Lincoln Atwood

Tárgy: Lincoln Atwood 2014-04-14, 12:52

Lincoln Atwood

"A gyermek számára rémisztő, amikor rájön, hogy akiket szeret, nem mindenhatók. Amikor felfedezi, hogy az anyja nem tudja megóvni, hogy a tanítója hibázik, hogy rossz útra kell térni, mert a felnőtteknek nincs erejük a jót választani."

Userinfó: Főkarakter - Andrew Maxwell
Név: Lincoln Atwood
Rang/Foglalkozás: -
Születési dátum: 1915. 12. 12. - Houston, Texas, Egyesült Államok
Csoport: Városlakó

Jellem: Szereti meghúzni magát a sarokban és figyelni az embereket. Nagyon próbál beilleszkedni és nem kilógni a sorból. Pedig nagyon is különleges. Egyáltalán nem olyan, mint mások. Valahogy soha nem nőtt fel igazán. Megmaradt abban a korban, amikor a szüleit elveszítette. Vonatokkal játszik, rajong a képzeletbeli hősökért. Aki akár egy kis jót cselekszik, az a szemében hős. Nem nehéz lenyűgözni. Ha lehetőséget kap arra, hogy társaságban legyen, kis idő múlva megnyílik. Könnyű belevinni a rosszba. Mosolyogva tesz olyat, amit nem szabadna, ha úgy érzi, ezzel egy lesz a többiek közül. Nem igazán tud különbséget tenni jó és rossz között. Talán az örök bezártság az oka. A kalitka, amiben az a bizonyos nap óta tartják.

Külső: Kék, csillogó tekintet. Látni bennük az érdeklődést. Kényszeredetten figyel mindenkire. Megjegyzi a legapróbb részleteket is. Úgy szívja magába az információt, mint egy kisgyerek, akit először visznek ki a szabad levegőre. Nem tud túl sokat a világról, a valóságnak nevezett rendszerről, de szeretné érteni.
Barna, szinte fekete haj. Igyekszik mindig úgy hordani, hogy ne látszódjon a heg a feje tetején, ahol a vonatbalesetben megsérült. Aminek a különlegességét köszönheti. Valamilyen szinte szégyelli és megpróbálja elrejteni, de még így is van, hogy látni a múlt apró emlékét.
Átlagos magasság és egy kicsit vézna alkat. Nem az a fajta, aki kint dolgozik a földön, és ha éppen tűz a nap, leveszi a hosszú ujjú felsőjét. Inkább izzad, minthogy vetkőzni kezdjen, bárki előtt is. Anélkül is sokszor magára vonja az emberek tekintetét azzal, hogy néha még a lábai is összegabalyodnak, hiába próbál odafigyelni és nem hasra esni.

Előtörténet: Alkalmatlan. Ez áll a papíron, amit a kezemben szorongatok. Nagy, piros bélyegzővel van rányomva. Tanulmányozom a szót, hátha attól, hogy újra elolvasom, megváltozik. De nem. Pont azt olvasom tíz perc múlva is, amikor a nevelőapám belép a szobámba. Csak Magistert engedte be. A macskát, aki valahogy itt ragadt nálunk, miután egy délután megetettem. Fogalmam sincs, kié volt, de most már az enyém. Elég sokat karmol. Nem szereti, ha hozzáérnek. De engem nem zavar. Úgysem érzem, ha a körme felszántja a bőrt a karomon.
- A seregtől jött? – kérdezi a nevelőapám és leül mellém az ágyra. Csak bólintani tudok és odaadom a kezébe. Nem kell megvizsgálnom az arcát, hogy lássam, őt sem lepi meg, amit rajta lát.
- Ez így van rendjén – mondja, mintha olyan természetes lenne, ha alkalmatlan vagyok a katonaságra. Ő örül neki, engem valahol zavar. Szerinte nem való nekem a háború és a harc. Túl különleges vagyok. Szeretik ezt mondani. Ő is és a nevelőanyám is.
Sokszor elgondolkozok rajta, hogy vajon az igazi szüleim is így gondolták-e. Akkoriban nem kérdeztem tőlük. Egy tíz éves gyereket nem az érdekli, hogy a szülei különlegesnek tartják vagy sem. Sokkal jobban érdekelt, hogy képzeletbeli harcot vívjak a fákkal és bokrokkal, ami mögött az én szemmel nézve démonok és gonosz lelkek lapultak. Minden egyes alkalommal, amikor magamhoz szorítottam a fakardom és felültünk a legközelebbi vonatra, azt játszottam, hogy én védem meg a családom. Pedig ők voltak azok, akik engem védtek. Azzal, hogy apa megszökött a törvény előtt és anya hűen követte. Én pedig csak mentem velük, mert ez volt az, amit egy gyerek tesz. Követi a szüleit országokon át. Amíg véget nem ér a szerencsés széria és a vonat ki nem siklik. Apa túlélte. Kézen fogva vezetett végig a roncsok között, de aztán volt valami a törvénnyel, ami miatt megölték. Nem igazán emlékszek rá. Csak arra, hogy a fejem vérzett és állandóan lecsukódott a szemem, miközben azt mondta, legyen jó gyerek.
Idővel a seb begyógyult. Most csak egy heg emlékeztet arra a napra és az az apróság, hogy bármit teszek magammal, bármilyen baleset ér, nem érzem. Mintha valami furcsa burok védené az egész testem. Pont olyan a vérem, mint bárki másé. Pont úgy meg tudok sérülni. Csak nem érzem. Mint valami különleges képesség. Soha, semmi nem fáj.
- Ne lógasd az orrod! Mi szólnál, ha azt mondanám, van egy meglepetésem számodra? Születésnapod van, emlékszel? – hallom újra a nevelőapám hangját, ahogy áttöri az emlékek ködét. Kíváncsian nézek fel rá. Pont, mintha azt mondta volna, ma karácsony van és pár perc múlva mehetek kibontani az ajándékom.
De nem kapok semmilyen szalaggal átkötött dobozt, csak egy papírt a kezembe. Elég kicsi és gyűrött, viszont annál színesebb. A szavakat alig bírom kibogarászni. Lehet, hogy már több, mint tíz éve lakok itt, de még mindig akadnak gondjaim a nyelvvel.
- Cirkusz, Lincoln. Vándorcirkusz. Mutatványosok, torzszülöttek, bűvészek… - kezdi magyarázni, mire a tekintetem felcsillan. Régen is jártam már cirkuszban. Az egyetlen tiszta emlékem az igazi családomról egy cirkuszi előadás, amire a szüleim vittek el. Azóta rajongok az ilyesmiért.
- Parkold el a vonatot és készülj – teszi még hozzá mosolyogva, én pedig lekapom a fejemről a vonatos sapkám és pakolni kezdek. Észre sem veszem, hogy amint csukódik az ajtó, hallani, ahogy apró cetlikre tépi a seregtől küldött papírt. Már nem érdekel. Cirkusz. Ma este cirkuszba megyek!

Tárgy: Re: Lincoln Atwood 2014-04-14, 14:03

Elfogadva!

Igazi kis cukorborsó vagy ezzel az alkalmazkodó stílussal, ezt senki nem vitathatja. Reméljük, hogy a városban beállt új helyzethez is könnyen tudsz majd alkalmazkodni, bár ha eddig is ritkán engedtek ki a nevelő szüleid, akkor nem lesz ez olyan nagy változás előre láthatóan. Nem leltem semmi hibát, szépen megírt Előtörténetet alkottál, minden szupperséges, szóval irány horány! ^^