Nem rég azt mondtam, a város a pánik szélén egyensúlyoz. Nos, most már szinte biztosra vehető, hogy itt el fog szabadulni a pokol, főleg amilyen rendetlenek tudnak lenni a franciák. Igaz, hogy a hadsereg mindent megtesz és a rendfenntartás is a kezünkre játszik, de tényleg elhiszik, hogy legfeljebb néhány napnál tovább vissza tudják tartani azt az információt, hogy a várost elszeparálta egy hatalmas, áttörhetetlen buborék? Ez... ez egyszerűen nevetséges. Az egész. Még így is, hogy a saját bőrömön tapasztaltam. Ott voltam, megérintettem, láttam ahogy tankokkal próbálják áttörni és semmi. Egy hajszálrepedés sem. És jönnek nekem ezzel az ezohitler dumával? Meg varázskütyük? Oh, elnézést: ereklyék. És a vezetőség tényleg hiszi, hogy ezek mágikus tárgyak, nem pedig olyan dolgok, amiket tudományosan meg lehet magyarázni. A fenéket! Mindent meg lehet magyarázni. Nincs semmiféle mágia ebben az egészben, épp úgy ahogy a Télapó és a Húsvéti Nyuszi sem létezik. Pont.
De attól függetlenül, hogy ettől a sok marhaságtól a hajam is elmegy lassan, van a dolognak jó oldala is. Belepillanthattam a repülőt követő bizarr halálesetek aktájába, s valami megragadta a figyelmem. Immár harmadik napja kutatok a témában, nem egy olyan embert kellett felkeresnem a táborban, aki így vagy úgy a távol- vagy épp közelmúltból jött nekem egy szívességgel, de végre megtaláltam azt a hiányzó láncszemet.
Két hulla, szó szerint kocsonyává vált belsőszervekkel. A vérüktől a szívükig, a csontjaikon át, minden feloldódott. Ilyen nincs. De nem is ezt találtam furcsának. Két hulla, nem több. Ha olyan alaposak a kutatók és átnézték azoknak a hőn emlegetett ereklyéknek az elméleti listáját, ami talán a gépen lehetett, nekik is feltűnhetett volna, hogy ez így nem stimmel. Három hullának kellene lennie. Persze a dolgoknak ebbe a részébe nekem még mindig nincs beleszólásom. Hogyan is lenne? De ezt már nem fogom annyiban hagyni. Már a nyúllábbal is túllőttem a célon, ennyi erővel nekem már úgyis mindegy, nem? Irány a hullaház.
Nem volt nehéz hitelesnek tűnő engedélyt hamisítani. Egy pecsét ide, egy pecsét oda, amíg mindenki a búrával van elfoglalva, s lám, készen is volnánk. Nem mellesleg, ha bebizonyosodik a gyanúm, az is elég lenne ha egyenruhában megjelennék, mert ha tényleg ott kell keresnem ezt az egyébként aligha létező holttestet, s kiderül tényleg ott van, a kedves patológus barátunk igencsak nagy bajba fog kerülni, hisz fontos információt tart vissza a seregtől, ez egy elég nagy... mondjuk finoman szabályszegés... Azonban azt hiszem meg fogunk tudni egyezni úgy, hogy mind a ketten jól járjunk.
Így is hemzseg a katonáktól a város, tehát nem lenne különösebben feltűnő, ha csak úgy besétálnék a kórházba, de mivel olyan dologról van szó, amit nem teljesen legálisan teszek... Nem akarom kockáztatni, hogy akár az enyémek közül is bárki észrevegyen. Mivel engem meg az embereim a következő 12 órára az utcák biztosítására küldtek be a városba, így gyerekjáték leválni és feltűnésmentesen eljutni a kórházig, ahol egy eldugottabb mellékbejáratot feltörve, majd ahogy illik visszazárva kisebb bolyongás után sikerül eljutnom a hullaházba. A hatalmas kétszárnyas ajtó előtt még utoljára megállok, s megigazítóm az egyenruhám, majd tekintélyesen besétálok, az „engedélyt” a kezemben tartva, a torkom pedig megköszörülöm, hátha feltűnik végre a patológusnak, hogy nincs egyedül.