Kis patak

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-23, 12:13

Auguste & Avalon

♪ Happy birthday ♪
- Tudom, de... nem védheted meg mindentől. - tudom, hogy ezzel ő is tisztában van, ezért ez csak egy apró megjegyzés, nem is számít igazán, de akkor sem foghatja vissza az öccsét mindentől, egyszerűen nem lehet. Pont attól leszünk azok, akik, mert megtapasztaljuk az élet nehézségeit is, mert hibákat követünk el. Juliennek is kell és persze nekem is, mindenkinek. Ez már csak így megy, akármennyire is próbálnak az idősebbek és az okosabbak mindentől megvédeni mindent, mindentől egyszerűen nem lehet, hiába értem meg, hogy mennyire félti és hogy nem akarja elveszíteni. Én sem mondtam a bátyámnak, hogy ne menjen Párizsba, pedig tudtuk, hogy kockázattal jár és nem csak a bura miatt, pedig megtettem volna, szívesen könyörögtem volna, hogy inkább maradjon velem, de nem lett volna értelme és nem tettem volna ezzel jót, se neki, se nekem.
- Na erre a cselre még nem gondoltam. - mosolyodom el, hiába nem értek vele tökéletesen egyet. Akárhogy is nézzük azért a pasik mégis csak főleg az elején az egyszerűbbre vágynak, nem a bonyolultra és a megközelíthetetlenre, még ha különleges is. Tudom magamról, hogy nem vagyok kifejezetten egyszerű eset, nem hiába szenvedett velem már annyit Franco. Szeretnék én egy fokkal kellemesebben viszonyulni hozzá, akárkihez, de nem megy feltétlenül. Mások a barátok, más a család, velük nem gond, de a pasik... nem tudok csak egy nyafogós kis csaj lenni, akit mindentől meg kell védeni és ha farkas üvöltést hall az erdőből, akkor reszketve keres magának fedezéket. Én előkapom a pisztolyomat és simán megvédem magam, amit akárhogy is nézzük, de a legtöbben nem viselnek épp jól.
Akaratlanul is elnevetem magam erre a zsákos felvetésre. Még hogy zsákba dugni! Megrázom csak a fejem és nem szólok végül semmit. Igen, apa ha tehette volna akkor az egy szem lányát óvta volna mindentől, de azért idővel ő is rájött, hogy ez nem megoldás és így nem lehet csinálni. Élem én az életem akkor is, ha ő folyton aggódik és el tudom dönteni, hogy mikor akadok hibázni és mikor nem. Megy ez... lehet hogy nem mindig tökéletesen, de attól még úgy érzem, hogy megy és majd ha eljutok valami nagy szerelemig, akkor... az is beköszönt majd az életembe, addig meg minek hajkurásszam és illegessem magam a pasik előtt, hátha kiszemel magának az egyik. Az olyan... szánalmas.
- Tudom, hogy te bízol benne, vagy legalábbis próbálsz, de attól még másnak muszáj figyelni rá, mert Leon... veszélyes is lehet. - nem akarok én beleszólni az életébe és végképp nem akarom felülbírálni a döntéseit. Nincs jogom hozzá és tényleg nem ismerem az egész sztorit, ez tény és való. Nem is akarom kihúzni belőle, egyszerűen elfogadom, mint mindenki más, hogy Leon van és nem lehet vele mit kezdeni. Majd talán egyszer jobb lesz ez a helyzet, rendeződik, csak ebben reménykedhetek.
- Süthettél volna, hogy ne csak folyton az erdőben csámborogj. - mosolyodom el, aztán még egyszer úgy érzem, hogy muszáj megölelnem, átfonni a derekát, és pár pillanatra csak elbújni a mellkasának takarásában úgy minden elől. Akármennyire is erős vagyok és nagy lány, attól még... egyedül is vagyok és jól esik, hogy gondolt rám és hogy beszéltünk kicsit. Végül elengedem és csak megrázom a fejem. - Már annak is örülök, hogy beszéltünk kicsit, hazatalálok. - tudom, hogy van elég dolga és nem akarom feltartani, csak épp udvarias, mint mindig. Elköszönök hát, egy puszi még belefér, aztán intek és szépen indulok is haza, ahogy megígértem, jó kislány módjára.

//Én is köszönöm a lélekápolást Avalonnak! ^^ Szupi volt. Smile

//

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-22, 12:37

Avalon & Auguste

- Ez van Avalon, nem akarom, hogy osztályrésze legyen abban, miben nekem volt. – és ezalatt mindent értek. Tudom én, hogy elégé rövid pórázon próbálom őt tartani, természetesen sikertelenül, de azt szeretném, ha jobb ember lenne nálam, ha nem követné el azokat a hibákat, amiket én is elkövettem, mert azokból semmi jó nem származhat, ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg. Lehet, hogy úgy viselkedek, mintha az apja lennék, de akkor is megpróbálom őt távol tartani a bajtól, amennyire csak tudom. Nehéz, mert Juliennek lételeme a baj, és remekül ért ahhoz, hogy miként keveredjen zűrbe. Talán én hibázok, hogy azt hiszem megvédhetem őt, de bízom benne, hogy valahol azért engem is meglehet érteni. Ő az utolsó életben maradt rokonom. Bűn az ha vigyázni szeretnék rá? Nem akarok több embert elveszteni. Már a seregnél is túl sok bajtársamat láttam meghalni, aztán Isabelle-t, majd a szüleim is… Juliennel ez nem történhet meg, addig semmiféleképpen sem, amíg élek. Nem kenyerem az erőszak, de ha feltétlen muszáj, ha azokat fenyegetik, akik fontosak nekem, akkor bizony én is tudok meglehetősen agresszív és rossz ember lenni, még ha ezt nem is nézik ki belőlem. Nem is szeretném, hogy kinézzék, addig jó, amíg ilyennek látnak, és remélem, hogy soha nem kell megismerkedniük azzal az oldalammal, akit a végső elkeseredés szült Isabelle halála után.
- Szerintem csak bolond módon velük próbálja meg féltékennyé tenni a különleges lányokat. – mondom mosolyogva. Igazából nem is nagyon tudom. Régen nem igazán érdekelt engem az, hogy ki különleges és ki nem,a lényeg az volt, hogy szépek legyenek és kész. Aztán végül felnőttem, és mikor találkoztam Isabelle-lel, akkor jöttem rá arra, hogy minden addigi lány az életemben előfutára volt neki. Megértették velem, hogy semmit nem számít az, hogy hány nővel voltál, ha soha nem találod meg azt az egyet, aki nélkül képtelen lennél meglenni egy életen át. Nem az az igazi, akivel letudsz élni egy életet, hanem az, aki nélkül nem,és most, hogy meghalt, tisztában vagyok azzal, hogy szeretem. Eddig is tudtam, de most már kétségem sincsen felőle. Belle nem volt egy szent, sőt, ami azt illeti egy elégé rossz ember volt, én mégis vakon szerettem őt, mindennél jobban. Vajon szeretett engem valaha is? Vagy csak kihasznált volna? Nem tudom, és már soha nem is fogom megtudni, de talán nem is olyan fontos, hogy választ kapjak erre a kérdésre. Ami volt, az elmúlt, és bármennyire is akarom, nem tudom már visszacsinálni a megtörténteket. Meghalt, az én hibámból, és emiatt egy életen keresztül fog mardosni a bűntudat.
- Igen, addig semmi gond, míg nem akarlak egy zárkába dugni. – mondom vele együtt mosolyogva. Azt azért nem szívesen tenném, bár talán az apja simán megtette volna, hogy beadja apácának,csak mert félti a lányát. Nem tudok azért olyan sokat Avalon magánéletéről, de abban biztos vagyok, hogy még nem volt senki igazán fontos az életében, aki miatt úgy kéne éreznie, hogy szerelmes. Ez csak megérzés, az ösztönöm súgja, és könnyedén meglehet, hogy tévedek és becsapom saját magamat, de most kivételesen annyira nem érdekel. Ez Avalon élete, a szíve joga úgy leélni, ahogy akarja. Ha nem akar szerelmet, hát akkor az az ő dolga, én nem szólhatok bele, semmi jogom hozzá.
[color=#669966[- Leont és engem összeköt a múlt, és akármit is hiszel róla, akármilyen ember is most, ott van még azért benne valahol az az ember, akit testvéremként szerettem.[/color] – hiszem, hogy valahol, nagyon mélyen ott munkál benne az az ember, akiért akár az életemet is képes lettem volna feláldozni. Nem várom, hogy megértse Avalon, mert ha nem ismeri a történetet, akkor még csak esélye sincsen rá, és én most nem szívesen beszélnék arról, hogy miként fordított minket egymás ellen a nő, akit mindketten szerettünk.
- Akartam, de minden cukrász be van zárva. – mondom mosolyogva, ahogy lassan feltápászkodom a földről, magamhoz véve az íjamat. Jól gondolja, már kezd esteledni, haza kell mennie, nekem pedig tennem kell arról, hogy ez az erdő továbbra is békés maradjon. – Örülök, hogy rád találtam Avalon, és még egyszer boldog születésnapot! – mondom egy kedves mosoly kíséretében. – Esetleg hazakísérjelek? – ha igen, hát akkor hazaviszem őt biztonságban, ha nem, akkor pedig itt szétválnak útjaink. Bízok benne, ügyes lány, tud vigyázni magára.

// Köszönöm a játékot, szuper volt Smile

//

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-21, 19:31

Auguste & Avalon

♪ Talk you down ♪
- Úgy teszel, mintha minimum az apja lennél és nem a bátyja. - mosolyodom el. Értem én persze, hogy mit szeretne, de az sem jó, ha egy fiatalabb testvért folyton mindentől óvnak. Én már csak tudom... tapasztaltam ezt épp eleget, hiszen van egy féltő bátyám, aki még azt se nagyon akarta engedni, hogy eljöjjek az első gyűlésre. Elég sokáig rágtam a fülét mire végre nagy nehezen belement, hogy nem lesz ettől még semmi bajom sem. És ugye hogy igazam lett? Nincs bajom, nem lett és nem is lesz e miatt, sőt bekerültem egy jó társaságba és jól érezhetem magam közöttük és most hogy nincs itt velem senki, végre van társaságom. Szerintem ez azért elég sokat számít, és ha nem engedett volna el, ha nem mehetek vele, akkor most otthon gubbasztanék és csak az a pár barát maradt volna, nem pedig egy egész ellenállás a hátam mögött, vagy inkább mellettem. Julien pedig szerintem tud vigyázni magára, de persze érthető, ha Auguste azért még igyekszik pluszban vigyázni is rá.
- Pedig én azt hittem, hogy a többség az átlagos csinos lányokra figyel fel, szóval most megleptél. - bököm szórakozottan oldalba, de persze tudhatja, hogy viccelek csak és hogy igazából fontos nekem, hogy mit mond és gondol. Én sem akarok nagyot csalódni és persze nem is engedek csak úgy magamhoz közel valakit. Ezt már bizonyítottam, hiszen tizenhét vagyok és eddig még nem nagyon volt senkim sem, egyszerűen csak élem az életem és nem keresek se szerelmet, se semmit. Igazából a legtöbb srác nem is tekint rám úgy... mert nem vagyok annyira lányos, ezért is lep meg, hogy szerinte az efféle különlegesség vonzhat bárkit is. Én aztán nem vagyok se túl könnyen kordában tartható, se jól nevelt és még csak szoknyát se nagyon hordok, mert rendkívül nehéz lenne rám erőltetni.
- Biztosra, persze, világos. Addig jó, amíg nem akarsz mondjuk bezárni valahova igaz? - mosoly szalad végig az arcomon, főleg amikor átkarolja pár pillanatra a vállam. Igen, tényleg örülök neki, hogy itt van, örülök, hogy segített nem elfelejteni a születésnapomat. Jól esik, hogy figyel rám, mert persze kár lenne tagadni, hogy rossz egyedül apa és a bátyám nélkül, de úgy, hogy vannak mellettem számomra fontos emberek, így azért jóval egyszerűbb. Arra viszont már elhúzom a szám, amikor válaszol. Na épp ez az! Ő nem tartja be a szabályait, pedig elvileg úgy lenne a fair, még sem teszi meg, így hát marad az, hogy rá is valamelyest oda kell figyelni, legalább egy kicsit.
- Szóval a szabályok rád nem vonatkoznak... sejtettem, de azért annak nem örülök, hogy épp Leonnal. - halkan sóhajtok egyet. Igen, ez nem valami lelkesítő, mert Leon veszélyes... nekem legalábbis annak tűnik. Az a tipikus valaki, aki felettébb labilis, akinél nem tudod, hogy mikor sülhet el valami rosszul,vagy mikor pattan el benne valami és akkor... bámm, fogalmunk sincs, hogy mi lesz akkor, de félő, hogy nagyon nem jó. Persze arról nem tudok semmit, hogy talán valaki miatt van esély rá, hogy Leon nem lesz továbbra is időzített bomba. Mindenesetre lassan feltápászkodom. - Azért igazán hozhattál volna tortát. - jegyzem meg, de persze a mosolyomból látszik, hogy nem gondolom komolyan. Sötétedik, azt hiszem lassan ideje hazamennem, neki pedig... hát ha jól sejtem áthágni a saját szabályait és egyedül rosszban, vagy épp jóban sántikálni.

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-20, 14:21

Avalon & Auguste

- Dehogynem, és meg is értem őt, csak tudod azt szeretném, ha jobb ember lenne nálam. – tudom én, hogy hagynom kéne őt tombolni és bajba keveredni, de jól tudom, hogy az ilyen élet semmi jóval nem kecsegtet, és csak annyit érsz vele, hogy mikor eljön a nagy pillanat, és a nagy Ő, akkor majd abban a bizonyos pillanatban rosszul fogsz dönteni, mert nem tudod, hogy mekkora áldás is neked az, aki szeret, akit mindennél jobban szerethetsz. Nem akarom, hogy az én sorsomra jusson, hogy ő is elveszítse ezt a bizonyos embert. Szeretném, ha nem kéne attól tartania, hogy a legjobb barátja mikor döf kést a hátába, egyszerűen én csak… jobb életet szeretnék neki, mint amit nekem adott a sors. Tudom, hogy a testvéri köteléken kívül nincs jogom prédikálni neki, és tudom, hogy úgy érzi neki is joga megtenni azt, amit én is megtettem, de pont ezért az a dolgom, hogy visszafogjam, nem? Én vagyok a bölcs, ő pedig a lázadó, akit meg kell zabolázni, még ha ez lehetetlen küldetésnek is ígérkezik. Tudom, hogy Avalon szemében ez nem valami szép dolog tőlem, de talán engem is meglehet érteni. Ő az egyetlen életben maradt rokonom, ő áll legközelebb hozzám, még akkor is, ha néha úgy érzem, hogy kilométernyi távolságok vannak köztünk. Nem akarom őt elveszteni, valami hülyesége miatt, mert éppen elég volt nekem ennyi vesztesség és döbbenet az életembe. Már Séra felbukkanása is elég érzékenyen érintet, hát még ha Juliennel történne valami... meglehet érteni engem is, nem?
- Én csak azt szeretném, hogy boldog legyél, és igyekszem kiszűrni a kétes alakokat, akik megpróbálnak közel kerülni hozzád. Figyelned kell, a különleges lányok kellenek mindenkinek. – a különleges lányok vonzanak mindenkit. Leont és engemet is ez vonzott igazán Isabelle-hez. Gyönyörű volt, de volt egy kisugárzása, ami megfogott és miután beszéltél vele… tudtad, hogy különleges, érezted, hogy ő más, mint a többi lány, és már az első pillanattól belé voltam habarodva. Követtem volna őt a világ végére is, ha kell, de a halálba… talán egyszer majd együtt lehetünk ott is, de addig nem, amíg nem végezem itt, az életben. Tudom én, hogy Leon gyűlöl, amiért meghalt, mert miatta vesztettük el őt, de néha hajlamos megfeledkezni arról, hogy ez nem csak neki fáj, hogy én is éppoly szerettem Isabelle-t, ahogy ő, és én is mindent megtennék azért, hogy életben tudhassam, de… de meghalt, és hiába jött Séra, aki ugyanúgy néz ki, ő nem Isabelle, és soha nem is szabad azzá lennie. Isabelle amilyen különleges nő volt, annyira volt gonosz is. Fogalmam sincs, hogy miért szerettem és szeretem őt ennyire, ha egyszer tényleg csak úgy néz ki, hogy kihasznált engem.
- Bocsánat, csak tudod, inkább biztosra megyek. – átkarolom a vállát, ahogy hozzám bújik. Ez csak egy ölelés, semmi több, számomra Avalon olyan, mintha a húgom lenne, nem tekintettem rá soha másként, és nem is valószínű, hogy fogok. Szép lány, nem arról van szó. Én csak idős vagyok már hozzá, és szerelmes is vagyok egy halott nőbe, pluszban mindig is úgy tekintettem rá, mint a testvéremre, a húgomra, soha nem tudnék rá más szemmel nézni. – Többnyire. Azért nem minden ilyen egyszerű, vannak dolgok, amiket nekem kell elintéznem egyedül, vagy épp Leonnal. – Leon azért nem az segítőtárs, akit a legszívesebben kívánnék magamnak, elvégre a halálomat akarja, de Isabelle a mi ügyünk, csak ránk tartozik, meg ugye Séra-ra. Az ellenállás ügyeit is legtöbbször egyedül intézem, mert nem szeretek másokat bajba keverni. Más dolog szabályokat hozni, és betartani, ez a nagy gond.

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-18, 18:49

Auguste & Avalon

♪ Strong ♪
Tudom én, hogy kockázatos sztori lehetett, hogy talán épp hogy csak megúszta, de attól még igenis vicces róla ilyen sztorit hallani. Egyszerűen csak nehéz elképzelni arról a mindig komoly Augusteról, akit én ismerek, hogy ilyen balhékban benne volt, lányokat rontott meg, és hogy ilyen kis galád természet volt. Persze Julien mondott már olyasmit nem is egyszer, hogy a bátyját sem kellett régen félteni, de valahogy akkor sem tudtam elképzelni. - Persze, az öcséd, de megértheted, hogy ő is most akarja kiélni magát, ha már te is megtetted nem? - úgy tűnik, hogy Auguste is elég szépen kereste a baj, úgy fest, hogy ez a tulajdonság már csak így családban marad, vagy öröklődik, vagy tudom is én. Persze védenie kell, meg ha már ő az idősebb és a tapasztaltabb, akkor mondja is meg a frankót és próbálja meg visszafogni, de legalább érthető, ha az öccse végül nem nagyon hallgat rá, vagy legalábbis az esetek nagy részében nem. - Mert ilyen éles eszem van! - együtt nevetünk, és határtalanul örülök neki, hogy megtalált és... talán egy kicsit tényleg még szülinapi hangulatba is hoz ezzel a kis aprósággal. Csal hogy beszélget velem egy kicsit és nem egyedül töltöm el a napot. Igazából nem is kell több, nem kell nagy ünneplés, nem kell semmi több, jól esik az, hogy kicsit beszélgetünk, nevetünk, mintha semmi baj sem lenne, mintha a világ körülöttünk nem akarna minden áron káoszba fulladni. Egyszerűen csak... el lehet felejteni kicsit mindent.
Aztán csak elmosolyodom és bólintok. Igen, különleges is leszek és maradok. Nem akarok változni, nem is fogok senki kedvéért, mert jó nekem így, és nem hiszem, hogy bárki miatt is változtatnom kellene, nem is tudnék. Szerintem rémesen állna nekem, ha azon nyafognék, hogy letörött a körmöm, vagy nem mernék felkapni egy puskát, hogy odapirítsak valakinek, aki hívatlanul lép be a birtokunkra teszem azt. Szeretek így élni, és örülök neki, hogy apu és a bátyám sok mindenre megtanított. Soha sem voltam féltékeny más lányokra, akik folyton szoknyában járnak, akik követik a párizsi divat minden változását, akik kellemes kelméket viselnek, és ezért persze folyton loholnak a pasik a nyomukban. Nem érdekel, én nem vágyom erre, én szívesen megyek el vadászni majd azzal, aki el tud fogadni olyannak, amilyen vagyok. Vagy én vadászom... ő meg majd főz, miért ne? Miért kell mindenkinek azt tenni, amit a társadalom elvár tőle?
- Hát ha én lennék valami pasas helyében tuti, hogy be lennék tojva miattad és nem mernék ártani magamnak. - mosolyodom el. Nem is tudom, nem veszem én zokon ezt a féltés dolgot. Jól esik, tudom, hogy a bátyám kérte rá, hogy figyeljen oda rám, de örülök neki, mert jó érzés és kész. Persze attól még komoly helyzetben nem érintene jól, ha elmaradna mellőlem valakit, vagy ha komolyan ráijesztene mondjuk egy lehetséges pasira, aki azért mellette nem tökéletes, de amíg ilyen nem történik, addig nincs gond.
- Jól van... le ne harapd már előre a fejem azért, amit nem is követtem el. - elmosolyodom és kicsit közelebb ülve ölelem át a derekát, hogy egy pillanatra odabújjak. Nincs ebben semmi, Auguste tényleg olyan, mintha csak a bátyám lenne, mint mindenki apukája, sosem tekintettem rá máshogyan és tudom, hogy ő sem rám, nincs hát semmi egy rövid ölelésben. - De ugye te is betartod a saját szabályaidat? - pillantok rá, miután eleresztettem. Nagyon remélem, mert ha mi ne tegyünk semmit a saját szakállunkra, akkor hát ő sem, ennyi.

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-17, 16:43

Avalon & Auguste

- Csak túlzásba ne ess! – igen, tudom, hogy szavam sem lehet, elvégre én játszottam közben abban, hogy mesélni kényszerüljek neki arról milyen is voltam az ő korában. Nem hiszem, hogy követné a példámat, mert azért ő jóval másabb, mint én voltam, de nem valami megnyugtató dolog az, hogy beszélnem kell neki erről, de ha ez a kívánsága, hát akkor mesélek én neki, estig tudnánk erről beszélgetni. Számítok arra, hogy végül elkezd majd nevetni, mert utólag már én is csak nevetek rajta, de azért akkoriban ez nem volt olyan vicces, szó szerint az életemért futottam, és annyira fáradt még talán soha nem voltam, mikor végre abbahagyta az üldözésemet a rendőrfőnök. – Ő a kisöcsém, ez a dolgom, nem? És amúgy is ismered Julient, a mestersége a bajkeverés. – rázom meg mosolyogva a fejemet. Tudom én, hogy nem szép dolog, hogy próbálom visszafogni őt, de nem szeretném, ha elkövetné azokat a buta hibákat, amiket én. Egyszerűen csak azt szeretném, ha jobb emberré válna, mint én, és ha emiatt vissza kell őt fognom, hát akkor megpróbálom, de nehéz, mert Julien találékony egy gyerek, és mindig elő tud valami újat húzni a cilinderből. – Akkor rendben, látom sikerült leszűrni a történet tanulságát! – én sem tudom megállni, hogy ne kezdjek el nevetni. Tudom én, hogy nem valami könnyű elképzelni rólam, hogy régen ilyen voltam, de… de ilyen voltam. Szerettem fűzni a nőket, és sikeresen is tettem ezt, illetve ha volt valami jó kis balhé, akkor abban rendszerint ott voltam. Azonban jött a sereg és ott meg kellett komolyodni, de… de nem akkor lettem ilyen. Isabelle halála volt a választó pont, aztán mikor az ellenállás élére álltam. Nem engedhetem meg magamnak a komolytalanságot, egy ilyen komoly helyzetben. Az emberek számítanak rám, néhányuk fel is néz rám, és tőlem várja a megoldást mindenre, én pedig próbálok megfelelni az elvárásaiknak, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel.
- Nem is jó az, legyél csak különleges. – mondom mosolyogva. Örülök annak, hogy Avalon olyan, amilyen. Nem szeretem az olyan nőket, akik finnyásak mindenre, és ha baj történik, máris rohannak az első férfi mögé, akitől a megváltást remélik. Gondolom azért az is közrejátszott Avalon ilyenné válásában, hogy szegénynek anya nélkül kellett felnőnie, így a bátyja és az apja mellett nem csoda, hogy inkább fiúsabb lány lett belőle, de pontosan így jó, ahogy van. Még egy olyan lány aligha van, mint ő, de legalábbis nagyon kevés, és remélhetőleg egy hozzá hasonlóan különleges srácot talál majd magának. A lényeg, hogy ő jól érezze majd magát mellette.
- Pontosan. Megmutatnám neki az íjamat, a fegyvereinket, és megmutatnám neki miként is vadászom le azokat, akik nem viselkednek úgy, ahogy az elvárható lenne. – a szavaimból persze süt az, hogy nem gondolom komolyan a dolgot, hiszen ezért megölni bárkit is embertelenség lenne, de az biztos, hogy jó néhány csontját eltörném annak, aki bántani merné Avalont. Megígértem a bátyának, hogy vigyázok rá, és megpróbálom távol tartani azokat tőle, akikkel semmi értelme összeszűrnie a levet. Persze én ezt nem tudhatom, de attól még… attól még megígértem és kész. Az ígéret pedig fontos dolog a számomra, mindig tartom a szavamat.
- Eszedbe se jusson! Már Adeline-nel egyszer elbeszélgettem erről. Egy csapat vagyunk, nem nyomozgatunk a saját szakállunkra. Ha nyomozgatni akarok akkor szóljatok és segítünk, de olyan nincsen, hogy egyedül vágjatok ennek neki, rendben? – érzékelem én azt, hogy viccnek szánta a dolgot, de azért nem árt, ha ezt elmondom neki. Nem védhetem meg őt mindentől, de azért… azért megpróbálhatom, nem?

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-17, 11:25

Auguste & Avalon

♪ Stronger ♪
- Én csak megfogadom a tanácsodat, már az is baj? Tizenhét lettem, ki kell élvezni nem? - szélesen elmosolyodom. Tényleg ő akarta, szóval egy árva szava sem lehet, és amúgy is kíváncsi vagyok. Most legalább egy kicsivel többet tudok meg róla és ennek felettébb örülök. Ráérek még azon törni a fejem, hogy én mit kezdek majd a magam tizenhét évével. Nem hiszem, hogy túlságosan nagy heccekben lennék benne és biztos, hogy nem fogok senkit sem megrontani, ez tuti. Nem tehetek róla, de a sztorija végén elnevetem magam, mert ez azért mégis csak... vicces lehetett. - Szóval épp olyan rossz voltál, mint Julien, őt pedig mégis folyton próbálod megnevelni. - kész, nem tudom abbahagyni a nevetést, vagy legalábbis csak nehezen. Végül ünnepélyesen felemelem a kezem az egyiket a levegőbe, a másikat a szívem fölé helyezem. - Ígérem nem fogok megrontani senkit! - azért tényleg nehéz elképzelni a komoly Augusteról, hogy ilyen nagy nőcsábász volt régen és hogy ilyen balhékban volt benne és hogy üldözte a rendőrfőkapitány, de hát... mindenki változik és azóta sok év telt el, no meg gondolom jó sok minden történt vele nem utolsó sorban. Jó eséllyel ez utóbbi hatott rá jobban, az események, amik formálták az életét és a jellemét, nem csak az idő. Vannak, akik idősebb korukban is ugyanolyanok maradnak, mint fiatalon, sose nőnek fel, de ő nem teheti ezt meg, hiszen sokan néznek fel rá, sokaknak fontos a véleménye, vagy hogy mikor mit tesz.
- Lehet, de... nem is szeretek unalmasan átlagos lenni. -rántom meg a vállam egy félmosollyal. Igaza van persze, a francia nők között rengeteg dáma van, akik szeretik a divatot, akik figyelnek arra, hogy mindig megfelelő legyen a kinézetük. Én sosem voltam ilyen, de nem is várható el, hiszen anya nélkül nőttem fel, ilyen esetben ez valahol várható, de legalább nem vagyok az a típus, akit mindentől meg kell védeni, mert ha jön egy rosszabb esemény, akkor csak sikítva bujkál és várja, hogy valaki mentse meg. Engem nem kell megmenteni, én meg tudom védeni magam, nem hiszem, hogy ez olyan rossz, maximum lehetnek olyan férfiak, akik nem viselik jól, de szerintem apa örül, hogy nem úgy hagyott itt, hogy csak otthon reszketek egyedül és nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki mondjuk betör hozzánk.
- Szóval a bátyám helyett is elmondanád neki, hogy mennyire tudsz neki ártani, ha bántani mert? - mosolyodom el. Hiába no, kár lenne tagadni, hogy azért jól esik ez, még ha persze a dacos lány legszívesebben visszavágna, hogy aki árt nekem, annak én is nagyon csúnyán tudok ám ártani, de persze nem volt még példa rá, hogy teszem azt valaki a szívemet törte volna össze, nem tudhatom előre, hogy ilyen esetben pontosan hogyan reagálnék. Talán addig jó, amíg erről nem sok fogalmam van. A szavaira csak bólogatok. Igen, szerintem is utána kell járni, talán megkereshetném Francot, talán elkérhetném azt a noteszt... nem is tudom.
- Nem, nem nyomoztam, bár most, hogy mondod... - szélesen elmosolyodom és kicsit még oldalba is bököm. Viccelek persze, nem kezdek bele valami önálló nyomozásba, bár meg nem ígérhetem, hogy soha semmiképp sem, de... azért tényleg igyekszem ám vigyázni magamra.

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-16, 15:51

Avalon & Auguste

- Hé, ez egy nagyon gonosz húzás volt! – mondom mosolyogva és még rosszállóan meg is csóválom hozzá a fejemet. – Olyan helyekre jártam, ahová neked tilos betenned a lábad, és annyit ittam, amennyit neked soha életedben nem szabad! – mondom játékos szigorral, amibe azért vegyül egy kis komolyság, hiszen… hiszen tényleg nem szeretném még véletlenül sem bátorítani őr arra, hogy kövesse a példámat. – Nem mindig voltam ilyen karót nyelt, a te korodban többet voltam a rendőrség zárkáiban, mint otthon a családdal. Ami azt illeti még az előző rendőrfőnök pisztollyal kergetett ki a városból és pár centin múlott, hogy nem lőtt le, amiért megrontottam a lányát… és aztán a másik lányát, meg annak a barátnőjét. – mondom mosolyogva. Tökéletesen él bennem az emlék. Talán Anna-nak hívták a lányt, és éppen elvolt foglalva velem, mikor benyitott az apja. Volt aztán ott kiabálás és szitokáradat, de én okosan gyorsan felkaptam magamra egy nadrágot és stílusosan távoztam is az ablakon, mielőtt még a drágalátos rendőrfőnök odaért volna a pisztolyával. Persze egyből utánam jött és alig tudtam őt lerázni. Egyrészt mert részeg voltam, másrészről meg fáradt, úgyhogy elég kevesen múlt, hogy ne kapjon el, de végül sikerült meglógnom, bár egészen a város határán kívülre üldözött engem, ott aztán már csak a fegyverét durrogtatta, és nem sokon múlt, hogy majdnem engem is eltalált vele. Mondanom sem kell, hogy nem volt egy nagy élmény újra találkozni vele, mikor bevittek a rendőrök rendbontásért. A másik lánya meg annak a legjobb barátnője pedig már csak olaj volt a tűzre. – Szerencsére nyugdíjba vonult már, bár én kedveltem a fickót, annak ellenére, hogy legszívesebben megölt volna. – még mindig mosolyogva rántok egy aprót a vállamon. Rég volt, bár szerintem erről a volt rendőrfőnök nem így nyilatkozna, neki a történtek elég elevenen beleégtek az emlékezetébe. Háromszor is. Volt, hogy a rendőröknek kellett visszafogni, hogy ne essen nekem, de… de magának köszönheti. Bevitt egy kihallgató terembe, és azt mondta, hogy tudni akar mindent. Én meg elmeséltem neki, nem tehetek róla, hogy teljesen elvesztette a fejét… na jó, tehetek róla, de akkor fiatal és bolond voltam, nem gondolkodtam valami ésszerűen. Akkor nőttem fel igazán, mikor a seregbe kerültem. Ott megkomolyodtam, de közel sem voltam annyira komoly, mint most vagyok. Isabelle halála volt az, ami megacélozott engem, és rádöbbentett arra, hogy nem mehet ez így tovább, változtatnom kell. Kicsapongó életet éltem, de Isabelle… ő egy pillanat alatt rabul ejtett és nem tudtam már más nőre nézni rajta kívül. Volt egy… kisugárzása, ami figyelmen kívül hagyhatatlan volt, könnyedén játszadozott a férfiakkal, azok pedig könnyedén szerettek belé, és én is elkövettem ezt a hibát. Azonban kiszeretni belőle, és elfelejteni… azt lehetetlen, számomra legalábbis az.
- Bizony, ennél jobban nem is lehet elmondani, de nem is minden francia ilyen, hanem inkább te vagy ilyen, nem? – nincs a hangomban semmi él, arcomon fülig érő mosoly. A franciák valóban elég büszke nép,magason hordják az orrukat, és kiállnak az igazukért… a legtöbben, vannak akik azonban inkább elbújnak mások mögé. Avalon azonban nem egy átlagos francia lány,ő nem olyan nevelést kapott, mint a többi francia lány. Ő tud vadászni, megtudja magát védeni, és érettebb a koránál, sokkal érettebb. Emellett azonban ahogy hallottam másoktól tud főzni is, és ha úgy hozza a sors, akkor a házimunkát is képes elvégezni, tehát… tehát összességében azt hiszem nyugodtan lehetne rá mondani, hogy egy igazi kis polihisztor. Nagyszerű családja volt, bár az apját nem ismertem, de csakis jót hallottam róla, a bátyját pedig ugye személyesen ismertem, és első kézből származó információm van arról, hogy jó ember, és bármit megtenne a kishúgáért. Most pedig az apja a fronton, a testvére pedig Párizsban. Az én szüleim meghaltak, de nekem itt van még Julien, bár ő nem nagyon kér belőlem, próbálja a felnőttet játszani, azt hiszi, hogy a korral komolyodhat valaki, azonban ez nem igaz. Nem lesz senki sem komolyabb attól, ha öregszik. A történések alakítanak minket, így azok is nevelik belénk a komolyságot. Ahogy velem is tette azt Isabelle halála, ezt viszont nem kívánom az öcsémnek, nem kívánom senkinek se.
- Eszembe se jutott! Épp ellenkezőleg, én örülnék neki, ha lenne valakid, persze csak mielőtt alaposan elbeszélgettem vele. – és persze az sem árt, ha megmutatom neki, hogy milyen könnyedén is lehet embert ölni egy íjjal. Persze, ez nem komoly, csak az a része, hogy jó lenne, ha Avalon mellett lenne valami normális srác. Nem mondom, hogy nem félteném, és nem néznék rá a fiú körmére, de Avalon nem lenne egyedül, és ez fontos lenne számomra, és számára is.
- Nem tudom, szerintem túlságosan is nagyszabású ez az egész, hogy ember műve legyen. Éppen ezért nem csak utána kéne, hanem utána is kell járni! – mondom egy aprót bólintva, hogy megerősítsem saját magam, majd Avalonra pillantok játékos gyanakvással, amibe azért keveredik aggodalom. – De ugye te nem kezdtél semmiféle magánnyomozásba? – Adeline-nel egyszer már megbeszéltem, hogy ez nem így működik. Egy csapat vagyunk, az egyikünk szüksége mindenki szüksége, így ha nyomozni akar, hát rendben, de semmiképpen sem egyedül, szóljon nekem, vagy akárki másnak, segítünk. A család mindig segít, nem?

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-16, 13:09

Auguste & Avalon

♪ Little white lies ♪
- Héj, nem ér elharapni a mondatokat, szóval miket csináltál tizenhét évesen? - most már kíváncsi vagyok. Amúgy se hiszem, hogy az ember azért tenne dolgokat, mert más is megtette, sőt talán van ami intő példa is lehet egy fiatalabb számára. Nem is tudom, tényleg érdekel, hogy milyen volt a nem ennyire komoly és felnőtt Auguste. Talán olyan volt, mint az öccse, akit most mindentől véd és próbál visszatartani? Nehéz lenne eltüntetni az arcomról a kíváncsiság, tényleg szívesen hallanék róla egy-két szaftos sztorit. Biztosan volt, biztosan csinált ő is hülye dolgokat kölyökként, és nem hiszem, hogy a bátyám haragudna, hogy elmeséljen ezek közül párat. - Azt kérem születésnapomra, hogy mesélj, na? - ennek nem lehet ellentmondani nem? Ez most az adu, ha már annyira akarta, hogy úgy álljak ehhez a napokhoz, hogy ma van a születésnapom, hát akkor úgy fogok. Ma van, akkor az legyen, amit én szeretnék, én pedig szeretnék sztorikat hallani róla, sok olyat, amin nevetni lehet, amiken jót szórakozom, amikben egy kicsit elfelejthetem, hogy jól gondolja, az én fiatalságom más. Én ebben élek, feszültségben és, hogy ki tudja mikor érnek el minket nyíltan is a harcok. Nem tagadhatja meg tőlem a lehetőséget, hogy kicsit elfelejtsem ezt. És tényleg nem haragszom rá a miatt, hogy nincs most itt a bátyám, szerintem nem is lehetett volna visszatartani, hogy elmenjen. Szeretett volna már rég valamilyen fontos feladatot, azóta pedig, hogy apa elment harcolni csak még inkább, hogy ő is megmutassa, hogy ér valamit, hogy ő is megmutassa, hogy letehet olyat az asztalra, ami miatt majd felnéznek rá. Valami fontosat akart tenni és ez biztos, hogy az lesz. Nem lett volna jó megtagadni tőle, soha senkitől sem szabad megtagadni a vágyait, mert... mert egyszerűen csak nem.
- Öntudatos igen és olasz... valami olyat magyarázott, hogy náluk a ők nem ilyenek. Hát... én meg teszek rá, hogy milyenek az oldasz nők, én francia vagyok és mi kiállunk magunkért nem igaz? - nem vagyok az a visszafogott típus és soha nem is leszek. Két férfivel nőttem fel, vagy legalábbis az apámmal és a bátyámmal és elég sokat voltam fiúk között, hogy ne legyek az a tipikus nő. Nem is érdekelne ez, így is megcsinálom, amit kell, elvégzem a házimunkát, jól főzök, de nem bűn az, ha mellette el is tudom ejteni a vacsinak valót nem? Én így érzem jó magam, csak az a pasas ezt nem tudta olyan könnyen elfogadni. - Kösz Auguste! - mosolyodom el. Büszke rám, én pedig ennek örülök, nem is kicsit. Apa nem véletlenül mutatott meg olyan sok mindent nekem, talán a lelke mélyén mindig is tudta, hogy lesz majd olyan időszak, amikor meg kell tudnom védeni magam és ez eljött, talán előbb, mint hitte. Nem védhetnek meg folyton mások, nekem is tennem kell azért, hogy ne essen bajom és tudok is tenni érte.
- Csak... csak ne kezdj el nekem prédikálni majd valami olyasmiről, hogy a pasik csak azt akarják, meg minden oké? - érzem én, hogy ez van a sóhaja mögött. Már nem vagyok kislány, már közelebb vagyok a felnőtthöz és el tudom dönteni azt, hogy ki az, aki érdekel és ki nem, bár ezt persze a bátyám sem értette meg soha. Emlékszem talán egy éve volt, hogy szó szerint az ablakon hajította ki Leonardot, csak mert beugrott hozzám valamikor hajnal kettőkor és egy kicsit többet ivott, mint kellett volna. Hiába magyaráztam neki, hogy meg tudtam volna oldani a helyzetet és nem hagytam volna hogy rám másszon, vagy akármi. Ő csak hajtogatta, hogy ez az ő dolga, mert a bátyám. Azt hiszem érthető, ha ezek után Leonard még csak a házunk közelébe se mert jönni legalább egy hónapig, főleg miután távozás közben még sikerül rendesen telehánynia a rózsakertet is.
- És szerinted mit jelent pontosan ez az egész? Nem mondanak róla túl sokat, vagy inkább semmit persze, de... szerinted utána kéne járni jobban is a dolgoknak? - már hallom a választ, hogy igen, de nem nekem kell ezzel foglalkozni és persze, hogy már a nyelvem hegyén is van az előre kidolgozott válasz, hogy miért van nekem is közöm hozzá. Itt élek én is!

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-15, 15:35

Avalon & Auguste

- Igen, ez nagydolog, én tizenhét évesen… - egy pillanatra megakadok és elmosolyosodok. - … nem, ezt nem szabadna elmesélnem neked, ugye? – elvégre nem hinném, hogy a bátyja annyira értékelné, ha arra ösztönözném őt, hogy legyen minél szabadabb, hibázzon minél többet, mert nem baj… de sajnos baj, mert egy ilyen világban nem lehet hibázni, ez a világ egyszerűen nem való a gyerekeknek és a fiataloknak, mert elveszi tőlük ezeken éveiket, nem hagyja őket rendesen felnőni. Nekem megadott a rendes gyerekkor, nem fiatal voltam még mikor a háború zajlott, 9 éves lehettem mikor véget ért, és ilyen fiatalon nem éreztem meg a háborút, főleg azért mert nem is nagyon foglalkoztak vele a szüleim, így engem se érintet. Ezen kívül azonban nekem rendes, sőt, szép gyerekkorom volt, amit nagyon is tudtam élvezni. Sokkal szabadabb és felelőtlenebb lehettem, mint Avalon, és sajnálom emiatt. Ezek a kísérletezgetés évei, ekkor alakul ki az ember személyisége, ekkor jön rá arra, hogy mi is érdekli őt igazán, ilyenkor kell hibáznia, hogy tapasztalatot szerezhessen és ezáltal elkerülhesse a jövő hibáit.
- Mégiscsak a bátyád, de azért…köszönöm, kedves tőled, hogy ezt mondod. – hálás vagyok neki, amiért nem haragszik rám a döntés miatt, hiszen az én számat hagyta el a parancs, én utasítottam a bátyját, hogy menjen Párizsba és vegye fel a kapcsolatot az ottani ellenállással. Jól tudom, hogy az érzelmeim nem szólhatnának bele a kötelességembe, de attól még kellően rosszul érzem magam mindig, ha valakinek családja van, mert… mert nem akarom, hogy elveszítse őket. Nem szeretném, ha mások is átélnék azt, amit én, nem szeretném, ha megtapasztalnák, hogy milyen érzés, mikor az életük, és benne minden, amit szerettek, egy pillanat alatt szertefoszlik és nem marad számukra semmi más, csak a fojtogató bűntudat. Felelősnek érzem magamat minden emberemért, és ezáltal elfogadom a tényt, hogy az én lelkemen szárad, ha bajuk esik, vagy meghalnak. Nekem kell elmennem a családhoz és elmondanom, hogy sajnálom és számíthatnak a támogatásunkra, de… de ilyenkor a szavak mit sem érnek, süket fülekre találnak, mit a vesztesség fájdalma süketít meg. Én szerveztem be őket, és noha tudják, hogy mit vállalnak, az életükért is én vagyok a felelős, hiszen én rángattam őket bele ebbe, még ha önként is vállalkoztak rá. Az én szavaim voltak azok, melyek erre a döntésre késztették őt, így hát az én reszortom, ha történik velük valami, nekem kell a rokonaiknak elmesélni, hogy mi történt. A gyászoló család pedig természetesen utálni fog engem és elátkozza a nevemet, amiért miattam ragadta el az élet tőlük a szerettüket.
- Hát persze, főleg ha akkora mázlija volt, hogy pont hozzád sikerült betörnie. – mondom mosolyogva. Nem tagadhatom, hogy elégé zavar a tény, hogy Avalonhoz betört egy hadifogoly, aki a szerencsének köszönhetően nem volt rossz ember csak… bárdolatlan. Könnyedén alakulhattak volna rosszul a dolgok, és utólag nem szeretném rágni magamat a történtek miatt, hiszen értelmetlen, de ettől függetlenül fognak kapni az embereim a fejükre. Abban a tudatban voltam eddig, hogy Avalon biztonságban van, erre kiderül, hogy végig egy hadifogoly társaságában mulatta az időt… - Elképesztően öntudatos hadifogolyba botolhattál, ha ennyire zavarta őt az, hogy miatta kevered bajba magad… - mondom némi rosszállással a hangomban, elvégre mégiscsak veszélyben volt, amitől nekünk kellett volna megóvnunk őt, de… - …, de azért büszke vagyok rád! – végül csak kiül a mosoly az arcomra. Büszke vagyok rá, hiszen segített egy bajba jutottnak, és nem fair azért letolnom őt, amit valószínűleg én is megcselekedtem volna, csak talán kicsit másként. – Akkor jó, nagy kő esett le a szívemről! – az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy megígértem a bátyjának, hogy távol tartom Avalontól azokat a fiúkat, akik csak a bajt keresik folyamatosan, és ha az az iránytű Avalonnal szemezett volna… mindegy is, szerencsére nem így lett, az már nagyon nevetségesé tenné ezt a történetet.
- Ha igaz, amit mondasz, márpedig miért lenne igaz, ha egyszer a saját szemeddel láttad… akkor igen, úgy vélem, hogy ez az olasz barátod az igazság közelében járhat. – mondom kicsit elmorfondírozva majd úgy döntök, hogy mesélek Avalonnak a nemrégiben tett látogatásról a repülőroncs közelében. – Nem olyan rég Adeline és én követtük az ezredest és a polgármestert, akik egy lezuhant repülőgép roncsait vizsgálták meg. Volt ott egy…fény, amit nem fényforrás táplált, és láttam benne … valakit, aki fontos volt nekem, de már meghalt. Aztán… farkasok vettek körül minket, sarki farkasok. – pár pillanatra elhallgatok, majd ismét visszadőlök a földre. – Furcsa ez az egész, és ennyi furcsaság lehetetlen, hogy véletlen legyen. Itt valami többről van szó, és kapcsolatban kell lennie azzal a lezuhant géppel, ami után pár nappal szükségállapotot hirdettek.

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-15, 12:42

Auguste & Avalon

When I'm gone
- Jól van Auguste, legyen igazad, tizenhét lettem, ez... nagy dolog! - egy csepp cinizmus vagy ilyesmi sincs a hangomban, dehogy. Nem szoktam én olyat csinálni. Az arcomon mosoly játszik, tudhatja, hogy inkább csak viccelek, semmi másról nincs szó. Örülök neki, hogy itt van és hogy beszélgetünk, és főleg hogy keresett. Egyszerűen jól esik ezt egy pillanatig sem tagadnám. Ha annyira akarja akkor tényleg megpróbálom figyelembe venni a tényt, hogy születésnapom van, és megpróbálok még örülni is neki, maximum tényleg nem tartunk nagy ünneplést, mert arra nincs szükség. Csak kell egy egészséges átmenet és kész, ennyire egyszerű, amiben szépen úgy veszem az életet, mint ami nem épp egy háború közepén zajlik. Jó-jó itt most aktuálisan nincs háború, de attól még nem tudhatjuk, hogy odakint mi folyik és hogy mi vár ránk, ha megszűnik a bura.
- Itt vagy helyette te is, meg Louis, meg a többiek, nincs baj, tényleg. - nem akarom, hogy e miatt eméssze magát, de azt hiszem esélyem sincs meggyőzni erről, pedig igazán igyekszem. Nem kell, hogy bűntudata legyen azért, mert a bátyámat küldte. Ő vállalta és abban, hogy elment Párizsba így is volt kockázat. Nem csak a bura miatt, a háború és a feszült helyzet miatt is. Igenis benne volt az esélye annak is, hogy baj történik, akár valami komolyan következménye is lesz. Nem mondom, hogy számoltam vele, de igenis történhetett volna bármi. Ezt szerintem ő is tudja, én is, maximum nem mondjuk ki, de akkor sem az ő hibája lett volna és így sem az. Teszi a dolgát és nem az alapján, hogy kinek van testvére, rokona, akárkije, akinek az illető hiányozni fog. Aztán csak elmosolyodom, tudom, hogy így van, vigyázunk egymásra és ezért örülök neki, hogy a bátyám minden ódzkodás ellenére végül elvitt az első gyűlésre, amikor már eleget rágtam a fülét. Tudom, hogy akkor is figyeltek volna rám, ha nem így lenne, de így azért mégis csak más, nem maradtam azért teljesen egyedül.
- Igen, de aztán... nem volt szívem kiparancsolni a házból, mert katonák voltak kint és tuti, hogy komoly baja lett volna. Szóval... valamelyest segítettem neki, letusolt és megmutatta azt a naplót is, meg az óráját. - próbálom én elmagyarázni nagyjából, de elég macerás, főleg úgy, hogy még számomra is kissé kavarcos ez az egész ügy. - Elég bárdolatlan fickó, de azért... nem kifejezetten rosszindulatú. - próbálom tovább magyarázni, főleg amikor bólogatok arra, hogy igen segített. Az más tészta, hogy aztán végigüvöltöztük a fél erdőt, mert felhúzta magát azon, hogy segítettem neki, mikor szerint nem kellett volna, de ez már csak apró részlet. - Azt hiszem azért igen, bár eléggé kiakadt rajta, amikor végül is én segítettem neki. - akaratlanul is elmosolyodom. Érdekes egy fickó, annyi szent, nagyon távol áll attól, amit én a francia fiúktól megszoktam, ég és föld. - Dehogy, nem! - rázom meg a fejem és kis híja, hogy a mosolyom nem csap át nevetésbe és persze próbálom összeszedni a gondolataimat. Nem egyszerű, mert kissé bonyolult és zűrös ez az egész tárgyhistória.
- Szóval van egy naplója, amit az apjától kapott és különleges... fura tárgyak vannak benne. Olasz, szóval... de ilyen az órája is. Ha koncentrál, akkor megmutatja neki, hogy hol van, az amit szeretne, gondolom ez is segített neki kijutni a fogolytáborból, meg túlélni itt azóta is. Szerinte ez az egész... bura is kapcsolatban lehet az egésszel, szerinted ez lehet? - nem sok mindent tudok a buráról, arról sem beszélt nekem Auguste, amiről ő tud, szóval igazából nem tudhatom. Az egész kissé zűrös, zavaros és... nagyon nagy képtelenségnek tűnik.

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-14, 17:24

Avalon & Auguste

- Igen, való igaz, hogy az elég… tapintatlan lenne, úgyhogy úgy tűnik igazad van, de ettől még nem lesz kevesebb a születésnapod! – tökéletesen megértem őt, és azt kell, hogy mondjam igaza van, valóban nem lenne szép dolog az, hogy míg mások rokonaikat várják haza a frontról, addig ő itt születésnapi bulit csapjon, de nem is így gondoltam én a mondandómat, csak arra akartam kilyukadni, hogy nem szabad a háborút győzedelmeskedni hagynunk a mindennapjaink felett. Csakis úgy vészelhetjük át ezeket az időket, ha megtanulunk úgy együtt élni vele, hogy közben ugyanúgy élünk, ahogy eddig. Tudom én, hogy ez lehetetlen feladatnak hangzik, és minden bizonnyal az is, de meg kell próbálni, küzdeni kell, nem szabad beletörődni abba, amit az élet ránk kényszerít, mert amit kapunk az élettől, azt rendszerint le is tudjuk győzni, bármennyire is fáj.
- Persze, nem tudhattam a buráról, de attól még sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Próbáltam húzni az időt, és találni valaki mást, de… de a testvéred alkalmas ember volt a feladatra, alkalmasabb, mint bárki más, és menni akart, nekem pedig muszáj volt az ellenállás érdekeit néznem. Ha van valaki másom, aki fele olyan jó, mint ő, nem küldtem volna el, itt lenne még mindig veled. – persze, hogy bűntudatom van a dolog miatt, de azt hiszem ez érthető. Jól esnek Avalon szavai, miszerint nem hibáztat engem, de nem érzem attól még magamat tisztának az ügyben. Én adtam ki a parancsot, én küldtem el őt, és ezáltal én szakítottam el Avalont a bátyától, hiába nem tudtam arról, hogy a bura körül fogja venni a várost. Most pedig valahol kint van Párizsban, és próbálja velünk felvenni a kapcsolatot mindhiába. Talán már vissza is jött, hogy megnézze mi a helyzet, de nem talált minket sehol, így valahol a bura mentén baktat és keres nyomokat, hiszen egy várost nem nyelhet csak úgy el a föld.
- Pontosan, milyen vezető lennék, ha nem tudnám mikor születtek a társaim? – kérdezem mosolyogva. Igaza van abban, hogy nem lenne jogom hozzá, hogy arról tartsak neki hegyi beszédet, miért érdemes boldognak lenni, és miért kell boldognak lenni, hiszen én sem teszek semmit az ügy érdekében, de… de mit tehetnék? Avalon nagyon fiatal még ahhoz, hogy megértse azt, ami a lelkemben játszódik le mindennap, mikor felkelek az ágyamból. Ő még nem volt szerelmes, nem tudja milyen érzés elveszteni azt, aki a világot jelenti neki, és remélem, hogy soha nem is fogja megtapasztalni ezt az érzést, mert… mert nem érdemelné meg, hogy átélje. Túl fiatal ahhoz, hogy megértse az érzéseimet, hogy elfogadja: nem tudok továbblépni. Fogalmam sincs, hogy mennyit tud a múltamról, de van egy olyan érzésem, hogy hiába mesélnék neki róla, akkor is azon a véleményen maradna, hogy lépjek tovább. Ezt mondja mindenki, de mégis mi módon tehetném ezt meg? A nőt, akit szerettem megölték, megölték az én hibámból, és ez nem egy olyan dolog, amin túl tudom magam tenni pár hónap után. Nem, ehhez több ezer élet is kevés lenne.
- Vigyázunk egymásra Avalon. Rám is vigyáznak, én is vigyázok másra… összetartunk, fedezzük egymást. – egyikünk sem több, mint a másik, ezt nagyon is jól látja Avalon. Az ellenállás éppen azért működik ilyen jól az utóbbi időben, mert végre összekovácsolódott a csapat. Most már ismerjük egymást, most már megbízunk a másikban, és képesek vagyunk feltétel nélkül hinni a szavának. Nem kell semmit sem bizonyítani, bizonyítottunk már egymásnak, tudom, hogy számíthatok rájuk, ahogy ők is tudják, hogy kiállok mellettük, legyen bármi is. Azonban Avalon még fiatal, és bármennyire is nem tetszik neki az, hogy vigyázunk rá, együtt kell élnie ezzel. Megígértem, hogy vigyázunk rá, és nagyon nem viselném a szívemen azt, ha baja esne.
A szavaira csak még meglepettebben nézek, mint az előbb és megrázom a fejemet, ahogy felkönyökölök. – Na jó! Kezdjük szépen sorjában, oké? Szóval betört hozzád egy fickó, aki ételt és fegyvert akart, amit te eleinte nem hagytál… - egy pillanatra megállok és megállom, hogy ne dorgáljam meg őt. Tudom én, hogy tud vigyázni magára, de… de akkor sem szabad ilyen akciókba belekezdeni, könnyedén kifoghatott volna valami pszichopatát is. – aztán találkoztál vele megint és segített neked mert… kitalálom. Mert kedves voltál vele, nem? – mondom mosolyogva, majd áttérek a dolgok fontosabbik részére. – Mi az, hogy furcsa tárgyakról? És vágyat mutató iránytű? Kérlek mondd, hogy nem rád mutatott az az iránytű! – persze, próbálom én itt elviccelni a dolgot, de csak mert olyan képtelenül hangzik ez az egész… jó lenne, ha egy kicsit kevésbé zavarosabban mondaná el a dolgokat.

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-14, 12:11

Auguste & Avalon

- Nem is tudom, furcsán érezném magam, ha én ünnepelgetnék, amíg mások... tudod... - mások várnak haza valakit, mások harcolnak valahol odakint, talán már nem is élnek, talán épp az életükért küzdenek. Nem tudom, talán butaság ez, de attól még nagyon nehezen kezelem ezt a helyzetet. Nem tartom helyénvalónak azt, hogy ünnepelgessek, nem tartom ide illőnek azt, hogy boldog legyek, mert mások sem azok. Túl sok a baj, túl sok a nehézség, és ehhez nem passzol egy születésnap, amúgy is lesz még nem is kevés, akkor meg nem mindegy, hogy most egyet kicsit kihagyunk, vagy sem? A szavaira viszont csak megrázom a fejem és csak azért is egy halvány mosolyt varázsolok az arcomra, hogy ne lásson mindig olyan nagyon komolynak.
- Nem hibáztatlak tudod igaz? Nem te vetted el a bátyámat, ő vállalta, hogy Párizsba megy és végképp nem tudhatta senki, hogy itt lesz ez az izé... ez a bura. Ne legyen e miatt bűntudatod. És... majd igyekszem többet mosolyogni. - nem hiszem, hogy nekem már valaha is megadatik a rendes gyerekkor. Végül is valamennyit kaptam belőle, volt azért sok jó évem, még úgy is, hogy elveszítettük anyát. Apa nagyon sokat tett azért, hogy ne érezze egyikünk sem a hiányát és jó is volt így. Sok mindent megtanultam tőle, a bátyám pedig még többet segített, de attól hogy valaki folyton aggódik értem, még nem kerül el a háború, attól még ugyanúgy tudok mindenről. Hiába nem akarták, hogy elmenjek az első gyűlésre, én akartam, én tudom, hogy nem húzhatom ez alól ki magam. Csak ő gondolják azt, hogy ez lehetséges, hogy ha az ember úgy akarja, akkor nem éri el a háború. De, akkor is elér, bármit is teszünk és mintha ezzel csak én lennék tisztában úgy igazán.
- Szóval van egy kis noteszed, amiben mindenkinek fel van írva a születésnapja igaz? - szélesebben mosolyodom el. Hogy mindig ezzel jön, hogy mennyire legyek boldog. Én igyekszem, magamhoz, vagy a helyzethez mérten, ennyire megy, ez van, nem tudom jobban megerőszakolni magam, és egyébként is sok minden van,a mire figyelni kell és valahogy nekem is könnyebb, ha elvonom a figyelmemet, mintha azon kattogok, hogy hogyan kéne boldognak lennem, hogy hogy miből maradok ki, mert bejötte ez a háború mizéria. Egyébként is, épp ő papol nekem, amikor nem igazán próbál meg boldog lenni, mégis nekem magyarázza, hogy kellene. Annyira én is igyekszem, mint ő.
- De nem vagyok fontosabb, mint bárki más és ezért nem kell külön felügyelet sem nekem. - ezt azért úgy érzem, hogy muszáj hozzátennem. Tudom én, hogy fiatal vagyok közöttük, az egyik legfiatalabb, de attól még nem igénylek különleges figyelmet, legalábbis nem gondolom,hogy feltétlenül szükség lenne rá. Egyszerűen csak, van épp elég feladat és nem az a legfontosabb, hogy mindig legyen valaki, aki az én nyomomban rohangál. Azért a város jelenleg még nagyjából biztonságos, lehet hogy vannak gondok, meg zavargások, de nem törtek be ide a harcok és ha ez megtörténik, akkor sem tudnak majd mindenkire figyelni, az képtelenség. Az aggodalmat persze látom az arcán, amikor végül kibököm legalább egy részét annak, amit mondani akarok. Tudtam én, hogy meg fog ijedni miatt, ez várható volt.
- Nem bántott, igazából csak kaját akart, meg... fegyvert elvinni, de nem hagytam olyan könnyen és... Hát nem is tudom, érdekes egy fickó. Olasz, és van egy notesze tele feljegyzésekről mindenféle fura tárgyakról. Meg ott az órája, ami megmutatja a legfőbb vágyát, hogy hol van és... De elment aztán, és találkoztam vele megint nem rég, segített, mert kissé későn voltam idekint. - oké, bevallom ez így azért kicsit zavarosra sikeredett, de most akkor meséljek el mindent teljesen pontos részletekkel?

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-13, 09:57

Avalon & Auguste

- És ezért felejtsem el a születésnapodat? Nem szabad hagyni, hogy a háború ránk nyomja a bélyegét, bármennyire is próbálkozik! – megértem őt, való igaz, hogy jelen pillanatban sok fontos dolog, talán fontosabbak is, mintsem az, hogy észben tartsam a születésnapját, de úgy gondolom, hogy csakis akkor vesztünk, ha már nem harcolunk. Márpedig a háború ellen nem lehet fegyverrel harcolni. Ha fegyverrel mész a háború ellen azt úgy hívják, hogy részvétel. A háború ellen úgy lehet tenni, ha megmutatjuk, hogy nem nyomja ránk a bélyegét. Hogy tudunk úgy élni, mint eddig, tudunk mosolyogni, nevetni, örülni a mások örömének, ez tesz minket érző emberré, így tudunk harcolni a háború ellen. Nem mutatjuk ki, hogy minket is elért, nem adjuk másoknak azt az örömöt, hogy lássanak minket búsulni valami olyan miatt, ami valójában nem a mi hibánk. Én részt veszek a háborúban, mert részt kell vennem, hogy másoknak ne kelljen. Vannak kötelezettségeink, amiket teljesítenünk kell, de nem szabad akkor sem elfeledkezni arról, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. – Tudom, hogy nehéz neked, és tudom, hogy én tettem még nehezebbé a számodra, de szeretnélek már végre boldognak látni, rémes, hogy ilyen gyorsan felnősz! – mondom neki mosolyogva. A háború már önmagában nehézé tette számára az életet, hát még én, mikor elküldtem a bátyját Párizsba… azonban szeretném, ha az arcán nem komolyságot látnék. Fiatal még nagyon, élveznie kéne az életet, és tudom, hogy ez jelen pillanatban lehetetlen feladatnak tűnik, de akkor is így van. Mosolyogni szeretném látni, önfeledten boldognak. Már Adeline-től is megkérdeztem régebben, hogy mióta ilyen komoly Avalon. Még csak tizenhét éves, mégis olyan komolyan tud gondolkodni, mintha egy világháborút megélt veterán lenne. Ez így nem jó, nincs rendjén, hogy elveszik tőle élete legszebb éveit. Most kéne sokat hibáznia, hogy azokból tanulhasson, most kéne kipróbálnia új dolgokat, most kéne szerelmesnek lennie, most kéne csalódnia… annyi dolgot kéne megtennie, mégse fogja tudni, mert az élet elveszi tőle, megvonja tőle azt, ami másoknak megadatott, és ez igazságtalan.
- Ezért a városért, és minden polgáráért élek, s ha kell halok meg. Ez a dolgom, ez a kötelességem, ahogy a tied az, hogy boldog legyél. Egyszerűbb nem foglalkozni magammal és a gondjaimmal... ha megtenném abból semmi jó nem származna. – fogalmam sincsen, hogy mit tud egész pontosan Isabelle-ről, de most rá céloztam. Csak fájdalom lenne a jutalmam, ha magammal foglalkoznék, sokkal egyszerűbb a várossal és az ellenállással törődni, és a védelmükbe ölni minden időmet. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezért élek. Számomra megadatott a szerelem, a boldogság, csak sajnos nem tartott sokáig, mert hibáztam, és ennek a hibának a hatását örökké érezni fogom. Nem tehetem meg, hogy az önsajnálatba merülök, túlságosan is sokak számítanak rám, nem foglalkozhatok a saját gondjaimmal. Sokan azt hiszik, hogy könnyű ez nekem, elfelejtik, hogy én is ember vagyok, de ha így jobb nekik, ha így könnyebb feldolgozni a történeteket és tudnak bennem bízni, akkor elfogadom, akkor tekinthetnek akárminek. Az vagyok, aminek mások látni akarnak. Ha kell gyilkos és bűnöző, esetleg hős, vagy címeres bajkeverő. Nem becsapni kívánom az embereket, hanem felébreszteni álmukból, hogy a saját szemükkel lássák: cselekednünk kell, ha túl akarunk élni.
- Igen, hallottam már, hogy tudsz vigyázni magadra, de nyugodtabban alszom, ha mi is vigyázunk rád. Fontos vagy a számunkra Avalon, vigyáznunk kell rád! – szeretem, ha úgy látják az emberek, hogy az ellenállás egy nagy család. Régebben voltak akik úgy gondolták, hogy csak egy szedett-vedett horda vagyunk, de mára már ők is elnémultak, sikerült megszerveznünk és rendbe tennünk sorainkat. Egymás nővérei és fivérei vagyunk, számíthatunk egymásra a bajban, köztünk nincs helye gyáváknak és hitetleneknek. Elvárom, hogy aki csatlakozik hozzánk az adózzon hittel ügyünk iránt, és számíthassunk rá a bajba, hihessünk szavainak. A bizalom az egyik legfontosabb tényező köztünk, bizalom nélkül a világ legnagyobb és legerősebb serege sem különb egy szedett-vedett hordánál.
A szavai hallatára meglepettség ül ki az arcomra. Hogy a fenébe tudtak úgy betörni hozzá, hogy az embereim azt nem szúrták ki? Azt hiszem át kell vennünk ismételten majd a megfigyelés szabályait, mert látszólag Avalon-nak nincs baja, de… de lehetett is volna, márpedig a gondolat, hogy csak úgy betörnek hozzá egyáltalán nem megnyugtató. Azonban leküzdöm a meglepettséget és barátságos mosolyt villantok meg. – Tudod, Avalon, ha azt mondod, hogy ne aggódjak, akkor csak még inkább aggódni fogok. - pár pillanat szünet után azonban kicsit komolyabbra veszem a figurát. – Ugye nem bántott téged ez a szökött hadifogoly? – mert, ha igen, akkor... sokkal rosszabb helyre fog kerülni, mit a hadifogolytábor.

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-13, 06:30

Auguste & Avalon

Örülök, hogy összefutottunk, még ha ez nem is a véletlen műve. Tisztában vagyok vele, hogy Auguste elég jó nyomolvasó, szerintem ezt a többség tudja róla, aki ismeri, de azért azt nem feltételezem, hogy miattam jött volna, hogy kifejezetten engem keres, főleg mert tényleg eszembe sem jutott a születésnapom. Nem is tudom, valahogy jelenleg nem ez a legfontosabb. Más se gondolt rá és valahogy bennem sem merült fel. Túlságosan sok minden zajlik mostanában, ami jóval fontosabb annál, mint hogy egy évvel idősebb lettem és egyébként is nem igazi az ünneplés akkor, ha nincsenek itt azok, akik a legfontosabbak nekem nem igaz? Talán majd akkor, ha visszatértek, akkor lehet, de van rá esély, hogy velük együtt jön a háború, mert ha megszűnik a bura... fogalmunk sincs róla, hogy mi van odakint. Talán már sikerült legyőzniük az ellenséget, talán... már itt vannak körülöttünk csak nem látjuk őket és ők sem minket. Nem tudhatjuk és ha jól sejtem ez nem csak engem frusztrál. Még milyen rossz lehet a katonáknak, akik gondolom tenni akarnak, de nincs rá lehetőségük, hiszen ők is ugyanúgy be vannak ide zárva, mint mindenki.
De most nem számít, most tényleg csak azért jöttem, hogy egy kicsit meglegyek magamban, de jó, hogy végül társaságom is lett. Jó érzés, hogy megölel, mindenkinek kell egy-egy baráti jó szó időnként és tudom, hogy mennyire figyel rám. A bátyám nincs most itt, apa sem, de az ellenállás valahol olyan, mint egy nagy család, van aki mellettem áll és akinek fontos, hogy jól legyek, ez pedig nagyon jó dolog. Pedig emlékszem, hogy a bátyám mennyire nem akarta, hogy elmenjek az első gyűlésre, pedig ha nem teszem, akkor most nem lennének olyanok, akiknek fontos vagyok, csak velem egy korú barátok, de az... nem ugyanaz. Így kaptam egy plusz családot.
- Tizenhét igen, de most sok fontosabb dolog van, mint ez. - bököm ki, mert hát így gondolom. És hogy a legszebb éveim... hát a fene tudja, mostanában nem alakulnak olyan jól a dolgok, hogy bárki is élvezni tudja a fiatal éveket. Nem tudom, hogy nekem egyáltalán lesz-e lehetőségem úgy fiatalnak lenni, mint sokaknak. Talán... talán nem. Nem akarom azt mondani, hogy biztosan nem, hogy nem is bízom ebben, de annak se lenne értelme, ha feleslegesen reménykednék. Egyszerűen csak úgy vagyok vele, hogy majd meglátjuk, mi lesz, úgysem lesz se jobb, se rosszabb, attól, hogy gondolkodom rajta.
- Szóval most is véded a várost, pedig te is foglalkozhatnál néha egy kicsit magaddal is. - azt hiszem ezt elegen szokták mondani neki, nem akarom én is ezzel piszkálni, csak hát... tényleg fordíthatna egy kicsit több figyelmet önmagára, mert igenis az is nagyon fontos. Ő sem csak az ellenállás vezetője, egy ember is egyben és szerintem ez sokan nem veszik figyelembe. - Tudom! Néha egészen fárasztó, hogy mindenki vigyázni akar rám. - mosolyodom el, mert hát na, meg tudom védeni magam. Azért persze jól esnek a szavai, nagyon is. Viszont mégis kissé tétovázom. Nem is tudom, hogy mondjam, vagy mondjam-e, ami mostanában történt. Nem mondtam még senkinek és... - Nem rég betörtek hozzánk. Egy fickó, egy... szökött hadifogoly. De ne aggódj, nincs semmi baj, csak... - úgy érzem ezt muszáj hozzátennem, mert nem akarom, hogy aggódjon. Nem lett bajom, nem bántott, sőt... csak nem is tudom, főleg azt, hogy mégis hogyan beszéljek erről, azt sem tudom, hogy pontosan miről. Mindig csak úgy összefutunk és visszajött, amikor attól tartott, hogy rám törhetik a házat és... nem tudom miért. Plusz ott van az az óra, meg az a napló, ez fontos lehet, Augustenak is tudnia kell róla és csak úgy mondhatom el, ha elmondok minden mást is vele együtt.

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-12, 10:22

Avalon & Auguste

Megtudom érteni Avalont, imádom az erdőt. Ha őszinte akarok lenni, azt kell, hogy mondjam, hogy benne nőttem fel. Naphosszakat voltam kint apámmal, hogy elejtsük a vadakat, és egy idő után, már egyedül is kijöttem, minél messzebb csatangoltam el, felfedeztem magamnak az erdő minden apró kis zugát, úgy ismerem már, mint a tenyeremet. Tudom hova kell lépnem, hogy ne ropogjanak a lábam alatt a gallyak, ismerem a levelek zúgását, a madarak csicsergését. Megtanultam, hogyan élhetek túl egyedül az erdőben, hogyan állíthatok csapdát, követhetek nyomot, miként tudok tábort verni. Túlnőttem apámon egy idő után, és ő ezt nem nézte jó szemmel. Pontosabban céloztam, mint ő, és mivel én íjat használtam, nem is roncsoltam annyira a vadakat, mint ő a fegyverével. Sokkal többet voltak képes menni, sokkal nagyobb terhekkel, és egy idő után már én is éreztem, hogy kellemetlen a számára az, hogy én tartom el a családot helyette. Nem volt igazán összetartó a családom. Ha gondom volt, hát el kellett intéznem nem segített benne senki, de ennek ellenére még szerettem őket. Apát, anyát és Julient. Nem voltunk mintacsalád, néha olyan érzésem volt, mintha idegenek lennénk a szüleimmel, de… de ők ilyenek voltak. Se Julien, se én nem hasonlítottunk rájuk igazán, de nekik köszönhetjük azt, amik vagyunk, ők neveltek fel minket, vagyis… Julient nem egészen, mert meghaltak addigra, mire visszajöttem, és nem látták már Julient felnőni. Felnőni, és nem felnőtté válni, nagy különbség.
Igaza van abban Avalonnak, hogy nem okos lépés vadászni, de… de vadász vagyok, ehhez értek a leginkább. Régebben naponta jártam az erdőt, hogy valami finom vadat lőjek, de ma már nem. Kijövök még mindig mindennap ide, de nem lövök állatra. Csak körbejárom az erdőt, hogy minden rendben van-e, és nem vetették-e magukat be ide a banditák. Sajnos egyre többen döntenek úgy, hogy kirabolnak egy boltot és bevetik magukat az erdőbe menedék gyanánt. Őket kitoloncolom innen, nincs itt semmi keresnivalója ilyen embereknek. Már csak azért se, mert képtelen megélni itt, és meggondolatlanul lőnek minden egyes emberre és állatra, akikkel találkoznak. Az erdő nem az ilyen embereknek való, nincs itt keresnivalójuk.
Szélesen elmosolyodom, miközben megölelem őt. Volt egy olyan sejtésem, hogy kiment a fejéből a dolog, de nekem… már hogy felejthetném el a születésnapját? Talán nem kéne, de úgy tekintek Avalonra, mintha a húgom lenne. A bátyja is megkért rá, hogy figyeljek oda rá, míg Párizsban van, és bár az utóbbi időben ez nem sikerült személyesen, most mindenképp felszerettem volna keresni, hiszen születésnapja van.
- Igen, ettől féltem, pedig ez egy fontos nap. Hány éves is lettél? Tizenhét? Ezek a legszebb éveid, használd ki őket! - mondom neki mosolyogva. Jól sejti, rosszul érzem magam amiatt, hogy elküldtem a bátyját Párizsba. Kellett egy megbízható, ügyes ember, és jól tudtam, hogy ő az, de nagyon nem állt rá a szám, hogy igent mondjak. Nem akartam elvenni Avalontól a bátyját is, ha már az apját a háború elvette tőle, de végül muszáj volt igent mondanom. Most pedig itt van ez a bura, a bátyja kitudja milyen hosszú időre, de a városon kívül rekedt. Ez az én hibám. Szeretném jóvátenni, szeretném, ha Avalonnak megadódna egy rendes élet, mert megérdemelné, életrevaló lány, és mindemellett nagyon szép is, adva van számára minden, hogy szép élete legyen, és remélem, hogy élni is fog ezzel.
- Nem, el kellett kergetni néhány banditát az erdőből, kezdenek elszaporodni. – mondom a fejemet megcsóválva, ahogy az íjat a kezembe veszem, majd a földre fektettem, hogy le tudjak dőlni a fűbe. – De ennyit rólam, nem vagyok én olyan érdekes, és ez most a te napod! Mesélj, mi van veled? Sajnálom, hogy nem jöttem előbb, de sok elintéznivalóm volt, azonban remélem, hogy minden rendben volt veled, mert vigyázok azért rád, ahogy tudok. – személyesen sajnos nem tudok, vagy legalábbis nagyon ritkán, ezért kell megkérnem a többieket, hogy nézzenek rá néha Avalonra, mert nagyon nem szeretném, ha baja esne. Ő is ellenálló, de ami még fontosabb: ő ártatlan, nem érdemel rosszat.

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-12, 06:01

Auguste & Avalon

Megyek majd, megyek majd nem sokára tovább, csak egy kis pihenő. Tudom én, hogy sötétedés után már nem a legokosabb kint lenni, de van még addig idő, úgyhogy nem kell rohannom. Eleget jártam már idekint, tudom, hogy mennyi idő alatt megy le a nap, mikor veszélyesebb már kint lenni, legalábbis régen ezt is tudtam, de ma már azért más a helyzet, ezt nem olyan régen is sikerült megtapasztalnom. Simán belebotolhat veszélyesebb alakokba is az ember, ezért jobb, ha figyel és elővigyázatosabb, mint amit megszokott. De attól még van időm, úgyhogy kicsit elücsörgök itt, amúgy is szeretem a patakot és az egyik legfrissebb vize van, jól érzem itt magam mindig. Emlékszem, amikor még régen egyszer télen a bátyámnak sikerült beleesni. Apu majdnem hazáig szaladt vele, én meg utánuk, hogy ne kapjon tüdőgyulladást. Nem lett pedig nagyon vizes, de úgy is eléggé átázott a ruhája. Hamar kapott takarót, meleget, begyújtottuk a kandallót és máris minden rendben volt, nem lett komolyabb baja, csak megfázott pár napra. Mindig is összetartottuk, ezért hiszek benne, hogy visszatérnek majd egyszer, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon igyekeznek, nagyon akarják és ha eléggé akarunk valamit...
Amikor meghallom a léptek zaját hátrapillantok. Figyelni kell ezekben az időkben nagyon is, és készen létben állni, ha olyan valaki jönne, aki problémás lehet, de erről szó sincs. Ismerős arcot látok meg a fák között. A hátán íj, ha jól sejtem szintén vadászni volt. Tényleg nem csoda, ha csendesebb az erdő, hiszen a városban akadnak páran, akik szokták kissé ritkítani a vadakat és most ebben az elzárt állapotban ez nem biztos, hogy segít, hogy az állatállomány értelmes mennyiségű maradjon. Meglepetten pillantok rá, miközben elvégzem a gyors fejszámolást, hogy hányadika is van. Tényleg... ma van a születésnapom. Komolyan eszembe sem jutott, nem pont ilyesmivel foglalkozik az ember ezekben az időkben.
- Szia Auguste! Hogy tudsz mindenre figyelni, de komolyan? Nekem ez eszembe se jutott. - simán túlléptem volna azon, hogy ma lettem tizenhét, pedig így van, most már egy szót se szólhat Franco, nem csak egy tizenhat éves kislány vagyok, megint nőttem egy évet! Persze hamarosan már talpon vagyok, és azért ha nem is akkora lendülettel, mint amit mondjuk műveltem még pár éve, de pár lépés után megölelem Auguste-ot. Tudom, hogy neki se könnyű és tudom, hogy van egy kis lelkiismeret-furdalása, hogy egyedül maradtam, mert a bátyámat Párizsba küldte, de én kicsit sem hibáztatom. Erre volt szükség és nem tudhatta, hogy feljön a bura. - Hogy vagy? Vadászni voltál? - huppanok le vissza a patak partjára, ahol eddig ültem. Még mindig nem kell rohanni, szóval egy kicsit még igazán maradhatnánk, olyan nyugis és békés.

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-11, 11:40

Avalon & Auguste

Tökéletes. Nagyszerűen működik az új íj, igaza volt az idegennek, valóban van kapocs az íj és íjász között. Pont, mint anya és gyermeke között. Én készítettem az íjat, sokáig tartott, de megérte. Mostanában úgyis sok szabadidőm volt. Az ellenállás működik, sikerült elérni, hogy ne kelljen mindennap a gondokkal foglalkozni. Nem egyszerű a helyzet, de furcsamód pont most kezdünk egyenesbe jönni. Névtelen adományok tömkelegét kapjuk, a velünk szimpatizáló polgárok száma napról napra nő, ez pedig csodás dolog. Azonban én nem szeretem a szabadidőt. Nem tudok mit kezdeni magammal, a gondolataim akaratlanul is a múlt felé kalandoznak el, az pedig senkinek sem jó. Szeretek az ellenállással foglalkozni, az emberekkel benne. Szeretek lejárni a kocsmákba, hogy meggyőzzem az embereket: mellettünk a helyük. A beszéd sosem okozott gondot, karizmatikusnak tartom magam, azonban ezzel nem élek vissza. Szabad a döntés, senkit nem kényszerítek semmire. Ha úgy gondolják, hogy ezzel veszélybe sodorják a családjukat, akkor megkérem őket, hogy felejtsék el ezt a beszélgetést, és menjenek vissza a családjukhoz, akik minden bizonnyal már aggódnak értük. Ha vissza is utasítanak minket, azt tudniuk kell, hogy értük vagyunk, értük harcolunk, a városért, és annak minden lakójáért. Vannak akik úgy gondolják, hogy a szövetségesek jelenléte majd helyrehoz mindent. Úgy tűnik, mintha javulna a helyzet? Mintha minden rendbe akarna jönni? A szövetségesek is katonák, a katonákat pedig azért fizetik, hogy öljenek. Jól tudom, katona voltam. Harccal nem lehet békét hozni, a kiontott vér mindig megbosszulja önmagát. Ez a mi városunk, nem hiszem, hogy bármi keresnivalója is lenne itt a szövetséges haderőnek. Eleinte még elviselhetőek voltak, de mára már túllépték a hatáskörüket. Az állandó razziák és házkutatások… nincs ez így rendben, és nem is hagyhatjuk, hogy ez így menjen tovább. Nem szándékozom harcba bocsátkozni, csak ha feltétlen muszáj. Még mindig úgy tartom, hogy képesek lehetünk ezt elsimítani, ehhez pedig csak annyi kell, hogy valaki olyannal üljek le tárgyalni, aki átérzi a szavak súlyát, és nem a fegyverek erejében hisz. Az eszmék golyóállóak, azokat nem lehet csak úgy egy háborúval eltörölni, és ezt sokan nem hajlandóak megérteni. A szavak ereje felbecsülhetetlen, míg erőszakkal válaszolnak rájuk. Megtudjuk még oldani ezt a helyzetet, hiszek benne. Csak a megfelelő ember kell hozzá,a megfelelő helyen, és megteszek annak érdekében mindent, hogy a polgárok a lehető legjobb körülmények között élhessenek, ami ezekben az időkben megadathat.
Óvatosan járom az erdőt, pedig okom nincs rá. Nem üldözök senkit, és nem menekülök senki elől. Ez már berögzült. Minél gyorsabban, de minél halkabban, hogy a vadak ne iszkoljanak el, mielőtt az íj húrját elhagyná a nyílvessző. Az íj most is itt van nálam, keresztbevetve a hátamon, de nem vadászni jöttem. Ezúttal nem. Kerestem Avalont a családja házában, de nem találtam ott, ezért gondoltam úgy, hogy minden bizonnyal az erdőben bóklászhat valahol. Na jó, füllentek, valójában egy kedves öreghölgy mondta, hogy az erdő felé tartott, minden bizonnyal valahol a város körül van. Vadász vagyok, olvasok a nyomokból, így meg is tudom őt találni, és… meg is találtam. Mosolyra húzódik a szám, ahogy kilépek a bokrok mögül és megpillantom Avalont. Pár lépést teszek előre, majd le is ülök a fűben, és ha eddig nem vett volna észre, hát akkor most felhívom magamra a figyelmét. – Boldog születésnapot kicsi lány! – mondom fülig érő mosollyal. Tudom én, hogy már nem olyan kicsi, sőt, az a nagy gond, hogy már olyan, mintha évek óta felnőtt lenne, pedig még nem is olyan régen volt, hogy a bátyja kezét szorítva lépett be az első megbeszélésre. Mintha csak tegnap lett volna…

Tárgy: Re: Kis patak 2014-07-11, 10:11

Auguste & Avalon

Fáradtan huppanok le a patak partján. Lassan sötétedik, bár van még addig legalább két óra, de elég gyorsan le tud szállni az éj, ha már belekezdett. Hulla vagyok, az egész délután azzal ment, hogy kint voltam az erdőben. Próbáltam szerezni valami vadat, végigjártam a csapdákat, még azokat is megnéztem, amiket anno még a bátyám tett ki. Volt néhány régi, amik felé már egy ideje nem jártam, mert egyszerűen nem volt rá idő, de nem, mind üres. Az a baj, hogy ha mi nem jutunk ki innen, és be sem jut senki, akkor ha levadásszuk az állatokat,akkor egy idő után nem maradnak vadak az erdőben. A nyulak még csak-csak, de azt hiszem ők is mostanság jobban rejtőzködnek, mintha csak az állatok is éreznék a feszültséget, mintha ők is tudnák, hogy valami nincs rendben, hogy az emberek nem állnak a helyzet magaslatán, hogy... mondhatni baj van, mert baj van. Zűrös lett a város, a helyzet és igazság szerint én sem tudom, hogy mihez kéne kezdenem, az pedig csak még inkább idegesít, hogy időnként be- beugrik nekem, hogy hol lehet Franco. Nincs okom rá, biztosan meg van, legutóbb is miattam került csak baja, jó eséllyel őt elkerülik a zűrök, ha ő akarja, a közelemben viszont rosszul jár. Talán jobb is, ha nem erre tobzódik, de azért remélem, hogy jól van. Tudom, hogy elég nagy bajba kerülhet, ha kiderül, hogy megszokott a fogolytáborból. És fogalmam sincs, hogy ez miért érdekel!
Térjünk vissza az elejére, tehát fáradtan huppanok le a patak partján a fűbe. Majd megyek tovább, egyszerűen csak elfáradtam. Melegszik az idő, nem lehet ennyit menni, főleg, hogy a vizem is már rég elfogyott. Pár pillanat után hajolok csak a vízhez, hogy megmossam az arcomat, a mellkasomat kissé, no meg megtöltsem a kulacsot és nagyot kortyoljak a kellemesen hűs vízből. Ezért szeretem az erdőt! Mindent megad, és a víz sem melegszik fel gyorsan, mint mondjuk a tó, hiszen folyamatosan csobog, mozgásban van. Annyira pedig sosem voltam finnyás, hogy zavarjon, ha elúszik benne egy hal, vagy tudom, hogy az alján mennyi a sár és a homok. Tiszta, sok esetben tisztább, mint ami a csapból jön.
Elmerengek. Vajon hogy van apa, vagy... él még egyáltalán? A bátyám próbál valahogy visszajutni a városba? Remélem, hogy nem esett baja Párizsban, nem élném túl, ha bármelyikük halálhíréről kapnék hírt. Nagyon remélem, hogy jól vannak, jól kell lenniük. Minden este úgy fekszem el, hogy gondolok rájuk, minden este elmormolok egy imát, pedig soha sem szoktam, abban sem vagyok biztos, hogy hiszek valami felsőbb erőben, de valahogy mégis megnyugszom tőle, mintha ezzel legalább tettem volna valamit, vagy legalábbis megpróbáltam. Visszatérnek majd, vissza kell térniük. Nem hagyhatnak itt ők is... nem lehet!

Tárgy: Kis patak 2014-04-12, 15:09

Kis patak

A fák árnyékában kis patakot találhatunk, amely a közeli forrásból ered. Érdekes, hogy a halak, és az élővilág zavartalanul élik életüket, semmilyen hatással nincsenek rájuk a misztikus tárgyak.

Titkosított Akta