Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Lucas & Elsa 2014-04-26, 08:23
Elsa & Lucas
Feleslegesnek érzem ezt az egészet, inkább csak az időnket húzzák vele, hiszen megnézik a régi sérüléseket, felmérik az egészségi állapotot, de minek? Pár hét múlva talán a többség már nem is él, nem csoda, ha a legtöbben inkább csak húzzák a szájukat arra, hogy itt kell sorban állni és húzni az időt, a helyett, hogy a meglévő időt kártyázással, vagy valami szórakozással tudnák kiélvezni. Én is így vagyok a cigimmel, az utolsó pillanatig szívom, hogy csak akkor dobjam a földre, amikor már a hölgy elé kell leülnöm. Nem valami megnyugtató, hogy remeg a keze, de gondolom nem lehet nagy élmény ennyi rozzant pasit megpróbálni helyre tenni, ahogy már említettem teljesen feleslegesen. Nem számít, most ez a feladat, úgyhogy leülök el, az pedig cseppet sem zavar, hogy talán itt bent nem kéne füstölni. A súlyosabb sérülteket gondolom nem itt látják el, akkor meg édes mindegy. Persze amennyire lehet próbálok barátságos lenni. Ez sose volt, vagy inkább az utóbbi időben nem volt nagy erényem, de azt hiszem ez teljesen érthető. Leülök tehát vele szemben a székre. Komolyabb bajom nincs, csak a régi sérülés, de őszintén szóval azzal se foglalkoztam sokat. Ez egy kaszárnya, nem arról vagyunk híresek, hogy a higiéniára szánjuk a legtöbb erőt. Persze fürdünk azért, nagyjából minden nap, de a hideg víz alatt nem szívesen áll az ember órákat, hogy rendesen lecsutakolja magát. - Igen hölgyem, szolgálatára! - bólintok egy aprót, kész csoda, hogy nem hajolok meg előtte, haptákba vágva magam, de ha már egyszer leültem, akkor ennek nem lenne sok értelme. A hosszadalmas vizsgálatot viszont szeretném elkerülni, ezért van, hogy inkább önként mutatom meg gondolkodás nélkül a sérülést az oldalamon. Nem gondolom, hogy olyan nagy dolog lenne, de úgy látom, hogy ő azért határozottan hátrahőköl tőle. Kénytelen vagyok elmosolyodni ennek láttán, de végül csak nem teszem szóvá. - És a hölgy neve? Én legalább megjegyzem, ön úgyse fogja az enyémet, hiszen jönnek még elegen utánam. - pillantok hátra, hiszen nem rövid a sor még mögöttem, és akadtak már nem egyen előttem is. A kérdésre csak elmosolyodom, és persze nem mozdítok az ingemen lefelé. - Ha ellenkezem, azt jó néven venné? - de persze eszem ágában sincs, főleg, hogy már egy pillanat múlva ott is térdel mellettem. Kétlem, hogy elfogadná a nemet, úgyhogy csak kissé kihúzom magam és jöjjön a lényeg. Nem valami megnyugtató, hogy remeg a keze, de azt hiszem ha mondanék most neki valamit, az se sokat változtatna ezen a helyzeten, sőt még talán rosszabbá is válna, úgyhogy inkább meghagyom magamnak a véleményemet. Ennél sokkal rosszabb már biztosan nem lehet a helyzet. Csak nem vágja fel még jobban az oldalamat, legalábbis nagyon remélem, hogy így van. - Én ráérek, maximum a többiek lesznek türelmetlenek, de azt hiszem erre az egész mizériára, hogy rászánták a feletteseink a fél délelőttöt. - egyébként is hova siethetnék? Nem vár senki, nincs fontos intézni valóm sem. Szerencsére rám még nem vár annyi papírmunka, mint mondjuk a magas rangú tisztekre és ha épp nyugalom van, akkor még unom is magam, mostanában pedig mintha csak azért lennénk itt, hogy óvjuk a város, de még csak nem is tudjuk, hogy mitől. Igazság szerint szívesebben szereznék inkább újabb sérüléseket, akkor legalább történik is valami.
Elsa Després
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Elsa Després Ω Hozzászólások száma : 3 Ω Kor : 35
Tárgy: Re: Lucas & Elsa 2014-04-25, 12:59
Az arcok végeláthatatlan tengerében végül szépen lassan mindenki, aki csak leül elém, majd feláll, kóresetté válik. Név a papíron, markáns betűkkel. Kor, születési dátum. Akár egy tömegsír. Arcok nem társulnak a vörösen lüktető, helytelenül kezelt sérülések, agyrázkódások, megfázások, és az alultápláltság mellé sem. Emberek, férfiak – egy távoli bolygóról, ahová mi most éppen csak röpke bepillantást nyerünk. Jól tudják, miért vagyunk itt, miért tesszük azt, amit. Senkiben nincsenek más ambíciók. Felsőbb utasításra rutin vizsgálatok, vérvétel, allergiavizsgálat – no, persze, a kaszárnya szegényes felszerelésével. A kórházban felállított műszerekhez gyakorta hozzá sem merek nyúlni, ugyanis szinte biztos, hogy az ügyetlenségem nagy galibát okozna. Itt azért kicsit könnyebben mozgom, és mire sikerül megbarátkoznom a szerepemmel, már a kezem sem remeg. Olyan feltűnően.
Újabb katona érkezik, az orrnyergétől egészen az állcsúcsáig furcsa, gennyedző seb fut végig. Nem mély vágás, csupán nem tisztították ki megfelelően. Ellenállok a feltörni készülő hányinger csábító szavának, miközben a férfi mogorva hallgatása mellett hozzá látok az ellátásához. Mikor megkérdem, mi történt, csak az arcomba dörmög. Kaszárnyai perpatvar. Biztosan sokaknak kinyílik a bicskája egy ilyen alakot látva. Rossz érzés kerülget a puszta jelenlététől – fellélegzem, mikor feláll, az arcán precízen odaerősített, alkoholos gézcsíkokkal. Azt mondták, szükség esetén fertőtleníthetünk erősebb szerekkel is. Hát, ez most minden bizonnyal szükség eset volt…
A következő férfi nyilván az utolsó pillanatig akarta élvezni a cigarettáját, mert most szinte az orrom előtt tapossa a csikket a földbe. Nem bírom megállni, összevonom a szemöldököm. Mégis csak az orvosi sátorban vagyunk! Hozzáteszem, ha tudná, mit nem adnék egy cigiért! Feszültség kígyózik a tagjaimban, gyűlölöm ezt az egész helyzetet – a dohány ilyenkor általában a legjobb feloldás, a legtisztább menekülés a valóság vasmarkából. Anyám ki nem állhatja, mikor rágyújtok, engem pedig hidegen hagy a véleménye. Hiába szeretem – vannak dolgok, amiket nem dönthetnek el helyettem. És főleg nem ő, aki holtra váltan, migrénes fejfájásra panaszkodva kérlelt: maradjak otthon, ne alacsonyodjam le ilyen feladatokhoz, mint az ágyazás, ágytáltisztítás, elfertőződött sebek alkoholba mártogatása… Ha látná, amivel én csak ebben az elmúlt negyed órában farkasszemet néztem, lenyelné azt a folyton-folyvást kereplő nyelvét!
– Lucas Morientes? Szakaszvezető? – a gondosan egymásba kapcsolt papírokról olvasom fel a nevét, rangját a seregben. Biztos ami biztos alapon, mivel ha felfedezek bármi aggasztót, arról ezen a lapon kéne beszámolnom, kimerítő részletességgel. Bár ezeket a férfiakat sosem fogja más kezelni, csak mi. Feltéve, ha el nem viszik őket néhány héten belül Avignonnak még a közeléből is, mert abban az esetben egy hónap múlva már valaki más próbálna rájönni, mi rejtőzik a macskakaparásom izgatott betűi mögött. A férfi olyan hirtelen, szinte már közönyösen rántja fel a pólóját – egy pillanatra hátrahőkölök az oldalán végigcsorgó, szimmetrikus vágás látványától. Jó ég! A seb környékéből, illetve a forradásból arra következtetek: ez a szerzemény nem mai termés. Legalább három hetes, ha nem egy hónapos. Vagy akár még annál is több. Szemmel számolok – tizenöt öltés, vagy akörüli lehet a szám. Nem mestermunka, annyi biztos. Bárki varrta is össze, sokkal jobban foglalkoztatta, hogy Morientes ismét hadba vonulhasson, mint a tény, hogy ezzel legalább egy hetes ágynyugalom javasolt. Nem is beszélve az esztétikusságról, ami… – Megenged egy varratszedést? – kérdem, ez azonban részemről csak formaság. A seb nem tud megfelelően bezáródni, míg ez a koszos cérna tartja össze a férfi oldalát, ráadásul jó ideje nem is fertőtleníthették már. Homlokráncolva letérdelek a széke mellé, és óvatosan neki állok eltávolítani a cérnát, csupán a kezem meg-megremegése nem idézi egy varrónő szakértelmét. Remeg az apró ezüstös olló az ujjaim közt. – Ez most eltarthat egy darabig; remélem, nem siet sehová.
• szavak: 572 szó • ihlet: maradj mindig így • megjegyzés: elnézést a késésért!
Lucas Morientes
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 32 Ω Kor : 40
Tárgy: Re: Lucas & Elsa 2014-04-16, 06:45
Elsa & Lucas
Uh, de utálom az ilyesmit, bár azt hiszem ezzel a többség így van, csak épp egy szavunk se lehet. A mai napig is teljesen feleslegesnek érzem a vizsgálatokat. Ha nincs komoly baj és nincsenek panaszaim, akkor miért van rá egyáltalán szükség? Talán a fiatalabbak miatt, akik még a mai napig is előfordul, hogy nem hajlandóak elmondani, ha valami komolyabb gondjuk van. Azt hiszem többségük attól fél, hogy ha nem hiszik el, akkor a végén még azért kapnak büntetést, mert így próbálnak ellógni a következő bevetés elől. Nem az én dolgom, mint ahogy az sem, hogy most végig kell várnom a sort. Nem vagyok magas rangú tiszt, nem is akarok az leni. Az ő vizsgálataik külön sátrakban folynak, nem ilyen végeláthatatlan tömegben, sorban állva. A legszebb, hogy nálam jóval fiatalabbak is vannak, akik éppenséggel a feletteseim. Nem lehet mindenki magas rangú, a katonaság nem olyan, hogy automatikusan lépkedsz felfelé a rang létrán, vannak olyanok, akiknek jó ott, ahol vannak. Szakaszvezető, van egy kisebb csapatom és ennyi, de közben kapom fentről az utasításokat, amiket még magasabbról osztogatnak. Néha egészen végeláthatatlan, hogy most akkor pontosan ki is talált ki valamit, én csak teszem, amit mondanak. Szegény nővérek, nekik azért tényleg nem lehet kellemes ez az egész, mégis vagyok olyan bevállalós, hogy a kis csinos arcúhoz állok be, akinek elég jól láthatóan remeg a keze. Valahogy úgy érzem kerülik, de nem fair bárkivel is kivételezni, no meg idővel majd megszokja, vagy nem hívják ide többet. Nekem pedig úgy sincs olyan veszélyes sérülésem, amit véletlenül durvábbá tudna tenni ezzel. Szépen kivárom a soromat, és csak az utolsó pillanatban taposom el a csikket a földön, majd ülök le a székre vele szemben. - Ígérem én nem rabolom sok idejét. - rengetegen vagyunk és azt is tudom, hogy nem tart ez az egész pár óránál tovább, szóval ha jól sejtem akkor kénytelenek kellőképpen kapkodni, és mindezt úgy, hogy időnként biztos vagyok benne, hogy egy-egy kellőképpen nőhajhász, kanos pasas ül le velük szemben, aki ha ideje van rá, akkor lyukat beszél a hasukba. Végülis ez is érthető. Én nem vagyok ilyen, csak csináljuk és mindenki folytathatja is tovább. Egyszerű terepszínű póló van csak rajtam, azt húzom fel, majd fordulok kicsit oldalra, hogy lássa az oldalamon húzódó széles vágást. Néhány hónapos csak, és majdnem az életembe került megszerezni ezt a kis díszt magamra, de megúsztam és ez a lényeg. Tizenöt öltéssel varrták össze, de mivel nem feküdtem vele egyáltalán nem biztos, hogy teljesen rendbejött. - Hideg időben néha szúr, de nem olyan vészes és nem hiszem, hogy bármit is lehet kezdeni vele. - rántom meg a vállam. Igazán nem zavar az sem, el tudom viselni. Amíg pedig a harcban nem okoz gondot, addig miért is zavarna ez az apróság bárkit is?
Elsa Després
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Elsa Després Ω Hozzászólások száma : 3 Ω Kor : 35
Tárgy: Lucas & Elsa 2014-04-15, 13:31
Az orromat rosszul elnyomott, füstölgő csikk szaga csapja meg, miközben mereven az előttem siető lány hátát nézve, én is eltűnök az egészségügyi sátorban. Nem vagyunk elegen. Első pillantásra másik tíz fiatal nő áll a sátorban, készenlétben, figyelmesen hallgatva az utasításokat. Rutin vizsgálat, ne csináljanak nagy ügyet belőle! Veszélyes sérülésekkel, elfertőződésre hajlamos sebekkel, betört koponyákkal a velünk küldött egyetlen orvos fog foglalkozni, míg mi az általános ellenőrzéseket végezzük. Egy ekkora kaszárnyában. Ugye, ez csak holmi abszurd vicc? – A vizsgálatok lebonyolítására három óra áll a rendelkezésükre. Felsőbb utasítás? A nyakamat tenném rá. Vajon miből gondolja bárki is, hogy ilyen mennyiségű emberen el lehet végezni akár a legalapvetőbb számvetéseket ennyi idő alatt? Persze, ha az ukázt kiadják, nincs jogunk kifejezni az ellenvéleményünket. Na, és ha kizárt? Kit érdekel? Csak semmi reklamáció, hiszen ezeknek a férfiaknak szükségük van ránk, ha csak minimálisan, akkor is.
A sátorponyva meglibben, ahogy az őrnagy úr kissé szögletes, merev léptekkel távozik. Mellettem egy lány, aki csak néhány évvel lehet fiatalabb nálam, mégis sokkal talpraesettebb, amikor segítségnyújtásról van szó, nagyot sóhajt, és lerogy egy hozzá közel álló tábori ágyra. – Hogyan fogunk megvizsgálni ennyi embert három óra alatt? A kérdés teljesen jogos, a sátorba tartva mi magunk is vethettünk néhány lopott pillantást a kaszárnya mindennapjaira. Férfiak, egyenruhában, egyesek a zubbonyuk nélkül, mások megkockáztatva a fenyítést, civil öltözékben – ülnek a ládákon, a padokon, a földön, az ablakokban, az asztalokon. Mint egy ország teljes népessége; mint egy gátját vesztett óceán. Hasonlóak, mégsem egyformák. Ha ismerném egyiküket, valószínűleg keresnem sem kéne, azonnal megpillantanám. Így azonban elborzasztó, mennyire vak vagyok a katona és katona közti különbségekre. Persze, szőkék, feketék, vörösek. Van, akinek a bőre olyan sápadt, akár a novemberi égbolt, mások pedig egészen kreolosak, mint a föld göröngyei egy tavaszi zápor után. Élet és élet közti differencia, hiszen mindegyik magával hozza a saját, egyedi történetét, tapasztalatait, álmait… Rosszul vagyok, mikor arra gondolok: azért ellenőrizzük most, milyen állapotban vannak, hogy néhány nap, néhány hét, vagy akár néhány hónap múlva minden probléma nélkül a Halál kitátott, pengeéles fogakkal teli szájába vezényelhessék őket.
Az első negyed órában három katona fordul meg a mellettem álló széken, egyeseket az ágyon ülve látok el. Egyikük hasogató fejfájásra panaszkodik, de ezt leszámítva nincs kirívó, komoly eset. A tőlem jobbra tüsténkedőknél árnyalatnyival nagyobb a forgalom – talán messziről látszik, mennyire remeg a kezem. Az időkorlát megszabása nem segít a relaxálásban, és még ha nem is kerül a kezeim közé életveszélyes sérülés, aggódom, mi lesz ebből. A katonák közül van, aki megpróbál beszélgetni velem, egyesek kifejezetten kiharcolják a társalgást, még akkor is, ha kijelentem: sajnos nincs időnk a diskurzusra. Mások mély, unott hallgatásba burkolóznak, csak a pulzusok dübörögnek. Az övék, az enyém. - Kisasszony, remeg a keze – állapítja meg egy alacsony, szőke férfi, széles állcsonttal, meleg tekintettel. Nem remegne, ha éppen nem a jobb vállán végigkúszó régi seb varratait próbálnám eltávolítani. A történet szerint kiképzési sérülésről van szó, azóta viszont elvezényelték a szülővárosából, és már nem volt módja visszamenni varratszedésre. – Elnézést kérek. – szabadkozom kissé elpirulva zavaromban, majd némán ügyködöm tovább. Két perc múlva letisztogatom a sebet, és eddigi páciensem már távozik is, hogy helyet adjon az újabbnak a katonák végeláthatatlan sorában.
