Tudom, hogy Anwen úgy gondolná, ha tudná, hogy mi végett vagyok itt, hogy nincs szüksége a védelmemre. De én tudom, hogy tévedne. Szüksége van rám, arra, hogy megvédjem, ha kell. És azt hiszem, hamarosan kelleni fog a védelmem. Azon gondolkodom, hogy mondjam-e el neki. Előbb, vagy utóbb el kell majd. Még mielőtt kiderülne az által, hogy esetleg ránk gyújtják a házát, vagy elhurcolnak, vagy ilyesmi. De az is biztos, hogy nem ma kerül erre sor. Talán holnap. A lényeg az, hogy minél előbb. Nem tudom, hogy reagálna rá. Tudom, hogy szeret, ezért segíteni akarna, de azt is tudom, hogy a fia a mindene. Az, hogy akár körözött bűnöző vagyok, veszélyt jelent számára, nem tűrné el. Tehát útilaput kötne a talpamra. Amit teljesen megértenék. Más kérdés az, hogy nem élném túl. Mert már most szeretem a fiamat, pedig még csak egyszer láttam, egy fotón. De imádom. És szeretem Anwent is, teljes szívvel. Nem bírnám elviselni, hogy nélkülük éljek. Még, ha ezt nem us mondom ki, így van. Mivel a valkűrök közé tartozom már, nem hagynám el Avignon-t. Itt maradnék, hiszen most erre tettem fel az életemet; hogy segítsek nekik, és megdöntsem a sok ostoba német politikus hatalmát.
Ismerem Anwent. Minden egyes porcikáját, tudom, hogy mit, mikor mond, és látom rajta, ha hazudik, vagy, ha valamit komolyan gondol. Bár, a legtöbb dolgot, amit kimond, úgy is gondolja. Nem az a viccelődős típus. Kivéve, ha szarkazmusról van szó.
- Soha nem árulnám el - védekezek, de nem csak üres szavakkal dobálózok. Tényleg nem. Soha. Az én apám egy dologra tanított meg, egész életemben: csak magamra számíthatok. Sokkal jobban szerette a bátyámat, és gyűlölte azt az embert, aki lettem. Nem akarta, hogy az legyek, aki vagyok. De ez lettem, ez vagyok én, és ő gyűlöl érte. Kölyök koromban is éreztette velem, hogy én vagyok a család feketebáránya. Én pedig nem akarom, hogy Rhys azt érezze, amit én, hogy az apja, a hőse, az ember, akire elméletileg fel kellene néznie, akinek ott kellene lennie, hogy megvédje, hogy tanítsa, nincs sehol. Azt nem élném túl.
- Dehogynem! - nevetek megint halkan, röviden - A szemeddel. Elárultad magad - mosolygok rá. Istenem, olyan gyönyörű, kívánatos. Már csak a létezésével tökéletessé teszi ezt az egész nyomorult világot, amiben élünk. Olyan jó itt lenni, a házában, vele, ölelni és csókolni, és eszembe sem jut más. Hirtelen minden gond, és baj oly' távolinak tűnik, minden kicsinek, és jelentéktelennek tűnik, elhalványul minden, és most, ebben a percben, csak ő számít.
Halk kattanással zárul az ajtó mögöttünk, és már az ágyon is találom magam. A legjobb helyen, ahol csak lehetek. Kihívó pillantására elvigyorodok, figyelem, ahogy kioldozza a köpenyét. Nem bírok magammal, főleg a kérdése feltétele után; gyors mozdulattal kioldom, és lecsúsztatom a vállán a könnyű anyagot, majd magamhoz vonom. A hajába túrok, ujjaimmal bebarangolom az ismerős testet, és vonásokat. Nem eresztem.
Olyan régóta vágytam erre, és már annyira kívánom. Csókolom, ahol érem: az ajkait - azokat a kívánatos, édes ajkakat -, az arcát – mely kissé elvörösödött, de ez csak hihetetlenül vonzóvá teszi -, a nyakát – néha a finom, puha bőrt karcolom fogaimmal -, a kulcscsontját. Annyira jól esik a közelsége, már rettentően hiányzott. És nem csak ez, nem csak az, amire készülünk. Minden. Ő. Az egész lénye, minden tökéletességével, és hibájával. Anwen. Szeretem.
Heves mozdulattal nyúlok a csípőjéhez, és kerekedek fölé, tovább csókolva ajkait, végigsimítva testén.

Words: 561 | Song: Dog Days | Notes: One, two, three, four, what are you waiting for?

Bármennyire játssza az eszét, látom rajta, hogy alig bír magával. Azt már nehezebben tudom eldönteni, hogy azért kell ennyire visszafognia magát, nehogy a nyakamba boruljon, vagy inkább még egy pofonnal jutalmazzon helyette. Így, vagy úgy, én örülni fogok neki. Amíg váltok ki belőle érzéseket, addig számítok neki. Ha képes vagyok felidegesíteni, vagy örömöt, esetleg bánatot okozni neki, addig nem vagyok közömbös. Addig számítok neki. Ha már nem fog többé velem foglalkozni, akkor el kell kezdenem aggódni.
Persze, hogy nem áll jól a jó! Katona vagyok, keménynek kell lennem, nem szabad kötődnöm senkihez sem, el kell vonatkoztatnom attól, hogy mindenki ember - akár, ha csak valahol mélyen, legbelül is -, és hideg vérrel gyilkolnom kell. Nem habozhatok, ha a társaim védelméről van szó, akár gondolkodás nélkül is lőnöm kell, ha a bajtársam veszélybe kerül. Bátornak, rettenthetetlennek és megtörhetetlennek kell lennem, olyan valakinek, aki nem panaszkodik és mindent elvisel. És, ha őszinte akarok lenni, én pont ilyen ember vagyok. Ezért van az is, hogy eleinte nem akartam kötődni Anwenhez, és emiatt van az, hogy most a tűzbe mennék érte. Nehéz ez, és ezt érzem is. És ennél már csak nehezebb lesz, ha rám bukkannak a németek. Hiszen már az ellenségük vagyok.
Válaszára vállat vonok. Erre most mit mondhatnék? Győzködhetném, hogy kedves akarok lenni, de ez már ott megbukott, hogy nem ez az alaptermészetem. És tényleg nem áll jól a jó.
Szeretnék a fiam életének a része lenni, de közben máris érzem azt a tipikus érzést, amit a barátaim, akiknek vannak gyerekeik, oly' sokszor emlegettek: el fogom rontani. Valahol el fogok bukni. Bízok én magamban, meg a képességeimben, de az teljesen más dolog, amikor valaki olyan sorsa van a kezedben - még, ha csak részben is -, ami fontos, ami számít. Mert a fiam igenis számít. De próbálok derűsen pillantani a jövőbe, és optimistán állni a helyzethez. Hogy mikre taníthatom majd meg, például. Focizni, baseball-ozni, pókerezni, verekedni. És, ha már megtanítom, hogy húzzon be valakinek egy tökéletes jobbhoroggal, akkor arra is felhívom a figyelmét, hogy nem verekszünk csak úgy, ok nélkül. A kisebbeket, és a lányokat megvédjük, még akkor is, ha berezelünk a velünk szemben álló féltől. És... atyám, annyi minden vár ránk, és rám, egyéni félként is, és én már alig várom.
- Bármilyen kecsegtető is az ajánlat, akkor sem fogom felültetni a fiamat - összevont szemöldökkel mosolygok Anwenre, biztosítva őt affelől, hogy bárki, bármit felajánlhat, innentől fogva Rhys az első. És Anwen, ha ő úgy akarja.
Aztán beszélek az aggályaimról. Ő pedig megnyugtat. Persze... őket nem vádolják hazaárulással, mint engem. És az szörnyű lenne, ha együtt élnének egyel, és nekik is bajuk esne. A másik alternatíva az, hogy a német nagykutyák emberei rajtakapnak minket, bárhol a városban - márpedig úgy tűnik, ennek gyakoriságára igen nagy az esély -, és nem hozzám jönnek először, hanem ide. És bántják a családomat. Azt nem bocsátanám meg magamnak. Így hát, szaván fogom. Mi mást tehetnék?!
- Rendben, maradok - mosolyodok el, még mindig karolva őt, és mélyen belélegezve illatát. - De, csak mert ilyen akaratos vagy - nevetek fel halkan. Nem nagyon kellett győzködnie, ez tény. Egyelőre azonban nem mondom el, hogy már valkűr vagyok. Majd, egy alkalmasabb pillanatban. Mert ez, itt, most, a konyhájában, miközben ajkait csókolom, és közel húzom magamhoz, és el sem eresztem; na ez pont nem az az alkalom, amikor erről tudomást kell szereznie.
Leállít. Ne, kérlek, ne tedd ezt, annyira akarlak... - gondolom, és nézek rá kérdőn. Nem értem, mi a baja a konyhával, ám rendben, legyen, ahogy akarja.
Hagyom, hogy a szobájába vezessen. Csöndben, osonva lépkedünk át a lakáson. Úgy csinálunk, mint az ifjú szerelmesek, akik a szülői szemek elől bujkálnak. Csak mosolygok, ahogy számhoz emelem az imádott nő kezét, hogy apró csókokkal halmozzam el, még mielőtt a hálóba érnénk.

Az a bujkáló mosoly... megőrjít. Ez a nő tud valamit, hogy ennyi év után képtelen voltam elfelejteni, és ugyanúgy szeretem, mint akkor. És efölött nem hunyhatok szemet. Nem, mert nyomot hagyott bennem, amit nem tudtam kitépni magamból. És, azt hiszem, sikerült áttörnie azon a bizonyos falon, ami körülveszi a szívemet. Ahhoz persze túl büszke vagyok, hogy ezt az ő tudomására is hozzam. Ezért aztán nem is mondom. Jobb, ha ez az én kis titkom marad. Legalábbis egy ideig még biztosan. Mert, bár azt el kell ismernem, hogy továbbra is töretlenül szeretem, a bizalmam nem a régi. Egyszer már elszökött, megteheti ezt még egyszer, vagy többször. A baj csak az, hogy amilyen makacs, keményfejű és ostoba vagyok, még utána is mennék, újra, meg újra, akár a világ végére is.
Vitatkozhatnék arról, hogy megértem, még, ha nincs is így. Tehetnék úgy, mintha megérteném, de ez nincs így. És az a baj, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Tudok hazudni, ha a helyzet úgy kívánja, de vannak dolgok, amik nem maradhatnak előtte titokban. Ismer, ismert akkor is, tudja, hogy milyen vagyok, voltam. Nem vagyok egy tipikus 'nyitott könyv' fajtájú ember, ő sem tudhat rólam mindent, neki is tudok hazudni, de mivel talán ő ismer a legjobban a közvetlen környezetemből, ez nem feltétlenül egyszerű dolog.
- Igazad van, nem értem meg, de most az egyszer kedves akartam lenni - vonok vállat hanyagul, mintha ez nem érne semmit. De, ahogy ő ismer engem, én is épp ugyanúgy ismerem őt. Rettegett a bizonytalanságtól, ami velem járt. Rettegett tőle, hogy átverem, hogy nem leszek jó férj és apa - amiben talán igaza is volt -, és vágyott arra, hogy tanulhasson, és élhessen. Lehet, hogy ő sem lett volna jó feleség - tűnődök el rajta röviden, és látom be, hogy nagyon elcseszettek voltunk. Vagyunk? Nem tudom. Csak abban bízom, hogy ez nem lesz kihatással Rhys életére, és nem lesz majd ő is épp olyan elcseszett, mint mi. Azt nem élném túl. És, hogy ezt megfogalmaztam magamban, jöttem rá, hogy itt kell maradnom, ha más nem, a városban, és törődnöm a fiammal és Anwennel. Vigyázni rájuk, és ellátni apai teendőimet. És, hogy mi lesz Anwennel és velem? Nem tudom... valószínűleg kicsináljuk egymást, így, vagy úgy; előbb, vagy utóbb.
Megerősítése, hogy láthatom Rhys-t holnap, szélesen elvigyorodok. Fenyegetésére pedig visszaveszek, és csak mosolygok. Mosolygok, mert annyira lenyűgöző, annyira eszméletlenül jó érzéssel tölt el, hogy imádja azt a kölyköt, az én fiamat.
- Nem fogom. Miért tenném? - kérdezem, még mindig mosolyogva. Nem lennék rá képes. Itt kell lennem, ha a fiam számít rám.
Itt maradni? - teszem fel magamban a kérdést. Jó lenne. Itt maradhatnék, a közelben, hogy megvédhessem őket, hogy segíthessek nekik, amiben csak tudok. Anwennek is könnyebb lenne, én a családom - furcsa ezt kimondani, de jó érzéssel tölt el - mellett lehetnék végre, ennyi év után. Elkezdhetnék dolgozni valahol, és minden rendben lenne. Persze, lennének gondjaink, mint minden családnak, hiszen mi is emberek vagyunk – elcseszett emberek -, de mindent megoldanánk. Az idilli képet egyetlen dolog árnyékolja be. És az a nevem, vele együtt pedig a nemzetiségem. Nem hiszem, hogy errefelé túl sokan hátba veregetnének, ha meghallanák a Falkenrath nevet, amiről le sem lehet tagadni, hogy nem német. Persze, fedésben vagyok, álnevet használok, de ez nem garancia arra, hogy ez így is marad. És ki tudja, mi lesz Anwenékkel, ha kiderül, hogy kivel osztják meg a házukat.
Nemet kellene mondanom... - fut át az agyamon.
- Szeretnék maradni, de ez komoly hatással lehet rátok, komoly problémákat vethet fel, ha kiderül, hogy ki vagyok, és honnan jöttem - figyelmeztetem.
De aztán megcsókolom. Istenem, újra itt vagyok, újra vele. Ahogy magához húz, hagyom, derekára siklanak ujjaim, és lágyan simítom végig. Másik kezemmel vállát ölelve vonom magamhoz. Úgy falom ajkait, mint egy nap csókolta gyümölcsöt és ő sem fogja vissza magát. Nem akarok elszakadni tőle, nem akarom elengedni, ha már ennyi idő után újra velem van.

Látom az arcán, hogy megrettenti, amit mondok, látom, hogy elgondolkodik rajta, hogy milyen bajkeverő lehet a fiúnkból. És azt is látom, bár azt inkább a szemében, hogy képes lenne megfojtani egy teáskanálnyi vízben. És ezt valósággal élvezem. Szeretem kihozni a sodrából, mert, annak ellenére, hogy sokszor kapok a pofámra, be kell vallanom, hogy ilyenkor csak még jobban szeretem, és kívánom. Még, ha ezt nem is mondanám neki, mert a végén még azt hinné, hogy ő hordja a nadrágot. Ez pedig nincs így, ugyebár... még, ha ezt is hiszi, akkor sem.
A kivéreztetéssel kapcsolatban felkapom a fejem, de nem az ijedség miatt. Úgy sem bántana. Egyrészt, én erősebb vagyok. Másrészt pedig amúgy sem bántana. Tudom, nem lenne rá képes, ahogy én sem. Nem érnék hozzá úgy, még egy ujjal sem, hogy az fájjon neki. Kivéve, ha kizárólag erre vágyna, és ezt kérné. Akkor ezer örömmel. De addig nem. Különben sem... repedtsarkúakat sem ütöttem meg, soha, pedig lett volna rá alkalmam. Az meg pláne nem fordul meg a fejemben, hogy Anwent megüssem. Előbb vágnám fel az ereimet, azt hiszem. Vagy hagynám, hogy kivéreztessen.
- Bájos... - vigyorodok el a kivéreztetésen.
Csatt. Újabb pofon, én pedig tűröm. Sőt, el is mosolyodok. Olyan szívesen mondanám meg neki, hogy én pedig őt dönteném meg, nem egy ostoba rekordot, de azt hiszem, az arcomon elterülő mosoly, és tekintetem pontosan erről árulkodik. Így nem szólok semmit.
- Megértem, tényleg - biztosítom effelől, még, ha nincs is teljesen így. Továbbra is azt gondolom, hogy megoldottam volna. Mert én már csak ilyen vagyok. Keveseket szeretek, de akit igen, azért harcolok.
Persze, hogy nem táplált az irányomba sok reményt. Egy ostoba, heves ifjú voltam, aki mit sem tudott az életről. A valódiról. Mert nőket kergetni, és hőst játszani nem élet. Egy nőt szeretni, és hősnek lenni... na, ez az igazi élet. Ezt akkor nem tudtam, de, még, ha nem is nagyon, de komolyabb lettem az évek elteltével. Még, ha nem is mutatom ki túl gyakran.
Nem akarom bevallani neki, hogy eszembe sem jutott megkérni a kezét. Szerelmes voltam, de nem akartam magam elkötelezni. Ma, hogy ennyi mindent túléltem, hogy ennyi mindent tudok, már másképp döntenék. Örülnék neki, ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét, de sajnos ilyesmikre nem vagyok képes. Az egyetlen dolog, amit most tehetek, az az, hogy rendbe hozom azt, amint elrontottam.
- Komolyan? - kapom fel a fejem a témaváltásra, ami azért jóval kellemesebb, mint előző beszélgetéseink. - Persze, hogy fogok erre járni! - mosolyodok rá, és nézek a képen szereplő fiamra. - Van – bólintok -, a külvárosi motelben – nem egy kacsalábon forgó palota, de nekem teljesen megfelel. Voltam már rosszabb helyeken is és olcsóbb is, mint a belvárosi hotel, és azt hiszem, nem fog hátráltatni, ha tartalékolok a pénzemmel.
Amikor letörlöm a könnyeit, elmosolyodik. Mennyivel szebb így. Gyönyörű. Szavai pedig egyáltalán nem illenek ehhez a bájos archoz, de istenem, én így szeretem! Halkan, egyetértően nevetek.
Érzem a leheletét a bőrömön. Ujjammal végigsimítok álkapcsán, hogy állát megemelhessem.
- Komolyan gondolom – szinte suttogok. Egészen közel hozzá, majdnem összeér az orrunk. A szemébe nézek, mosolygok. Boldog vagyok, és már biztosan tudom, hogy ez az a hely. Itt kell lennem.
Itt és most. Itt vagyok jó helyen. Nem ebben a házban, és nem ebben a városban. Anwen mellett a helyem. Bárhol, bármikor.
Számat puhán érintem az övéhez, hogy aztán megcsókolhassam. Szeretettel és szenvedéllyel. Úgy csókolom, mintha először tenném, vagy mintha utoljára. Még közelebb húzom magamhoz, átölelem, és nem akarom elereszteni. Soha. És azt akarom, hogy ezt ő is érezze.

Annyira látni lehet rajta, hogy majd' szétveti az ideg, de tartja magát. Azt hiszem, csak az tartja vissza, hogy ne üvöltse le a hajamat, hogy Rhys valahol a házban alszik, és nem akarja felverni. Ez minden. Ha nem így lenne, valószínűleg már kaptam volna még egy pofont, és kirugdosott volna. Rosszabb esetben a szememet is kikarmolja, vagy ilyesmi. Kinézem belőle. Mások nem, hiszen Anwen olyan bájos. Vagyis, annak tűnik, de valójában nem ilyen. Kedves, a szíve mélyén, de ezt a kedvességet is végeláthatatlan szerelmi csatározásokkal tudtam kivívni. És, úgy tűnik, mára már ez a kedvesség is szertefoszlott azzal, hogy elváltak útjaink.
Nem kerüli el a figyelmemet az az apró jel, mintha megrettent volna, mintha megijedt volna. Nos... ha Rhys valóban olyan lesz, mint én, akkor van is oka az aggodalomra. Soha nem fogja tudni, hogy hova megy, mert mást fog mondani. Arról sem fog tudni, hogy pontosan mit csinál. És lehet, hogy lusta lesz, és nem törődik majd a tanulmányaival. Ha van egy kis józan esze, és szorult bele az anyjából némi komolyság, akkor tanulni fog, de ettől függetlenül lehet, hogy rosszfiú lesz. És nagyon bátor, makacs és önfejű fiú is lehet. Ami valljuk be, eléggé rossz párosítás, így mindent összevetve. Veszélyes.
El tudom képzelni, hogy milyen nehéz neki. Főleg ezekben az időkben. Legszívesebben felajánlanám, hogy maradok, de ilyesmit nem ígérhetek. Főleg most, hogy szökésben vagyok, és hogy mit tervezek a náci vezetőség ellen. Ki tudja, lehet, hogy holnap ilyenkor már halott leszek.
Az a fintor, és a hangja gúnyos lejtése ad egyfajta megerősítést férfiúi egómnak. Azt gondolta, és most már tudja is, hogy voltak más nők az életemben, de arról sejtése sincs, hogy egyik iránt sem éreztem semmit. Csak játékszerek voltak. De ezt nem is fogom elárulni neki – legalábbis, most nem. Amúgy is eléggé kívánatos, ha ilyen zabos. A gondolatra, vagy a szavaira, vagy mind kettőre egyszerre, nem tudom, de vigyorra görbül ajkam.
- Nem tartozok neked beszámolóval, de ha tudni akarod, úgy két éve mondtam fel, és aztán a világot jártam. Tudod, mint a kalandorok – magyaráztam meg, vagy mentettem meg magam a szituációból. – Oh, milyen kíváncsi vagy – nevetek halkan -, de már meg ne sértődj, nem fogom részletezni a bordélyokban töltött éjszakáimat – vonom fel egyik szemöldökömet sokat sejtetőn. Nem, határozottan nem vagyok ilyen kegyetlen; csak éppen annyira, hogy elhintek ezt-azt. Arra a kérdésre, hogy miért jöttem, nem válaszolok.
Butaságokat beszélsz.
- Már mindegy... – mondom végül. Azért csak ennyit teszek hozzá, mert visszatekintve, a múltba, rá kell jönnöm, hogy megbízhatatlanabb voltam, mint most. Felelőtlenebb, merészebb, egoistább, makacsabb és minden negatív tulajdonságom vagy ötszöröse volt a mostaniaknak. – Akkoriban nem lett volna belőlem jó apa – adok neki igazat, bár nem mondom ki túl hangosan e szavakat -, de tudod, Anwen, azt hiszem az idő változtatott rajtam – vonok vállat, és kortyolok a sörbe, ezzel leplezvén, hogy milyen fontos ez nekem.
Ahogy rá nézek, és ő elvörösödik, mosolygásra késztet. Nem szólok semmit, csak halványan mosolygok, szinte titkon. Aztán a kezembe nyomja a képet, és a mondatára elmosolyodok.
- Tényleg remek srác lehet – adom vissza a képet, büszkeségtől dagadó mellkassal, pedig de nézegetném még!
És kimondja. A saját nyelvén. Aztán az érintése a kezemen, teste szép íve, ahogy hozzám bújik. Leteszem a sört - kinek kell az a nyamvadt lötty, ha itt van Ő? – és átölelem. Miközben beszél, őt nézem, és letörlöm a könnyeket az arcáról.
Nem egyszerű, soha nem volt az. Soha nem egyszerű kimondani azokat a dolgokat, amik számítanak.
- Szadista barom... – mondom halkan, szinte suttogva – Nem érdemel meg téged. Jobban tennéd, ha gyűlölnéd – olyan jó a karjaimban tartani őt. Úgy hiányzott ez. – Bár ez nem változtatna azon, hogy ő mennyire szeret téged – simítok végig arcán, miközben a szemébe nézek, hogy láthassa bennük az igazságot. Hogy láthassa, hogy nem hazudok. Hogy láthassa, hogy még mindig szeretem, ugyanúgy, mint régen. Talán minden egyes nappal jobban.

A pofára ejtésre nem reagálok. Nem azért, mert nem tudnék, hanem mert nem akarok. Én rengeteg nőt használtam ki életem során, őrjítettem meg őket, késztettem őket arra, hogy körbeugráljanak és csodálják minden szavamat és mozzanatomat; mindezt a puszta létezésemmel értem el. Nem kellett egyéb, csak egy mosoly erre, egy kacsintás arra, és a nők már dőltek - és dőlnek is - a karjaimba, majd az ágyamba. És ez így is volt jól. De aztán jött ő, és mindent megváltoztatott bennem. Felnyitotta a szememet, és megtanított szeretni. Őt soha nem vertem át, soha nem ejtettem pofára.
Most, itt állva az előszoba félhomályában, két csöndes erő csap össze. Lehet érezni, ahogy vibrál a levegő, ahogy szikráznak közöttünk az érzelmek; szeretet, harag, fájdalom, a viszontlátás öröme. Ezer emlék rohant meg egyszerre, de leplezem, hogy mi jár a fejemben, hogy mire gondolok. Leplezem, hogy mit akarok: ölelni, csókolni és megmondani neki, hogy hiányzott, és a lelkére kötni, hogy soha nem fog elhagyni. Ehelyett makacs ellenállást mutatok, még a karomat is összefonom magam előtt.
Elképzelem a fiamat és Anwent, együtt. És azt kívánom, bár én is e kép részese lehetnék...
Szavaira elvigyorodok. Nem hiába, az én fiam.
- Ha tényleg olyan, mint én, lesz ez még húzósabb is - vonom fel szemöldökömet mosolyogva. Hiperaktív gyerek voltam, aki soha nem tudott nyugton ülni, egy percig sem. Délutánonként, tanulás helyett inkább az utcán játszottam a többi sráccal, nyaranta csak aludni jártam haza. Aztán a gimnázium első évében, miután megvertem egy felsőbb évest - amiért igazgatói intőt kaptam -, rájöttem, hogy a rosszfiúk tetszenek a lányoknak. A gazfickók, a szabályszegők. Akkor kezdődött minden, azt hiszem... életem egyik legjobb szakasza volt az a négy év. Persze, határozottan nem volt olyan kellemes, mint az Anwennel töltött idő.
- Jól gondolod - vonok vállat, mintha ez nem számítana. Nem fogok kertelni, férfi vagyok, nem vagyok vak, vannak dolgok, amik úgy kellenek az életembe, mint a sivatagban bóklászónak a víz.
Aztán témát váltunk, nem is bánom, nem akarom részletezni.
- Igen, kiléptem, pár éve - bólintok, számat elhúzva. Nem tetszik, hogy sértegeti a hazámat. Nem maga a föld a mérgezett; ezt a rohadt politikusok tették vele. De nem vitatkozom, már annyi szitokszót hallottam Németországról, hogy megtanultam elengedni a dolgot a fülem mellett. Eleinte ez nem ment ilyen könnyen, hiszen hazafi voltam. Most is az vagyok, azért akarom megdönteni a kormányt. És ehhez a valkűrök kellenek.
- Ugyan már, Anwen... - emelem tekintetem a plafon felé - Tudod, hogy mindent megoldottunk volna. Ennyire azért ismerhetnél, tudhatnád, hogy mindent megoldok valahogyan... - nyilván nem lett volna könnyű, de kitaláltam volna valamit. Találtam volna egy kiskaput. Ha más nem, ketten is elszökhettünk volna, Amerikába, vagy akár az Északi-sarkra. Így, vagy úgy, de megoldottam volna, ha ad rá nekem esélyt.
Követem a konyhába. Szisszenve nyílik a sör, a kupak fémesen csengve hullik a pultra, a hideg üveg a kezembe kerül. Meghúzom.
- Nem, köszönöm - ingatom meg a fejem. Aztán rá nézek, és ő egyetlen heves mozdulattal kioldja a köpenyét, én pedig nem tudok betelni a látvánnyal. Csodálatos. Tökéletes. Szeretem, és nem csak a testét, nem csak azt, ahogy kinéz - pedig az sem utolsó -, hanem az egész lényét. Gyönyörű, és szikrázó.
Ahogy mellém telepedik, rá nézek, de most nem a testét, hanem az arcát fürkészem, a tekintetét nézem, és olvasok róla. Imádom, ahogy a fiunkról, Rhys-ről beszél. Látni akarom. És láthatom is, most azonnal, bár csak egy fotón, de kezdetnek ez is elég. Kezdetnek. A kezembe veszem a képet, és nézem a kisfiút rajta, és megállapítom, hogy hasonlít rám. És rá. De inkább rám. Ez pedig mérhetetlen büszkeséggel tölt el. Az én fiam.
- Remek kölyöknek tűnik - mosolyodok el, átnyújtva neki a képet. Aztán hallgatom. Beleszeretni? Másba? Hol él ez a nő?! - összevonom a szemöldököm, de más gondolat nem ül ki az arcomra. Miközben beszél, mintha szemébe könnyek gyűltek volna.
- Ne sírj – mondom neki, közelebb húzódva hozzá, hogy vállunk összeérjen. - Egy ilyen nagyképű, beképzelt, fafejű, makacs szoknyavadász miatt? Nem éri meg... - mondom halkan, az arcát nézve, halványan mosolyogva. Nem akarom, hogy sírjon miattam. Hiszen itt vagyok, a francba is! Itt vagyok, és azt akarom, hogy tudja: itt is maradok. Balommal kezéért nyúlok, és ujjaimat összekulcsolom az övéivel.

Tetszik a helyzet. Mármint, hogy berángat a lakásába, és így néz rám, ezzel a tekintettel. Mint régen. Most persze minden más, azt hiszem, ez alkalommal nem fog nekem esni, és lecibálni rólam a ruhát. Valószínűleg mindketten változtunk az évek során. Azt hiszem, mindketten felnőttünk. Talán alkalmasak is lennénk rá, hogy egy családot alkossunk, de nem most. Hiszen... a francba is, alig öt perce vagyok itt, és már pofon vágott egyszer. Azt hiszem, még kapok párat, hiszen fiatal az este, nekünk pedig rengeteg megbeszélni valónk van, a modorom pedig nem épp kellemes. Azért nem adom fel, nem olyan fából faragtak. Azt persze már előre tudom, hogy nem lesz könnyű dolgom - elnézve szikrázó tekintetét.
- Nem is tudom, kettőnk közül ki lépett le - jó, rendben, ez nem volt túl kedves, de így érzek, kimondom hát. Igen, sértett vagyok, még, ha vigyorgok is, mint egy idióta. Ezzel próbálom leplezni a fájdalmat, melyet a tüske okoz, amit belém szúrt öt éve.
Zárul, majd csukódik az ajtó, egy rövid pillanatig csönd van, majd megszólalok. Ez a megszólalás pedig tipikusan rám vall. Egy ostoba viccel akarom elfedni, hogy valójában mit érzek. Most éppen örülök, hogy újra látom Anwent, és mindeközben aggódok, hogy ő újra elmenekül.
Előkerül a gyerek-téma. Annyira látni akarom, megölelni és el sem ereszteni, hogy azt képtelenség szavakba önteni. Azt hiszem, tudta, hogy tudok a gyerekről. Én sem fogom a hülyét játszani. Miért tenném?
- Nos, én nem rohangálhattam a négyéves fiad után, mindketten tudjuk, miért, de a katonaság is megtette a hatását - fonom össze mellkasom előtt a karjaimat, és élvezem a testemet végigmérő pillantást. Hirtelen mozdul, összefogja maga előtt a köntösét. Ismerem már annyira, hogy tudjam, mi jár a fejében. Nos... maradjunk annyiban, hogy nekem is ugyanaz.
Szavai mélyen belém vágnak. Szadista nőszemély... ennek ellenére nem mutatom, hogy nem esnek túl jól a szavak. Ajkam szegletében halovány mosoly játszik.
- Tudod, volt más dolgom is, a nagyvilágban. Többek között biztosítottam az elcseszett országom biztonságát - tárom szét a karomat. Nem emelem fel a hangomat, mert a fiam nyilván alszik. Milyen apa lennék én, ha felverném?! Meg különben is... nem fogok kiabálni Anwennel. Egyelőre. - Hogy aztán mindazt, aminek felépítésében részt vettem, még, ha közvetetten is, mezei katonaként, egyetlen felmondólevéllel, eldobjam magamtól - jobb, ha tudja, hogy már nem szolgálom Németországot. Azt nem kell tudnia, hogy most éppen ellene vagyok. Maradjon ez az én titkom.
Szavaira keserédesen felnevetek.
- Micsoda önfeláldozás, Anwen... igazán felnőttes viselkedésre vall, hogy inkább elmenekülsz a probléma elől, semmint megpróbálnád megoldani - mondom ezt én, aki a 'legjobb kiút a bajból egyenesen keresztül vezet rajta'-életelvvel élek. Hiszem, hogy megoldottuk volna, ha kettőnk közül nem csak az egyikünk akarja igazán.
Követem a konyhába, melynek ajtaja szintén csukódik, én a pultnak támaszkodok, míg ő elővesz a hűtőből egy üveg sört. Hihetetlen, mintha tudta volna, hogy jövök.
- Kösz - biccentek, és az italba kortyolok. - Mindig tudod, hogy mire vágyok - mocskos vigyorra húzom számat, és úgy legeltetem rajta a tekintetemet, míg újra, meg újra meghúzom a sört. Közben feszült figyelemmel várom, hogy folytassuk az előszobában megkezdett beszélgetésünket.

Olyan régóta várok erre a pillanatra, és most mégis csak állok az ajtaja előtt, mint egy rakás szerencsétlenség. Jobban félek attól, hogy mit fog mondani, vagy tenni, vagy mit nem fog mondani, vagy nem tenni. Be kell kopognom. Most, vagy soha. Bassza meg, egy hadi övezetben kevésbé voltam ideges a végkimenetel miatt, mint most. Pedig nem ezen múlik az életem. Ez sokkal többet jelent annál.
Alig teszek egy lépést, mikor hirtelen nyílik az ajtó. Gyönyörű. Próbálok olvasni az arcáról. Számított rám. Vagy, ha nem is rám, valakire, akit meg akart lepni. Bele sem akarok gondolni, hogy esetleg más férfire várt, és rohant, hogy a nyakába ugorhasson. Ha így is lenne, legszívesebben behúznék egyet annak a rohadéknak. Meg még egyet.
Amikor kimondja a nevemet, elvigyorodok.
- Örülök, hogy még emlékszel rám - vigyorgok továbbra is szélesen. Erre nem pofon vág? Dehogynem... a mosoly ettől függetlenül nem fagy le az arcomról, sőt, halk nevetést is hallatok. Ahogy közelebb hajol, mély levegőt veszek, hogy újra magamba szippanthassam az illatát. Vannak dolgok, amik nem változnak. Ez is egy közülük.
Hagyom, hogy csuklómra bilincselje ujjait, és a lakásába vonszoljon. Nyilván tudom, hogy jóval erősebb, izmosabb és ügyesebb - na meg szerényebb - is vagyok, mint ő, de hagyom, hogy vezessen.
Egy rövid pillanatig elnézem sértődött arcát. Önelégülten vigyorgok, miközben ő a cigarettába szív.
- Jól nézel ki - mondom végül, végigmérve Anwent, amolyan 'tetszik, amit látok'-jellegű pillantással erősítve szavaimat. Látom rajta, hogy milyen komoly, ezért én is összeszedem magam és megköszörülöm a torkomat.
- Mit gondoltál, amikor csak úgy leléptél? Hogy majd nem kereslek meg? Ugyan, Szívem, ennél jobban ismerhetnél - nem kerülgetem a forró kását, rögtön a közepébe csapok. A gyerek-témát egyelőre nem hozom fel, majd ha ő úgy akarja.
Azért, bár nem mondom ki, remélem minden rendben vele. Hogy jól van, hogy nem szenved hiányt semmiben, és, a körülményektől eltekintve - mármint, hogy én itt vagyok -, rendben van az élete. Szívesen megkérdezném, de nem most. Azt akarom, hogy, ha tombolni akar, és ordítani, tegye meg most, hogy aztán nyugodtan beszélhessünk. Vagy dobjon ki, holnap úgyis visszajövök. Kitartóbb vagyok én annál, semmint egy 'nem'-mel beérjem.