Név: Hansel Amadeus Weilschmidt Rang/Foglalkozás: Közlegény Születési dátum: Németország, München - 1915. szeptember 20. Csoport: Valkűr
Jellem: Szélsőséges kitörések jellemzik. A szája mocskos, a viselkedése meggondolatlan. Igazából még nagyon is kölyök. Túlságosan is az. Nem gondol bele abba, miket mond, és kétségbeesetten kapaszkodik a tudatba, hogy valamikor még hazatérhet a családjához. A szerelméhez. Mindenhez, amit hátrahagyott csak és kizárólag azért, hogy erőszakkal bevonszolják a németek táborába, és a hazáért meghaljon, mindent feladjon, és felejtse el a szeretet akár legparányibb szikráját is. Görcsös fantazmagóriákat dédelget csöppnyi tudatvilágában, melyet az elméje egy hátsó zugában rejteget, és ha kell, farkasként acsarog másokra, akik ezt a kis tudatsarkot veszélyeztetni merik. Mocskos a szája. Előbb gördül ki a káromkodás a fogai közül, mintsem hogy belegondolna abba, kinek vagy minek árt ezzel, és talán nem is árulok el titkot azzal, ha kijelentem: csöppet sincs oda Hitlerért, az árjafaj megteremtéséért, és egyenesen szégyelli magát azért, mert német nemzetiségű. Ha tehetné, letagadná a csillagos eget, mindenkinek azt hazudná, hogy valójában francia, és ezt nem is felejti el megjegyezni. Az öregebbek ráhagyják ezeket a gondolatokat. Még túl fiatal. Bárgyú poénokkal próbálja elütni hangjának élét, ha arról van szó, ami leginkább bántja a csőrét. Idegen maszk mögé rejtőzik, ha azt kérdezik tőle, van-e családja, van-e valaki, aki hazavárja, és többnyire megpróbálja ostoba viccekkel elterelni a témát, de a valóság mélyére pillantva megláthatjuk valódi énjét: egy pocsolyában térdeplő, szánalmasan zokogó kisfiút, aki semmi másra sem vágyik arra, csak végre lefekhessen, végre betakarózhasson, és a világ végezetéig aludjon. Hiszen alig töltötte be a huszonötöt.
Külső: Magas, csenevész fára hasonlító testalkattal áldotta meg a nagybetűs SORS, és ezt nem felejti el kihasználni. Fürge, vékony villanást láthatunk belőle edzéskor, sápadt bőre alól pedig apró gömbökként duzzadnak elő az erős, emberpróbáló munka eredményeképp kifejlődött izomkötegek. A haja szőke, szőkés barna, egyenes és száraz szálú, durva tapintású, tömött fürtökkel és itt-ott már fakuló tincsekkel. Az álla markáns, mégis sokat erősít gyermeki, szinte éretlen arcvonásain, a szeme pedig kékeszöld. Széles váll, feszes has – hadd ziháljon az összes női mellkas! A katonai edzések megtették a hatásukat: a kisfiúból már egészen elfogadható külsejű, de még mindig etióp-szerű férfi vált, és végre-valahára képes uralkodni tulajdon légzésén. Jobb karját forradás csúfítja el, mely felhúzódik egészen a válláig – Rohadt nagyot zakóztam és betakaróztam a szögesdróttal, állítja, de ez minden bizonnyal hazugság −, melyet kínos pontossággal megvakar minden ötödik percben, aztán megszokott mozdulatként durva tincsei közé túr, hogy aztán megvakarja a tarkóját. Átlagos terepruháján kívül magánál tart civil öltözetként egy fehér inget egy egyszerű vászonnadrággal, melyet a bujtatók alatt szigorú lázadással köt meg egy bőr derékszíjjaj, és a lábát kopott bakancsba bujtatja, még akkor is, ha az időjárás mást követel meg.
Előtörténet: − Wie heisst du? − Ich heiße Hansel Amadeus Weilschmidt. − Wo wohnst du? − Ich wohne in Berlin. Elfojtott dühvel markolok rá a székem szétszabdalt karfájára. Az ajkam vértelen vonallá préselődött. A velem szemben ülő katona mögött törött lapú tükör, a tükörképem pedig vérszomjas tekintetű, szőke ifjút mutat, aki alig töltötte még be a huszonegyet. Kétségbeesetten próbálok kitalálni valamit, hogy miért nem sorolhatnak be engem, de nem jön hazugság a nyelvemre, és minden feltett kérdésre őszintén válaszolok, noha a belső énem sikoltozva tiltakozik ez ellen. Legszívesebben felpattannék, és a tulajdon székemmel verném agyon a toborzótisztet, de nagyon is jól tudom, hogy az nagy hanggal járna, és a kint őrködő katonák minden bizonnyal kibiztosított fegyverekkel, hatkilónyi elszántsággal rontanának be, hogy aztán szitává lyuggassanak. Élesen beszívom a levegőt, sokáig bent tartom, aztán egy gyakorlott dohányos sóhajával eresztem ki, majd megadóan leszegem a fejem. Nem szólok egy szót sem, miután végeztünk a felvétellel. Szótlanul kullogok ki a vonatállomásig, a legyőzöttek keserű szájízével fintorodom el, mikor felhangzik a füttyszó, és a vonat egyetlen hatalmas zökkenéssel megindul. Szívem szerint üvöltve zokognék, a szemem azonban száraz marad. Egyetlen könnycseppet sem tudok kipréselni magamból, a szívem mégis apró aszalt szilvává facsarodott, és úgy érzem, már nem is dobog. A gyomrom borsóméretűre zsugorodott, a lábam remeg, a kezem pedig két elszikkadt, vézna faágnak tűnik, amint megpróbálok megtámaszkodni, majd kapaszkodó híján a padlóra roskadok a vonaton. A világ reszket, lüktet, zümmög; nem hallom, ahogy valaki idegesen rám szól, és azt sem érzékelem különösebb élességgel, mikor durván megrázzák a vállam, aztán egy határozott mozdulattal felképelnek. Nem veszem észre, hogy kétségbeesetten nyöszörgök, a mellkasom űzött vadként zihál, és a szám kiszáradt a megerőltetéstől. Mintha zokognék is, könnyek nélküli, száraz felcsuklásokkal, de nem igazán tudom belőni.
Az ajtófélfába kapaszkodom, miközben anyám csak áll velem szemben, zokog, és a kötényét markolássza. Egy tapodtat sem hajlandó mozdulni, pedig szabad kezemmel kérlelően nyúlok felé, hogy megragadhassam a karját, de tisztában vagyok vele, hogy úgy rázna le magáról, mint egy pestises hajléktalant. Retteg a gondolattól, hogy hozzáérjen akár egy világháborús katonához is, mióta az apámból csupán egy érdemrend maradt, amit két héttel a halála után kaptunk meg. A hazáért halt meg, mondták. A hazáért, és büszke mosollyal az arcán esett el. Mindannyian tudtuk, hogy hazudnak, hogy igazából ez az egész háború csak meddő vállalkozás arra, hogy végre kiküszöböljük a csorbát, amit az elmúlt évszázadok folyamán szépen lassan kiterjesztettünk az országunk élén. Édesanyám egyre csak sír, de nem tesz azért semmit, hogy esetleg visszatartson. Üvöltök. − Nein! – ordítom, kétségbeesett, elvékonyodó, két oktávval feljebb ugró hangon, miközben felé kapok, és az ujjaim felszakítják a kötényét. – Nein, MUTTER! – Nem tehetek mást. Könyörgök, sírva kérlelem a toborzótisztet, hogy engedjen el, hogy hadd lehessek édesanyám mellett, aki már két éve siratja az édesapámat, a bátyám mellett, aki most üres tekintettel bámul rám, és az arcáról nem tudok leolvasni semmit, csupán sürgetést, hogy hagyd abba, Amadeus, és viseld el, hogy velem kell jönnöd, hogy a hazáért fel kell adnod az életed. És ne feledd: büszkeséggel kell, hogy eltöltsön téged ez a megmérettetés. Ez számodra megtiszteltetés. Nem tudok vele egyet érteni.
1940. Egy repülő felrobbant Franciaország fölött. Törmelékeket látok magam előtt, haldokló, sikoltozó embereket, de nagyon jól tudom, hogy ezeket a képeket csak a tudatom vetíti elém, miközben megpróbálok elaludni a sötétségben. Franciaországban vagyok én is, és nyíltan gyűlölhetem a Führert. Meddő csatába vitt minket, mi isszuk meg a levét mindannak a borzasztó hülyeségnek, amit ő kitalált magának. Neki köszönhetem azt, hogy alig huszonegy éves fejjel bekerültem a hadseregbe, de azt is, hogy besoroltak a Valkűrök közé. Büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen csapatban „játszhatok”, arra viszont nem, hogy ez az egész hatalmas veszélyt jelent ránk. Ha bárki megszökne tőlünk, az egyet jelentene a halálunkkal, de mint azt a mondás tartja: benne van a pakliban. Minden benne van a pakliban. Rémálmok kísértenek, és ha tehetem, minél tovább maradok ébren, hogy ezeket meggátolhassam. A kimerültségtől tántorgok, és a beteges karikák máris sötétre színezik fehér bőrömet. A bátyám hadifogoly. Fogalma sincs, hol vagyok, ahogy arról sem, egyáltalán élek-e, vagy pedig már meg is küldték az érdemrendet az anyámnak? A gyomrom ismét ugyanolyan borsóméretű, mint annak idején, mikor besoroztak, és a szám hasonlóan keserű, mint akkor. Most ülök. Ülök az ágy szélén, a térdemre könyökölök, az államat a két tenyerembe fektetem, és csak bámulok magam elé, lustán pislogva, néha felsóhajtva, hogy megbizonyosodjak róla: még ura vagyok önmagamnak, és nem kezdtem el újból pánikolni, mint pár évvel ezelőtt. A pánikolás a végzetemet jelentené.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Jaaaj szegény fiú! Hát nem valami kellemes az életed utolsó időszaka. Megértem, hogy gyűlölöd ezt az egészet, és szívesebben bújnál be otthon a takaród alá, de ha sikerrel jár a csapatod, akkor véget vethettek neki és... ki tudja neked még talán egy kis nyugalmat is adhat az, hogy itt ragadtál egy francia városban közel a déli határhoz. Tetszett az előtörténeted, nem volt túl hosszú, se rövid, olyan pont jó, izgalmas fajta, amit élmény olvasni. A pb választásod tökéletes, bírom Liamet a kis husky szemeivel. ^^ Foglalj pb-t, aztán akár bele is vághatsz a játékba, ééés majd lesd meg a valkűr karimat, mert őt már tuti ismered. ^^
A pb választásod tökéletes, bírom Liamet a kis husky szemeivel. ^^ Foglalj pb-t, aztán akár bele is vághatsz a játékba, ééés majd lesd meg a valkűr karimat, mert őt már tuti ismered. ^^