"A furfangos psziché kifog a tudatosságon. Olyan mélyre temet dolgokat, hogy már arra sem emlékszünk, volt valami eltemetnivalónk. A testünk emlékszik rá. Neurózisaink emlékeznek. De mi magunk nem."
Userinfó: Titkos karakter
Név: Bastien Noël Beauchene Rang/Foglalkozás: tizedes Születési dátum: Avignon, 1910. szeptember 10. Csoport: Szövetséges
Jellem: Néhány mondat a belsődről, milyen lelkivilágod van, mik motiválnak, mire hogyan reagálsz.
Külső: Totálisan átlagos pasi vagyok, már ami a természettől kapott adottságaimat illeti. Barna haj, kék szem, normál testmagasság.. semmi extravagáns. A katonaság, az edzések mondjuk szép izomzatot kreáltak nekem, de tettem is érte, hogy ilyen legyek. Nem vagyok eltelve a küllememmel, őszintén szólva azt is csodáltam, hogy Dora egyáltalán észrevett. Dora.. bár emlékeznék rá, s nem csak egy név lenne egy képeslapról! Kíváncsi vagyok, hogy milyen nő lehet.. hogy van-e most valakije. Hogy mennyit voltunk együtt, szeretett-e s én mennyire szerettem őt. Ennek ugyan csak annyi köze van a külsőmhöz, hogy homlokomon állandóvá válnak a gondolkodás-barázdák, melyeket a gond terhel, hogyha erre a csodás nevű nőre gondolok, akire úgy érzem, hogy emlékeznem kellene, de.. nem tudok.
Előtörténet: Komoly problémába ütközne az, ha most el kéne magyaráznom az életemet töviről-hegyire. Az utóbbi négy hónapon kívül semmiféle emlékem nincsen, s a katonai kórházban is csak annyit tudtak mondani nekem, hogy Bastien Beauchene a nevem, tizedes vagyok és a Maginot-vonalnál sérültem meg. Súlyosan. Találtak a katonai egyenruhámban egy gyűrött, kettészakadt képeslapot, melyen mindössze két szó volt olvasható: „Csók: Dora”. A címzés és a feladó valószínűleg a lap elhagyott másik felén lehetett, nem tudom. Amióta képes vagyok már felkelni, s nem lüktet a fejem úgy, hogy majd' szétreped, szinte folyamatosan csak azon gondolkodom, hogy ki lehet ez a Dora. Nem találtak nálam jegygyűrűt, úgyhogy élek a gyanúperrel azt illetőn, hogy nem vagyok nős, de őszintén? Ebben sem vagyok biztos teljesen. Egyszerűen azt érzem, hogy hiányzik a lelkem egy része, s bármennyire is járassam agyamban a fogaskerekeket, nem lelek magyarázatot erre a szívkörnyéki fájdalomra. Az ápolók nagyon kedvesek, az avignoni kórházat már töviről-hegyire ismerem. Állítólag hamarosan haza fognak engedni, de nem tudom, hogy hol is van az a haza. Amikor kérdezek, mindenki rettenetesen furcsán viselkedik Olyan, mintha tudnának rólam valamit, de nem mernék elmondani. De ugyan ki tilthatja meg nekik? Biztosan paranoiás vagyok csak, s semmiség az egész.
