Valószínűleg rezzenéstelen arccal nézném végig, ahogy a százados lelövi a fickót. Nem azért, mert élvezem a halál látványát, egyszerűen csak már megszoktam. Ha nem én ölök és nem ártatlanokat, akkor nincs gondom ezzel. De úgy tűnik, a képnek köszönhetően kap még egy kis haladékot. Pár perc élet. Vagy talán valamivel több. Nyújtom oda a gyűrött fényképet, majd újra a fickóra nézek. Biztos vagyok benne, hogy őt láttam és van itt még olyan hulla, akik ott még vigyorogtak. Most már csepp élet sincs bennük, ez pedig itt előttünk hamarosan üvölteni kezd a fájdalomtól.
Nem kérdés, hogy erősen fogom és tartom a helyén. Egyáltalán nem élvezem, amit csinálunk. Úgy sem, hogy nem én végzem a munka "nehezét". De egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ne segédkezzek. Még ha vannak is néha kétségeim, ez nem az a helyzet, amikor ilyesmit akár egy másodpercig is megfontolhatok. Tartom a fickót és mintha nem is hallanám a kiabálását. Csak az elhangzó kérdésekre figyelek és arra, hogy bármi értelmes választ kapunk-e. Már kezdem azt hinni, hogy mind a tíz körme lekerül, de nem fog megszólalni. Aztán mégis.
- A sereg? - csúszik ki a számon, ahogy egy pillanatra elfelejtem, ki vagyok. Inkább csak meglepettség, mint bármi más. Nem várok én választ vagy megerősítést. Komolyan, néha én magam sem értem, hogy miért ér váratlanul egy-egy ilyen válasz. De legalább egyre hamarabb összeszedem magam. Már jó gyakorlatom van abban, hogy félretegyek mindent. Az természetesen meg sem fordul a fejemben, hogy akár hazudhat is a fickó. Túl sok körme bánja már így is, hogy eddig hallgatott.
- Nem tudtam róla, hogy kapunk "erősítést" - húzom el a szám, de az egész inkább csak egy apró megjegyzés. Ezzel könnyebb volt tisztázni, hogy fogalmam sincs, ki küldhette pontosan, azon kívül, hogy a seregből valaki. Biztos, hogy valahonnan fentről kapták a parancsot.
- Százados... - kezdek bele, majd azonnal jön egy pillanatnyi szünet. Nem igazán mondhatnám, amit fogok. Az utolsó másodpercben még változtatok is és inkább kérdést formázok belőle. - Nem fogjuk megölni, hanem felhasználjuk, igaz? - így azért valamivel jobban hangzik, mintha kijelentettem volna, hogy most már kezd érdekelni, kinek a keze van a dologban. Mielőtt választ kapnék, egy kicsit engedek a szorításon. A fickónak eszébe sem jut elfutni. Futni? Jó vicc, mintha képes lenne ilyesmire. Azt hiszem, még a saját lábain megállni sem tudna, nemhogy menekülni. Már csak az hiányzik, hogy... Már az sem. Alig hallhatóan, de könyörögni kezd, hogy öljük meg.

Tudom, hogy képes lennék jobban teljesíteni. Idegesít a tény, hogy ennyire lecsúsztam. Na nem mintha lenne rá időm, most túlzottan ezen rágódni. Majd ezek után újra beiktatom a napi edzéseket. Addig viszont maradok a jelenben és szorítom a fickót a falhoz. Egyszerűbb lenne persze megölni, de jobb biztosra menni. Úgy tűnik, ő az egyetlen, aki még életben van. Pedig milyen könnyű lett volna megölni...
Csak egy aprót bólintok a dicséretre, majd ellépek onnan. Hagyom, hogy a kérdezz-feleleket a százados intézze. Pár lépésre állok tőlük, a kezem a fegyveren, de a cső a földre mutat. Nem hiszem, hogy bármi gond lesz. Az persze már más kérdés, hogy nem igazán akar jönni az a válasz a fickótól. Elég szépen bírja és hallgat, de előbb-utóbb mindenki megtörik, ezt már gyerekként megtanultam. Csak türelmesen kell várni, újabb és újabb módszereket bevetni.
-Igenis - mondom azonnal és már megyek is oda a hullához. Egyetlen mozdulattal fordítom át a hátára. A legelső, amit találok nála egy elég éles kés. A penge véres, gondolom volt olyan civil, akire inkább nem pazarolta a golyót. Milyen figyelmes. A kést félreteszem, majd jöhet a többi zseb. Az egyikben az elmaradhatatlan cigaretta, a másikban egy gyűrött papír. Elég sokszor nyithatták szét és hajthatták újra össze. Ez már akkor látszik, amikor én megpróbálom szétnyitni. A közepén a hajtás mentés már szakad a papír. Hamarabb mondanám rá, hogy valami szerető levele, mintsem megbízólevél vagy olyasmi, ami nekünk fontos lehet.
- Semmi aláírás, semmi név - foglalom össze, miután átfutottam a levelet. Óvatosan összehajtom és amint lehet, átadom a századosnak. Talán ő meglát benne valamit, amit én nem. Valamit, ami neki ismerős lehet.
Addig is még valamit megnézem a hullán. Csak egy hirtelen jött ötlet. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki így gondolkozik, de ki tudja. Még egyszer belenyúlok a zsebébe. Semmi. Másik. Igen! Egyetlen, gyűrött fénykép, rajta egy vigyorgó banda. Lehet, hogy csak valami kocsmabeli ivócimborái, de... De nem. Ott van a másik fickó is. Az, aki "beszélt". Talán a többiek is mind ismerősök lehetnek. Talán mind itt fekszik holtan.
- Ezt nézze, uram - mutatom fel a fényképet egy pillanatra. Vajon tudta a fickó, hogy ez ott van a társánál? Nem olyan arcot vág, mintha ezzel tisztában lett volna.

Képtelen lennék csak úgy otthagyni a férfit a földön. Egyértelmű, hogy halott, de így legalább megelőzöm az álmatlan éjszakákat, amikor azon járna az eszem, hogy vajon még volt-e benne legalább egy kis élet. Most viszont csak pár másodpercet vesztegetek el. Az ellenség úgysem fog elmenekülni, hiszen nálunk van, amire szükségük van. Mégis úgy tűnik, hogy eszükben sincs támadni. Akár még aggasztó is lenne, hogy mire készülnek, ha lenne időm ilyesmin gondolkodni. De nincs, na meg amúgy is jobb minden hasonlót mellőzni ilyen helyzetben. Csak az ösztönök vannak és a parancsok, semmi több.
Aztán elhangzik az első. Élve? Egy pillanatig sem kérdőjelezem meg a szavait. Ő tudja, hogy mit csinál. Amúgy is elég logikus, hogy ki akar valakit hallgatni. Talán valami hasznosat is ki tudunk belőle szedni, ha elég ösztönzőek leszünk. Ebben pedig biztosan nem lesz hiány. Előbb viszont végezni kellene a többivel és csak utána minden más. Aprót bólintok és már lépek is be a szobába. Láthatóan senki nincs bent, én vagyok az egyetlen, aki megbújik az ajtónál. Aztán hamar megjelennek. Egyik sem kis pisztollyal hadonászik, de még csak esélyt sem hagyunk nekik lőni. Egyet leszedek azonnal, a másik kettőről gondoskodik a százados. Magamban megjegyzem, hogy talán gyakorolnom kellene. Az utóbbi időben minden mással töltöttem az időm, csak ezzel nem és sajnos meg is látszik. Nem olyan tiszta lövéssel szedtem le a fickót, mint illett volna.
A következő alkalommal már jobban célzok, bár pár másodperccel több időre van hozzá szükségem. Ez épp elég, hogy ő is elsüsse a saját fegyverét. Szerencsére minden golyó mellettem landol a falba. Vagyis egy nem. Az az egy valami - valószínűleg rohadt értékes - vázát robbant darabokra. Éljen, kiderül, hogy mit kapunk... vagyis valószínűleg kapok a rombolásért. Még ha nem is az én hibám.
Egy hosszú másodpercre nem figyelem, hogy mi zajlik körülöttem. Ezzel az egy fickóval vagyok elfoglalva és azzal, hogy csak a karjába lőttem bele. Egyet a kezébe, egyet a vállába. Ez bőven elég volt, hogy a fegyver a földön kössön ki, aztán már ott is vagyok előtte és nyomom a falhoz, mint valami foglyot. Figyelnem kellett volna, de fogalmam sincs, hogy megvan-e a plusz egy ember, akit magunkkal viszünk. Addig ezt nem akarom megölni, amíg ki nem derül.

Nem szívesen ölök. Sőt, kimondottan utálom a tudatot, hogy elveszem más életét. De látom a különbséget a pénzszerzés és a kötelességteljesítés között. Tudom, miben más, amikor egy fegyvertelennel végzünk és egy ellenséget iktatunk ki. Ismerem a kettő közötti különbséget és a mostani eset mindenképp az utóbbihoz tartozik. Egy pillanatig sem hezitálok, amikor elő kell venni a fegyvert. Még parancsra sem igazán várok, hiszen úgyis tudom, hogy mit mondana. Felesleges elvesztegetni a drága perceket. A folyosón viszont már megtorpanok. Nem én kaptam közvetlenül a parancsot, fogalmam sincs, melyik a fontosabb. Minél hamarabb elvinni innen az ereklyét vagy leszámolni azokkal, akik még akarják és utána juttatni biztonságos helyre?
A választ anélkül megkapom, hogy kérdeznem kellene. Valószínűleg már az is elég lett volna, hogy hallottam az eldördülő lövéseket. Ezúttal mégis parancsra vártam, vagy valami hasonlóra. Az intés bőven megfelelt erre a célra.
- Természetesen, uram - mondom egészen lehalkítva a hangom, ahogy haladok vele együtt. Nem igazán tetszik, hogy ilyen szűk folyosón kell haladnunk, de legalább nem lephetnek meg minket akármerről.
Lehet, hogy felelőtlenség, de egész biztos vagyok benne, hogyha többen is vannak, nem váltak szét. Nem csak a lövések hangjából, hanem abból is, hogy mintha elhangozna pár szó. Ketten biztos együtt maradtak, ha nem többen. Viszont a folyosón egyetlen lélek sincs, de a nyitott ajtó mellett ott az első hulla. Valószínűleg valami karbantartó lehet a kezeslábasból ítélve. Már inkább csak ösztönből hajolok le hozzá, hogy megnézzem, él-e még. Értékes másodperceket veszítünk, de ezt muszáj. Persze, semmi. Akárkik is vannak itt, nem végeznek fél munkát, ez a kisebb tócsa vér is bizonyítja.
Már éppen állok talpra és ráznám meg a fejem, jelezve, hogy nem menthetjük meg, amikor hallom a sietős lépteket. Menekülnének? Kötve hiszem.

A háborúról inkább nem mondok semmit. Egy részem amúgy is tudná, hogy a seregnek tényleg ez a célja, akkor meg minek álljak elő a sablonszöveggel? Háborút akarnak és hatalmat. Minél nagyobbat. Nem vagyok benne biztos, hogy én melyik kategóriába tartozok. Az egyszer biztos, hogy a háborút inkább elkerülném, ha csak egy mód van rá. Arra inkább nem kérdezek rá, hogy ő mennyire akar hatalmat és mennyire tudná azt rendesen kezelni. Amúgy sincs hozzá semmi közöm. Végül is, ki az, aki azt válaszolná, hogy gyenge és nem való semmiféle hatalom a kezébe? Nem hiszem, hogy létezik ilyen ember.
A családom pedig... na egy újabb sikertéma, amit talán ideje lezárni, mielőtt túlzottan elmerülünk benne. Ideje a gyűrűre vetni egy pillantást, aminél megálltunk. Viszont amint megtudom, hogy tényleg ezt keressük, úgy kell kényszeríteni magam, hogy ne hátráljak. Egy igazi ellenféllel elbánok, ha kell, de a saját emlékeim azért egy kicsit más kategóriába tartoznak. De vagy nem vagyok elég közöl, vagy nem tudom, de semmi hatás. Szerencsére. Főleg azért, mert így legalább észreveszem a lépcső mellett az elsuhanó árnyékot. Vagyis beszélgetés innentől beszüntetve, pedig még szívesen megemlíteném, hogy vajon mekkora büntetésre számíthatunk, ha a golyók bármilyen kárt okoznak. De hallgatok és amint látom a bólintást, már indulok is előre. Lassan, minden sarkot megvizsgálva. Végül is, nálunk van, ami nekik kell. Ha akarják, támadniuk kell.
Mégsem látok egy árva lelket sem és ez elég aggasztó. Bárkik is jöttek, nem hiszem, hogy meglátták a két fegyvert és úgy döntöttek, inkább nincs is szükségük erre az... ereklyére. Végül meghallom, léptek. Csak két igazán halk cipőkoppanás, de biztosan nem tőlem és nem a századostól számít. Egy pillanatra felé nézek, majd megindulok a hang irányába. A lépcső mögé vezet, egy kisebb folyosóhoz, de az teljesen üres. Egy csukott ajtó van a végén, én pedig megtorpanok. Menjünk és keressük meg őket, vagy inkább induljunk a kijárat felé, kockáztatva, hogy esetleg hátba támadnak minket. Ezúttal megvárom a százados döntését, de le sem engedem a fegyvert.

- A sereg csak meg akarja nyerni a háborút! - jönnek a szavak anélkül, hogy akár egy pillanatig is gondolkodnék. Az egész már olyan jól belém van nevelve, hogy az ilyen mondatokra ösztönből felelek. Ettől függetlenül látszik rajtam, hogy nem igazán értek én ezzel egyet. Kis idő múlva pedig újra megszólalok.
- A tisztek nagy része inkább maga miatt akarja és már nem is érdekli a háború. Ha jól sejtem, csak hatalmas akarnak. Mind azt akarja, amit Hitler, miközben azt hiszik, hogy nála jobbak lesznek - megrázom a fejem. Erről nem kellene beszélni. Akkor sem, ha itt nem tart minket szemmel a sereg. Lehet, hogy tévedek és túl hamar döntöttem, de a századosban megbízok. Nem fogom holnap visszahallani, amit ma elmondtam.
A folytatásra viszont már nem felelek. Önmagamnak feleljek meg? Jó vicc. Azt sem tudom, mi az, amit én akarok. Amit el akarok érni. Sokáig ott volt, hogy minél jobb legyek és én osztogassam a parancsokat. Olyanokat, amiknek van értelme és nem arról szól, hogy ész nélkül öljenek a katonák. De manapság már nem hiszek benne, hogy egyedül meg tudom váltani az egész sereget. Egyszerűen csak képtelenség. Egy ember nem hozhat mindent helyre.
- Az öcsémmel az élen - fogadni mernék, hogy még Isaac is képes lenne meghúzni a ravaszt, ha arra kerülne a sor. Nem akar ölni, de az apánkat eléggé gyűlöli ahhoz, hogy egy rosszabb pillanatában ilyesmire vetemedjen. Ahogy nagyon sokan még a seregnél. Túl sokan. Talán egyszer tényleg megtörténik. Nem tudom, hogy megakadályoznám-e, ha tudnék róla. Komolyan nem tudom. Az utóbbi pár hétben nagyon a határon járok, de még egyik oldal mellett sem döntöttem.
Az viszont biztos, hogy ezen nem ma és főleg nem most fogok gondolkozni. Muszáj kényszerítenem magam, hogy azzal foglalkozzak, amiért ideküldtek minket. Főleg a figyelmeztetésre. Lenne itt rajtunk kívül valaki? Ennyire elmerültem volna a saját gondolataimban, hogy még ezt sem vettem volna észre?
- Igenis - mondom felvéve újra a hivatalos stílust, bár az "uramot" elhagyom. A kezem a fegyver markolatára csúszik, de egyelőre nem veszem ki a helyére. Ha kell, még így is elég gyorsan tudok cselekedni.
- Ez lenne az, amit keresünk? - kérdezem a gyűrűre célozva, de nem veszem le a tekintetem a környékről. Minden árnyékot megvizsgálok. Egyelőre mind csak ártalmatlan, semmi több. Mégis érzem, hogy nem sokáig lesz ilyen nyugodt minden.
Igaz, hogy semmi álmom vagy emlékem nem tért vissza egy pillanat alatt, de attól ő még láthatott valamit. Addig jó, amíg nem nekem kell a képzeletem szüleményével szembenézni. Nem biztos, hogy sok hasznom venné, ha elvakítana a múlt. Még ha hamar össze is szedném magam, az a pár másodperc is lehet végzetes. "Szerencsére" hamarabb mozdul a lépcsőfordulóban valami, mintha ilyesmi történne. Egyetlen szót sem szólok, nem figyelmeztetem. Valószínűleg ő is észrevette. Ha pedig nem, hát majd abból rájön, hogy kiveszem a tokból a fegyvert és előreszegezem.

Egy pillanatra elhúzom a szám, de aztán erőt veszek magamon és marad a kiismerhetetlen arc. Elég makacs vagyok ahhoz, hogy minden észérv ellenére se higgyek ezekben az ereklyékben. Most talán mégis ideje újra átgondolnom a saját indokaimat.
- Szóval látott már ilyesmit... működés közben és hisz bennük - vonom le a következtetést. Hiába ne mondta ki nyíltan, ha jól sejtem, egy csepp kétely sincs benne, hogy léteznek és tényleg különlegesek.
- Nem is tudom, százados. Mitől lesz jobb, ha hiszek ebben a mesében? - azért hallani a hangomon, hogy kezdem elhinni ezt az egészet. Végül is eleget tapasztaltam már ehhez. Jól tudom, hogy milyen az, amikor nincs szabad akaratom és csak beszélek, mert az ereklye ezt teszi. Jól tudom, mekkora baj származhat ebből. Talán éppen itt az ideje, hogy hátrahagyjam a makacskodást.
Inkább beszélgetnék még az ereklyékről és minden más őrültségről, mint az apámról és az öcsémről. Elég nagy hallgatásba temetkezek, de aztán csak kénytelen vagyok megszólalni. Ezúttal nem azért, mert az apám védem. Úgy tűnik kezdem belátni, hogy nincs ott mindenhol a figyelő tekintete és nem kell beállítanom úgy, mintha bármi több lenne azon kívül, hogy jó katona.
- Isaac-kel nem könnyű, én pedig igyekszek. Higgye el, mást sem akartam egész életemben, csak megfelelni az apámnak és a seregnek - na jó, ezt sem volt azért olyan fontos kimondanom, de most már mindegy. Úgy érzem, hogy hiába az egész baráti hangnem, meg kell győznöm arról, hogy jól végzem a dolgom. Vajon hallott arról, ami Henrynél történt? Arról, hogy elárultam a sereget? Arról, hogy miket tettem és talán hadbíróság vár rám?
- De nem teszi meg, mert azt nem nézné túl jó szemmel a sereg - jegyzem meg. Különös, de még most sem érzem a késztetést, hogy védjem az apám. Tényleg ennyire meggyűlöltem volna? Tényleg elszállt minden tisztelet, amit eddig iránta éreztem? Még az sem számítana, ha bárki megölné?
De mindegy is. Nem azért jöttük, hogy az apámról beszélgessünk. Arra még a sörözés sem megfelelő alkalom, nemhogy a parancsvégrehajtás. Úgyhogy vissza az ereklyékhez. Nem szívesen vagyok csak kíséret, így végül rákérdezek, hogy pontosan mit keresünk. Eddig semmi különlegeset nem láttam.
- Emlékek és álmok? Remek - azért hallani a hangomon, hogy sokkal szívesebben néznék farkasszemet egy puska csövével, de ettől eltekintve szó nélkül megyek tovább, mindent megvizsgálva magam előtt.
- Biztos, hogy itt van még, amit keresünk? - kérdezek rá a sokadik perc után, ahogy közelebbről is megvizsgálok egy képet a falon. - Túl könnyen bejutottunk. Ugyanúgy megtehette más is. Csak egy egyenruhát kellett szereznie és már vihette is, amit keresett.

Nem késlekedek és nem teszek fel teljesen felesleges kérdéseket. Anélkül is megkapok annyi információt, amennyire szükségem van. Tudom, hogy hova megyünk és nagyjából azt is sejtem, hogy mit keresünk itt. Bár ő valószínűleg nálam jobban tudja, hogy miért jöttünk. Ha jól sejtem azzal is tisztában van, hogy pontosan milyen tárgyat keresünk. Annyi biztos, hogy nem kulturálódni jöttünk és ezt azonnal közölöm is vele, amint elhangzik a kérdése. A folytatást viszont talán nem kellene ilyen hamar kimondanom.
- Elnézést, uram - mondom kissé morogva, amint észreveszem magam. Nem mintha úgy tűnne, hogy olyan nagy tiszteletlenségnek tartaná az előbbi szavaimat, mégis úgy érzem, hogy baj nem lehet abból, hogy ezt a pár szót hozzátettem.
- Igen, az ereklyékre. Ha hinnék bennük, akkor minden más történetet komolyan vennék, amit csak az emberek mesélnek - nálam itt van az a határ, amit képzeletben meghúztam. Bármit is tapasztaltam eddig, bármilyen sok furcsaságot láttam, ebben nem akarok hinni. Nem akar hinni semmiféle varázslatban és kész.
- Maga hisz ebben az egészben, százados? - kérdezek vissza egy perc hezitálás után. Ha nem akar, vagy tiszteletlenségnek veszi, úgysem válaszol. De amennyire tudom, ő nem az a fajta, aki még azt is sérelmezi, ha valaki rangban alatta lévő anélkül szólal meg, hogy kérdezné.
A következő válaszadással viszont várok. Megyek utána, de mivel nem tudom, pontosan melyik lehet ezek közül az, ami nekünk kell, inkább csak nézelődök. Keresek valamit, ami fontosabbnak, különlegesebbnek tűnik a többinél. De valahogy mind pont olyan hétköznapi és átlagos, mint a többi.
- Hivatalosan mióta szolgálok, vagy mióta élek úgy, mint egy katona? - szólalok meg végül, majd mielőtt bármit is mondhatna, már elő is állok valamiféle válasszal
- Mióta az eszemet tudom, katona vagyok - tudom le ennyivel. Biztos vagyok benne, hogy olvasta az aktám, tudja, mi áll benne. Tud a katonai iskolákról és minden egyébről. Azon sem csodálkoznék, ha a pletykákból hallott volna az apám sajátos nevelési módszeréről. Na igen, a katonák néha pletykásabbak, mint a falusi öregasszonyok.
- Miért vagyok én itt, uram? Kíséretnek, vagy elmondja, hogy pontosan milyen tárgyat keresünk? - azért sem használom az ereklye szót. Talán gyerekes makacsság, de nem számít. Ha elmondja, milyen tárgyat keresünk, akkor talán tudok neki segíteni. Anélkül viszont teljesen felesleges a jelenlétem. Egyelőre legalábbis biztosan.

Mindenki más azt mondja, hogy utálatos az a nap, amikor azt sem tudja, merre áll éppen a feje. Én szeretem az ilyen napokat. Nincs időm gondolkodni és olyan problémákat gyártani magamnak, ami igazából nem is létezik. Ma még arra sem volt lehetőségem, hogy akár tíz percre megálljak és megfontoljam, merre tovább. Valaki mindig megjelent és parancsot adott. Egy alkalommal sem morgolódtam, csak teljesítettem. Jó, bevallom, nem volt kifejezetten kellemes mindegyik, de a saját gondolataimnál bármelyik jobb.
Most talán már a tizenegyedik perc telik el úgy, hogy senki nem talált be egy újabb feladattal. Már ráncolom a homlokom és azon jár az eszem, hogy legrosszabb esetben is letudom a papírmunkát, amivel kissé el vagyok maradva. De úgy tűnik, erre a vészmegoldásra nem lesz szükség. Mendez? Azonnal vigyázzba vágom magam.
- Értettem, uram! - nem engedem, hogy hallani lehessen a hangomon a lelkesedést, de teljesen jól jött a feladat. Valószínűleg, ha nem egyenesen az ezredestől jött volna, akkor sem lett volna egy árva kérdésem sem.
Az öt perc kicsit szűkös idő, de valószínűleg egyetlen perc késés nélkül jelenek meg a kapuban. Szó nélkül figyelem a magyarázatot, majd egy apró bólintás, hogy megértettem. Nem nagyon pazarolom az időt beszédre, csak akkor szólalok meg, amikor muszáj. Mint, mikor már bent elhangzik a kérdés. Egy pillanatig még így is hallgatok. Latolgatom magamban, hogy milyen választ várhat és mi az, amit adni tudok. Nem mintha a hazugság szóba jöhetne. Anélkül is van már elég titkolnivalóm. Egyre több és több...
- Gondolom nem kulturálódni jöttünk - kezdek bele egész lassan, ahogy újra körbenézek a teremben. Nem nehéz rájönni, hogy miért küldhettek minket pont ide. A gond ott kezdődik, hogy bármit és láttam, bármit tapasztaltam, még mindig nem tudok ezekben hinni.
- Varázstárgyak meg tudom is én... - egy pillanatra majdnem elfelejtem, hogy kivel beszélek, de legalább lehalkítom a hangom. Azt viszont még így is egyértelműen ki lehet hallani, hogy az egészet őrültségnek tartom. Nincs itt semmi varázslat, csak még nem tudjuk, mi ez az egész. Ha minden ilyesmit elhinnék... Nem, az ésszerű indokok tartanak engem a földön és nem hiszem, hogy bármi meg tud ebben ingatni. Hamarabb hinném, hogy elment az eszem, minthogy higgyek ezekben az ereklyékben.