Fél. Fél, még ha tekintete nem is ezt mutatja, de… de valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag érzem a félelmét, és teljesen jogos is ez a félelem. Azonban hiába a tűz, hiába a látszólagos halál, megmaradtam úriembernek, még ha ő teljesen másképpen is vélekedik rólam. Miért ne illethetném kedves szavakkal és illedelmes tettekkel egykori feleségemet kit szívem szerint itt helyben belefojtanék a szomszéd asztalnál ülő kisfiú levesébe? Isabel egy halott, aki jár, aki beszél, aki elhiszi magáról, hogy él, de remélem, hogy tudatosult benne az, hogy abban a pillanatban, ahogy belépett ide és megpillantott engem… meghalt. Nem volt könnyű a nyomára akadni, de sikerült, és most megfogom tenni azt, amit már réges-régen meg kellett volna tennem. Megölöm. Természetesen nem egyből, nem fogom neki megadni azt a kegyet, hogy gyorsan érje a megváltás. Szenvedni fog, könyörögni azért, hogy megöljem, térden fog csúszni és rimánkodni a halálért. És amint megöltem mindenkit, aki kedves neki, és elvettem mindent ami fontos a számára, akkor majd meghalhat, de előbb nem. Át kell élnie azt, amit nekem kellett, látnia kell elpusztulni azt, amit egy életen át épített fel, pont úgy, ahogy nekem kellett végignéznem, ahogy életem munkája semmivé lesz egy pillanat alatt. Mindenem abban a házban égett el, és amíg nem élte át azt, amit okozott nekem, addig nem fogom megölni. -Oh, valóban nem, elvégre ezért vagyunk itt, nem? Elárult a nő, akit szerettem, felgyújtotta a házamat, és elhitette a világgal, hogy meghaltam. Mondd, elhitted egy pillanatra is azt, hogy megölhetsz engem? Elhitted egy pillanatra is azt, hogy biztonságban lehetsz itt? – még mindig mosoly ül az arcomon, de ebben a mosolyban nincs semmi kedves, mintha egyenes a szemébe mondanám, hogy mit tervezek. Az étlap miatt szakítom végül el Isabel-ről a pillantásomat, de alig pár másodperc múlva már ismét őt nézem, az étlap pedig becsukva pihen az asztalon. Pontosan tudom, hogy mit akarok. - Voltál már a sírunknál? – mondom látszólag elgondolkozva, direkt figyelembe se véve értelmetlen kérdését, mivel próbálja fenntartani a látszatot. Mit remélem, hogy ez a látszat megvédi majd őt? Ugyan már! – Igazán szép lett, az emberek kitettek magukért, persze hibáztak, hiszen rossz embereket temettek el és gyászoltak meg, de ez már nem is számít, igaz? – alig láthatóan megrántom a vállamat, majd pár másodperc csend után, míg csak őt figyelem, ismét megszólalok. – Szerinted miért hívtalak ide Sisa? Hogy a buráról beszélgessek veled? Ugyan már, miért mesélnék róla neked? Ezernyi fontosabb dolog van, mit meg kéne beszélnünk, és te pont ezt kérdezed tőlem? – elhúzom kicsit a számat, ahogy megrázom a fejemet. Fogalmam sincs arról, hogy ez a bura miért van itt, de ezt neki nem kell tudnia, nyugodtan higgyen, amit akar, de azt nem árt tisztázni, hogy nem emiatt vagyok itt. – Miért tetted? Szerettél egyáltalán valaha is? – kicsit oldalra döntöm a fejem és érdeklődő pillantással nézek a szemeibe. Egy kérdés a több százból, és tudnom kell rá a választ.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
Egészen konkrétan képes vagyok belefulladni abba az udvariasságtengerbe, amit körénk áraszt azzal, hogy kihúzza nekem a széket, majd nyájaskodik, mintha régi jó ismerősök lennénk. Persze közben magáz, nekem meg remeg a térdem, de mosolygok, ahogy ő is, így tehát kívülről teljesen normális találkozásnak tűnhet ez a dolog. Addig rohannék, amíg csak össze nem esem, de mégis az eszem nélkül cselekszenek tagjaim, melynek következtében leülök a felkínált székre, egy biccentéssel és némi hamis hálával telt tekintetcsillanással megköszönöm a kedvességét, majd pedig várok, hogy újra velem szemben foglaljon helyet. Úgy érzi, hogy sok megbeszélnivalónk van? Nos, hát igen. Abból akad nem is kevés, éppen csak nekem semmiről sincs kedvem beszélgetni vele. Számomra ő halott ember, s jó lenne, ha ott is maradna, s nem támadott volna fel a hamvaiból. A megjegyzése olaj arra a tűzre, melyben talán mindkettőnknek el kellett volna égni. Szívesen vágnám oda csípőből, hogy nekem aztán cseppet se hiányzott és jó lenne, hogyha flefordulna itt és most, ám mégis megeresztek egy újabb mosolyt a dacosan összezárt ajkak előtt. - Az életben nem lehet minden érzés kölcsönös. Ha kellően szemtelen lennék és nem vágott volna ennyire földhöz az, hogy itt van, él és virul, akkor még rá is kacsintanék. Az időközben megérkező étlapot veszem szemügyre, s nyitom ki a leveseknél, hogy a betűkbe temessem lelkem minden remegését. - Szóval, visszatérve a burára. Mi az, amiért hívott? – váltok megint magázásba, mert nem kenyerem tegeződni vele. Az régen volt, a kezdetekkor, amikor talán hittem neki, talán szeretni tudtam volna, hogyha nem üt meg. Az első korbácscsattintással elvette belőlem a lelket és a képességet arra, hogy embernek tekintsem őt. Nem én fogom rosszul érezni magam emiatt. Ami történt az megtörtént és elsősorban magának kell köszönnie. Ezernyi kérdésem van, de mégis ezt az érdektelent tettem fel, fenntartva a látszatot, hogy egy riport miatt vagyok itt. Étteremben vagyunk, nyilvános helyen, így itt nem bánthat, de ha megtalált a városban, akkor biztos vagyok abban, hogy egyebet is tud rólam. És ez nem jó. Sőt mi több, nagyon rossz! Nem akarok megint rettegésben élni.. de túl szép volt a szabadság, hogy igaz legyen..
Alexandre Chevalier
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 5 Ω Kor : 46
Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye szerint, amit egyszer elkezdtél, azt be is kell fejezni. Nem okoz éppenséggel valami nagy örömöt ez. Minden késik az életünkben, semmit sem akkor kapunk meg mikor felkészültünk rá. Az az érzés kerít hatalmába minket, hogy valaki szórakozik velünk, zsinóron rángat minket… két ember nem találkozhat se előbb, se később, akár az első találkozásról van szó, akár nem. Készen álltam akkor, szerettem őt, de átvert engem és elárult. Most pedig itt vagyunk, szemtől szemben, hogy befejezem azt, amit ő kezdet el. Hiba volt, hogy olyan könnyelműen járt el, hogy a tűzre bízta halálom, ahelyett, hogy saját kezébe vette volna a döntés jogát, és küld a másvilágra…hiba, és ez a hiba most megbosszulja önmagát. Ismeritek, miszerint minden hatás kivált egy vele azonos nagyságú, de ellentétes irányú hatást? Na, ez a megállapítás jelen helyzetünkre nem érvényes. Erősebb vagyok, eltökéltebb, mint régen, ma már nem téveszthetnek meg álnok szavai és a hazugságtól már szinte ordító érintései…,nem, átlátok a hazugságok tökéletesen megszőtt hálóján, és már látom, hogy soha nem volt az enyém igazából. A szíve legmélyén visszahúzta őt valami arra a lepratelepre, és megakadályozta őt abban, hogy boldog legyen velem. Pedig én szerettem, mindennél jobban, de hagytam, hogy elvakítson az érzés, hogy a világ legszebben felépített hazugsága elhitesse velem, hogy amit látok az igaz, én pedig nem figyeltem oda a jelekre, nem olvastam a pillanatokban rejlő apró kis üzenetekből, figyelmen kívül hagytam minden óvaintést és elmerültem a hazugságban, mibe majdnem belehaltam. Nem véletlen, hogy megtudtam menekülni a tűz mardosó lángjaitól, nem véletlen, hogy Matthie nem tudta elvágni a torkom azzal a késsel. Nem, mindennek oka van, és én azért vagyok életben, hogy revansot vehessek a nőn, akit szerettem. Hogy elpusztíthassak mindent, amit szeret, hogy ellene fordítsam a világot, hogy végzetes sebet ejtsek a lelkén, hogy meggyötörjem a testét, hogy végezzek vele. Már nem az az ember vagyok, kihez feleségül ment. Megváltoztam, meg kellett változnom, hogy megértsem árulásának okát és követhessem lépteinek nyomát egészen idáig, Avignonig. A bennem burjánzó düh és harag iránytűként szolgált, azonban most, hogy láthatom az arcát újra… a düh alábbhagy. Oh igen, tagadni is kár lenne, hogy a történtek ellenére még mindig vonzódom hozzá, talán még szeretem is, de… nem lehetek vele, legalábbis nem örökre, hiszen végeznem kell vele. Megtenni azt, amire ő képtelen volt. Mosolyogva figyelem az arcára kiülő döbbenetet, majd a fejem kissé oldalra döntve nézem, ahogy felém lépdel. Igazán gyönyörű nő, de most van benne valami más, valami új, amitől még inkább úgy érzem, hogy akarom őt. Rabul ejtenek a szemei, szavai pedig mosolyt csalnak elkalandozott tekintetemre. Azt hittem majd dühös leszek, amikor meglátom, de a sors és az élet különös fintora, hogy még mindig ilyen hatással van rám, hogy akármennyire is akarom utálni nem megy. De ez nem jelenti azt, hogy elfelejtettem volna, hogy mit tett. Nem, ez semmit nem változtat azon, amit elterveztem, pusztán csak meglepő, hogy még mindig ennyire vonz a nő, aki rám gyújtotta a házam és ezzel elhitette a világgal, hogy Alexandre Chevalier megszűnt létezni. Most pedig úgy tesz, mintha nem is emlékezne rám? Rám, akinél a világon jobban senki nem szerette őt? Meglep szavai ridegsége, azt hittem, hogy benne is megmaradt valami azért abból, ami köztünk volt, bár… bár talán csak megtanulta titkolni az érzéseit. Akárhogyan is, de előttem nem marad titka, felfedem a lelke legmélyére száműzött gondolatait és vágyait is, kiismerem őt újra és ezúttal nem hagyom, hogy megvezessen az orromnál fogva. -Igen, én lennék az! – mondom egy apró bólintva. Furcsa, milyen közönyösen és tárgyilagosan beszél hozzám, mintha nem is ismerne, mintha most találkoznánk először az életben. Milyen jó is lenne az! Ha elfejthetném, amit velem tett, és újra neki adhatnám a szívem…, de sajnos találkoztunk már, és a szívem is adtam már neki oda, amit ő széttört apró darabokra. Bárcsak ne láttam volna még ezt a szempárt, bárcsak ne érintettem volna őt még az életben! Bárcsak ne éreztem volna a bőrömön az érintését, mikor nem volt ott velem, bárcsak ne hiányoltam volna a hangját, mikor csendben figyelt engem, bárcsak…bárcsak, milyen felesleges és megtévesztő szó is ez! A vágy, az óhaj kifejezése, melynek valóra válása úgysem adatik meg nekünk, csak egy elérhetetlen álom marad, mint a egy csillag az égen, mit bárhogy nyújtózol is, elérni úgysem fogsz. Pedig Isabel valóságos angyal volt, akár a csillagokat is leloptam volna neki az égről, de ma már nem kergetek ily nevetséges és felesleges elképzeléseket, melyeket a szerelemnek nevezett illúzió tárt szemeim elé. - Nem fog csalódni, ígérem! – mondom,ahogy felállok a székből és mellélépek. Jól tudom, hogy ez nem éppen egyenes válasz a kérdésére, de jól tudom, hogy emlékszik az arcomra, az érintésemre és a pillantásomra is, mivel sokszor vetkőztetem le. Játszhatja egész nyugodtan az értetlent, ki nem érti a múlt halottnak hitt, de elevenebbnek sosem talált szavait, azonban én, nem fogok cinkelt kártyákkal játszani, én kiterítem a lapjaimat, persze, csak ha velem tart a mai napon. A mai nap a kezdet, egy gyönyörű, ámde fájdalmas ismeretség újrakezdésének. Fájni fog neki, de imádni fogja, megígérem. – Kérem, tartson velem! Úgy érzem sok megbeszélni valónk van! – mondom kedvesen, ahogy kihúzom a széket, és ha elfogadja meghívásom, akkor úriember módjára be is tolom a székét, és csak miután ő kényelmesen ül a széken, akkor ülök le én is vele szemben mosolyogva. – Hiányoztál nekem Sisa! – ha játszani akarja még mindig a tudatlant, hát játssza, de én megmondtam, hogy nem bújok álarc mögé, mikor viszontláthatom őt.
Isabel Neva Herrera
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 35 Ω Kor : 36
Milyen riporter lennék és milyen oknyomozó, hogyha nem mennék el minden találkára, ami a burát illetné szavakkal? Rémes. Én pedig nem szeretek rémes lenni. Ennek fényében hiába intettek óva a kollégáim az ilyen névtelen meghívásoktól, én mégis összeszedtem magam munka után és elindultam az étterembe. Egyszerű, sötétkék nadrágkosztümöt viselek, lapos talpú, de mégis aránylag elegáns cipővel, melynek korall színe illeszkedik a blúzoméhoz. Hajamat francia banánkontyba tekertem,s egy leheletnyi sminkkel tettem eléggé formálissá magamat. Sajnos a stílusérzékem az ilyen helyzetekhez nem tökéletes, utálok kiöltözni, de azért aránylag sikerült normális kinézetet rittyentenem, legalábbis így ítéltem meg, amikor a L'Essentiel felé haladva megnéztem magamat egy kirakatban. Belépek az étterembe, gyanútlanul körbepillantok, keresve, hogy vajon ki hívhatott meg, majd egy adott pillanatban úgy érzem, hogy menten megáll a szívem. Ha a múlt tudna ölni az emlékek erejével, akkor most menten holtan rogynék össze. A középső asztalnál ülő férfi arcát sose lennék képes elfelejteni. Ha örökké élnék, akkor sem törölnék ki belőlem az évek, mindig megmaradna életem legsötétebb időszakának az, amelyet mellette töltöttem el. Úgy érzem, hogy minden korbácsütés nyoma felszakad hirtelen és a lelkem riadalma mellett minden porcikám sajogni kezd, melyet valaha megütött. Hála az évek során magamra szedett higgadtságnak és erőnek, nem kezdek el remegni, nem fordulok meg és távozom az étteremből, hanem nyugodt léptekkel Chevalier asztalához sétálok. Megtámaszkodom a vele szemközti szék támláján, de nem ülök le még. Kimérten pillantok rá, de legbelül szinte érzem, ahogy fojtogat a döbbenet. - Ha nem tévedek, ön hagyott nekem üzenetet a szerkesztőségben! – kezdem ridegen, tárgyilagosan. A közöny az egyetlen fegyverem ellene, a hazugság, hogy nem emlékszem rá. Nem is kellene itt lennie! Ő halott, hogyha szigorúan vesszük, s én is halott vagyok. A társaságában mindenképpen annak érzem magam. Hallgatnom kellett volna a kollégáimra, s nem eljönni ma! - Vannak információi a burát illetően, vagy csak pazaroljuk egymás idejét? – kérdezem. Tudom, hogy hazudni fog és talán még hinni is fogok neki. Mert mindig hittem, gyerekként is, később is hosszú évekig. Aztán elmúlt, s mára már csak az émelyítő gyűlölet maradt. De az olyan erősen ráz belülről, hogy csodával határos dolognak érzem azt, hogy nem remeg egyetlen porcikám sem. Lucas jut eszembe és az, amit mondtam neki. Hogy Chevalier halott, hogy elégett, hogy nem bánthat többé. De nem halt meg, itt ül előttem, legyen ez bármilyen valószerűtlen is. Erősen markolom a szék támláját, ahogyan ezt a rémes, ám mégis lehengerlő kisugárzású főnixmadarat nézem, s ahogy ajkára téved tekintetem, felfordul a gyomrom attól, hogy hol is illettek azok az ajkak régen. És a kezei.. Egy hang azt kiáltja bennem, hogy meneküljek, de letaglózott a múlt. Nem mozdulok hát, csak metsző tekintetem kereszttüzébe veszem, s várom a válaszát. Majd meglátom, hogy mi lesz azután.
Alexandre Chevalier
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 5 Ω Kor : 46
Végre sikerült! Megtaláltam! Matthie szavai igaznak bizonyultak, valóban Avignonban bujkál Isabel. Szerencsére még az előtt érkeztem, hogy a bura megjelent volna, mert így most Isabel ketrecbe van zárva, nem menekülhet előlem. Van nálam pisztoly, de nem kívánom használni. Elég embert vesztegetem meg már idejövetelem óta, és mindent kiderítetem az én bájos, halottnak hitt feleségemről, amit csak tudni lehet. Innen jutott a tudomásomra, hogy riporterként dolgozik. Küldtem egy üzenetet, persze név nélkül, hogy tudom a bura megjelenések okát. A találkozót ide szerveztem, és direkt egy középső asztalt választottam, hogy mikor belibbenjen az ajtón, az első arc, amit meglásson az az enyém legyen. Már előre várom, hogy milyen arcot fog vágni egykori kedvesem. Én mosolyogni fogok, mint mikor újra találkozik két régi ismerős. Esetünkben azonban…sajnos sokkal drasztikusabb a helyzet. Megakart engem ölni, és kis híján sikerült is neki. Tisztában vagyok azzal, hogy megakar engem ölni, csakhogy valamit nem tud. Már nem ugyanaz az ember vagyok. Akkoriban boldog voltam, vele, de elárult engem, és mindent, amit képviseltem. Most már nem hajt más csak a bosszú, és megígérem, hogy nem fogok vele egyből végezni. Megfosztom mindentől, amit szeret. Megölök mindenkit, akivel valaha is egy szót váltott. Darabokra töröm a szívét, tönkreteszem az életét, és ezernyi sebet ejtek a lelkén és mikor már a lábaim előtt csúszva könyörög bocsánatért… akkor megölöm. Szeretem őt, még mindig, és biztos vagyok benne, hogy benne is megmaradt valamennyi az irántam táplált érzésekből, de… de itt már nincs helye szerelemnek. A bosszú kisajátított bennem mindent. Emlékszem még az érintésére, a hangjára, a szemei színére, melyben szinte megfulladtam, és… én tényleg szerettem őt. Felemeltem őt az utca mocskából és koronát helyeztem a fejére. Lélekben és testben is egynek éreztem magamat vele, de rákellett jönnöm, hogy ez csupán hazugság volt, és mind végig ezt tervezte. Megakart ölni, és ennek céljából csavarta el a fejemet… milyen kár! Kivételes nő, szenvedélyes, valódi kincs, és ő mégis úgy döntött, hogy elakar engem pusztítani. Kérdem én, miért? Mit tettem? Nem szerettem őt elégé? Túl sok kérdés, mire a válasz már nem érdekel, mert bármilyen választ is kapok, a történet vége ugyanaz. Visszaszerzem őt, hogy aztán megölhessem. A szerelem nemcsak életre kelti a szívet, hanem meg is öli. Érdeklődve nézek végig az éttermen és csalódottan veszem észre, hogy Isabel még nem érkezett meg. Ezek szerint mégsem érdeklik a válaszok a burával kapcsolatban? Mindegy, még várok, talán akkor már meg is vacsorázok egyedül, és majd legközelebb a szerkesztőségben keresem őt. Kényelmesen dőlök hátra a székemben és pillantásomat az ajtóra szegezem. Gyerünk, Isabel! Tudom, hogy te is akarod!
Mesélő
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline & Walter Ω Hozzászólások száma : 43
Oh, nagyszerű, nem fordítja el sem a fejét, sem a tekintetét, semmi gőgös orrfelhúzás. Még ha csak itt is ragadunk meg az első találkozásnál, bíztató. Kis lépésekkel. Vagy szakadékátugrással. Mindkettő célravezető. A kis lépés a kártya volt. A szakadékugrás az, hogy nem a polgármestert kerestem fel. Az oka szimpla és egyszerű. Ha valóban sikert akarok elérni, akkor sosem szemből. A férfiak nem tudják, hogy a nők mennyire az orruknál fogva vezetik. Mennyi női sejtelmes célozgatás, ártatlan szó elvetés fordított már a történelem kerekén, a feltalálások sikerén! És el akarom érni a célomat. Biztosra akarok menni. Törtető lennék? Ugyan, csupán ami jár nekem, az jár nekem. Az intésre bólintok mosollyal, majd elegánsan felállok és az asztalához átülve teszem formás hátsómat a finom huzatú ülésre, amelyet mutat. Magam mellé teszem a táskám a karfás széken. Előtte azonban, ahogy illik, megköszönöm. -Nagyon kedves öntől, hogy elfoglaltsága ellenére is tud rám szakítani pár percet. Gúny nélkül mondom. Polgármesterné, akinek számos helyen kell részt vennie, lelket öntenie, segítenie embereken és még ott a fránya háztartás, amit én bizony hanyagolok rendesen. Presztízshez kellenek események, rendezvények. Kevesen tudják, hogy mennyi munka van benne. -Már a desszertnél járok, köszönöm érdeklődését. Az viszont nem kerüli el a figyelmemet, hogy a kezében tartja a táskát. Ajjaj, kevés időm van. De már így is sokkal előrébb haladok, mint reméltem. Elvégre fogadott, nem igaz? A pincér ekkor érkezik vissza a desszerttel és az itallal, két pohárral. - A Château Filhot. A legjobb évjáratból. – tartja elénk a palackot. Udvarias és az illemet tudó pincér. Kincs. Felbontja, előbb a polgármester asszonynak tölt, és ha elfogadja a bort, akkor mindkettőnknek tölt, és távozik. Tárgyra is tér. Hát nem most fogok egyből a tárgyra térni, hiába vagyok lényegre törő. Nem ismerem magát a nőt, eszem ágában sincs elesni a lényegtől. Kezdjük a kisebb dolgokkal, mint például. Nem az ismerkedés. Az is feltűnik, hogy segítséget és nem szolgálatot ajánl fel. Nem húzom fel az orrom rajta. Alapvetően mindenkit csakis magam alá vagy mellé tudok a világban elképzelni, senkit sem engedek magam fölé. És mivel nem is ismerem, de a polgármester asszony ül velem szemben. Vezető a vezetőhöz, semmi több. -Egy ilyen kellemes hely nem a legalkalmasabb arra, hogy túl komoly dolgokról beszélgessünk. Csupán csak szerettem volna kihasználni a lehetőséget az összeismerkedésre, ha már összefutottunk. - ~Micsoda „véletlen”!~ -Lesz egy rendezvény és még nem ismerem annyira a környéket, hogy tudjam, hol is lehet a legjobb szabót megtalálni. Híres az a nézet, ami a tudósokról él az emberekben, mint kép. Márpedig nőből vagyok és igényem van az igényességre. Női oldal megkörnyékezése. Frászt fogok én most tudományos halandzsákat előadni. Pedig nagyon jó lenne, ha tudnám, mennyit tud. Talán még többet is tud, mint én. A férfiak nagyon pletykásak tudnak lenni a hálószobában…
Lucille Marsage-Deveraux
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Lucille Marsage-Deveraux Ω Hozzászólások száma : 7 Ω Kor : 39
Mire a pincér visszatért mellém, már azt hittem, hogy az általam rendelt desszertet hozza ki nekem, de sajnálatos módon tévednem kellett. Kérdő tekintetem máris a férfi arcára vándorolt, majd a felém nyújtott kártyára. Mivel hirtelen nem tudtam mire vélni, ezért a kérdésem máris neki szólt, miszerint ki küldte nekem. A név láttán azonban nem maradt más kérdésem, csupán a pillantásom tévedt a szőke hajú nő irányába, majd újra a mellettem rostokoló pincérre, akit egyetlen kézmozdulattal útjára is bocsátottam. Pillantásom kereszttüzében ezúttal már az a hölgyemény volt, akitől a kártyát kaptam. Egyszerű, elegáns biccentéssel jeleztem, hogy nyugodtan fáradjon át az én asztalomhoz, ha már úgyis felszabadult a másik szék. Nem lepett meg, hogy felismert, hiszen a városban a polgármestert és annak feleségét általában mindenki megismeri, még azok is, akik nem itt élnek eredetileg, csupán itt ragadtak velünk együtt. Én pedig meglepő módon szerettem tisztában lenni mindennel, ami körülöttünk folyt, így hát tisztában voltam vele, hogy miféle kutatók vetődtek szerény kis városunk területére az elmúlt néhány hét folyamán. Csupán az lepett meg, hogy az egyik velem akart beszélni és nem Philippel. Ezzel máris sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, ami amúgy sem volt ám annyira nagy ördöngösség, megtartani már annál inkább. Mire odaért az asztalom mellé, szolid mosoly jelent meg a szám szegletében, ahogyan felemeltem a fejemet és tetőtől-talpig végigmértem őt kritikus tekintetemmel. - Üdvözlöm! Foglaljon csak helyet, Mademoiselle Hastings! – intettem a megüresedett szék irányába, miközben a névjegyet gondosan eltettem a kis retikülöm mélyére. Ki tudja még, hogy mikor fogom hasznát venni, igaz? – Rendelt már valamit? – érdeklődtem udvariasan, és a válaszától függően vagy én kérek majd a pincértől valamit neki is, vagy egyáltalán nem is intem magamhoz, csupán a nőre figyelek. - Mondja, miben lehetek a segítségére? – kérdeztem kíváncsian, miközben a kis táskát kesztyűbe bújtatott kezeim alatt pihentettem az ölemben. Szándékosan nem azt mondtam, hogy szolgálatára, mert én egyszerűen nem szoktam kiszolgálni senkit sem. Egyébként őszintén érdekelt, hogy vajon mit szeretne tőlem egy hozzá hasonló nő. Az ő típusa nagyon távol állt tőlem, úgy is mondhatnám, hogy tökéletesen az ellentétem volt, noha nem ismertem őt. Mondjuk úgy, hogy inkább csak eljutott a fülembe néhány hír vele kapcsolatban. Nem ítéltem én el a dolgozó nőket, de én más nevelésben részesültem, és az értékrendem is teljesen más lapra tartozott, mint ahogyan vélhetőleg ő élt. Persze egy részem irigyelte őt, egy másik pedig megmaradt ugyanabban az úrinői szerepben, amiben mindig is tetszelgett. Ez volt az én terepem, nekem ez volt kényelmes. Az ilyen éttermek, a bálok, a különböző társasági események és még bőven lehetne sorolni.
Civilizáció! Erre most nagy szükségem van. A két véglet létezik bennem és ha az egyik véglet túl sokáig van jelen, akkor óhatatlanul vágyom a másik pólusra. A sátor, a sok zöldruhás emberke, az állandó zaj után vágyni kezdtem arra, hogy a nagy betűs Civilizációba jussak. Hosszú hónapok terepe alatt már egy koszos kocsma is a kultúrával ér fel a magamfajtának. Az itt élőknek ugyan nem annak tűnik, elvégre egészen más életük volt eddig, de nekem… legszívesebben elnyúltam volna az egyik kanapén, hogy pihenjek egyet, elegánsan feltéve lábam. De úrinő, úrihelyen ilyet nem tesz, így csak a teraszon foglaltattam egy asztalt, árnyékos helyen. Legszívesebben a falak közé vonultam volna, minden rolót lehúzatva. Az éttermi idejövetel nem volt véletlen. A megszokást könnyű kifigyelni, megtudni és miegyéb, így aztán az úrinő énem vettem elő. Rendeltem és ahogy vártam, meg is jelent az, akire vártam. Közben volt alkalmam megfigyelni, milyen jellemű ember lehet, a legjobb tanulmányi hely az ilyen. Az étel fenséges, a hangulatom pedig az egekben. Hiába, emberből, pontosabban nőből vagyok és a kényeztetéstől kiragyogok. Ó, de mázli, a nő nem marad végig vele! Itt az alkalom. Tudom, ki a másik hölgy, hogyne tudnám, azért vagyok antropológus, hogy az első alkalmat megragadva megtudjam, ki kicsoda, milyen kapcsolatban vannak egymással. Nagyon szimpatikus lett így számomra az új polgármester asszony. Intek a pincérnek, aki udvariasan odalép és felém hajol. A kis táskámból névjegytárcát, majd abból egy kártyát veszek elő és kesztyűs kezemmel a tálcára teszem. -Megmondaná a polgármester asszonynak, hogy ha nem zavarom, pár percet kérnék tőle? És… hozzon kérem ugyanolyan desszertet majd nekem is, valamint egy palack Château Filhot-t kérek, két pohárral. Jelezve ezzel, hogy ha átülök, ha nem mindenképpen áll a rendelésem. -Köszönöm kedvességét. – mosolygok rá a pincérre, angyali mosolyommal. A pincér meghajol. -Máris, kisasszony. ~Megnézte a névjegykártyámat.~ A pincér áttér a polgármester asszony asztalához, illően megszólítva, majd a kérés után felém pillant. Úriember pincér, ezt szeretem. Kedves mosoly, biccentés üdvözlésként. Tudok úrinő lenni, ha muszáj, mert bár medveölő erdőlakóként születtem, rendesen kikupálódtam.
Lucille Marsage-Deveraux
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Lucille Marsage-Deveraux Ω Hozzászólások száma : 7 Ω Kor : 39
Mint oly sokan mások, úgy én is szerettem az egyfajta megszokást, a biztonságot. A változás ugyanis nem mindig jelentett jót, és ez alól a most körülöttünk zajló események sem voltak kivételek. Szerencsére sokan még mindig nem tudták, hogy miféle veszély fenyegeti a városunkat, hogy miféle csapdában vergődünk mi mindnyájan, én azonban tisztában voltam vele. Pontosan ezért akartam annyira úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mintha az égvilágon semmi miatt nem kellene aggódnunk, ugyanis attól tartottam, hogy akkor teljessé válna a már most is alakuló fejetlenség a városban. Philip és én voltunk az első emberek ezen a helyen, így tehát kötelességemnek éreztem, hogy biztosítsam az emberek jólétét. Nem feltétlenül lehetne azzal vádolni, hogy önzetlen vagyok, hiszen ez nekem is megfelelt így, még ha teljesen nyugodttá soha nem is váltak sem a nappalaim, sem az éjszakáim. Gondolataimban ilyen és ehhez hasonló árnyak bukkantak fel, miközben körülnéztem az étteremben. Elegáns hely volt, a teraszon pedig állandó helyet biztosítottak nekünk az egyik kellemes árnyékot biztosító napernyő alatt. Most sem volt ez másként, ám még ennek ellenére is bántotta egy kicsit a szememet a kalap karimája alá beszökő kósza napfény. Beszélgetőpartnerem már éppen indulni készült, így udvariasan felálltam, noha rangban még mindig én álltam a hölgy felett és nem fordítva. Maradjunk annyiban, hogy a korát tiszteltem és a tevékenységét, amellyel a város jólétét igyekezett biztosítani. Nem csak most ebben a szorult helyzetben, hanem már hosszú évek óta, amennyire tudtam. Mióta ideköltöztem, azóta igyekeztem kivenni a részem belőle, bár igazán csak most vált frekventálttá a szerepem fontossága. - Akkor számíthatok önre jövő héten? – érdeklődött, mire világoskék tekintetem egyből felé is rebbent. Úgy pislogtam rá, mint akit valami csínyen értek, ám vörösre festett ajkaim végül szolid mosolyra húzódtak, ahogyan kesztyűs kezét megszorítottam. - Természetesen! Semmiképpen nem hagynám ki! – biztosítottam az öreg hölgyet mosolyogva, ezzel váltva ki belőle az elégedettséget. Láttam a szeme villanásán, és a helyeslő mosolyon, amely megbújt ráncokkal tarkított arcán. Olyan volt, akár egy nevelőnő, vagy egy kedves nagymama. Az előző polgármester felesége volt egyébként, és igyekeztem ápolni vele a jó kapcsolatot, ha már én lettem az utódja. - Vigyázzon magára! – búcsúztam el tőle illendően, aztán úgy döntöttem, hogy élvezem még kicsit a pompás időt, amíg lehetőségem van rá. Kecsesen foglaltam helyet újra a kényelmes széken, lábaimat finoman kereszteztem az asztal alatt, ahogyan egy hölgytől illik, miközben megjelent mellettem a pincér. Fagylaltkelyhet rendeltem a hőségre való tekintettel, és amíg vártam, az utcán elhaladó járókelőket kezdtem tanulmányozni, mintha annyira érdekesek lennének. Velük voltam összezárva immár hetek óta, ráadásul most már ők is tudták, hogy innen nincs kiút.
Tudom, hogy ez elkerülhetetlen, de attól még nem szeretem, ha csak azért különböztetnek meg minket a férfiaktól, mert nők vagyunk. Ez igenis olyasmi, amit szerintem senki sem visel túl jól, mert nem akarok a nemem miatt más lenni, gyengébb, erősebb, teljesen mindegy. Nem fair az, ha e miatt máshogy gondolnak rám, nem számít, hogy ki. Végül mégis csak halványan elmosolyodom. - Te is tudod, hogy nem, de... nem számítottam igazi válaszra. - megrántom finoman a vállamat, de tényleg nem várom el tőle, hogy választ adjon. Egyértelmű, hogy igenis számít az, hogy én nem Marcel vagyok és az is, hogy nő. Talán a legjobb az esne, ha azt mondaná, hogy az számít, hogy én én vagyok és e miatt aggódik valamivel jobban, nem pedig csak hivatalból teszi, ahogy megtenné azt minden emberéért. Nem szeretek egy lenni a tucatból, főleg úgy, hogy hetek óta egyedül vagyok. Nem is tudom, hogy pontosan mit szeretnék, csak... lenne már hír róluk. Apáról, Marcelről... bármi... bármi jó természetesen. A bizonytalanság a legrosszabb az egészben, hogy még csak azt se tudhatom, hogy egyáltalán haza jönnek-e még valaha az életben. Nem búcsúztam el egyiküktől sem úgy, hogy erre is van esély, mert nem akartam úgy állni hozzá, hogy igen, meghalhatnak. Egyszerűbb nekem ezt a lehetőséget nem számításba venni, mintha akkor meg se történhetne. Így viszont megmarad a bizonytalanság, akár örökre is, ha nem jön róluk hír, bár persze egy idő után a remény kihal az emberből, de nagyon remélem, hogy velem nem történik ilyesmi. Vissza fognak térni, vissza kell térniük! - Akkor ezt megbeszéltük, te is nyugodtabb leszel és én is tanulok egy-két fogást, biztos, ami biztos. - mosolyodom el. Igen, nekem is jó lesz ez. Tudok lőni, de van még hova fejlesztenem és az sem árt, ha meg tudom védeni magam akár fegyver nélkül is. Persze a lehetetlen megoldásokat nem fogom tudni úgy se kivitelezni, de legalább az egyszerűeket igen. Nem leszek teljesen védtelen, ez a fő. - Becs' szó! Attól még vigyázni fogok magamra természetesen. - határozottan bólintok. Jó persze nem ígérhetem meg száz százalékosan, hogy soha semmi butaságot nem csinálok, de igyekezni fogok, hogy így legyen. Azért a kíváncsiságomat többnyire muszáj kielégíteni, de nem fogok túlzásba esni, ez az, amit tényleg megígérhetek neki, és ha még egy-két hasznos trükköt is ismerek, az csak még inkább segít. - Én még most is reménykedem, hogy minden rendben lesz majd, csak... elül a vihar. - nem is lehet úgy élni, hogy nem reméled a jövő szebb és fényesebb ehet, mert akkor nagyon hamar belefáradnál az életbe. Megvárom, amíg fizet, és persze én magam is felállok, amikor távozik. Határozottan finom volt, és egészen régen engedtem el magam ennyire, úgyhogy ennek is mindenképpen volt értelme. - Én köszönöm, hogy beszélhettünk és menj csak nyugodtan. - mosolyodom el újra, főleg a kézcsók láttán. Azért igyekszik, tényleg igyekszik úriemberként viselkedni. Fura egy fickó, valahogy mindig így voltam ezzel, kemény, de egyben mint kiderült érzelmes is, ha egy nő volt, akit ennyire szeretett, hogy ilyesmit is megbocsátott neki. E mellett pedig harcol, ha kell, de közben mégis úriasan is tud viselkedni. Elismerendő. Végül persze én is távozom, egy kellemes séta haza.
//Köszönöm a játékot, egy élmény volt, mint mindig! //
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Mindig is tiszteltem a nőket, soha nem értettem egyet azzal, hogy el kéne nyomni a gyengébbik nemet. Az élet oroszlánrésze nekik jut ki, a feladatunk az lenne, hogy segítsük őket amiben csak lehet, de sokan inkább ütik és verik őket, amiért már alapjáraton egy golyó járna a fejbe. -Remélem ezt költői kérdésnek szántad. – mosolygok rá, miközben újabb falatokat tüntetek el a tányéromról. Persze, hogy féltem őt, mert sok olyan ember van, aki csak azért kihasználná, vagy bántja, mert nő és gyengébb. Emellett pedig ott van a Marcelnek tett ígéretem is. Amit megígérek azt be is tartom, becsületes embernek tartom magam, ellenére a múltbeli tetteimnek. Adeline vigyázni viszont még az ellenállás vezetésénél is nehezebb feladat. Akaratos, makacs, erős és olykor nagyon kotnyeles is tud lenni, viszont mindezek ellenére egy remek ember. Nem is tudom mit mondhatnék Marcelnek, ha hazajön és a felesége nem várja őt. Elvesztenék egyből két barátot is, amit nehezen tudnék elviselni Isabelle után. Isabelle után sokkal nehezebb már mindentől elszakadni, de gondolom ez így van rendjén. – Ez egy remek ötlet, legközelebb el is kezdjük. Így kicsit nyugodtabb lennék miközben te kint kutakodsz. – voltam katona, és az ott tanultakat megtudom tanítani Adelinenek, így egy ellenséges katona lefegyverzése, vagy épp megölése már nem olyan nagy gond. Nekem a seregnél szerencsém volt, mert a legtöbb dolgot már tudtam. Remekül lőttem fegyverrel és íjjal, tudtam bánni a késsel, közelharcban is jeleskedtem és képes voltam az erdőben akár kilométereket is lefutni pihenés nélkül. Kicsit olyan volt, mintha az élet a katonaságra készített volna fel engem. Persze a sereg is tanított egy-két új dolgot a túlélésről, de ennek olyan nagy hasznát nem vettem eddig. Az ott tanultakat a fronton kellett volna kamatoztatnom, de mivel megszöktem a seregtől ezek most feleslegesé váltak. Talán azt tudom érdemben kamatozatni, hogy a seregnél rengeteg fegyver használatát tanulhattam meg, gyorsan újratudok tölteni és a többi fontos dolog. Mondjuk engem elsősorban mesterlövésznek szántak, így inkább a mesterlövészpuskákhoz értek igazán, de egy gépfegyverrel is eltudok boldogulni. Adelinet megtanítom amire csak lehet, és így talán könnyebb szívvel fogom majd tudni őt elengedni. - Fura, hogy néha a középkor sokkal fejlettebbnek tűnik a mai világhoz képest. Rendben, megtanítalak megvédeni magad, ha nem fogsz mindenféle öngyilkos akcióba belemenni. – komolyan mondom, hogy a világ néha kicsit vissza is fejlődik. A lovagiasság mikor a nőket védték és a gyengéket védelmezték elég jól hangzik, bár ennek is voltak árnyoldalai, de azt most hagyjuk. Most pedig nemhogy a nőket nem védik, de egyesek még gyerekeket is gyilkolnak. Igaz az, miszerint az ember a legnagyobb mészáros, nálunk halálosabb faj nincs a Földön. Ha elfognának biztos felvenném az idétlenkedő rabszerepet, de van fontosabb dolguk is annál, hogy dezertőrökre vadásszanak, de gondolni kell a háború végére is. Akkor majd elkezdenek ítélkezni a fejesek az árulók és vesztesek felett, könnyen lehet, hogy az én fejem fölött is pálcát törnek majd. Az igazat megvallva nekem nincs ellenemre a háború utáni börtönbüntetés. Megérdemlem, amiért otthagytam a bajtársaimat, de halálra ítélni ezért…az már nem nyerné el a tetszésem. Mindenkinek fizetnie kell a tetteiért, én pedig boldogan vállalom a büntetést, amíg az ésszerű és nem a nyilvános példastatuálásról szól. -Ha így van, akkor ki kell találnunk valamit, hogy odaférkőzünk a vezetőkhöz, ami nem éppen könnyű feladatnak ígérkezik. Már most baj van, ha ennél is nagyobb lesz…- ingatom a fejemet meg miközben megtörlöm a számat és fizetek a pincérnek, akit meg is dicsérek a remek ízlése miatt. - Én köszönöm neked, hogy eljöttél, és sajnálom, de rohanom kell, mert van még egy kis elintéznivalóm. – nem éppen szívesen teszem, de el kell intéznem valamit Leonnal, ami nem az ellenállásra tartozik, hanem csak kettőnkre és Isabellere. Felállok és úriember módjára kezet csókol Adelinenek, majd távozom az étteremből, remélve, hogy mielőbb láthatom Adelinet, és nem keveri bajba magát.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Igaza van, tisztában vagyok vele, de az, hogy csak úgy elsőre beismerjem... már nehezen menne. Ismer annyira, hogy tudja nem könnyen adom be a derekam, ha valaki megpróbál gyenge nőnek beállítani, és most is pont e miatt nem tetszik túlságosan az, amit mond. - Ha férfi lennék, akkor is ezt mondanád nekem? Ha... Marcel lennék? - mosolyodom el, de ez talán inkább csak költői kérdés, hiszen mégis mit mondhatna rá? Tudom én, hogy félt, hogy azért teszi, mert nem tudna mit mondani a férjemnek, ha arra jönne haza, hogy a vakmerőségem miatt ott hagytam valahol a fogamat, vagy valami nagyobb bajba sikerült keverednem, de akkor is zavar, hogy mindez csak e miatt van. Azért, mert ez a dolga, mert megígérte és mert nő vagyok és ez miatt gyengének titulálnak általában. Pedig nem vagyok az, nem vagyok gyenge, és nagyon nem veszem jó néven, amikor valaki annak állít be. Lehet, hogy nem tudom úgy megvédeni magam, mint kéne, de... - És mi lenne, ha megtanítanál jobban megvédeni magam? Apa sok mindent mutatott régen, de biztos vannak fogások, amikben segíthetnél. - teszem azt, hogy a pisztolyt ne tegyem a hátamhoz, ahogy azt az a drága százados is elmondta. Bár a mai napig sem értem, hogy miért. Onnan nehezebb elővenni talán? De Auguste katona volt. Nem azt mondom, hogy egy komplett kiképzésen vigyen végig, de nem tudjuk mi vár ránk, az országra, a városra, igenis szükség lehet rá, hogy harcképes legyek, ha úgy hozz a rossz sors. Az előző vész nem ért el eddig, de ez most elérhet, és annyit hallottam, hogy nem bánnak a civilekkel sem kesztyűs kézzel, ha arra kerül a sor. Én pedig nem az a típus vagyok, aki jól viseli, ha bezárják és azt sem, ha... más módon akarnak megtörni. A következő szavaira kissé fel is szökik a szemöldököm. Akik jól el tudnak rejtőzni. Na azt nem viselném jól, ha titokban figyeltetne, mert van önálló életem és ahhoz aztán végképp nagyon ragaszkodom. - Héj, de ugye ilyet nem csinálsz? Megígérem, hogy vigyázok magamra, ha... megígéred, hogy segítesz nekem benne, hogy fejlődjek benne. Csak ebben tudok kiegyezni. Ez nem a középkor nem védeni kell a nőket, hanem... harcra tanítani. - határozottan bólintok, hogy érezze komolyan beszélek. A lovag kor már rég volt, akkor még nagyon elnyomták a nőket, de ez ma már egyre inkább nem így van. Én nem vagyok az az otthon varrogatós típus, így is épp elég rossz volt, amikor a férjem a gyűlésekre járt és én nem tehettem semmit érte. - Biztos jó néven vennék. - mosolyodom el. Az a legrosszabb, hogy képes lenne rá, hogy tényleg ilyet kérjen a katonáktól, és tudom, hogy abból elég nagy baja is lenne. De úgy gondolom, hogy manapság nem azzal foglalkozik a katonaság, hogy dezertőröket vadásszon le, főleg úgy, hogy egyre többet mászkálnak a városban és csak aki vak, az nem fogja fel, hogy valami van itt a háttérben. - Igen, de mi van, ha ő se tud túl sokat? Úgy érzem, hogy sötétben tapogatózunk csak, és talán csak a felső vezetők tudják az igazat. Remélem, hogy nem lesz... nagy baj. - halkan sóhajtok egyet, majd végül az utolsó falatot is a számba veszem és a borom utolsó pár kortya is a torkomban végzi. - Köszönöm a finom vacsorát Auguste... egy élmény volt! - mosolyodom el végül. Voltak rossz témák, de jók is, összességében élveztem ezt a kis röpke vacsit, bár ez nem lep meg. Amúgy is jó időnként szót váltani valakivel, aki kedves, így is túl sokat vagyok egyedül.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
-Tudom, hogy meg tudod magad védeni és nem szereted, ha pesztrálnak, de nem bűn, ha féltelek, nem igaz? – mosolygok rá kedvesen. Mindig is szeretem azokat a nőket, akik megtudják magukat védeni és nem kell kíséret, hogy megvédjük őket lépten-nyomon. Egy nő legyen erős és független, ne hódoljon be. A gyenge nőket könnyen ki lehet használni, és közel sem akkora élmény velük lenni, mint azokkal, akiknek van saját akaratuk. Kétféle embert lehet megkülönböztetni, ha azt nézzük, hogy mit akar elérni az életben. Az egyik fajta megpróbálja felépíteni a jövőjét, bizonytalan alapokra épít, hiszen nem ismeri a jövőt, de éppen ebben rejlik a varázsa a dolognak. Kockáztat, hogy megélhessen valami sokkal szebbet, mint eddig. A másik fajta ember pedig a múltját akarja újraépíteni. Ismert alapokra épít, nem kockáztat, hiszen ismeri már jól a múltját, előre lát mindent, így nem kell félnie a meglepetésektől, de így kiveszik maga az élet az egészből. Az élet váratlan fordulatokkal állít szembe minket, döntésre kényszerítve ezzel, az pedig, hogy a múltat járjuk újra nem segít abban, hogy megtaláljuk a jövőnk kulcsát. Ezért sincs semmi értelme annak, ha valaki elpusztítja a múltját. A lángok nem emésztik fel a múltat, csak még nagyobbá teszik annak árnyékát, ami örökre rányomhatja a bélyegét az életedre, hiszen ki szeretné azt, hogy a múltja mindig ott legyen mellette, emlékeztetve a hibáira és a fájdalmaira? A múlt könnyen tönkreteheti a jövőt ezt már megtanultam a saját bőrömön, de ezen is túl lehet lépni, csak tudni kell elengedni azt, ami már elmúlt. Én erre nem vagyok képes, nap, mint nap érzem, hogy Isabelle ott kísért engem emlékeztetve arra, hogy mennyire szeretem őt és mennyire fájt aztán elveszteni őt. Látom őt, ahogy a karjaimban fekszik, kifejezéstelen arccal, ahogy a gyönyörű szemeivel a lelkem mélyére hatol. Semmi nem igaz, minden megengedett. Ezt mondogatta régen anyám, de soha nem értettem igazán a mondat jelentőségét, egészen eddig. A mondat első része arra utal, hogy észre kell vennünk, a társadalmunk építőkövei törékenyek, ezért aztán nekünk kell a saját korunk védelmezőinek lenni. A második része pedig azt jelenti, hogy a saját cselekedeteink urai vagyunk, együtt kell élnünk a következményekkel, legyenek azok tragikusak, vagy dicsőségesek. Anyám okos ember volt, és csak most értettem meg a legtöbb tanítását. Biztos azért mert vezető lettem, mert nekem többet kell látnom a dolgokban, mint amik, leásni a legmélyére, hogy lássam a hibákat, amiket ki tudok használni a célom elérése érdekében. -Igen, de vannak köztünk olyanok, akik könnyedén eltudnak rejtőzni, és ha nem akarják, hogy észrevedd őket, akkor nem fogod. Persze, de tudod most a féltő lovag beszél belőlem. – mondom neki mosolyogva. Van egy-két olyan emberem, akik úgy eltudnak rejtőzni, hogy soha nem találom meg őket. Velük aztán a világ legrosszabb játéka lehet egy bújócska, pedig régen azt én nagyon szeretem játszani a közelben lévő kisgyerekekkel. - Akkor megnyugodtam, bár ha úgy alakul a dolog, szerintem megkérem a katonákat, hogy hozassanak nekem majd innen valamit, elvégre különleges fogoly lennék, különleges bánásmódot érdemlek nem? – kérdem fülig érő mosollyal. Kapnék egy alapos verést, de megérné, ha láthatnám a megdöbbent arcukat, biztos nincsenek hozzászokva, hogy csak úgy szórakozzanak velük. Már pedig úgy az egyik legkönnyebb kitartani, hogy elvicceled az egészet. Kicsit könnyebbé teszi a rabságot, nevethetsz is, és ha szerencséd van, akkor a téged őrző katonák is megkedvelnek idővel. Ha nem, akkor ott van az öröm, hogy húzhatod az agyukat. Meg kell találni a legrosszabban is a legjobbat, ez a túlélés kulcsa. - Van egy amolyan világvége hangulat a városban, de osztozom abban az érzésedben, hogy lappang itt valami, amiről nem tudunk, pedig jogunk lenne hozzá. Idővel kiderül, csak nehogy túlkéső legyen már! Éppen ezért kell majd minél előbb beszédre bírnunk a barátodat, vagy valaki mást, hogy ne csak sötétbe tapogatózzunk. – van itt valami lappangó titok, ezt én is érzem, egyre furábbak az emberek, és ezt már nem lehet csak a háborúnak betudni. A vihar megérkezni látszik, valami pedig működésbe lépett, ami felkavarja egykor békés városunk lakosainak lelkét.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Nem hiába mondják, hogy az élet bonyolult, sőt egyre inkább az, ahogy múlnak az évek. Gyerekként még szinte semmire sincs gondod, még nem avatnak be a fájdalmas jövő kilátásába, még nem kell foglalkoznod azzal, honnan lesz pénz a betevő falatra, vagy új ruhába. Már azért is lázadsz, ha ki kell takarítanod a szobádat, miközben örülnöd kéne, hogy van, de ezeket még gyerekként nem értjük és talán ez így is van jól. Az apró gondok is még nagyoknak tűnnek és az a jó, amíg ezt így érezzük. Amikor már az élet igazi terheket szór ránk, amiket már nehéz elviselni, nehéz tartani, akkor már nincs visszaút. Nem lehetünk újra gyerekek, pedig akkor szeretnénk csak igazán. Igen, az ember soha sem azt akarja, amije van. Kölyökként lázad, hogy felnőtt lehessen, aztán amikor dolgoznia kell, amikor túlélnie, akkor inkább lenne újra gondtalan fiatal, és egyszerűen csak élvezné az életet. Én is gyakran vágyom a múltba, amikor még nem kellett azon gondolkodnom, hogy a házasságom tönkre ment vagy sem, amikor még csak minden jó volt úgy, ahogy volt és kész. Élveztem minden percet, mostanában pedig inkább csak azért teszek dolgokat, hogy ne kelljen jobban belegondolnom, hogy pontosan milyen is az életem. Egy viszont biztos, nem várhatom el Auguste-től, hogy ő legyen, az aki Marcel ellen beszél, még ha az a bizonyos női megérzés most is azt súgja, hogy van valami... valami, amit egyikük sem mond el nekem. Nem fogom faggatni, ezúttal nem, mert valahol talán az a megérzés azt is suttogja a fülembe, hogy jobb is, ha nem tudok mindig mindig. Tudom én, hogy mindig mindenbe beleütöm az orrom és nem tudok csak úgy megülni a hátsómon, de ilyen vagyok, nem hiszem, hogy valaha is meg fogok még változni, ahhoz már túl sok év van mögöttem, hogy a jellemem gyökeresen alakuljon. - Tudok vigyázni magamra, te is tudod, és nem viselném jól, ha valaki folyton a nyomomban járna. - mosolyodom el. Mindig is túlságosan önálló voltam, már gyerekként is. Nem egyszer szereztem azért sebeket, mert csak azért is dacból meg akartam csinálni valamit, hiába mondta mindenki, hogy nem szabad. Ennek volt köszönhető az is, amikor majdnem belefulladtam a mi drága folyónkba. Télen nem elég erős rajta a jég... már tudom, de akkor nem hittem el senkinek sem, csak azért sem. - De ha csapatban megyek, sokkal feltűnőbb és én csak körül akartam nézni. Egyébként sem történt semmi, pár óra egy zárkában nem nagy dolog. - mosolyodom el egy apró vállrántással. Igen, talán lehetett volna ennek komolyabb következménye is, de nem lett és ez a lényeg igaz? . Igen, igazán remek, bár azét itt jobban főznek! - nevetem el magam, csak pár pillanat erejéig, de ez is valami. Rémes volt a kaja, de ezt gondolom ő is sejti, de én akkor is megettem, legalábbis egy részét, amíg az undok százados ott volt. Jó, annyira nem is undok, egyszerűen csak folyton sikerül felhúznom, de nagyon nehéz nem ezt tenni. Közben az utolsó falatokat is elpusztítom a tányéromról. - Auguste... szerinted is valami fontos van itt? Úgy érzem... nem is tudom, rossz érzésem van. - újra komoly kifejezés ül az arcomra. Nem vagyok egy igazi jós, de attól még úgy gondolom,hogy valami vár ránk, valami ami... nem lesz jó.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Nem arról van szó, hogy válogatós lennék. A legkevesebbé sem, de nehezen tudom elfogadni, hogy sok döntést nem hozhatok meg saját magam az életemben, és ezek pont azok a döntések, melyre a személyiségem és életem alapjai lettek lefektetve. Kicsit megsérül az a fene nagy szabadságérzetem mikor erre gondolok, hogy sok dologban nem kaptam szabadkezet, engem kivontak ezekből a döntésekből, pedig pont rólam szóltak. Sokat mondják, hogy nem szabad túlbonyolítani a dolgokat, és minden úgy kell nézni, ahogy látjuk, és van is benne valami, de néha azért jó a dolgok mögé nézni, belegondolni abba, hogy mi történhetett volna, vagy ennek mi az oka, és még sorolhatnám. Beletörődtem már abba, hogy az életem nem lesz se könnyű, se túl boldog. Felkészültem a legrosszabbra, hogy semmi ne lephessen meg, de az élet mindig tartogat meglepetéseket, úgyhogy ez hasztalan, csak arra jó, hogy biztonságban érezhessem magam. Ezekben az időkben nehéz olyan valakit találni, aki mellett biztonságban érzed magad, és sokaknak nem is sikerül. Nekem sikerült, aztán meg elvesztettem. Nem arról van szó, hogy én soha nem voltam boldog az életben, mert nagyon is voltam, fél éven keresztül voltam a legboldogabb ember a világon, csak aztán elvesztettem ennek a forrását. Lehetek még újra boldog, de annyira, mint akkor soha, és ez fáj a legjobban, hogy be kell érnem a második hellyel majd, miközben egyfolytában kísérteni fog az, hogy Isabellel nem ezt érezném. Az élet nyugodtan lehet bonyolult, inkább azért haragszom rá, mert kegyetlen. Isabellel a bonyolult élet is gyönyörű lenne, de nélküle a bonyolult élet maga a pokol. Erősnek kell lennem, és az is vagyok, de miért ne sóvároghatnék egy jobb életért, miért ne vágyhatnék arra, ami már elveszett? Ezek csak kósza tévelygések, vágyak és álmok összessége, semmi olyan, ami miatt odaveszhetnék. Talán az élet azért vette el tőlem Isabellet, hogy ne kötődjek semmihez se igazán, mikor ezt a harcot vívom majd. Ha így van, akkor elérte a célját, mert képtelen vagyok úgy ragaszkodni valamihez, mint régen hozzá. Ez a gondolat azért megnyugtató, mert így legalább olyan érzésem van, hogy nem volt hiába való a halála. Barátságosan rámosolygok Adelinere és újabb finom falatokat tűntetek el a számba. Marcel a barátom, és baráti kötelességem, hogy ne beszéljek ellene, de ez Adelinere is igaz. A legegyszerűbb és legigazabb módja az egésznek, ha ezt saját maguk beszélik meg. A döntésüket mindenképp tiszteletben tartom, de azért nem mondom, hogy nem leszek szomorú, ha különválnak útjaik. Azt viszont nem érzem tehernek, ha mesél a gondjaikról. Legalább belátásom nyílik egy kapcsolatba, ahol tudok segíteni majd, ha alkalmam adódik rá. Igaz, hogy elég sok kötelezettségem van, mások és saját magam felé is, de egyelőre elbírom ezt, és talán nem is baj, ha többet vállalok, mint amit elbírok, mert így talán idővel egyre több és több dolgot fogok tudni egyszerre ellátni, elvégre az ember is csak akkor erősödik, ha a végső határokig elmerészkedik. Isabelleről és a saját boldogságomról pedig elég volt ennyi, nem szeretek a lelkivilágomról beszélni másoknak, mert tudom, hogy sokak sokkal fájdalmasabb dolgokon mentek keresztül, mint én. Inkább őket segítem, nekik nagyobb szükségük van a segítségre, mint nekem. -Megígértem Marcelnek, hogy vigyázok rád, és nehéz ezt úgy megtenni,ha te közben egy zárkában üldögélsz. Tudom, hogy meg tudod magad védeni, és nem félsz tőlük, de akkor is szólnod kellett volna valamelyik emberemnek, csapatban sokkal könnyebb elérni a célunkat, ebben is van az erőnk. – nem megrovóan mondom ezt, sőt, kisebbfajta dicséret bujkál a hangomban. Kötve hiszem, hogy egy napnál többet ült volna, egy napot pedig kilehet bírni, inkább az zavar, hogy amolyan magánakcióba fogott. Csodálom érte, hogy odamerészkedett egymaga, sokan nem cselekedték volna ezt meg, de így világos, hogy jobban odakell figyelnem, hogy Adelinenek ne essen baja, hiszen megígértem Marcelnek, de az ígéretem nélkül is így éreznék. - És amúgy finom volt a koszt? – kérdezem tőle mosolyogva, hiszen elképzelhető, hogy életemet egy hasonló helyen fogom eltölteni, ha elkapnak, így pedig fel kell készülnöm minden körülményre.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Sajnos ez így van, nem épp jó korba születtünk, bár ahogy mondani szokták az embernek semmi se jó, mint mást akar, mint amit kapott és addig soha nem lesz igazán boldog, amíg nem fogadja el ami jutott. Igazság szerint soha sem voltam túlságosan válogatós, jó nekem, ahogy van, csak néha... talán jobb lenne egy kicsivel több, vagy egy kicsit más. Nem is tudom, nem akarok én sokat, csak valamivel boldogabb lenni és túl sokszor érzem úgy, hogy erre szinte semmi esélyem sincs már, akkor sem, ha a férjem visszatér és akkor sem, ha nem. Idővel viszont olyan jól megtanulom eljátszani azt, hogy jól vagyok, hogy talán egyszer majd el is hiszem és akkor már nem lehet okom panaszra. Vajon vannak olyanok, akiknek soha sem jár ki az igazi boldogság? Mint Auguste, aki elveszített az egyetlen nőt, akit igazán tudott szeretni, vagy én, aki... nem is tudom, ezt még meghatározni is nehéz. Lehet, hogy csak túlbonyolítom az életem, el kéne fogadni, ami van, hogy Marcel visszatér majd és olyan lesz minden, mint volt. Nem kéne panaszkodnom, van akinek nálam is sokkal rosszabb, nem várhatok még többet az életemtől. Olyan jó lenne, ha lenne valamiféle kollektív válasz minden kérdésre, vagy akár csak néhányra, de ha nem mindent nekem kellene kitalálnom, ha az élet jóval kevésbé lenne bonyolult. Szeretnék néha csak úgy hátradőlni, élvezni a napsütést a kertben, de félek tőle, hogy az idei nyár nem az eper friss illatát fogja hozni, hanem csak vért és fájdalmat, amivel majd a francia föld átitatódik. Sejtelmem sincs, hogyan fogjuk ezt átvészelni, hogyan lehet lelkileg felkészülni a veszteségre, vagy a fájdalomra. Talán... sehogy, talán csak az adott pillanatban derül ki, hogy mennyire vagy erős. Erősnek gondolom magam, mindig is ezt mondta rólam mindenki, de néha nem érzem. Sokszor azt hiszem csak másoknak felelek meg, azért teszem a dolgom, mert kell és nem azért mert akarom. A legnagyobb baj, hogy néha magam sem tudom, mit akarok, csak általánosságokban gondolkodom, mint a boldogság, vagy a béka, ami meg semmit sem ér. - Tudom én, ezért is nem akarlak ezzel terhelni, főleg úgy, hogy Marcel a barátod... nem is tudom, mit is mondhattál volna mást, mint amit. Nem akarlak ezzel terhelni. - bőven elég súly van,a mit a vállán cipel, nem kell még nekem is oda helyezni a sajátomat. Az lenne a dolgom, hogy segítsek neki, nem hogy plusz fejtörést okozzak. Elég, ha az a saját bajomon csak én őrlődöm, nem kell még őt is belevonnom, főleg hogy nem is teheti meg, hogy a férjem ellen beszéljen, hiszen jó barátok. Furcsa is lenne, ha azt mondaná lépjek tovább és erre nem is lennék képes. Mi van, ha ő azért küzd, hogy hazajöhessen, én pedig nem várom? Nem, azt nem lehet, akkor kell elrendeznünk mindent, ha megjött, akkor majd... valami lesz. - Biztosan menni fog. - bólintok egy aprót, talán hogy tereljek. Igen, ezt az apró részletet nem mondtam eddig, hogy egyedül néztem utána a dolgoknak és kerültem zárkába, mert túlságosan önfejű voltam. - Nem lett bajom és miért lett volna? Nem hiszem, hogy csak úgy civileket lőnének le, csak mert a roncs közelébe mentek, főleg hogy nem is tettem semmit. - nem akarok csak azért egyedül menni, mert nő vagyok. Meg tudom védeni magam, ha kell, de nem volt rá szükség. Egy napot pedig kibírok egy cellában, másoknak sokkal rosszabb dolguk van a fronton.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Az már biztos, hogy nem jó érzés egynek lenni a sok közül, világéletében arra vágyik mindenki, hogy megtalálja azt, akinek a legfontosabb, vagy csak arra, hogy különlegesnek tekintsék. Nem gondoltam volna, hogy Adelinenek így fog ez esni, nem akartam megbántani, csak azt hittem, hogy jól esik neki, ha többes számba beszélek, de ezek szerint tévedtem. Magamból indultam ki és elfelejtettem, hogy Adeline sok dologban merőben más, mint én. Nekem elég volt az, hogy Isabellenek fontos voltam, még akkor is, ha nem is a legfontosabb. Igaz, most is az vagyok, hiszen az ellenállókat vezetem, de néha azért jó lenne senkinek lenni. Nem lennének feladataim, nem lennének fájó emlékeim a múltból, csak élnék szabadon a jelenek. Isabelle emléke az, ami miatt még kicsit mindig a múltban élek, és hiába tudom, hogy el kell őt engednem, akkor se vagyok rá képes, túlságosan is sokat jelentett nekem, hogy csak így elengedjem az emlékét. Én vagyok a hibás, hogy meghalt, jobban kellett volna rá vigyáznom. Az élet általában így jelzi azt, ha hibázol, nem? Elveszi tőlünk azt, aki a legfontosabb szívünknek. -Rossz korba születtünk, kár, hogy erről nem mi dönthetünk. – jó lenne azt mondani, hogy az egyetlen bűnöm az, hogy ekkor és ide születtem, de rám ez így nem igaz. Biztos van akire igen, még ezekben az időkben is, én majd a következő életemben próbálom kijavítani az elkövetett hibáimat. Ilyenkor olyan kicsinek érzem magam, súlytalannak, mintha nem hozhatnék nagy döntéseket. Nem választhattam meg, hogy mikor születek, hova, kik lesznek a szüleim, még csak a saját nevemet sem én választom, a jellemünket is formálják. Adódik ilyenkor néha a kérdés, hogy mégis mi az én érdemem saját magamban? A döntéseim, és talán ez az egyetlen, amit tényleg én szabok meg és nem mások teszik meg helyettem - Félek, hogy ez örökre így lesz. – mondom szomorú mosollyal az arcomon. Nehéz dolog az , hogy ne szeres, de az is éppoly nehéz, ha szeretsz. A legrosszabb viszont az, mikor hiába szeretsz valakit, és ez vagyok én. Meghalt, elment és itt hagyott engem. Ő volt minden amire vágytam, ezáltal minden amit nem kaphattam meg. Mondhatnak róla, amit akarnak, ugyanúgy fogom szeretni őt holnap, mint ma. Egyik nap találkoztam egy költővel, aki azt mondta, hogy csak a beteljesületlen szerelem lehet igazán romantikus, de szerintem ez hazugság. Nem romantikus, inkább fájdalmas, tragikus. Megértően bólintok egyet, mert sajnos igaza van. Tényleg olyan, mintha jobban akarnám azt, hogy együtt maradjanak, mint ők maguk. Szép párt alkotnak szerintem,de…talán tényleg nem igazán egymáshoz valóak, ha így elbizonytalanodtak egymásban, és az érzéseikben. Elvégre azt mondják, hogy az igaz szerelem kibírja a távolságot, kibír mindent. Mások meg azt mondják, hogy éppen a távolság az, ami rádöbbent minket arra,hogy milyen fontos is a másik. Nem az én tisztem, hogy eldöntsem mi az igaz, hogy döntsek Adeline helyett. Nekem még csak elképzelésem sincs arról, hogy mit érezhet. Én rövid ideig voltam azzal akit szerettem, és elvették tőlem, de ugyanúgy szeretem őt, mint mikor először találkoztam vele. Nem tudok tőle eltávolodni, veszekedni, csak az emlékét megőrizni. Párkapcsolatokban nem én vagyok a legjobb tanácsadó, de azt semmiképpen nem szeretném, hogy Adeline azt élje át, amit én. Ha meghal Marcel és rájön, hogy mégis csak ő volt az igazi, akkor magát fogja elővenni először, hogy nem szerette elégé, nem tudott neki megadni mindent. -Ezt csakis ti tudhatjátok, a szerelemhez két ember kell, két döntés. – igen, talán valamelyikük már feladta, de közel sem biztos, hogy Marcel volt az. Lehet, hogy ő most éppen szerelmes verseket ír a kaszárnyában, miközben Adeline azon aggódik, hogy nincs jövőjük. A szerelemről sok dolgot mondanak és írnak. Mondják azt is, hogy olyan, mint egy kád forró víz. Nyakig elmerülsz benne, aztán szép lassan kihűl. Én nem vagyok ennek a híve, szerintem rajtunk múlik, hogy kihűl-e a víz. Megakarom vigasztalni Adelinet, de nem találom a szavakat, és nem tudnám őt úgy vigasztalni, hogy közbe ne Marcel ellen beszéljek. Mondhatnám, hogy hagyja az egészet, aminek vége, annak vége, és nincs rá orvosság. Vagy azt is mondhatom, hogy mikor kilép valaki az életünkből, jön helyette egy másik ember, de erre én vagyok az egyik ellenpélda. - Hm, így már minden világos, egy jó ember zord külsővel. Mindenkire lehet hatni valahogy, mindenkinek megvan a gyenge pontja. Viszont mi az, hogy zárkába dugott? Meddig voltál ott, és egyáltalán minek mentél oda egyedül? – itt az egyedülön van a hangsúly. Azt megértem, hogy elment oda, valószínűleg a legtöbben így cselekedtek volna, de akkor is vihetett volna magával valakit erősítésnek.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Igen barátok vagyunk, csak épp azt hiszem senki sem szeret igazán egy lenni a sok közül, én pedig már jó ideje nem érzem különlegesnek magam. Inkább csak teszem a dolgom, megyek az árral azt hiszem. Valahol talán még irigylem is ezt a nőt, ezt az Isabellet, mert bár meghalt és bár nem mondanám, hogy kedvelhető figura ezek alapján, de úgy fest, hogy ketten is annyira lángoló szerelmet tápláltak iránta, amit én nem vagyok biztos benne, hogy Marcel valaha is érzett irántam, vagy legalábbis már jó ideje nem mutatta ki. Persze az elején más volt, de olyan hamar elmúlt, vagy csak visszatekintve már mindent rosszabbnak lát az ember, mint amilyen igazából? Ezért is nem kellene ezen túl sokat agyalnom, egyszerűen nincs értelme, nem lesz tőle semmi sem, jobb, sőt csak rosszabb. - Tudom, az csak egy tökéletes világban működne, hogy tényleg jó választásaink lehessenek, itt sajnos nem. - itt sajnos tényleg az él, hogy van a rossz, meg a rosszabb, legalábbis jelenleg ez a helyzet és félő, hogy ennél csak minden rosszabb lesz. Fogalmam sincs róla, hogy a férjem egyáltalán hol van és ez a legrosszabb, nem tudom, hogy ha meghal, akkor azt egyáltalán mikor tudom meg, vagy... meg tudom-e. Rengeteg katona eltűnik és soha nem kerül elő, vagy évek múlva, amikor a családja már tovább lépett, mert nem volt más választásuk. Mi lesz velem, ha én is erre a sorsra jutok? - Nem fogom ezt megcáfolni, főleg mivel szeretted, sőt... ha jól sejtem még most is így van ez. - diplomatikus válasz azt hiszem, ez a legegyszerűbb. Nem fogom a szemébe mondani, hogy nem értek vele egyet, főleg mert az a nő már meghalt, és főleg mert még soha nem voltam hasonló helyzetben. Lehetséges, hogy lehet két férfit szeretni egyszerre, attól hogy én még nem voltam így soha. Nem tudom, hogy akkor mit tennék, ezért nem ítélhetek el valaki mást, nincs jogom rá. - Tudom Auguste... de néha már úgy érzem, hogy mások jobban akarják, hogy ez az egész működjön, mint mi magunk. - megrázom a fejem, és inkább foglalkozom az étellel. Legalább már haladtam vele, ez is valami. Tudok enni, tudok úgy beszélni a fájdalmamról, hogy közben lemegy pár falat a torkomon. Nem is tudom, lassacskán, mintha már előre elfogadnám azt, hogy vége az életem ezen szakaszának, pedig még meg sem történt. Talán jobb rá előre felkészülni, mintha egyszer csak bekövetkezne. Bár fogalmam sincs, hogy mi történne, ha a kezembe kapnék egy levelet, hogy meghalt, vagy eltűnt, netán fogságba került, de a legrosszabb, hogy azt sem tudom mit tennék, ha hirtelen beállítana és újra látnám. Örülni tudnék neki tiszta szívből? És ha nem, akkor... rossz ember vagyok? - Igen, de... lehet hogy már véget ért a búcsú előtt, de soha nem lett kimondva. - pillantok fel rá újra. Amit mond az igaz, de nem tudom, hogy ránk is stimmel-e, hiszen nagyon hiányzott valami az életünkből és nem csak a gyerek. Fogalmam sincs, hogy ez valaha visszahozható-e még egyáltalán. - Tudok uralkodni magamon, de jobb, ha nem ismer fel, amikor bepróbálkozol nála, ez mindenképpen fontos. És akadnak sérelmeim persze, ő volt az, aki elkapott, amikor körülnéztem a roncsnál és... határozottan makacs fickó, de azt hiszem... mégis csak van benne talán pozitívum, ami miatt el lehet érni, hogy beszéljen, mert miután zárkába dugatott, legalább tett róla, hogy rendesen ellássanak. - igen, az apró tény, amit eddig nem említettem, hogy csekély huszonnégy órát voltam a kaszárnyában azért, mert nem voltam hajlandó csak úgy meghátrálni. De utólag sem változtatnék azon, amit tettem, ez biztos.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Adeline a barátom, így természetes dolog, hogy amiben csak tudom, segítem őt. Ez a barátok dolga, nem? Lelket önteni a másikba, segíteni neki, ha megbotlik, felvidítani, ha rosszkedve van. Mindenkit barátomnak tekintek az ellenállásban, hiszen már bizonyították, hogy bátor és értékes emberek, de Adeline más helyzet. Őt már régebb óta ismerem, és különösen kedvelem, nem feltétlen Marcel miatt. Elmosolyodom a célzására. Nos, igen, talán én nem lennék pótolható, de…talán Leonnak sikerülne vezetnie az ellenállást, ha én feldobnám a bakancsot. Viszont én semmi lennék, ha nem követnének, tehát függünk egymástól,ezért is szeretem annyira az ellenállókat. Sok halált láttam már, de mindig megvisel mikor az egyik emberem haláltusáját kell néznem, de ha megtehetem, ha már nem lehet őt megmenteni, akkor segítek neki, hogy ne szenvedjen. Van, aki megérdemli azt, hogy napokig szenvedjen, míg végül bele nem hal a fájdalomba, de mi nem, Isabelle sem érdemelte meg, hogy szenvedjen. Lassítok a habzsolásban, hiszen mégis csak előkellőbb helyen vagyok, nem ehetek állat módjára, és már az éhségemet is csillapítottam, így a dolog azért már könnyebb. Utálom ezt az egész háborút, utálom, hogy azon kell gondolkodni, hogy mikor érnek ide a németek, mikor rohannak le minket, mikor pusztul el az, amit dédapáink felépítettek. Annyi bátor, hazafias katona halt meg már így is a fronton, és miért? Hogy a németek pár hónappal később támadjanak ránk. Nem igazságos, hogy ennyi emberáldozat sem elég ahhoz, hogy megállítsuk őket. -Akkor volt választásom, de…néha nincs jó választás, csak amelyik kevésbé fájdalmas a többinél. – erről engem nem lehet meggyőzni. Gyáva dolog volt otthagyni a sereget, bár helyesen cselekedtem. Nem hittem azokban az eszményekben, amiket ott próbáltak belénk verni. Nem hittem abban, hogyha több ezren meghalunk, akkor vége lesz majd a háborúnak. Isabelle tartott engem ott, az ő halálával nekem már nem volt maradásom. Nem bánom, hogy eljöttem, de attól még szégyellem magam miatta. - Senki nem tudhatja milyen formában találja meg őt a szerelem. Talán mindkettőnkbe szerelmes volt, csak már választását nem tudta elmondani. Isabelle olyan volt, mintha mindennap más ember lenne. Tudott végtelenül kedves és szerető lenni, de önző és hiú is, de…nem lehetet őt utálni, volt benne valami, ami megfogott és megtartott, nagyon megnyerő tudott lenni. – szeretném azt hinni, hogy engem választott, de túl sok kétely van bennem. Úgy érzem, hogy velem sokkal jobban érezte magát, hogy mi sokkal jobban összeilletünk, de…Leon nyilván ugyanezt mondaná, és megint csak összevesznénk, aminek semmi értelme nem lenne. Isabelle még így is össze tud ugrasztani minket, bár nem biztos, hogy feltétlen kell hozzá Isabelle. Nem tudom, hogy van vele, de szerintem kettőnk közül Leon az, akit rosszabbul érintett Isabelle halála, mintha kiveszett volna belőle minden, amiért régen az életem áldoztam volna. Fura kapcsolatunk van, Isabelleről pedig ritkán beszélünk, mindketten olyannak akarjuk tudni, amilyennek emlékszünk rá, és ez sajnos eltérő. Azt kívánom, hogy bárcsak választ adott volna nekünk Isabelle, de ugyanakkor ott van bennem a félsz, hogy mi van, ha nem engem szeretett jobban? Bárcsak meglehetne őt idézni, vagy visszahozni, vagy bármi más, hogy beszélhessek vele, hogy láthassam őt újra. - Van, hogy azért kell egyedül lennünk, hogy hiányozzon nekünk valaki, hogy tudjuk milyen nélküle, és mikor visszatérünk, még jobban szeressük őt. Én nem tudok ebben segíteni, csak ti tudjátok, hogy mit éreztek, de…kár lenne értetek. – mosolygok rá. Marcel elmesélte azt, hogy gyerekkoruk óta ismerik egymást, azóta szerelmes volt Adelinebe. Nagyon nehéz volt megemésztenem először, hogy egész életében Adelinet szeretette, még akkor is, ha volt egy kis félrelépése, bár akkor nem voltak együtt Adelinenel, úgyhogy nem nagyon tudom annak számít-e. Egy egész életet a kezdetektől a másik mellette eltölteni…ahhoz tényleg nagyon szeretni kell valakit. Én is tudtam volna élni Isabellel életem végéig, de nem kiskoromtól fogva. Isabelle kiszámíthatatlan volt, soha nem tudtam mire készül és ez nagyon vonzó volt benne, de ha ismertem volna őt már gyerekként is, akkor…nem hatott volna a varázs. Nem vagyok szakértő ebben, csak egy vele-nélküle kapcsolatom volt Isabellel, amit nem lehet Marcel és Adeline kapcsolatához hasonlítani. Engem se lehet Marcelhez, és Adelinet sem Isabellehez. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma kapcsolat. - A búcsú nélküli szerelem soha nem ér véget. – nem szó szerint értem, hanem képletesen. Biztos elköszönt tőle Marcel, de biztos nem úgy, mintha utoljára látná őt. Az egyik ellenálló mondta ezt nekem, és egyből igazat adtam neki. Én sem búcsúztam el Isabelletől, és ő sem tőlem, nem is tudom soha elfelejteni őt, életem egyetlen szerelme volt, és félek, hogy senkit nem fogok tudni úgy szeretni, mint őt. - Kemény diónak ígérkezik, de nagyon megnyerő tudok lenni, ha akarok. Viszont azt hallom ki a szavaidból, hogy vannak sérelmeid, úgyhogy…jobb lenne, ha távolról figyelnéd, míg elcsevegek a barátunkkal. – valami miatt biztos mérges rá, csak nem tudom miért, de ha elmondja, akkor még többet megtudhatok a fickóról, elvégre a tetteink határoznak meg minket.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Néha én se tudom eldönteni, hogy mit is várok másoktól pontosan. Jól esik, amit mond, hát persze, valahol még jobban is esik, mint kellene, de közben tudom, hogy ezt nem szabad félreértenem. Férjem van, aki a legjobb barátja, Augustenak pedig egyszerűen csak az a dolga, hogy ilyeneket mondjon, mindenkinek, aki fontos az ügynek. Egyáltalán nem biztos, hogy ez feltétlenül nekem szól, csak udvarias... azt hiszem. - Túlzol, mindenki pótolható... szinte mindenki. - ő nem, hiszen ő egy vezér alak, de mások simán és gond nélkül. nem hiszem, hogy ne találna mást a helyemre, ha bármi történne. Az a helyzet, hogy én simán helyettesíthető vagyok bárkivel, aki ugyanúgy információkat szolgáltatna neki. Nem hiszem, hogy meg tudna győzni az ellenkezőjéről és sajnos az is biztos, hogy igaza van, nem tart már soká, hogy vége legyen a mostani viszonylagos nyugalomnak. El fognak érni minket és nem tehetünk ellene az ég világon semmit sem. - Én is ettől tartok... - halkan sóhajtok csak egyet és inkább foglalkozom az étellel. A kellemes vacsora folyton rossz gondolatokba torkollik. Tudom, hogy nem is azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat, de rémes, hogy már szinte semmi mást nem tudunk tenni, csak ezeken gondolkodni, hogy mikor és ki hal meg majd következőre, hogy mikor törnek be, rohannak le minket és lesz vége... mindennek. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán találkozom-e még Marcellel, hogy visszatérhet-e, vagy hogy én itt leszek, amikor visszatér, és ez a legrosszabb az egészben. - Nem, de néha nincs más választás, látod most jó helyen vagy, összefogod ezt a kisebb káoszt és ez a lényeg. - nem az, hogy elfutott, amúgy is harcol így is, csak nem szó szerint fegyverrel. Ez sem egy elhanyagolható tény szerintem. Az viszont igaz, amit mond, a nő, akiről mesélt egyáltalán nem szimpatikus nekem, nem tehetek róla. Hiába az újabb szavak, csak egy halvány mosollyal bólintok. - Nem tudom Auguste, aki két férfit is egyszerre szeret és bánt... szembe fordítva így őket egymással... nem hiszem, hogy kedveltem volna, de elhiszem, hogy szeretted, az érzéseket nem lehet befolyásolni. - főleg ha a nő még rá is játszott. Én biztos vagyok benne, hogy inkább egyiküket se választottam volna, inkább megmaradtam volna magamban egyedül, mint hogy egy barátságot tegyek tönkre, mint hogy csak játsszam velük. Még az sem biztos, hogy egyiküket is szerette, hiszen vannak nők, akik sok mindent meg tudnak játszani, érzelmeket is, ha arra van szükség, de ez biztos, hogy nem fogom hangosan is kimondani. Nem az én dolgom és olyasmit, ami már csak emlék nem is lenne jogom szétzilálni. - Talán, de olyan nehéz hinnem ebben, hogy valaha még úgy néz rám, mint régen, vagy hogy úgy ölel. Rettenetesen... hiányzik az, amilyen volt. - emlékszem még, hogy milyenek voltunk az elején, bár már fakó az egész, de néha nem vagyok benne biztos, hogy a legelején meg volt az a nagy szenvedély, vagy hevesség, amire vágyom. Barátokból többek lettünk, gyerekkori szerelemből, házasok, mintha csak ennek így kellett volna lennie. Úgy érzem, túl sokszor érzem így, hogy csak sodródtunk az árral, tettük, amit a család várt, ami evidens volt. Minden barátunk úgy gondolta, hogy mi vagyunk a tökéletes pár, mi összeillünk és igyekeztünk ennek megfelelni, de mi van, ha tényleg csak ennyi volt? Nem igazi szerelem, csak egy eltúlzott barátság. - Tudom és talán... jobb így, mintha elmérgesedett volna köztünk minden, még jobban. - újra csak az ételt turkálom, de legalább már pár falat lement a torkomon. Nem szabadna ilyet mondanom, vagy gondolnom, de néha mégis úgy vagyok vele, hogy több jóra emlékezhetek, ha úgy veszem, talán vissza se jön már. Ha marad, lehet hogy minden rosszabb lett volna és azzal még nehezebb együtt élni. - Tudom, hisz mégis csak politikus, ebben igazad van. - de megtaláljuk a módját, hogy valahogy a közelébe kerüljünk. Ha nem is lesz egyszerű, de valahogy sikerülhet. Ha pedig még sem, akkor majd a másik fickó, a katona, akit talán el tudunk itatni, aki talán tud annyit, hogy kifecsegjen pár részletet. - Nagyon ragaszkodik a kötelezettségeihez, ez az egy biztos, sajnos sokkal többet nem tudom róla, de... talán női megérzés, vagy a szeme csillanása mutatta, de úgy érzem, hogy valamit tud. - ha csak keveset is, az is talán elég lehet nekünk, vagy maximum keresünk mást, de még mindig ő az, aki talán valamiféle fix. pont lehet.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
A békéért harcolok, mégse láttam még soha. Fura, mi? Az első világháború kitörésekor 3 éves voltam, a végén pedig 8. Az a kicsit több, mint húsz év háború nélkül nem volt béke, csak átmeneti időszak, míg a világ kiheveri az első világégést, hogy a másodiknál ne azonnal dőljön össze minden. Az igazság az, hogy nem tapasztaltam még soha igazi békét. Az emberek hataloméhesek, és mikor látják az adandó alkalmat azonnal lecsapnak, hogy magukhoz ragadják azt, amire annyira vágynak. Nem gondolnak bele abba, hogy tönkreteszik ezzel mások életét, és bélyeget nyomnak több generációra, kik ezen tettek súlya miatt sokat fognak szenvedni. Mikor nagyon rosszul érzem magam elgondolkodok azon, hogy létezik a béke, vagy az csak a mesékben adódik meg? Hiszek benne, hogy létezik, mert ezért harcolok, a városom békéjéért, de mikor látom, hogy mire képesek egyesek...elgondolkodok ezen. - Jönnének, de ők nem olyanok, mint te, senki nem olyan, mint te. – mosolyogok rá kedvesen. Nincs két egyforma ember, senki nem pótolhatja a másikat, maximum csak a fájdalmát enyhítheti. Olyan, mint az első szerelem, soha nem fogsz olyan hévvel szeretni, mint először, de ez nem feltétlen gond, de azért mégiscsak szép, ha elsőre megtalálod őt. Adeline fontos nekem, mint barát, mint szövetséges, mint nagyjából minden. Eddig is jóban voltam vele, de Marcel távozása óta még jobb a viszonyunk, kicsit néha még el is szégyellem magam, hogy talán jobb, mint az övéké volt mikor elment. - Mi vagyunk az utolsó nagyobb hatalom Európában akiknek még nem rontottak neki, úgyhogy….szerintem hamarosan itt lesznek. – jönni fognak, ez biztos. Túlságosan is könnyen megy eddig nekik minden, Franciaország pedig nagy, és talán az utolsó, aki szembeszállhat Hitlerrel, de…kevésnek érzem ehhez a hazám, túlságosan elbizakodottak abban, hogy a németek nem találnak módot arra, hogy betörjenek az országunkba. - Engem nem így neveltek Adeline, én inkább meghalok, minthogy feladjam és fussak, csak mert félek, de ezt tettem. Tudom, hogy helyesen cselekedtem, de…akkor sem volt becsületes az, amit tettem. – apám kitagadott volna, ha a fülébe jut, hogy mit tettem. Szégyenletes dolog, de nem várom, hogy megértsék, mert bennem felemás érzések vannak erről. Nem hittem abban, hogyha embereket ölök, azzal előbb vége lesz a háborúnak, erőszak, csak erőszakot szül. – Tudom, hogy nem valami szimpatikus nő a szemedben most Isabelle, de…ha ismerted volna, akkor nem így gondolnád. – sok ellentét lappangott benne. A világ legkedvesebb és leggyöngébb embere, és a legkegyetlenebb is tudott lenni. Tudod szívből szeretni, de ugyanakkor képtelen volt rá. Csupa ellentmondás volt, mintha mindennap más embernek született volna meg, de mikor Leontól visszajött hozzám jobban szeretem, mint mikor először megláttam. Néha nagyon tudom az emlékét gyűlölni, de nem teljes szívemből. Mindig kísérteni fog engem, mindig szeretni fogom, és talán egy másik életben majd…együtt leszünk. - Van, aki egy idő után nem tudja kimutatni az érzéseit, de én is csak félévet voltam Isabellel, kitudja mi lett volna velünk pár éve múlva. A szenvedélyt fel lehet szítani, csak a megfelelő idő és hely kell hozzá. – Isabelle az első szerelmem volt, és félek, hogy az utolsó is. Utálom az életet, mert csak félévet lehettem vele, de ez a félév nagyon intenzív volt, kitudja, hogy éveket túléltünk volna-e egymás mellett. Imádtam őt és képtelen lettem volna elhagyni, de… belefásulhattam volna én is, nem? Isabelle nagyon életrevaló lány volt, mellette nehéz lett volna eltunyulni, de bármi megtörténhet. Marcel pedig talán belefásult, talán ez a kis szünet jót tesz most nekik, hogy mindketten rájöjjenek arra, mennyire is fontosak egymásnak. Részben ezért is meséltem Isabelleről Adelinenek, hogy láthassák mennyire rosszul végződhetnek a dolgok, hogy tudják szerencsések, amiért még vannak egymásnak. - Biztos volt rá oka. Kicsit elfogult vagyok vele szemben, de kérlek, értsd meg, hogy vannak dolgok, amiket meg kell tenni feltétel nélkül, ő se ment volna, ha nem ez lenne a helyzet. – a fia megvédése szerintem éppen elég indok, hogy háborúba menjen. Mindenkinek a szerettei az elsők, Marcel pedig még csak képeken látta a fiát, de mindig is gondoskodott róla. A gyerekeink fontosak, bár nekem nincs, úgyhogy talán nem is kéne beszélnem erről. Már nem vagyok olyan fiatal, talán már idős is lennék az apasághoz, nem tudom, hogy mennek a dolgok, de…talán nem is akarok gyereket. Isabelle volt életem szerelme, vele akartam családot alapítani, ez pedig vele együtt halt meg a karjaimban. - Egy próbát mindenképp megér, de vigyáznunk kell vele. – ravasz rókának látszik, legalábbis ahogy láttam képeken, illetve hallottam mások elbeszéléseiből, és még mellette szól az is, hogy politikus. Azok pedig általában mindenkit kihasználnak, hogy nekik minél több hasznuk legyen. - Akárhogy is, valahogy majd szóra bírjuk, de ehhez majd el kéne nekem mesélned róla egy-két dolgot, feltéve persze, ha nem csak látásból ismered őt. – igen, kéne azért pár dolgot tudni a fickóról még mielőtt neki megyünk ennek, legalább tudom, hogy mire számítsak, de azt már sejtem, hogy nem éppen Adeline szíve csücske az illető, ha azonnal őt ajánlotta fel nekem.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Azért mégis csak jobb lenne, ha nem kéne harcolni, nem kéne küzdeni senki ellen, csak élhetnénk a normális életünket, de sajnos úgy néz ki, hogy ezt nem mi választjuk és nem igazán van beleszólásunk, hogy mi lesz a végkimenetel. Ezért sem látom értelmét annak, hogy reménykedjek, mert akkor félek, hogy csak csalódás érthet. Ha túlságosan vágysz valamire, akkor nagyon ritka, hogy bekövetkezik, főleg ahogy egyre idősebb leszek, hiszen már nincsenek melletted szülők, akik megpróbálják lesni a kívánságaidat. Magadnak kell megoldani az életed, ha te nem teszel, hogy valami jobb legyen, akkor minden úgy is marad porba hulla, ahova van. Én próbálok tenni, istenemre mondom nagyon is próbálok, de mégis túl sokszor érzem, hogy nem érek vele semmit. - Te is tudod, hogy jönnének mások helyettem. - rántom meg a vállam egy apró mosollyal, pedig jól esnek a szavai. Azt hiszem egészen addig, amíg a végén nem beszél többesszámban, az azért már más. Igenis fontos az embernek, ha számít, de sokkal fontosabb, ha ténylegesen ő számít valakinek és nem az, ha a tettei, és nem egy... csapatnak, vagy egy ügynek. Nem azt várom, hogy most azonnal mondja azt, hogy mennyire hiányoznék neki, de mégis csak úgy érzem, hogy főleg mióta Marcel nincs itt barátok lettünk valamilyen szinten. - Én is ebben reménykedem. Szerinted... mennyi idő még, amíg elérnek ide? - nem gondolok arra, hogy nem fognak. Valahogy esélytelennek tűnik. Túl sok mindent hallani odakintről, hogy azt merjem még hinni, hogy van esély rá, hogy megússzuk. Nem, el fogják érni ezt az országot is, és ezt a várost is, és akkor már sok fog múlni azon, hogy képesek vagyunk-e összefogni másokkal. Már nem lehetünk önzők, ha egyszer a saját földünket, a saját családunkat védjük. - Mi olyat tudnál mondani, ami megváltoztatná a rólad kialakult képet? - pillantok rá meglepetten, miután már legalább addig eljutottam, hogy a húsból is a számba kerüljön. Csendben hallgatom, amíg beszél. Nem mondom, hogy nem döbbenek meg, bár ez annyira nem látszik az arcomon. Nem tudtam erről, nem is gondoltam volna épp róla, hogy ilyen hévvel szeretett valakit, főleg nem egy ilyen nőt. Nem szimpatikus, akkor sem ha már meghalt, de halottról jót, vagy semmit, úgyhogy ezt nem fogom kifejteni neki. - Sajnálom Auguste. Én kicsit sem hibáztatlak, hogy ott hagytad a sereget. Bárcsak Marcel is így döntött volna. - tudom, hogy ez nem lehet, tudom, hogy bajba került volna miatta, de én inkább bújtatom őt, mint hogy a halálhírével kelljen szembesülnöm. De nem volt választásom, nem volt beleszólásom és azt hiszem a becsülete sem viselte volna jól, ha mégis úgy dönt, hogy nem megy harcolni. - De nem szeret úgy... mint te azt a lányt. Szeret, mint egy régi barátot, de már nincs meg az a szenvedély, már rég nem láttam a szemében. - hatalmasat sóhajtok és inkább az ételre koncentrálok. Emlékszem rá, hogy az elején hogy nézett rám. Együtt nőttünk fel és egyik nap más lett a tekintete. Pontosan láttam, tudtam mikor változott meg, de azt is, amikor ez elmúlt, amikor eltűnt a tekintetéből a tűz. Már nem úgy tekint rám, csak mint egy megszokott barátra, de nem szerelemmel. Nem tudom, hogy miért történt, azt sem, hogy én vagyok-e a hibás, de azt igen, hogy megtörtént. - Te sem lennél itt, de... ő elment. Ő elment harcolni, gondolkodás nélkül elment! - csak a végén veszem észre, hogy kicsit megemeltem a hangom. Elnézést kérő pillantással sütöm le a tekintetemet. Néha úgy érzem, hogy annyi feszültség van bennem, amit ember ép ésszel nem tud elviselni. Tányért kéne törnöm, kiabálnom kellett volna vele, amikor elment, de nem tettem meg, csak... hagytam. Vajon ha könyörgök, ha kérlelem, akkor máshogy dönt? Attól félek a legjobb, hogy nem. - Nem, de megkérhetünk valakit, hogy megtegye, aki jobban ismeri. - még én sem tudom kit, de talán azzal is lefoglalom magam, ha megpróbálom kitalálni, ha keresek valakit. - Ez nem tudom, de... remélem, hogy nem az. - vagy majd útközben kiderül, de ez a rosszabb megoldás. Remélem, hogy tényleg nem lesz gond, mert az a fickó tud valamit, ebben biztos vagyok, láttam a szemében, az igenis sokat mondott.
Auguste Dumont
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Auguste Dumont Ω Hozzászólások száma : 109 Ω Kor : 38
Van azért valami vonzó is abban, amit csinálunk, nem? Az, hogy küzdünk a városunkért, küzdünk másokért, szerintem van benne azért valami vonzó. Veszélyes, izgalmas élet, ami nem cél nélküli, nem elvek nélküli. Szabadok vagyunk, nem parancsolnak nekünk, a magunk módján harcolunk ellenségeink ellen. Nem vagyok a szigorú vezető típus, nem is szükséges, mert az embereim megértik az elmondottakat, nem kell fegyelmezni, vagy hasonló. Persze vannak kisebb-nagyobb nézeteltérések, de hamar megoldódnak, éppen ezért is zavaró kissé, hogy pont Leon és az én kapcsolatom ennyire…rideg. Tudom, hogy ő is éppen olyan elkötelezett, mint én, de ő másként látja a dolgokat, szerinte a világ megváltozott, én pedig csak prédikálok. Nem szabadna bíznom benne, de mégis megteszem, mert mindig is hittem benne. -El sem hiszed, mennyire örülök, hogy ezt mondod, mert bizony nem kis fejfájásomba kerülne, ha elvesztenénk téged. – mosolygok kedvesen. Teljesen érthető, hogy nem akar egy helyben ülni, és várni ennek az egésznek a végére. Szerintem senki nem akarja ezt, mindenki tenni akar valamit ellen, talán még a németek is a végét várják ennek az egésznek. Nem tartom rossz nemzetnek a németeket, mindenhol vannak rossz emberek. Az eddigi tapasztalataim alapján a nácikban nincs semmi emberség, semmi empátia, gyilkosok mind, és halált érdemelnek, de itt van a kérdés, hogy akkor minden gyilkos megérdemli a halált? Marcel, Leon, én, vagy a többi katona, mind halált érdemlünk, mert védtük, ami fontos nekünk? Mi kényszerből húztuk meg a ravaszt, soha nem akarunk háborúzni, ellenben velük, kik háborút indítottak és számtalan ártatlan életet vettek el. - Igen, gyávák sajnos mindenhol megbújnak, de vannak itt bátor emberek, kik a megfelelő időben hőssé érnek majd. Hallottam Londonról, és…embertelen, amit művel az ellenségünk. – valóban egyre rosszabb és rosszabb hírek érkeznek. London lebombázása kegyetlen tett, több ezer ártatlan ember halt meg, egyetlen ember hatalomvágya miatt. Mi a garancia arra, hogy Avignonnal ez nem történik meg? Kemény nemzet vagyunk mi franciák, de nem hinném, hogy fel tudjuk venni a kesztyűt Németországgal, hiába a Maginot-vonal. A világ nem fogja egykönnyen kiheverni azt, ami most történik. Ha véget is ér a háború, akkor is milliók haltak meg, túl sokan látták a szenvedést, túl sokan ölték egymást, nincs garancia arra, hogy nem változtatták meg a történtek az embereket. Ezért jobban félek attól, hogy Marcel lelke sérül, minthogy golyót kapna. Azt ki lehet venni, meggyógyulhatsz, de mikor a lelkedben sérülsz, azt nem lehet kikúrálni, csak az idő lehet gyógyír, de sokszor még az se használ. - Megbízok benned Adeline, hiszem, hogy az esetleges előítéleteid maximum csak kettőnk kapcsolatát változtatják meg. – mondom neki komoly arccal. Én elszöktem a seregből, míg Marcel nem, én gyáva voltam, míg ő nem. Nehéz lehet majd hallani, hogy ezek után pont én vezettem az ellenállást, de…mint mondtam már, bízok Adelineben. Egy pillanatra lehorgasztom a fejem, hogy összeszedjem a gondolataimat, aztán felnézek rá. – A seregnél voltam, mikor egy szerencsétlen gyakorlat közben megsérültem és a betegágyon kötöttem ki, akkor találkoztam először Isabellelel, és azonnal beleszerettem. Gyönyörű volt és nagyon okos, gyengéd, ugyanakkor… érzéketlen és néha önző is. Egyre többet sérültem meg, csakhogy minél többet láthassam őt. Minden olyan volt, mint a mesékben, de…ekkor feltűnt Leon. – kicsit szünetet tartok, és ökölbe szorul a kezem önkéntelenül is. – Őt is megbabonázta Isabelle, akárcsak engem. Versengtünk a kegyeiért, mindenből versenyt csináltunk, néha ölre mentünk. Végül velem jött el egy bálba, ahol csodásan éreztük egymást, tényleg… eggyé váltunk. Másnap felkerestem őt, és megláttam Leonnal. Hónapokig ment ez így, hol az enyém, hol Leoné volt. Tudom, hogy kihasznált engem, de nem tudtam őt utálni, szeretem őt, és tudom, hogy ő is érzett valamit irántam. Úgy tűnt, hogy kész dönteni, de soha nem tudtuk meg kit választott. Sérülteket kísértünk, mikor rajtunk ütöttek, és nem sokon múlt, hogy lemészároljanak minket, de sikerült visszavernünk őket. Leon mosolygott, soha nem harcoltunk olyan oroszlán módjára, mint akkor, de nem mosolyogtunk sokáig, mert…Isabellet eltalálták. Ott feküdt a kezeimben, és haldoklott. Nem mondott semmit, csak nézett rám és Leonra. Próbáltam neki segíteni, de nem tudtam, végigkellett néznem, ahogy meghal. Semmi nem volt ugyanolyan, mint utána. Még most is látom a vérét a kezemen, látom a szemeit magam előtt, ahogy üresen merednek az ég felé. – kicsit megremeg a hangom, de még így rövidre fogtam a dolgot. Isabelle nagyon ellentmondásos személy volt, de én vakon szerettem őt, nem tudtam haragudni rá soha, a gyengém volt. Elképzeltem az életünk együtt, de mindennek vége lett, mikor azok a szörnyetegek megtámadtak minket. Egyszerre vesztettem el a szerelmemet és a legjobb barátomat. - Jól ismertük egymást, és visszafog térni, mert szeret téged Adeline, és nagyon fél attól, hogy elveszíthet téged. – újabb és újabb falatokat tömök a számba, nagyon jó ötlet volt a pincérre bízni a választást. Szegény Adeline, ha tudná, hogy mi is folyik itt, talán megértené Marcelt, de akár el is hagyhatja. Ezért nem mesélt erről eddig Marcel, mert fél, hogy elvesztheti őt emiatt. Megértő mosollyal csóválom meg a fejemet. Ismerem már annyira őt, hogy tudjam mikor mosolyog őszintén, és ebben a mosolyban most nagyon sok fájdalom volt. Egyetlen mosoly többet tud mondani ezer szónál, Adeline pedig nagyon jó abba, hogy egyetlen mosollyal kifejezze mindazt mi a szívét nyomja. -Mindenkinek más az első, én sem lennék itt, ha Isabelle még élne, de értelek és nem beszélek erről többet. – mosolygok rá. Marcel egy kritikus pont, főleg úgy, hogy tényleg teljes bizonytalanságban vagyunk őt illetően. - Szerintem nem díjazná, ha meglátogatnám őt. – mondom halvány mosollyal az arcomon. Nem tudom, hogy mennyit gondol róla, és az ellenállásról, de a nagyhatalmú emberek nem szeretik azokat, akik fellépnek ellene, és fegyvert kínálnak a népnek. - Ha nem ír, akkor menni fog a dolog. Az íreket nem lehet leinni, próbáltam még régebben és csúnyán megjártam. – mondom neki fülig érő mosollyal. Az írek szerintem sörön nőnek fel, olyan az nekik,mint a víz. Kemény egy népség, de akár egy ír embert is betörök, ha kell, de félek tőle alkoholmérgezést kapnék.
//
