Nem aludtam túl sokat, ami azt illeti, igazából semennyit sem. Este levetkőztem alsónadrágra, ledőltem az ágyként funkcionáló matracomra, és azóta is itt fekszem, a plafont bámulva, az egyetlen különbség a majdnem üres cigis doboz és a csikkekből rakott csinos kis kupac. Andrew nem jelzett vissza, nem keresett meg, még csak egy üzenetet sem hagyott, bennem pedig napról napra erősödik az érzés, hogy ezt nagyon elszúrtam. Sosem lett volna szabad megbíznom benne, átadni neki az információt, aztán elengedni. Sejtenem kellett volna, hogy nem fog két kézzel kapkodni a lehetőség után, hogy segítsen nekem. Az igazat megvallva, kicsit szétestem. Nem látok kiutat a helyzetből, bármelyik irányba is indulnék, homályosak a lehetőségek, és nem tudom garantálni az egységem, a küldetés biztonságát. Már túl régóta halogatom a döntést, de mindig találok valami kibúvót. Igazából még mindig azt várom, hogy egy nap az Andrew-nak megadott címen valami üzenet, vagy kedvező hír várjon, ám hiába ellenőrzöm a lakást minden nap, semmi nyoma annak, hogy akár fontolóra vették volna  az együttműködést.
A bizonytalanságon kívül más problémák is felmerültek. A készleteink elfogytak, már minden utánpótlást a városból kell megszereznünk, és egyre nagyobba  lebukás esélye. Az embereim egyelőre nem kérnek számon, de már többen utalgattak rá, hogy valamit lépnünk kéne. Ezekre általában mogorván válaszolok, kihasználva a vezetői tekintélyemet, de tudom, hogy igazuk van.
Meghallom Celeste hangját, de nem mondom neki, hogy bejöhet, mert tudom, hogy úgyis bejön, teljesen mindegy, mit mondok. Ő valahogy sosem vette annyira komolyan az én vezetői tekintélyemet.
Lehunyom a szememet, és lélekben felkészülök a számonkérésére. Nagyjából tudom, mire számítsak, hiszen nem egyszer volt már szerencsém hozzá. Végül felnézek rá, de nem mondok semmit, és arra sem veszem a fáradságot, hogy megmozduljak és felöltözzek. Éppen nincs cigi a számban, de ez csak átmeneti állapot, a kezeimet most a hasamon pihentetem, a csuklómon egyszerű, fonott bőr karkötő, a vállamon pedig jól látszódik a tizennégy koncentrikus kört ábrázoló tetoválás. A legbelső a vállcsúcsomat rajzolja körbe, a többi pedig egyre növekszik, a legszélső a felkarom közepének magasságában húzódik, és bőven átlóg a mellkasom felső részére és hátul a lapockámra is. A bőröm a fekete tintával rajzolt mintán kívül majdnem hibátlan, elvétve akad pár behegesedett régi seb, és két golyó nyoma az oldalamnál. Ez nem azt jelenti, hogy keveset harcoltam, hanem azt, hogy ritkán kerekedtek fölém.
A nyilvánvalóan köszönésnek szánt biccentésére csak egy intéssel válaszolok, hogy kerüljön beljebb.
- Szerinted beszélnünk kéne? – kérdezem szúrós tekintettel, kikerülve az egyenes választ.