Képes lett volna kihagyni ezt a táncot… Még jó, hogy nem engedhettem meg neki ezt a luxust. Legalább rájöhetett, hogy van értelmes alak a társaságban, aki nem retten meg a vastag jégpáncéljától. Lehet távolságtartó, de én majdnem az első pillanatban magamhoz húztam, ő pedig nem menekült hanyatt-homlok. Azt, hogy ki fogja végül megbánni, az a jövő zenéje. Lehet egyikünk sem.
Vezetem őt a tánc sűrűjében, rengeteg szempár kereszttüzétől övezve. Lehet nem is sejti, de speciel (legalábbis most) nincs tervben nálam az, hogy a hotelszobámba felcsábítsam. Meglehet egy átlagos férfinak ez lenne az elsődleges cél, de én ennyire feltűnő azért nem lehetek. Aztán ki tudja reggel egy Lugerrel a fejemnek szegezve ébrednék, ami kissé kellemetlen lenne. Si vis pacem, para bellum.
Hümmögve mosolygok az egyetértésén. De nem mondhatnám, hogy nagy és népszerű helyről származom. Nem vagyok London fia, se nem Edinburgh-é, de még csak Cardiff-é sem. Legalább van miről beszélni. Mert imádom én Feröert. Ha egy küldetés után stresszes vagyok, visszamegyek Tórshavnba és kiülök valamelyik dombra egy-két üveg akvavittel és elmélkedek.
- Gyönyörű. Színtiszta természet és mintha a múltban rekedt volna az egész. De persze lehet, hogy Ön halálra unná ott magát, Miss Swan. – kuncogok a kérdésére. Kíváncsi. Biztosra veszem, hogy öt perc után visszaszállna az első kompra Skócia felé. Csend van ott, béke, nincsenek bálok. Inkább sokadalom, zugivás és moha meg birka minden mennyiségben.
- Azért is találhatta sértőnek, mert azt hitte, hogy ő van csak abban a helyzetben, hogy megcsalja a férjét… De nem. Annyira fenn hordta az orrát, hogy végül rá is esett.  – szusszanok fel végül. Milyen kicsinek és jelentéktelennek tűnik néha a világ… Pedig nyitott szemek szépeket látnak. Mint mi a feleséget, a férjet, a munkást és a főnököt. Persze vannak még érdekes arcok a teremben. Tulajdonképp szerencse, hogy a munkám miatt én igazán nem kerülök túl közel az emberekhez… Még a végén én is megnősülnék. Brr.
- A férj ostoba, mint egy darab szikla. Mibe, hogy meg sem kérdezi majd reggel, hogy merre járt a kedves neje?  – félmosolyra húzom a szám és ismét rabul ejtem a tekintetemmel az övét. Ez egy olyan játék, ami az elemezgetésnél és a kivesézésnél is jobb. Nyugodt maradok én is, hiszen nincs miért izgulnom. Ő elkönyvel majd valaminek, én pedig figyelem tovább. Mert tud valamit. Nekem is tudnom kell, amit ő tud.
- Valóban…  - suttogom az ajkaira. Veszélyes távolság, Egyetlen lehelet választ el minket attól, hogy valamelyikünk megcsókolja a másikat.
De nem. Leül a csend és elveszünk egy kicsit egymásban. Tilos és rossz, de mégis… Megnyugtató a szeme színe, pedig rémesen baljós érzéseim vannak.
- Miss Swan.  – mosolygok, majd egy pillanatra, mintha megállna a tér és az idő is. A cigarettatárcája… Lehetetlen! Áldja az Isten azt, aki kiképzett, mert nem rezzenek meg. Katherine Swan egy ereklye birtokában van. Lehet nem is tudja. Azt sem, hogy mire képes…  - Én köszönöm a táncot.
Aztán megkapom a magamét. Lesütöm a tekintetem, de belül vigyorgok. Rögtön az első mondattal rúgta föl az egészet. Kinek hazudik, nekem vagy önmagának? Szinte derűsen nézek utána. Kihívta maga ellen a sorsát. Ő hibája. Hagyok neki egy kicsiny egérutat, majd követem.
- „Még csak most ismerkedünk.” Ha tényleg ennyire rémes lennék, akkor múlt időben kellett volna mondania, Miss Swan.  – közlöm vele már kint, becsukva magam mögött az ajtót. Szintén rágyújtok, de nem lépek közelebb. – Kettesszámú hiba: „Hidegen hagy a sármja, Mr. Magnusson.” Ha ez lenne a helyzet, nem csókolt volna meg majdnem.
Dőlök a falnak, fél szemmel őt, fél szemmel a termet fürkészve az ajtón keresztül.

Nem vagyok egy könnyen lenyűgözhető ember. Annyi mindent láttam már az életben, hogy az lepne meg, ha valami meglepne. Úgy istenesen. Szívből. Bátorság vagy botorság, de a nők terén is azt kedvelem inkább, ha valaki hasonló hozzám ebben a tulajdonságomban. A legtöbb azt szereti, ha a tenyerén hordozza a férfi és neki csak a maga dolgát kell tennie, e felett mást nem. Lehet én vagyok a hülye, de én speciel szeretem, ha egy nővel egy cigaretta mellett lehet mondjuk… társalogni. Ha van véleménye. Őrjítő lenne, ha egy nőtől csak az „igen, Drágám”, „persze, Drágám”, „igazad van, Drágám” hangzana el napjában több tucatszor.
Miss Swan egy iskolázott nő és a pimaszsága determinálja, hogy talpraesetten kezeljen engem is. Persze a legtöbb férfitársam csak húst látna. Én viszont játszani akarok. Mondhatni.  Mókásnak tartom, hogy ideiglenesen tagja egy olyan város színházának, amelyet unalmasnak tart. Ha üres lenne a feje és tudatlan lenne, akkor Párizsban lenne úgyis.
Kíváncsi lennék, mit forgat abban a csinos fejében. Kiderül majd, így… vagy úgy. A legjobb persze az az opció lenne, ha nem egy vastag fallal kellene szembe néznem.
- Már csak az lenne a kínosabb talán, ha a pezsgős vödröt kellene kiborítania emiatt. – kuncogok egy kicsit.
- Feröer. Egy hideg és nyirkos szigetcsoport, Izlandtól délkeletre. Dániához tartozik. – vallom be neki. Végül is, ez nem titok. Sosem volt az. Ami viszont még a kollégákat is meglepi, hogy dán születésűként a brit nemzetbiztonság berkeibe kerülhettem.
Somolygok a nézelődésén. Be is bizonyítja nekem, hogy hála az égnek, meg van bőven az esze egy kis játékhoz. Jól szórakozom, noha semmi kedvem nem volt eljönni ma.
- De feszült is. Neki áll feljebb, de a neje heves teremtésnek tűnik. Garantálom, hogy holnap beadja a válókeresetet. Nem lesz sokáig antihősünk olyan gazdag. – mosolygok könnyedén hozzátéve, még amit én látok a nagy képből.
De fordítom tovább az ifjú főnök felé. Ő is egy érdekes jelenség, van mit elemezni…
- Satnya fickó, megenném én is reggelire, pedig én csak egy közönséges kutató vagyok, kis hal. Sajnos nem is túl okos, nem csak kicsi van neki… Nézze azt az üres fejet… Talán csak a partnere butább nála. El fogja verni a fizetését még ma este.
Hümmögök töprengve, lehet segítenem kéne megkopasztani a fickót. De a dedukciós játékunk Miss Swannal két szabályrendszer szerint megy. Senki sem fog engedni a magáéból. Ettől lesz érdekes.
- Van. De nagyon kevés… - hajolok én is közelebb, szinte veszélyesen közelre. Egészen közel van az orrunk… A tekintetemmel pedig újra foglyul kívánom ejteni…

Rémes egy ember vagyok néha. Vagyis mindig. A húgommal tettem ilyesmiket régen játékból, ő majd meg akart fojtani engem. Nem csoda. Nem mindenkinek való az ilyesmi. Itt persze nem a báli keringőkre gondolok, hanem az elme párbajokra. A villogó tekintetű nőkhöz hála az égnek, hozzászoktam. Olyan ez, mint a biciklizés. Legtöbbször úgyis valami sivár helyen vagyok, míg hű bajtársam a nőket bűvölheti, most fordítva van. Vagy ki tudja. De a partnerem tökéletes ebben. Harciasnak tűnik, még sem erősködik túlzottan. Csak a szemei. Azok acélosak. De ő maga könnyed, mint egy tollpihe. Ez lehet ösztönös és tanult is.
Ő pedig egy színésznő, tehát lehet egy kicsit mind a kettő is. Én pedig ebben vagyok jó partnere.
Látszunk. A senki fia néprajzkutató és a híres színésznő. Ennél prózaibb nem is lehetne már. Ez a meglepetések estéje. Innentől tudják a helyiek is, hogy milyen fából faragtak. De ez a parancsom is. Minél több embert megismerni, ha kell sárgára is festhetem magam az ügyért.
Igazán bájos nő. Nem értem miért akart annyira menekülni. Azzal a hamiskás mosollyal ki tudna robbantani még pár háborút. Lehet az is a célja. De nem fogok ma aknákat simogatni rejtelmek kulcsaiért. Nem én lennék az az ember.
- Akkor kérném is, hogy hozzon nekem egy vödröt, mert akkor elhordanám magam.  – húzom fel az orrom a gondolatra. Humorral ütök el egy ítéletet. Többet tud, mint mutat. Az átlagember érdekesnek találná Avignon-t. De egy olyan, akinek célja illetve céljai vannak, az lelné magát a várost érdektelennek. A kis ravasz.
- Szintén London. Westminster pontosabban. De a szülőhazám nem Anglia. – bár ez a nevemből teljesen egyértelmű. Hiába beszélem angolként az angolt, nem vagyok az igazán. Véremben nem.
- Meglesz, Önnek is jó színészkedést. – mosolygok udvariasan. Tessék, mit mondtam? A néprajzkutatás unalmas dolog. Ő nézelődni kezd, én meg kíváncsiskodni.
- Több szem többet lát, Miss Swan. – mosolygok továbbra is, majd úgy forgatom, hogy láthassa az általa látott képek többi részét. – Ott a nő férje, egy kisebb társasággal. Próbálja elfedni, hogy valójában mennyire frusztrálónak érzi a hites neje jelenlét, oda-odasandít. A tekintete csupa megvetés. – majd fordulunk tovább, hogy egy táncoló párt láthasson. – Ott pedig az ominózus főnök. Harsány, úgy vezeti a hölgyet, mintha most nyerte volna a tombolán. Valószínűleg frissen előléptetett főnök és erődemonstrációt hajtott végre. – a hangom fojtott, mintha összeesküvők lennénk.
- Pókerarc nem létezik. Mindenki árulkodik valamiről. Ezért választottam ezt a hivatásomnak. Vannak mozzanatok az emberekben, amik elárulják, hogy érdemes tovább kutatni.

Ily’ könnyű lett volna meggyőzni a hölgyet vagy csak belátta, hogy nem lesz egyszerű tőlem megszabadulnia? Nem tudom melyik az igazság, De szerencsés a dolog, mert egy estélyen nem táncolni bűn. Főleg akkor nem, ha az ember tudja, hogy a szemek rá szegeződnek a teremben. Én pedig csodás táncpartnerre leltem, a zene is kellemes. A munka szempontjából pedig inkább a harci dobok szava ez. Vagy mint mikor ittasan csapkodunk tárgyakat Murdoch-al és körbe ugrálunk az irodában. Honnan keveredett ez a bizarr kép a fejembe, pont most?
Nem eresztjük egymást a pillantásainkkal, de nem is bánom a legkevésbé sem. Ilyen szép szempárt bármikor elnézegetek. De nem engedem neki, hogy kinyissa a mentális könyvem és a lapjaiba lessen. Szinte pezseg a kíváncsisága. Felkérés ez keringőre, pengetek egy kicsit a húrjain még ezzel. De miért találna bárki is egy néprajzkutatót érdekesnek?
- Ha túloznék, arról tudna. – mosolygok csak az álszerénységére. Formalitás ez csupán. Itt ma este mindenkiről elmondható ugyanez. De persze mindig a legszebbek és a legékesebbek a legsivárabbak és legkiégettebbek belül. Tudom jól. Én is az vagyok. Szerencsére örökké mozgásban tart a munka és a tudat, hogy embereket hozok ki a biztos halál karmaiból.
Összenézünk újfent és ismét harcba száll velem, a tekintetével. Ez amolyan ösztönös dolog nálam, de kapóra jön. Főleg, hogy igencsak harcias teremtéssel van dolgom. Sebaj, egyesek szerint velem csak egy durva viking valkűr bírna el.
- Micsoda szerencse, hogy előképzettséggel álltam ennek a dolognak. – mosolygok rá és szemlélem, miközben a nevem ízlelgeti. – Ezt jöttem kideríteni. Minden városban van valami érdekes, valami kis nüansz a múltban vagy szokás, ami különlegessé teszi.
- Örvendek, Miss Katherine Swan. Londonból érkezett, jól sejtem? – ha már ismerkedünk, ismerkedjünk. Adjuk meg a módját. Elvégre is… hírszerző is vagyok. Méter vastag falakkal körülvéve, megfontoltan és néha talán túl bátran is. Persze mindig figyelmeztetnek, hogy ne trükközzek túl sokat, de nehéz megállni olykor.
- Egy hónap… talán kettő. Ki tudja, addig meddig késznek és elégnek nem érzem a tanulmányom. – felelek némi tűnődéssel az arcomon, mintha számolgatnék fejben. Átsandít a vállam fölött, amire félmosolyra húzom a szám. – Valami érdekes…?

Azt hiszem tudom, hogy kicsoda a hölgy, akit megközelíteni tervezek. Színésznő. Noha nincs igazán időm a szórakozásra, újságot azért természetesen olvasok és rádiót is hallgatok. Ha jól olvastam fennáll az esélye, hogy a hölgy a helyi színház karmaiba kerül.
Talán ezért is lesi a lépteit majdnem mindenki teljes áhítattal. Én még csak eljátszani sem fogom azt. A mai terítéken a néprajzkutató van, aki rémesen elfoglalt a kutatásával. Meg természetesen a tánccal.
Nem menekül, pedig érzem, hogy egy része nagyon szívesen felhúzná a nyúlcipőt. Ehelyett mélyen a szemembe néz, amit nem ellenzek. Szívesen fürkészem a szürkés-kék szemeket, amikkel engem vizsgál most. De sajnos a vesémbe nem hiszem, hogy bele fog látni. Úgyhogy táncban adok neki lehetőséget, hogy kiderítsen rólam bármit is. Szinte természetesnek veszem, hogy tud táncolni, hiszen aki ide eljött, az nem azért tette, hogy kimeneküljön a parkett szélére. Mint, ahogy ő akarta. Elmosolyodom kissé szélesebben a szavaira. Mindig jó hallani egy szép angol akcentust. Az a komfortzónám. Nem Murdoch elmeroggyant skótja.
- És milyen jól tesszük. Máris túlragyogja a teremben lévő ékszereket, azzal, hogy a parketten van. - nem rettent el a száraz modora, az enyém sokkal rémesebb. De nem ma. Persze ő is jól játssza a szerepét, hiszen színésznő. De mi lehet a szerepe?
Átadom magam az első pillanatban a zenének és vezetem őt, így összesimulva, kezeink eggyé zárva a tánchoz. Egy picit körbepillantok tánc közben. Kellőképpen feltűnőek vagyunk. Csodálatos. Néha tényleg a látványosság a legjobb taktika. Rápillantok és állom a tekintetét, mikor engem kezd el megint fürkészni. A saját játékomban nehezen vagyok legyőzhető és szándékomban is áll éreztetni vele ezen téren való dominanciámat.
- Gyalázatos dolog lett volna táncba vinnem Önt, ha nem tudnám a lépéseket. - mosolygok gonoszkásan a megjegyzésén. - Olavur Magnusson vagyok, néprajzkutató. Jelenleg Avignonról és körzetéről írok egy átfogó tanulmányt.
Mutatkozom be neki és mondom el a fedősztorim. Ki nézné ki egy néprajzkutatóból, hogy bizonyos hadifoglyok miatt van itt. Na meg persze a relikviák...
- Megajándékozna engem az örömmel, hogy megtudhassam a becses nevét? - lehengerlő mosolyt villantok rá. Ilyet ritkán teszek és mindig okkal. Szerintem kissé összezavartam őt. De sebaj, még jobban össze tudom és ha kell fogom is.
Akik nem táncolnak meglesnek minket. Kiszúrom, hogy a kis szőke, akitől az akvavitet kaptam, szinte összetört szívvel néz minket. Kár, hogy nincs bennem elég sajnálat mások iránt...

Mint minden jó brit hírszerzési tisztnek, aki elég magasan van az ugatási sorrendben, nekem is van egy összekötőm, aki "tanácsokat ad". Inkább a parancsokat közvetít felém, de szívesen küldöm szeretetem a felsővezetés felé általa cenzúrázatlanul. Murdoch egy jó ember, hihetetlenül skót, alig értem amit mond, de el tudja adni magát. Amit még jobban szeretek benne, hogy nyelvésznek tanult, tehát a telefonban nyíltan beszélhetünk feröeriül, mert azt jobban beszéli mint az angolt. Szerintem.
Ő hintette el nekem, hogy a nagykutyák nagyon szeretnék, ha ma este a legjobb formámban bukkannék fel és hengerelnék le mindenkit, mint az elbűvölő skandináv néprajzkutató, aki most épp a várost és a környékét kutatja. Ők elhintették a magvakat az érkezésemről.
Tulajdonképpen jó ötlet. Boldog-boldogtalan fog majd odajönni hozzám, hogy meséljen a múltról, de ez csak nekem ad lépéselőnyt.
Így hát öltönybe bújtam, feltettem a szemüvegem, elraktam a cigarettám és a La Mirande hotelbe léptem. Kit ne bűvölne el, egy okos, gazdag külföldi, a tökéletes modorával és csokornyakkendőjével? Alig voltam bent öt perce és máris tucatnyi kézfogáson és hápogáson estem túl. Minél feltűnőbb vagyok, annál inkább láthatatlan is.
A szalonban egy jólfésült francia máris konyakot nyom a kezembe és félrehív, hogy a családja történetéről tartson nekem kiselőadást. A szemem sarkából látok egy igazán szép hölgyet belépni. Annyira kitűnik innen, hogy szinte fáj. Mélyen dekoltált lila ruha, némi elveszettség. Tökéletes. Abszolút nem ide való.
Elszürcsölöm a konyakom, közben a helyi történelemről csevegek. Közben még pár érdeklődő odalép hozzám és csatlakozik. Mintha egy nagy baráti társaság lennénk, egy szép estén, a múlt szépségén elmélkedve. Nem is látják, de már beolvadtam. Közben egy kis szőke francia hölgyemény, szinte rebegve kérdi meg, hogy mit innék. A válaszom egy kis mosollyal körítem meg, ami egyetlen szó 'akvavit'. Az én kis zöld hazámban ezt főzik és isszák dugiban az emberek. Meglepne, ha lenne itt. De fél perc alatt vissza is tér és átnyújtja nekem a fűszeres illatú és ízű, rémesen erős italt. Egy mosollyal hálálom meg és húzom le az italt.
De itt is az én időm. Amit megragadok és kihasználok. Volt itt egy gyémánt a tömegben, amit meg akarok vizsgálni. Táncra hívják a népet és szinte mindenki indul, mintha parancs lenne. A lila ruhás tündér pedig húzódik ki a tömegből.
Megfogom a kezem és magamhoz húzom egy sejtelmes mosollyal.
- Szabad egy táncra, hölgyem? - szólítom meg angolul, majd ha nem ellenkezdik táncba viszem. Elvégre ez egy estély. Milyen oktondi dolog volna nem táncolni a terem szépével.