy a dolgok meg vannak szervezve, semmit sem bízok a véletlenre. Ott törünk borsot az ellenség orra alá, ahol csak tudunk. Legyen náci, vagy szövetséges. A nácik persze elsőbbséget élveznek, de a szövetségesekért sem rajongok. Utálom nézni, hogy mások irányítják a mi városunkat. A jogainkat tiporják földbe, miközben a mi szenvedésünkön szépen lassan meggazdagodnak. Nem tekintem magam példaképnek, távol álljon tőlem! Én csak az arca vagyok annak, amit képviselünk. Egy arc, hogy az emberek szívéhez közelebb álljon a célunk. A célunk az amiben hinni kell, nem bennem. Ember vagyok, múlandó, de örökségem lehet.
Adtam valamennyit a külsőmre azért, pedig nem szokásom kinyalni magamat. A vadonban nőttem fel, ott nem akartam tetszeni a vadaknak. Megborotválkoztam, a szokásos körszakáll persze ott van az arcomon, de tudni kell rólam, hogy rajongok a szakállamért, semmiért nem borotválnám le az egészet. Fekete szmokingot vettem, ami lehet kicsit túlzás, de már rég nem volt rajtam, úgyhogy úgy döntöttem megtisztelem azzal, hogy felveszem. Hoztam ám kalapot is, az most az asztalon pihen miközben az ujjaimmal dobolok. Megfordul a fejemben, hogy esetleg rágyújtok, de aztán eszembe jut, hogy a mellettem lévő asztalnál gyerekek is vannak, így inkább elhessegetem a gondolatot. Felnézek az ölemből és ekkor veszem észre az egyre közeledő Adelinet. Felállok és kihúzom magamat, majd a legkedvesebb mosolyomat varázsolom az arcomra.
- Az én drága barátom végre megérkezett! Remélem, hogy éhes vagy, mert én ordítani tudnék az éhségtől! - mondom neki mosolyogva és megölelem őt. Nem vagyok valami nagyon járatos az úri illemben, talán inkább kezet kellett volna csókolnom, de mégis csak ő az egyik legjobb emberem felesége. Mindegy, most már megöleltem, kár ezen járatni az agyam. Lesegítem róla a kabátot, már amennyiben van rajta és kihúzom neki a széket. Csak azután ülök le, hogy ő már kényelmesen ül a székében. Felkapom az étlapot és elkezdem vizsgálni, mintha ételt keresnék magamnak. Nagyon is jól tudom mit szeretnék enni, már átnéztem alaposan.