Katherine Swan

Tárgy: Katherine Swan 2014-04-02, 18:51

Katherine Swan

"Don't kiss me if you're afraid of thunder. My life is a storm."

Userinfó: Főkarakter

Név: Katherine Swan
Rang/Foglalkozás: színész-, énekesnő
Születési dátum: 1913. 04. 13., Oxford, UK
Csoport: Városlakó & tud ezt-azt, apróságokat; beavatott

Jellem: Azt gondolom, hogy törhetetlen vagyok és soha, senki nem lesz képes megsérteni, megtörni. Senki megértésére, végképp nem szeretetére nincs szükségem. Sosem látni kétségbeesni, nemhogy sírni.
Legjellemzőbb tulajdonságaim: a pesszimizmus, kitartás, éles elme.
Bárkit, bármiről meggyőzök. Gyors felfogóképességem, éles eszem, intelligenciám pótolhatatlan munkatárssá tesz.
Sokirányú érdeklődésem, műveltségem, közlékenységem szinte kizárja, hogy a baráti összejöveteleken, szakmai ebédeknél, vagy vacsoráknál kínos csend telepedjék a társaságra.
Óriási az önuralmam és a munkabírásom, ez már fiatal koromban is felszínre került. Már sok kemény leckét kaptam az élettől, olyat, amitől más már összeroppanna, én viszont tanulok belőle, nemesedek tőle. Az élet már korán próbára tett...
Soha nem adom meg magam, inkább küzdök a végsőkig. Nem tudok sokáig egy helyben ülni.
Gondolataim képesek egyszerre több sínen is futni: egy időben hallgatok zenét, olvasok valamit, írok levelet - s közben beszélgetek. Az eszem vág, mint a borotva. Mindig valahonnan jövök, valahová sietek, és mindig késésben vagyok.
Folytonos ellentmondási kényszerem van, imádok vitatkozni. Nehezen megközelíthető vagyok, és csak ritkán mutatom ki az érzelmeimet. Sokan gondolják azt, hogy 'ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek érzelmei', de sajnos lényegében így van: nagyon kevés érzelmi oldalam van, azokat nehezen mutatom ki, de ha kimutatom, tökéletesen észrevehető.
A férfiak gyakran az 'izgalmas', illetve az 'érdekes' nők csoportjába sorolnak. Mágnesként vonzz az, amiről még nem tudok, amit még nem ismerek. Megbízható vagyok, de nem épp hűséges, ami a magánéletemet illeti. Rengeteg kapcsolatom volt, de mind csúfosan véget ért. Ha madár volnék, ágról ágra szállnék; ha eldobott kavics lennék, a víz színén kacsáznék; számomra csupán egy a fontos: nem leragadni, nem mélyre merülni.
Valaki egyszer azt mondta, olyan, mintha szüntelenül leendő köztéri szobromhoz állnék modellt: amikor szólok, higgadt vagyok, amikor cselekszek, átgondolt, amikor döntök, megfontolt. Minden szavamnak súlya, minden kijelentésemnek éle és sarka van. Vitába szállni velem nem érdemes. Aki versenyre hív, alulmarad. Erőm kitartásomban rejlik. Számomra mindig az Ügy az első, az Ember (legyen az bárki) csupán másodlagos. Céljaimmal oly' mértékben azonosulok, hogy egy idő után már magam sem tudom az általam képviselt ügyet a saját személyemtől különválasztani. A csúcsra tekintek. Közben gondosan a lábam elé nézek, hogy minden kis lépéssel előrébb és följebb jussak. A kitüntetés számomra nem jelent jutalmat - sem örömteli meglepetést, sem felmagasztosulást nem érzek, amikor a mellemre tűzik. Úgy tekintem, ha valaki, hát én megérdemeltem, s ugyan ki másnak járna, ha nem nekem?
Mindig komoly vagyok, mindig elszánt és a végletekig terhelhető. Meglehetősen nagyra törő vagyok. Elképzeléseimet tehetségemmel, eszemmel könnyen megvalósítom.
Mint halnak a víz, nekem a feladat az életelemem. Ha megvonják tőlem, vagy erőm fogytán képtelen vagyok vele megbirkózni, úgy érzem, életem hiábavalóvá vált. A tétlenség megbetegít, a fölöslegesség érzése elsorvaszt. Negatív tulajdonságaim közül először a keménységembe, szigorúságomba, rugalmatlanságomba ütközünk. Emberi kapcsolataim - lekezelő, gőgös modorom, részvétlen, hideg viselkedésem, s pesszimista, zárkózott természetem okán - rendre zátonyra futnak. Szeretem a kalandokat, eléggé érzéki beállítottságú vagyok, szeretek flörtölni, szeretem az egy éjszakás kapcsolatokat.
'Tudom, hogy beképzeltnek tartanak. Valójában csak elfelejtettem, hogy kell kedvesnek lenni.' Lelkem mélyén gyakran bizonytalanság és gyanakvás honol: elérem-e azt, amire a legjobban vágyok? Szívósan, olykor kíméletlenül harcolok céljaimért.
Elsősorban szakmai elfoglaltságommal és társadalmi helyzetemmel törődök, érzelmi életem csak másodlagos. Életemnek az utóbbi területét alárendelem az elsőnek, s figyelembe sem veszem azokat a férfiakat, akikből hiányzik a törekvés, akik nem törekszenek nagyon jó anyagi körülményekre (vagy azokat már nem teremtették meg maguk), vagy rendkívüli hírnévre. Ambícióim igen cselekvővé és eredményessé tesznek, bár vannak pillanatok, amikor melankóliába süllyedek. Euforikus, túlpörgetett állapotaimból gyakran zuhanok hosszan tartó depresszióba.
Nem nagyon bízok másokban, a csodákban, az élethez sem fűzök nagy reményeket, nem egy pozitív életszemléletű ember vagyok. Néha szükségem van a tökéletes elvonultságra, hogy gondolkodhassak azokról a dolgokról, amikről amúgy nincs sem időm, sem kedvem a hétköznapokban. Lelkemet, igazi belsőmet, jellememet nem elsőre fedem fel, s nem is mindenkinek; csak kivételes emberek előtt tárulkozok ki, s nekik sem teljesen. Lelkemnek mindig lesz egy kis zuga, amit megtartok saját magamnak.
Mindig nyughatatlan vagyok, ám belső vívódásaimból semmit sem árulok el a külső szemlélődőnek.
Segítségem mindig jól jön, mivel a legtöbbször igen szakavatott vagyok.
Meg kell tanulnom őszintén kimutatni az érzéseimet, még ha ez kockázattal is jár, és tudomásul kell vennem, hogy a szeretet és a szerelem legalább olyan fontos az életben, mint a munka és a karrier.
Erős, igyekvő, kiváló támasza vagyok annak az embernek, aki törekvéseim szintjére képes emelkedni. A szívemhez vezető egyetlen út a szereteté és nagyon nehéz boldogulni velem, ha a vérmérsékletemmel teljesen ellenkező dolgot várnak tőlem.
Önmagamhoz is szigorú vagyok, gyakran magasra teszem a mércét, hiszen ez 'így természetes'.
Fontos számomra az otthon, de nem vagyok a konyha tündére, nem kedvelem a házimunkát és csak kötelességszerűen végzem. Bár nem mondtak még otthonszerető 'született feleségnek', általában azért rendben tartom a lakásomat.

Külső: 168cm és 49kg tömény szarkazmus vagyok. Sovány vagyok és csontos. Bőröm fehér és hibátlan, hajam hosszú és fekete. Általában kiengedve hordom, de mindig kedv-, és alkalom-függő, hogy mit csinálok vele. Már, ha tudok vele bármit is kezdeni. Többnyire kócos, mert állandóan rohanok, és nincs időm ötször fésülködni egy nap. Amit a legjobban szeretek magamban, azok nagy, szürkés-kék szemeim. Bár ezek sem épp túl kifejezőek, nehéz belőlük olvasni és kissé elacélosodtak az évek során. Ritkán mosolygok.
Lábaim hosszúak és vékonyak. Azért vannak domborulataim, szóval van min legeltetned a tekintetedet - de vigyázz, mert nem szeretem, ha sokáig bámulnak.
Öltözködésem egyszerű. Imádom a fekete, a kék és a vörös színt, a bőr holmikat és a magas sarkúakat, többnyire csinos ruhákat öltök magamra. A divat terén a klasszikus, hagyományos szabásvonalat kedvelem, ruháim megválasztásánál elsősorban arra ügyelek, hogy jól mutassanak rajtam, s csak azután érdekel a divat. Szeretem az egyszerű, sötét, főként fekete ruhákat, amelyek igen jól állnak nekem, kiemelik erőteljes személyiségemet és jellegzetes eleganciámat.
Ha közelebb merészkedsz, megérezheted a drága parfüm és a cigaretta édeskés-kesernyés illatát.

Előtörténet:

'Mind emlékszünk a gyermekkori esti mesékre. A cipő Hamupipőkére illik, a békából királyfi lesz, Csipkerózsika felébred egy csóktól. Egyszer volt, hol nem volt és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Tündérmesék. Amolyan álmok. Csak az a baj, hogy a tündérmesék nem válnak valóra. Azok a mesék, amelyek egy sötét, viharos éjjelen kezdődnek és rettenetesen végződnek, vagyis a rémálmok, azok általában valósággá válnak.'

Tökéletesen emlékszem rá, amikor először léptem be a színház főbejáratán, úgy tíz éves lehettem. Apámnak az volt a második otthona, rengeteg időt töltött ott, és megszerettette velem is a színház, a színjátszás csodálatos világát. Azt tudtam csak, hogy nem elégednék meg olyan munkával, mint az övé. Ha itt lennék, ha annyit lennék itt, mint ő, máshol állnánk. Ő a színfalak mögött, a sötétben munkálkodna, én pedig a reflektorfényben fürdenék. Nem akartam olyan életet, mint amilyen a miénk volt. Szegények voltunk, de apa semmi pénzért nem hagyta volna el a színházat, nem... az lehetetlen lett volna.
Követtem apámat végig a fényes, ragyogó folyosókon, fel a lépcsőkön. Elbűvölt. Lenyűgözött. Egyszerűen nem tudtam hova nézni. A színek, a fények, az illatok, maga a látvány, a tudat, hogy hol vagyok, magával rántott a való világból, és nem eresztett. Nem is akartam elmenni. Örökre ott akartam maradni.
Aztán apám kinyitotta a kisméretű, feketére festett vasajtót, amin ő csak úgy fért be, ha összegörnyedt kissé. Az egy teljesen más világ volt, mint amit odakint láttam. A vasajtó mögötti világ sötét, szűk, poros hely volt, recsegő deszkákkal a talpam alatt, és mindenféle kötelekkel és vassal keretezve a magasban.
- Hol vagyunk? - kérdeztem, visszapillantva a hátam mögé, az ajtó másik oldalára vágyva.
- Ez, Kate, a színház szíve. Minden itt zajlik, ha nem lennénk itt minden este, a darab csak szöveg és mozzanatok sorozata lenne, ócska deszkákon rohangáló emberekkel. Innen jön a fény - mutatott a bal keze irányába, ahol vagy egy tucat lámpa lógott a sötétben -, és itt eresztjük le a díszletet. Ott, a túloldalon, odalent - hajolt most ki a korlát fölött - irányítják a mikrofonokat és a hangszórókat. És odanézz! - a színpad eleje felé kaptam a fejemet. - Látod azokat a mélyedéseket, a félgömbök alatt? - bólintottam. - Ha egy színész elfelejt valamit, az ott álló férfi, vagy nő segít neki - összevontam a szemöldököm, és követtem apámat. Nem akartam elhinni. Én... egy színésznő csodálatos. Tökéletes. Nem hibázik, soha nem felejti el a szövegét. Súgni? Nem... biztosan tévedés - gondoltam, és hangtalan követtem apámat.
A férfi megállt a kis pódium mögött, ami a függöny és az oldalsó fal közé volt bepréselve, engem pedig kiküldött a színpadra. A deszkák meg-megreccsentek alattam, pedig kisebb voltam, mint a legtöbb kortársam.
Sötét volt és csönd. Néztem a vörös, bársonyhuzatos székek sziluettjét, a túloldalon az ablakot, mögötte a vetítőt sejtettem. Hirtelen kapcsoltak fel a lámpák. A kattanásra összerezzentem, és ahogy felnéztem, nem láttam mást, csak a gyémántként ragyogó, ezüstfehér fényű lámpákat, és a finom szemcséjű, csillogó port. Varázslatos volt, a szívem csak úgy kalapált, majd’ kiszakadt a mellkasomból.
Pár évvel később apám bevonult a seregbe, én pedig nem mondtam le az álmomról, hogy híres színésznő leszek egy nap.

'I've heard of affairs
That are strictly platonic,
But diamonds are a girl's best friend.'

- Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
A színház nem földi színtér. A Színház menedék. Csodák világa. Lehetsz ott királynő, császár és szolga, bohóc és kurtizán. Veled ott minden megtörténhet. Meghalhatsz. Újjászülethetsz. A színház: szerelem! Örökké tartó láz.
- Mentsen meg... - kérlel.
- Én már nem menthetem meg - mondom zokogva, miközben ő térdre borul, kezemet a kezei közé veszi, felnéz rám, egyenesen a szemembe.
- Kérem, mondja, hogy szeret. Kérem, mondja ki. Hazudjon. Mondja, hogy szeret engem - hideg tenyeremet az arcára fektetem.
- Szeretem, Jevgenyij, szeretem. De értse meg, egy másik férfi felesége vagyok. Hűséget esküdtem neki és hűséges is leszek hozzá. Halálomig. El kell mennie.
- Nem...
- De igen, el kell mennie. Le kell mondania rólam. Kérem! Nem szabad, nem találkozhatunk, nem jöhet ide, soha. Menjen el. Kérem, bocsásson meg... - húztam ki ujjai bilincséből puha kézfejemet, és léptem el mellette, hogy eltűnhessek a sötétségben. - Kérem, bocsásson meg... - mondtam, még mielőtt kimentem volna.

A tökéletes Anyegin premier után kaptam egy tökéletes, vörös rózsákból álló csokrot, elismerő szavakat, vagy százan csókoltak kezet nekem, és remélték, hogy hamarosan újra szerepet kapok majd egy másik darabban.
A sikert megünneplendő férjemmel, Dominc-kal és hasonlóan gazdag barátainkkal elmentünk egy közeli étterembe.
- Katherine... - szólt egy férfi, aki velem szemben foglalt helyet. Francia akcentussal beszélt, Nicholas a neve. - Muszáj gratulálnom még egyszer! Egyszerűen frenetikus előadás volt, soha, senkit nem láttam még, aki így eljátszotta Tatianát. Új színt vittél a karakterbe, teljesen máshogy adtad elő, mint az elődeid. És csodálatos voltál!
- Köszönöm - biccentek -, tudom - nevetek halkan, ahogy az asztalnál ülők is, akik közben elhallgattak, és ránk figyeltek.
- Nem tudom, hogy mennyire érdekelnek külföldi munkák, de fél éven belül elindulunk egy híres színházfesztiválra, Párizsba. Elő kell állnom egy remek ötlettel, és egy csodálatos színészgárdával, és megtisztelnél vele, ha te is az alkalmi társulat tagja lennél - mosolyog rám, majd szájához emeli a telt borospoharat.
- Át kell gondolnom - nézek egyenesen a szemébe. Hideg közönnyel pillantottam rá, de már tudtam a választ.

'The best way to not get your heart broken, is pretending you don't have one.'

Végül igent mondtam. Emiatt rengetegszer veszekedtünk Dom-mal, aki nem szívesen hagyta volna politikusi karrierjét, amit oly' régóta építgetett, én pedig nem szívesen mondtam volna le a színház fesztiválról. Végül megegyeztünk, hogy ő Angliában marad, én pedig Franciaországba megyek. Ha úgy adódik, tovább, mint ameddig a fesztivál tartani fog majd.

Csörög a telefon. A hotelszoba magányában üldögélek a széles ablakpárkányon, és a város ragyogó, gyémántként szikrázó fényeit nézem a távolban, és az Eiffel torony gyönyörűen kivilágított, bronzos sziluettjét. Nem tudok betelni a látvánnyal, pedig szöveget kellene tanulnom.
De előbb a telefon.
- Ms. Swan? - szól bele egy ismeretlen férfihang a kagylóba.
- Én vagyok - válaszolok röviden, de nem is vár többet, helyette beszélni kezd.
Az ablakon nézek ki, keresztül az üvegen. A fények egy szempillantás alatt megfakulnak, a torony elszürkül, a fények kialszanak. Könny pereg le márványszerű, tökéletes arcomon. A kagyló élettelenül csúszik ki ujjaim közül, és élesen koppanva ér földet.
Dominic egy bombázás során meghalt. A férjem, a szeretett férfi halott. És úgy váltunk el, hogy nem mondtam meg neki, hogy szeretem. Az álmomat kergetve elfelejtettem neki megmondani, hogy szeretem. Fontos volt számomra ez, és nem érdekelt ő.
Most pedig itt állok, a sötét szobában, egy megfakult világban, melynek fényei elhalványodtak. Olyan ez az egész, mint egy tócsába ejtett, ázott, szakadt fénykép. Minden zavaros, szürke és idegen.

'I am not my rosy self
Left my roses on my shelf
Take the wild ones, they're my favorite
It's the side effects that save us'

- Sajnálom, ami Dominic-kal történt... - mondja Nicholas végigsimítva vállamon. Egyetlen éjszakát töltünk csak Avignon-ban, és akkor is bormámoros állapotban a férfi ágyában kötöttem ki.
- Az emberek meghalnak - mondom színtelen hangon. Könnyed mozdulattal ülök fel, tekerem a testem köré az egyik lepedőt, hogy a fotelre dobott kabát belső zsebéből elővegyek egy szál, hajlott, töredezett cigarettát és meggyújthassam. - Megesik - fújom ki a füstöt. Sokkal többet érzek, mint amit mutatok. Mélyen, legbelül zokogok, és ordítok, de senki sem hallja. Nem hallhatják. Erősnek kell maradnom. Tökéletesnek.
- Adok valamit - mondja, és a táskájához megy, hogy abban keresgélhessen.
- Nem szükséges - legyintek, miközben az ablakon átnézve próbálom látni a színes, élettől lüktető, Avignon-i színeket. Semmi.
- De, megérdemled. Amiről tegnap beszéltünk... fontos. És különben sem hagyhatom, hogy a múzsám törött cigarettát szívjon - mosolyodik el.
- Meg fogom kapni a fizetségem, nem? Sokat fizetsz azért, hogy sajátos módszerekkel szedjek ki fontos emberekből információkat. Olaszokból, franciákból... mindenkiből, aki gyanús, aki sokat tudhat... nem kell más, csak a pénzem.
- Ez személyes - nyújtja át az ezüst cigarettatárcát. Szépnek szép, mi tagadás. Érte nyúlok, vékony, fehér ujjaim közé veszem a dobozkát. Elegáns. Gyönyörű. Hibátlan. Tökéletes... csakúgy, mint én. Illik hozzám. És, mintha látnám rajta a fények szikrázását is.
- Rendben - bólintok -, köszönöm – nézek a szemébe, de nem mosolygok.

Ez pár napja történt, és már Párizsban kellene lennem, hogy elhagyhassam ezt az országot, és visszatérhessek Angliába, de nem tudtuk elhagyni a várost. Hogy is tudtuk volna?!

Mi maradt tehát nekem? Itt vagyok, de mégsem. A hírnevem idővel megfakul bizonyára. Ha sokáig tart ez az állapot, az emberek el fognak felejteni, amíg Avignon-ban tartózkodom, önakaratomon kívül. Az álmom, amiért küzdöttem, aminek az életemet szenteltem, amiért elhagytam Dominic-ot, amiért ide jöttem... mind nem ért semmit. Az Avignon-i színház természetesen tárt karokkal fogad, de ez nem az a színpad. Nem az az élet, amit akartam. Nem az, amiért életeket áldoztam fel.

'Egyszer volt, hol nem volt. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ezek a mesék csak az álmaink. A tündérmesék nem válnak valóra. A valóság viharosabb, zavarosabb, ijesztőbb. A valóság sokkal érdekesebb, mint boldogan élni, míg meg nem halunk.'

Tárgy: Re: Katherine Swan 2014-04-04, 11:07

Elfogadva!

Először is, még soha az életben nem olvastam ilyen hosszú jellemleírást, pedig már olvastam pár előtörit, szóval le a kalappal. Nálad aztán nem lehet elmondani, hogy nincs meghatározva pontosan minden belső tulajdonság és túl kevés támpontot adsz a karidhoz. Az előtörténet is tökéletes, nem is lepődtem ezek után meg rajta. Smile

Tetszett az idézetes elválasztás, szeretem ezt a fajta ET felépítést. Szomorú életed van, de hiába vagy ilyen kemény valahol mélyen biztosan te is arra vársz, mint a legtöbben, hogy kiadd a bánatodat. Tudom, hiszen az én férjem is eltűnt, bár eddig még nem kaptam meg a halálhírét és egyelőre erre az esély is kicsi, hiszen elzártak minket a világ elől.
Nem húzom tovább az időt, minden szuper, avit már foglaltál, az oldal még készülőben, de attól még játszani lehet. ^^

» Katherine Swan
» Olavur & Katherine

Katherine Swan

Katherine Swan

Similar topics

Similar topics