Magam részéről baromira nem találom viccesnek az Íjász fickó beszólásait, azonban semmi kedvem ebben a helyzetben valakivel verekedésbe kezdeni. Főleg úgy nem, hogy Vianne itt van mellettem és tanúja lehetne az egésznek. Megértem a többiek szemszögéből is, hogy egy kutyáért minek törni magukat, de számomra ez a kutya fontos, ha senki nem segít hát magam fogok a végére járni.
Vianne kézszorítását viszonozom, hogy jelezzem még itt vagyok lélekben is nem csak testben.
Igaz, hogy haragszom rá amiért itt kötött kii, de nem vagyok a főnöke, hogy parancsba adhassam, nem jöhet ilyen helyekre ami be is bizonyosodott, hogy veszélyes.
Hiába mondja, hogy, nem lehetett Ezredes, nagyon is érzem, hogy lehetett. Bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen, nem látok rá más lehetőséget, ki másé lehetne a vér?
-Vi, nem volt csobbanás, az ugatás elhalásához se tudok magyarázatot szolgálni, de ki más lehetne a kútban, ha nem Ezredes? - Szegezem neki a kérdést. Értem, hogy próbál megnyugtatni, de ilyen helyzetben ezzel nem megy semmire.
A bátyám is a saját feje után megy ahogy számítottam erre. Tőle nem is vártam segítséget. Tudom, hogy Vianne bármit megtenne értem, de Őt nem akarom veszélybe sodorni, párdon, nagyobb veszélybe sodorni, ez épp elég már most is.
Az orvos csajszi, akit Andrew látogat mond egy igen bizarr dolgot, de ez még inkább arra következtet, hogy a kútban Ezredes van.
-Én lemegyek. - Szólalok meg, a kötél strapabíró képessége sem érdekel, ha leszakad akkor leszakad, nem bírom a bizonytalanságot. Szeretném tudni, hogy mi van a kút mélyén.
Az erdő csendjét néhol apró ágak reccsenés, levélzörgés vagy lépések zaja borítja fel. Ha nem lenen fontosabb a számomra amit a kút mélye rejt akkor már régen ennek járnák utána.
Azonban magamban elhatároztam már, hogyha ennek vége a szart is kiverem abból az Íjász fickóból.
-Andrew, lehet annak a valaminek ami lent van már nem számít mennyi időt tölt lent, de nekem számít. - Jegyzem meg nyersen. Lehet nem Ezredes az, de akkor legalább derítsük ki, hogy ki vagy mi az.
Legszívesebben előbb hazavinném Vi-t, fontos Ezredes hogyléte, de Vianne még fontosabb a számomra, szeretném ha biztonságban lenne és bármennyire is rossz ezt bevallani, nem biztos, hogy megtudnám védeni, tekintve arra,hogy fogalmam sincs mi szaladgál az erdő mélyén.
Annak viszont örülök, hogy az idegesítő Íjász tesz egy kis kört és távolabb lesz tőlem, ha olyat találok a kútban ami nem tetszik, még megtalálom ütni. Valakin az agressziót is ki kell élni, érte meg nem kár.
Az övemnél tárolt fegyverem amiből még egyetlen egy töltény sem hiányzik, előveszem és Vianne kezébe adom.
-Nyugodtabb lennék, ha ez nálad lenne, nekem van másik így eszedbe ne jusson valami indokkal visszaadni, legyen kéznél. - Bármi történhet, lehet nem tudok minden percben Vianne mellett lenni, nem szeretném, ha védtelen lenne, erős és magabiztos lány, de fegyver nélkül aligha veheti fel a harcot azzal ami itt van és szórakozik velünk.

Mikor egy nedves kutya orrot éreztem meg a nyakamban először fel sem fogtam, mi lehet az. Megmerevedtem, apró nyüszítő hang tört fel a torkomból. A számít összeharaptam. Egyszerre akartam volna menekülni és tovább rejtőzni is, hogy megtudjam, kik azok az emberek a tisztáson.
Végül valahogy legyűrtem a pánikot.
Ha a vadállat meg akarna enni, a fogait érezném, de komolyan, főleg egy ennyire kísérteties helyzetben. Mert ez a hűvös, a köd, meg a távoli csepegés, az egész olyan baljós, hogy komolyan, már csak azt akarom, legyen vége, és mehessek haza. De még nem tehetem, még nem.
Megfordulok. Isaac kutyája ezredes liheg az arcomba.
– Jesszusom, kutyus! – szökik ki belőlem a megkönnyebbülés – Ezredes, te mit…?
De látom, nem kell költői kérdéseket feltennem egy kutyának, mert feltűnik a gazdája is, és abból, ahogy rám néz, nem épp boldog, hogy itt talál. Lehet, hogy ezért még kapok a fejemre.
Rendben, megígértem neki, hogy nem megyek a bura közelébe, és vigyázok magamra, de most nem is a buránál vagyunk. Már épp ismét szóra nyitnám a szám, mikor Ezredes bőszen ugatva elrohan.
Ez nagyon szokatlan tőle, sose szokta csak úgy otthagyni Isaac-et, az nem számít, hogy hozzám idejött, egyrészt bár csak párszor láttam, de kedvelem - hiába akkora, mint egy nagy mackó, és veszedelmes is tud lenni – és ő is engem, másrészt Isaac-nek mutatott meg. Most viszont, mintha valakit el akarna űzni.
Isaac utána lódul. Az őrmester, aki annyira emlékeztetett rá a nevét kiáltja. Nem kellene, hogy furcsa legyen, biztos ismerik egymást, szövetséges katonák, együtt szolgálnak. De akkor is, nem közlegénynek, vagy Maxwellnek szólította.
A fiatal nők is megindulnak.
Nincs semmi értelme, hogy maradjak, ráadásul nagyon aggaszt, hogy ezredes bősz ugatása olyan hirtelen maradt abba. Kimászom a bokor alól, ezzel időt vesztek, de utána kocogva indulok a többiek után.
Nem olyan messze ott az álombéli rét, a kúttal. Mind ott nyüzsögnek, én is látom a vért, hallom, hogy arról beszélnek, érzem, hogy valami rossz történt, de nem tudom még mi.
Isaac úgy áll ott, mint egy szobor, mint akiből kiszippantották az életet.
Hirtelen már nem érdekel sem a kút, sem a kötél, csakis ő. Azt teszem, amit a szívem diktál, mellé lépek, a kezembe fogom a kezét, és gyengéden, biztatóan megszorítom. Az sem érdekel, hogy az előbb láthatóan haragudott, amikor meglátott idekint.
– Nem Ezredes az. Nem az ő vére – mondom határozottan, és a szemébe nézek. Bizonyítékom persze nincs, ahhoz valakinek le kellene másznia a kútba. Bár… talán inkább mégsem, rossz érzéseim vannak ezzel a kúttal kapcsolatban, biztos, hogy akkor sem innék belőle, ha fizetnének érte.
– Ezredes túl nagy – próbálom nyugtatni. Igaz, a kutyája legalább annyit nyom, mint én, ha nem többet. – Őt nem olyan könnyű belökni a kútba – próbálok észérvekkel előjönni, a még hintázó kötél felé mutatva. – És ha mégis, akkor jó nagyot csobbant volna. Az ugatása félbeszakadt, de nem csobbant, és nincs itt sem – hadarom és körbenézek. – Elő fog kerülni – mondom biztatóan.
Aztán a többi nőre függesztem a tekintem, majd az őrmesterre, aki a pisztolyát markolja.
– Ki kellene derítenünk mi történt, onnantól kezdve, hogy Ezredes elszaladt, addig, hogy ideértünk. Mennyi idő telhetett el? – kérdezem, és a többiekre nézek.
Csak pár perc lehetett, gondolom, nem olyan sok idő. A kutya hamarosan elő fog kerülni, én ebben reménykedem.
– Talán közösen rájövünk mi történt itt. És egyáltalán mi ez a hely? Épp elégszer jártam már idekint ebben az erdőben, de erre a kútra nem emlékszem. Ismeri esetleg valaki?
A többiekre pillantok. Nem ismerem őket, de hát ez a város azért nem annyira kicsi, hogy mindenki ismerjen mindenkit. Kiderülhet, hogy egyikük már járt itt. Vagy nem?

Már maga ez az álom is rám hozta a frászt, szinte hívogatott, eljöttem, hallgatva a hívásra, de lehet rosszul döntöttem, ám amikor megpillantottam Vianne-t már tudtam, hogy ide kellet jönnöm, ha nem jöttem volna ki tudja mi történik vele, de úgy emlékszem megkértem már rá, hogy ne keverje bajba magát. Ez a lány...
Megsimogattam Ezredes fejét amiért ilyen okos volt, de néhányat vakkantott és aztán elszaladt mellettem a távolba, ilyet soha nem tett még, mindig mellettem volt amíg engedélyt nem adtam rá, hogy távozhat. Eltekintek a távolba ahová futni véltem, de nem jött ki bűnbánóan a bokorból, mert hibázott, egyszerűen eltűnt.
Egy pillanatig az volt a legfontosabb a számomra, hogy Vianne-t ledorgáljam azért, mert ilyen időben és körülmények között itt csatangol az erdőben, de mostanra ez már második dologgá lényegült. Az első az az, hogy előkerítsem a kutyám és rendre utasítsam amiért megszökött.. vagy csak előkeríteni, hogy tudjam nem esett baja.
Elég messze tőlem és Vi-től vad ugatás hallatszik, Ezredes még soha nem ugatott így, fél és dühös is, talán egyszer volt ilyen állapotban, mikor az egyik őrkutya megharapta a lábát, akkor ugatott így, de akkor meg is támadta azt a dögöt. Most viszont biztos nem ilyen egyszerű a helyzet.
Nem törődve azzal, hogy a Százados és Andrew meglát rohanni kezdtem arra ahonnan az ugatást hallani véltem. De mire odaérhettem volna mintha elvágták volna a telefonzsinórt hirtelen megszűnt a hang. Megrémültem és gyorsabban szaladtam, mint mikor időre mérik azt. Átvergődtem magam a ködön ami nem volt kellemes mert alig láttam valamit, azzal a csobogó hanggal nem törődtem, az mellékes, siettem ahogy tudtam és megérkeztem egy régi kúthoz. Ezredes nem volt ott, ezt már elsőnek is kiszúrtam. Azonban a vödör ide-oda himbálózott a kút fölött, holott szélcsend volt, amennyire megtudtam ezt ítélni. Ahogy közelebb sétáltam hátha nyomokat fedezek fel, vettem észre a piros folyadékot a kút a szélén. Belemártottam az ujjam és közelebbről megnézve tagadhatatlanul vér volt. Hirtelen nem tudtam mire is gondoljak, a kutyám félt, majd teljesen eltűnt, vért találok ott ahol valószínűleg ezelőtt állt...
-Ezredes! Hol vagy Ezredes?! - Kiabálok bele az erdő csendjébe. Ha itt van valahol a közelben akkor meghallja és idejön, ha ide tud jönni...biztosan nem esett baja, Ő annál sokkal erősebb. Természetesen ezeken a gondolatokon kívül helyet talált magának a sok rossz. Hogy mi van ha baja esett vagy ha meghalt.. persze ez azért nem valószínű, de mégis megtalált ez az érzés.
Csak álltam ott mint egy darab fa, tehetetlenül. Más talán azt mondaná minek aggódni egy kutyáért mikor szerezhetsz másikat, ez mind igaz, de Ezredes pótolhatatlan, olyan mintha a családom volna, mivel a bátyám mostanság levegőnek néz, ez érthető, de rossz, az apám meg a változatlanság híve, még mindig utál és gondolom élete végéig fog is. Így Ezredes olyan helyet foglalt el ami pótolhatatlan, Ő egy különleges kutya. Nem eshetett baja.

Egy ilyen éjszaka után már csak a másnap lehet felüdülés...de nem nekem. Az este álmodtam, de nagyon fura volt az egész. Mostanában elég hamar kidőlök és egy fikarcnyi álomcsík se jön a szememre. Most meg olyan volt, mintha az álom szólított volna, amit láttam valóságos volt. Aztán elég korán felriadtam, de mint ilyenkor szokás az ember elfelejti amit álmodott, most nem felejtettem, élénken élt bennem. Az erdő, a köd, mind mind a szemem előtt lebegett és megbélyegezte a napomat. Terveim között volt, hogyha nem kapok semmi parancsot, utasítást akkor kimegyek futni Ezredessel a mezőre, szegény pára depressziós lett a bezártságtól. Ahogy elsétáltam a többi kutya előtt mind vad ugatásba kezdett, erre már az én öreg cimborám is felkapta a fejét és farok csóválva ugrott neki a kerítésnek. Tudtam amint kinyitom a rács ajtaját kiugrik és én a földön fogok kikötni, de hát másképp nem tudom kiengedni. Sejtésem hamar be is igazolódott. Amint kattant a zár a kutya már kint is volt és nagyban nyalta a képemet. Nagy súlya miatt elég nehezen cibáltam le magamról, de végül csak-csak sikerült.
Amint sikerült feltápászkodnom a földről leporoltam magam és intetem a kutyának, hogy mehetünk. Ha nem tudnám, hogy Ezredes egy kutya akkor simán versenylónak is nézhetném úgy trappolt ki a főkapun. Megpróbálva felvenni az iramot amit Ezredes diktált, szaladtam ki én is a kapun és a mező felé vettem az irányt. Magam előtt láttam Ezredes alakját, de jócskán lehagyott már. Ahogy nem messze megpillantottam az erdőt az álom mindegy egyes képkockája újra kísérteni kezdett, nem tudom mi a jó fene ez, de már kezd az idegeimre menni. Megráztam a fejem és ezzel akartam jelezni az álomképeknek, hogy köszönöm, de nem kérek belőlük. Majdnem sikerrel is jártam az ellenük felvett harcban, eltereltem a gondolataimat, eszembe jutott Vianne, akkor felelevenedett bennem a vitám Andrew-val, vagyis a vitáim, mert ha csak egy lenne már rég összetettem volna a kezem és hálát adtam volna az Istennek. Míg a mezőn játszottam "hozd vissza a botot" játékot Ezredessel az álom elkerült minden egyes borzongató rémképével együtt. Ám amikor alkonyodni kezdett ismét rám tört ez a hívogató érzés. Szinte azt sugallta az erdő, hogy oda kell mennem, mert van ott valami ami engem vár, legalábbis én így fogtam fel a jeleket. Ezredest visszacsuktam a helyére, majd fel alá járkáltam a kennelek között. Az álom csak nem hagyott nyugodni így végül beadtam a derekam és úgy döntöttem elmegyek. De mivel eléggé furának tűnt a ködös erdő látványa így fogtam és kiengedtem a kutyát, lehet rá is szükségem lesz. Ezredes ugrándozva haladt mellettem, gondolom örült az újabb szabadságnak, én már kevésbé, mert tudtam hová megyek. Övemhez nyúltam ahol egy revolver pihent, jobb esetben nem használok fegyvert, de ki tudja? lehet szükségem lesz rá. Mire beértem a rengetegbe már besötétedett, a környezet kezdett átformálódni, a fák magasabbnak tűntek ahogy sem lehetett látni a bokrokat, a zörejek hangosabbak lettek, mert a madárdalok elhaltak és nyugovóra tértek az állatok is. Ezredes szimatolva haladtam előttem és egy-egy ág reccsenésére felkapta a fejét és füleit hegyezte a hang irányába, nevetséges látványt nyújtott. Már majdnem kezdtem úgy érezni, egyedül vagyok mikor hangok ütötték meg a fülemet. Közelebb haladva a forráshoz pillantottam meg a bátyámat és a Századost. Ők meg mi a nyavalyát keresnek itt? Ha azt hittem ez fog a legjobban meglepni akkor tévedtem, már mentem volna oda a két katonához mikor Ezredes megrángatta az egyenruhám és az egyik irányba kezdett húzni. Mivel tudom, hogy ezt csak akkor teszi, ha fontos dologról van szó, így követtem. És természetesen most se csalódtam Ezredesben, Elengedte a ruhám majd odatrappolt Vianne-hoz és orrával megbökte a lány hátát. Na Ő mit keres itt? Most már semmit sem értek, de nagyon nem tetszik, hogy Vi csak úgy egyedül itt van az erdőben. Nem biztonságos hely ez egy nőnek.

Őszinte leszek. Fingom sincs, hogy mi a francot keresek itt. Arra még emlékszem, hogy reggel valami hasonlóról álmodtam, és már az is elégé… fura volt. Nem szoktam álmodni, baromságnak tartom az álmokat, ezt pedig még inkább annak tartottam, de most, hogy itt vagyok már elbizonytalanodtam. Az egész napom szar volt, nem tudtam rendesen odafigyelni a munkámra, a célpontot is véletlen előbb öltem meg, mint kellett volna, úgyhogy ez a rohadt álom jól elcseszte az egész napomat. Nem szokásom hibázni, és nagyon remélem, hogy ez csak egy kivételes alkalom volt. Éppen ennek örömére el is mentem inni egyet a közeli kocsmában. Természetesen nálam volt az íjpuskám, és a fegyvereim, még arra is emlékszem, hogy valamelyik részeg fickóval célba lőttem, de ez az utolsó emlékem. Le kéne szokni a piáról, mert hasogat a fejem, és egyre több perc kiesik az életemből. Ami nem feltétlen baj, de az ilyen helyzetekkor elég idegesítő tud az lenni, hogy fogalmad sincs hogyan keveredtél ide. Márpedig nekem fingom sincsen, hogy a célba lövésből hogyan jutottam az erdőbe, ami kísértetiesen hasonlít arra a hülye álomra, ami elrontotta az egész napomat. Mint mondtam már, nem nagyon adok ezeknek a hülye álmoknak, nem látok bennük semmi rendkívülit, de ez azért most elégé durva. Nagyon megakarok fordulni és visszamenni piálni, de nem tudok, csak minél beljebb lépkedek az erdőben, mintha a lábaimat valaki más irányítaná. Remélem, hogy hamar eltűnik ez a bura, vagy mi, mert már torkig vagyok ezzel az elcseszett várossal, minél előbb elhúzok innen annál jobb. Viszont, hogy ne legyünk azért teljesen védtelenek az íjpuskát felhúzom és lövésre készen tartom, biztos, ami biztos alapon, kitudja, hogy mi lesz ebből napból még, így is túl sok furcsaság történt már, semmi kedvem újabb meglepetésekhez. A köd miatt persze szart sem látok, így nem lepődnék meg, ha egyszer csak beleütköznék valakibe, mert mindenhonnan suttogást meg zajokat hallok. Mi a franc folyik itt, és mi a tökömért van itt mindenki? Végül aztán csak sikerül kivennem két alakot a ködben, és most már azért jóval magabiztosabban közeledek feléjük. Az is megfordul a fejemben, hogy nyilat eresztek az egyik fejébe, hátha jobb kedvem lesz tőle, de aztán végül elvettem az ötletet, mikor meglátom az egyenruhát és… Andrewt. Hát ez meg mit keres itt?
-Hát te meg mi a tökömet keresel itt Maxwell? – az íjpuskát már leeresztem és úgy lépek valamivel közelebb a katonához. Nem hiszem el, hogy megint összefutok ezzel a mintakatonával. – Na, és te ki a rákom vagy? – nézek a felettébb jókedvű fickóra érdeklődve. Szuper, naná, hogy két katonába kell belebotlanom az erdő közepén.

Furcsa álmot láttam éjjel, különöset, borzongatót. Egy ködös táj, mintha az erdőben lenne és egy kút. Gyötrő álom volt, és reggel miután felébredtem sem múlt el, fel tudtam idézni délelőtt, miközben az aktákat rendezgettem, délután is, miközben a gyorsírásos jegyzeteimet tettem át gépírásba, hogy majd a kapitány úr is rendesen el tudjon olvasni mindent, ha méltóztatik odafigyelni a legújabb ügyekre. Bár talán igazságtalan vagyok vele, teszi ő, amit tud, és igaz mondogatják, hogy korrupt, de nem is tudom, velem mindig rendes volt eddig. Hát vannak fenntartásaim a pletykákkal szemben.
De hiába próbálok másra figyelni, az álom újra és újra az eszembe jut. Mintha hívna valami, hogy járjak utána, hogy mennem kell.
Ez egyszerre ijesztő és ugyanakkor, másnak talán hihetetlen módon, de számomra megnyugtató is. Hiszen Jeanne ép elégszer mesélte el, hogy álmot látott, mintha valami hívta volna, és úgy talált rám az útja végén. Nem tudta, mikor elindult fogalma sem volt róla, hogy én leszek majd az akit a karjába ad egy apáca.
Talán a neveltetésem is teszi, hogy máshogy állok kicsit az ilyen dolgokhoz, mint sok más ember. Vianne Merle, a boszorkány fattya. Épp elégszer vágták ezt oda nekem, épp elégszer bújtam el, hogy ott sírjam ki magam, ahol senki sem lát. Mert azt az elégtételt senkinek nem adtam meg soha, hogy láthassa, sikerült fájdalmat okoznia.
Mikor hazaérek a munkából, nem állok tovább ellen, a hatodik érzékem azt súgja, mennem kell. Átöltözöm, bár nyár van, de esteledik, és a lenge ruha helyett praktikusabb lesz a nadrág, a szandál helyett az erős bőrcipő, vászoning, és egy kardigán is. Nem vagyok bolond, hogy csak úgy elinduljak az erdőbe, egy kis hátizsákba egy kulacs vizet teszek, mellé egy alma, meg kenyér és sajt, egy vadásztőr tokban, egy csomag gyufa, pár régi újságlap. Alap túlélőcsomag. Aztán hirtelen eszembe jut, hogy milyen dermesztő is volt az álombéli hely, így egy kisebb vászonzacskóba tiszta tépést és kötszert teszek, egy sebbalzsamot, kis üveg sósborszeszt, timsót, végül némi habozás után tűt és cérnát is. Most már tényleg felkészültem. Az utolsó mielőtt indulnék, hagyok pár sor Jeanne-nek, hogy mire készülök, ha nem kerülnék elő, így tudja, merre indultam.
Ki az erdőbe.
Csakis az ösztöneim vezetnek, az álmomból bevillanó képek. Megborzongok, ahogy a fák között haladok. Szokatlanul gyorsan sötétedik, és a levegő is hűlik. Lehet, hogy vihar készül?
Nem tudom, fülledt napok után vagyunk. A szél is feltámad, és mintha valahol víz csobbanna.
Egy tisztás széléhez érek. Hasonlít ahhoz, amit álmomban láttam, bár nem tudom biztosan, a bokrok között köd gomolyog. Szinte kísérteties. Ha reggel lenne, azt mondanám pára, a vizek közelében gyakori, de… de igen, mintha víz csobbanna. De hol?
Már épp kilépnék a tisztásra, mikor észreveszek két alakot. Katonák.
Meglapulok egy bokor mögött, és igyekszem nem zajt csapni, ahogy őket figyelem. Szövetségesek. Egy százados, aki halványan ismerős, szerintem ő futtatta Isaac-et. A másik egy kissé fiatalabb, de szintén magas katona, egy őrmester, van benne valami ismerős, pedig azt hiszem, még sosem találkoztunk. Mégis, a mozdulatai, ahogy a fejét tartja, talán a színei is… annyira Isaac-re emlékeztet.
Már épp úgy döntenék, hogy mégis kilépek a tisztásra és felfedem magam, amikor hallom suttogva kérdez valamit a századostól. Miért suttognak? Mi folyik itt?
Lapulok és várok.