Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 27 Ω Kor : 36
Tárgy: Celeste Jaloux 2014-04-10, 16:17
Celeste Jaloux
"Az áldozat egy választás, amit meghozol, de a veszteség valami, ami téged választ."
Userinfó: Főkarakter - Adeline LaPierre
Név: Celeste Jaloux Rang/Foglalkozás: Vadász Születési dátum: 1914. április 7. Senlis, Franciaország Csoport: Valkűr (+ Beavatott)
Jellem: Mindig is kemény csaj voltam, ahogy apám fogalmazott. Azt hiszem ez érthető akkor, ha úgy nősz fel, mint én. Rengeteget költöztünk még kiskoromban, hosszú idő után tértünk csak vissza a szülővárosomba, de most nem is ez a lényeg. Ennek köszönhetem viszont azt, hogy remekül alkalmazkodom, mindenhez és mindenkihez, persze bizonyos keretek között. Van olyasmi, amit nem igazán tudok elviselni kicsit sem, de erről majd később. Szóval céltudatos vagyok és nem az az ijedős nyuszi. Nem szoktam meghátrálni, és nem ijesztesz meg akkor sem, ha ne adj isten pisztolyt szegezel a homlokomnak. Sok mindent tudok, amiről a legtöbbeknek sejtése sincs, ezért már nem tudom úgy nézni a világot, mint egy békés is nyugodt hely. Nem az... hidd el nekem! És nem csak a háborúról van szó, sokkal komolyabb dolgokról is. Kemény világban élünk, de én mindig kiállok magamért és a jogaimért. Fekete vagy és nő... tudom, hogy ez nem a legjobb kombináció, és azt is tudom, hogy nem fogadnak be egy könnyen a társaim sem, de nem izgat. Szükségük van rám, a terepismeretemre, és nekem is rájuk, hogy visszavághassak, ennyire egyszerű. No meg talán a kíváncsiság is hajt és az, hogy vége legyen ennek az egésznek.
Külső: Fekete bőr, fekete, egyenes haj, telt ajkak, nagy, sötétbarna szemek. Igazából úgy nézek ki, mint egy átlag fekete, hiszen mindkét szülőm az, én se lehettem másmilyen. Nem zavart sosem a kinézetem, és apám is arra tanított, hogy viseljem büszkén azt, aki vagyok, így hát én nem is tettem soha másként. Az arcom kissé kerek, de a formája ilyen, nem arról van szó, hogy pufók lennék. Nem vagyok túl magas, talán átlagos női szintet érek el a magam 168 centijével, de ahogy mondani szokták... kicsi a bors, de erős, vagy nagy a hangja. Teljesen mindegy, rám nagyjából mindkettő igaz. Nem szeretem a feltűnő ruhákat, soha sem voltam igazán nőies, és ez a mai napig se változott. Nem szeretem a szoknyát. Az ilyesmi zavar, nem lehet rendesen viselni hozzá pisztolytáskát, se semmit, amire nekem szükségem van. Az egyszerű ruhákat szeretem, amikben könnyű mozogni.
Előtörténet: Ugyanolyan estének indult, mint a többi, bár ez hülyeség, minden este ugyanolyannak indul, minta többi, amíg aztán valami végzetes nem történik, vagy mondjam úgy inkább, hogy végleges? A halál ugyanis egyértelműen annak minősül. Sokat költöztünk apával, de aztán mégis úgy döntött, hogy megállapodunk itt Senlisben, ahol születtem. A régi ház meg volt, a kertben anya sírjával. Megértem, hogy nem akart ide visszatérni, nem is tudom, hogy végül miért gondolta meg magát. Végül is én szeretem a város, így nem ellenkeztem, anyára pedig nem is emlékszem már igazán, így ez sem olyasmi, ami mély nyomot hagy bennem. Szóval az az este. Franciaországban valamilyen könnyebb az olyanoknak, mint mi, még akkor is, ha tudva lévő, hogy az újabb háború a nyakunkon van és azok, akik kezdték nem szeretik azokat, akik eltérnek az általuk elvártól és hát a mi bőrszínünkre ez fokozottan igaz. Így történhetett meg, hogy apát egyszerűen elvitték. Nagyon gyorsan történt minden. Párizsból néhány fiatal. Nem is voltak sokan, de épp elegen ahhoz, hogy a túlerő meg legyen. Fel sem foghatom, hogy csak sokat ittak, vagy tényleg ennyire elvetemültek voltak, de simán betörtek a házunkba. Huszonöt voltam remekül bántam ekkor már az íjpuskával és nem volt utolsó a késhasználatom sem, hiszen apa mindenre megtanított, amitől jó vadász lehetsz, de nem volt elég. Az egyiket lábon lőttem, a másikat apa szedte le puskával, de így is maradtak még öten. Elsötétült a világ, és mire magamhoz tértem, apa már nem volt sehol. Vagyis volt, mert ha így fogalmazunk, azt jelentené, hogy elnyelte a föld. A mi kis csendes kisvárosunk főterén a telihold szomorú fénye borította a testét, ahogy - ha lehet ilyet mondani egyáltalán - békésen lógott le a szökőkút szobrának karjáról. A nyaka körül hurok, a teste tele ütésekkel. Rémes volt, de nem sírtam. Nem ment. Akartam, tényleg, de valahogy utálatot éreztem, ürességet, és nem ment egyszerűen más, akármit is tettem. Még abban sem vagyok biztos, hogy kit hibáztattam, azokat, akik miatt az egész történt, vagy a fiatal srácokat, akik berúgva tették, vagy... mindenkit?
--------------------
A kertben apám sírja mellett térdelek. Én ástam neki, mint ahogy ő eltemette anyámat, én eltemettem őt. Engem vajon ki fog? Eltelt egy év, de még mindig nem vagyok képes megsiratni, még mindig csak azt az ürességet érzem, mint azon a napon, amikor láttam őt fellógatva, megverve, megalázva. Meg akartam találni őket, levadászni... megölni, de nem voltam rá képes. Apa nem örült volna, nem ezért tanított meg mindenre. Csak élem az életem, csak telnek a napok, csak nem tudom, hogy minek. Halk motoszkálást hallok a házból. Kutyánk nincs, így nem csoda, hogy az azóta is mindig magamnál tartott késre csúszik a kezem, az oldalamnál. A vadász mindig csendes, nem szeretem a lőfegyvereket, erre apa tanított és én nem fogok semmit sem elfelejteni soha, amit ő mondott nekem. Vagy fél tucat férfivel találom magam szemben, amikor épp egy viszonylag fiatalt tesznek le a sebtiben lesöpört konyhaasztalra. Sokan vannak, már megint túl sokan, de nem úgy fest, mintha rosszat akarnának, még akkor sem, ha... Igen a legnagyobb gond, hogy németül beszélnek, ez határozottan nagy gondot jelent. Nagyot nyelek, és fel sem fogom, hogy a kés már a kezemben van. Nem fogom hagyni magam, ha kell minél többet magammal viszek a túloldalra. Nagy szavak késsel a kezemben, mikor egy golyó elég messziről és vége. De nem történik ilyesmi, csak közelebb lép hozzám az egyik fickó, franciára vált és azt hiszem igyekszik megnyugtató hangon beszélni. - Alexander Hoffmann vagyok... nem maradunk sokáig, csupán ellátnánk a sérültet. Csapdába lépett az erdőben és elvérzik, ha így megyünk tovább. - igen, német, és igen egy tiszt, de nem, nem úgy tűnik, mint aki veszélyes lenne. Nem látom a szemében a megvetést, mint amit vártam. A kést leengedem, hát legyen, ha le akartak volna lőni, megtették volna már igaz?
--------------------
- Biztos vagy benne, hogy velünk akarsz jönni? - csak némán bólintok. Megbeszéltük már ezt, hiszen napok óta a házunkban "vendégeskednek". Mondhatnám inkább úgy, hogy innen derítenek fel, amíg a társuk, aki az én rókacsapdámnak esett áldozatul lábra nem tud állni. Sántán nem indulhatnak el vele, ezért kell megvárni, amíg normális járásra nem képes, és ez ma már aktuális. Nem köt ide semmi, nem akarok maradni, az viszont, amit ők elmondtak nagyon is érdekes. Napok kellettek, és azt hiszem valamiféle kölcsönös bizalom, ami kialakult, hogy egyáltalán elmondta nekem, hogy miről is van szó. Talán csak tudta, hogy akkor maradhatnak, ha így tesz, vagy látta a szememben, hogy nem lenne okom, hogy eláruljam őket, vagy az ügyüket. Valkűrök, sosem hallottam még róluk, de nem is vagyok járatos a katonai dolgokban. Ha véget tudnak vetni ennek az egésznek, ha eltörölhetik a föld színéről is azokat, akiknek a fajgyűlölet köszönhető, akkor velük akarok menni. Egyébként is mit tehetnék itt azon kívül, hogy ápolom a szüleim sírját és... csak úgy mennek el felettem a napok és várom, hogy mikor érkezik meg a háború? Nem lesz egyszerű tudom, de eldöntöttem. Apámmal úgyis sokat vándoroltunk az országban, és már túl régóta vagyok egy helyben, most ez változhat, és az életem is célt kaphat.
