Ω Főkarakter : Elsa Després Ω Hozzászólások száma : 3 Ω Kor : 35
Tárgy: Elsa Després 2014-04-11, 18:03
Elisais Vianne Després
"Őrizz és védj, fehérlő fájdalom, s te hószín öntudat, maradj velem: tiszta szavam sose kormozza be a barna füsttel égő félelem!"
Userinfó: Elsa Després
Név: Elisais Vianne Després; beceneve: Elsa Rang/Foglalkozás: ápolónő Születési dátum: 1915. május 1. Avignon, Franciaország Csoport: Kutató
Jellem: Rágyújtok. Feszélyez a csend. Mióta habzó vér szagát hordozza a szél, félek a csendtől. Mint egy másik világ: ismeretlen, hideg, tele veszéllyel. Fordítsd el az arcod. Harapj a nyelvedre, ha másként nem sikerül. Nincs választásod. A bölcsek elfogadják, a kohó lelkűek ugrálnak. Azután sorban leguggolnak a mérce alá – nincs kibúvó. Kifújom a füstöt. Anyám szerint megvetendő, undorító szokás – mármint a dohányzás. Persze, ha nem kínozná ez a gyötrelmes migrén, talán az én „devianciám” sem lenne ilyen szembetűnő. Ha nem fájna a feje, és nem panaszkodna állandóan, akkor talán én is jelentősen nyugodtabb lennék. Nem kapnám fel a vizet apróságok miatt. Tudnám, mit várnak tőlem, és bizony, ügyesebb lennék, mikor az igazodásról van szó. Figyelem, amint a szürke füst lustán tekereg a sötét, csillagszemű égbolt felé. Csakhogy én túlságosan meggyökereztem a magam igazában. Megvédem azokat, akik rászorulnak, akár a saját épségem árán is. Szóval, tettel. És pacifista vagyok, ami mostanság nem egy életbiztosítás. Apám szerint a háború a természetes kiválasztódás, a gyenge és az erős elszakadásának legegyszerűbb, leggyorsabb módja. Rosszul vagyok a fasiszta elméletektől, meg a felfújt sovinizmustól. Én békét akarok. Persze, a háborúban születnek a hősök. Éppen, amint a nyomorultak, a földönfutók, a kitaszítottak, a megalázottak. A nincstelenek. A háború halva szüli gyermekeit.
Régen minden másképp volt, mondják, és olykor engem is megérint a nosztalgia. Kislányként számtalanszor elszöktem, a ház mögötti erdőbe, ami a ropogós, egyenesre nyírt pázsit után a rejtőzködés ígéretét hozta el. Szerettem egyedül lenni, kitalálni a magam jelentéktelen történeteit. Az élénk fantázia ma már nem vezet semmi jóra. Mikor a Harmadik Birodalomban könyveket égetnek… Shakespeare. Szembe köpném Goebbelst, ha módomban állna. Agyon is lőnének ott helyben. Nincs érzékem a diplomáciához. Nem értek a politikához, a Nagy Kérdésekhez. Nem alkuszom meg félmegoldásokkal, és irtózom attól, hogy ártsak másoknak. Szeretni akarok – úgy, ahogyan erőmből telik. És összerogyni, kimerültségtől fuldokolni az út végén, gyönyörűségtől párás szemekkel. Mondván: volt értelme élni. Mert szerettem. Mi másért lennénk itt mindannyian? Az egyetemen azt mondták, intelligens nő vagyok. Az olyanok, mint én, sosem tudnak olyan erősen a nyelvükre harapni, hogy valami ki ne csússzon összeszorított fogaik között.
Le kéne szokni a cigarettáról. Felesleges kiadás, mégis biztonságérzettel tölt el ez az apró szál az ujjaim között. Úgy fest, az önállóságomat egyébként is elhordja majd a szél, csak idő kérdése. A kórházban Després nővérként ismernek. Nincs keresztnevem. Nincs korom. Nincs családi hátterem. Odabent én csak két meg-megremegő kéz vagyok. Azt hiszem, lehetnék ügyesebb is. Megacélozhatnám magam jobban. Végül is, mit fogok tenni, ha majd egy férfit tolnak elém, akinek fél arcát leszakította egy újabb tömegpusztító fegyver? Kidobom a taccsot?
Apám szerint haszontalan okoskodó vagyok. Ha megtanulnám becsukni a szám, legalább attól nem kéne félnie, hogy a nyakukon maradok. Anyámat szeretem. Szerettem. Osztozom a fájdalmában, mert tudom jól: valójában retteg. Remeg a lelke a puskaporos levegő bűzében, és fél, mikor viszik el a fiát. Néha, amikor átkarolom, kissé megrázkódik a válla. Emlékszik még a gyermekkarok érintésére, amik olyan puhán, álomszerűen ölelték át. Csakhogy az a gondtalan, vidám kislány nincs többé. Új énem, anyám határozott ellenzése mellett sikálja az ágytálakat, mossa a lepedőket. Bátyám, Léon egy nap csokoládégyárat örökölhetne. Már, ha megéli azt a napot. Mi már nem beszélünk azokról az időkről, amikor a ház mögötti erdőben kergetőztünk, és úsztunk a gyors sodrású patakban. Minek nosztalgiáznánk? Mikor a tekintetünk találkozik, egy kicsit megint kölykök vagyunk. Azt mondja, akkor kedvesebb voltam. Nem ilyen karcos és gyanakvó. Többet nevettem. Talán igaza van.
A szalonból kiszűrődő hangokat figyelem. Elnyomom a cigarettát a terasz korlátján. Talán mégis jót tenne egy kis csend.
Külső: Összeszűkített szemekkel sikálom az ujjaimat. Szúr a kefe, az olcsó szappan szaga megtölti az orrom, mégsem szólok egy szót sem. A többiek azt gondolják, csak azért, mert más anyagi körülmények közül jövök, nem bírom a strapát. Megmutatom, mekkorát tévednek! Lapos pillantást vetek a tükörben engem vizsgáló nőre. Barna haját feszesen megkötötte, arcizmai megrándulnak, mikor találkozik a tekintetünk. Őzszemei bizalmatlanul fürkésznek. Nyoma sincs a megnyugtató mosolynak, vagy a csilingelő nevetésnek, amivel általában a hölgyek bírnak. Mozdulatai mechanikusak, csupán néha sóhajt fel. Semmi könnyedség. Megrendít a látvány. Céltudatosnak, keménynek tűnök fel, s egy pillanatra arra vágyom, bár visszasüppedhetnék a drága szófára, cinkos pillantással illetve mindenkit, aki csak felém fordul. Bár lehetnék megint olyan gondtalan, sima, tükörfényes. Fölényes.
Ha nincs ez a háború, ha nincs sorkatonaság, ha nincs, ha nincs… Akkor talán még mindig egyetemre járnék. A diplomám szerint bölcsészettel foglalkozom, ugyanakkor ez itt senkit nem hat meg. Önként jelentkeztem a nővéri képzésre, mikor mindenki számára világossá vált: elkerülhetetlen a háború. Egészséges, rózsás arcbőrömet így teszem az általam untig sikált lepedőkhöz hasonlóvá. Fehérré, mint a patyolat. Tisztává, mint a hó. Ha nincs a háború, talán már férjhez mentem volna. Talán már elhagytam volna Avignont, megcsalva a szülővárosom Párizsért. Ha nincs a háború, még mindig az lenne a legnagyobb problémám, melyik ruhát öltsem magamra, milyen vörösre rúzsozzam az ajkaimat. Milyen a valódi igazgyöngy, és miért csapja nekem a szelet Léon ismerőse? Ha nincs ez a háború, sosem ismerem meg, milyen a fegyelem. Sosem látom meg, milyen a szenvedés, milyen az igazságtalanság. Ha nincs ez a háború, ma nem lenne miért felkelnem. És nem töltene el bizarr elégedettséggel a főnővér rikácsoló hangja, ahogy „Després nővér!” kiáltással azt parancsolja: szedjem rendbe a blúzomat egyben tartó csontgombokat.
Előtörténet: A sárga autó kerekei hangosan csikorognak a kavicsos úton. Felegyenesedem, a terasz korlátján kihajolva igyekszem szemügyre venni a jövevényeket. Magas, drága zakót viselő fiatalember száll ki a kormány mögül, sétapálcájával elpöccint néhány hószín kavicsot. – Léon! Lekiáltok, ő felnéz, és az arcán bámulatos, részeg vigyor kúszik szét. Hát valóban hazajött! Mikor néhány napja a postás sürgős levelet hozott, attól féltem, soha többé nem látom. Adósságba verte magát Párizsban, és az élete a tét. Vagy már be is sorozták, elviszik Angliába, a többi francia katonával, akik kénytelen-kelletlen maguk mögött hagyják szeretteiket. Mind a halálba indulnak. Mi, akik itthon maradunk, jól tudjuk ezt. Léon nyomában, kissé lemaradva mögötte másik alak kecmereg ki a járműből. Kissé hátrébb húzódom. Nem volt szó arról, hogy őt is elhozza! Lelkesedésem azonnal mérséklődik, mialatt a két férfi célirányosan megindul a főbejárat felé.
A kétszárnyú ajtón át vidám, meleg napfény zúdul be az előszoba márványos kövezetére. Mezítláb ugrom le az utolsó lépcsőfokról, egyenesen felém siető bátyám karjába, aki erősen magához szorít. Másfél éve nem láttuk egymást. Léon nehezen hagyta maga mögött a francia fővárost, ami csupán félig-meddig köszönhető szövevényes nő-ügyleteinek. Ennél sokkal fontosabb: rettegett attól, mi várja itthon. Egy folyton zsörtölődő, az ágyból kimászni is alig képes anya. Egy apa, akinek nem lehet nemet mondani. A húga mosolytalan arca. És egy behívó levél. Léon másfél éven át igyekezett kicselezni, megkerülni a Háborút. És mivel ma sem egyedül érkezett, biztosan nem marad sokáig. – Nem ártana, ha kevesebbet innál! Dülöngélsz! – nevetek a fülébe, miközben egy nagy ívű mozdulattal majdhogynem leverünk egy, a közelben álló vázát az azt megillető helyről. - Csak az örömtől, mert a húgom semmit nem változott. Házisárkány. Rám vigyorog, én pedig nem állhatom meg: miközben leereszt, finoman a lábára nehezedem. Ő már csak tudja… - Elsa, az urat már biztosan ismered! – Léon a vendégünk felé biccent, aki szertartásosan, hidegen rám mosolyog. Ékes bizonyíték: a szó sem száll el oly’ sebesen, mint azt hisszük. Öt év távolságtartás sem bírta kitépni Paul Bonacieux emlékeinek szövetéből az ominózus alkalmat, mikor fél térdre ereszkedett, én pedig… – Valóban. Lesütöm a szemem, nem bírok a jövevény arcára nézni. Minek hozta el? Ez az egész ügy rémesen gyerekes. - Az öreg? - A gyárban van. - Jól hallottam, hogy minden katona zsákjába bekerül majd egy szelet csokoládé? Léon alig tudja leplezni kirobbanó jókedvét, amely javarészt hitetlenségből táplálkozik. Értem a helyzetét – én is megütköztem, mikor apa bejelentette: merő hazafiasságból minden francia katona jólétéhez hozzájárul egy-egy marcipán bevonattal ellátott édességgel. A marcipán, mondta ő, azért szükséges, mert így nem olvad el. Nincs kérdésem ezzel kapcsolatban. A kórházban nem csokoládét fogok a halálos sebből vérzők szájába tömni, hátha elhallgatnak… - Mi így támogatjuk hazánk fiait. Meddig maradsz? – kérdem, a második mondat alkalmából lehalkítva a hangom. Szavaimat csak és kizárólag a bátyám füleinek szánom, hívatlan vendégünknek semmi köze a bizalmas beszélgetésünkhöz. - Attól függ. Jött levél a nevemre? Ajkamba harapva szegezem pillantásom a szalon falán függő, rámázott festményre, amely apai nagyapánkat ábrázolja. Markáns állcsont, széles vállak, nyurga termet, mélyen ülő, világos szemek. Mindig meglep, mennyire hasonlít rá a fivérem. A bátyám, aki mindig értett ahhoz, hogyan olvasson a szavakat nélkülöző, kínzó csendekben. Az én Csendjeimben még inkább.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Elsa Després 2014-04-14, 19:51
Elfogadva!
Gondoltam belelesek, amíg még Walter húzza itt az időt, de aztán nem tudtam leállni az olvasással. ^^ Nagyon tetszik a jellem és a kinézet leírás, egy kicsit már az is az ET része, olyan átélhetően van leírva és megfogalmazva, hogy nem tudtam abbahagyni az olvasást és holnapra tolni. Nagyon tetszett, és talán még meg van az esélyed rá, hogy meg találd azt a nagy szerelmet, ha az álmaid minden részlete nem is teljesülhet be egy ilyen világban, de még van idő, egy része remélhetőleg igen. Nem bonyolítom tovább, suhanj avit foglalni, aztán meg tovább játszani ezerrel. ^^
