- Majd meglátjuk. - Vetem hátra felettesi szigorral a szavakat, de a tekintetemmel ügyet sem vetek rá. Rövidesen lelassítok, épp csak annyira, hogy utolérhessen, s immár egymás mellett menjünk. - Nézze, nekem sem tetszik, hogy kialvatlanul a nyakamba sóznak egy zöldfülűt és elküldenek a lehető legnevetségesebb terepmunkára, de ha nem adja meg a kellő tiszteletet, maga húzza a rövidebbet, Foxx. - Igen, zöldfülűt mondtam, nem pedig nőt. Azt nem mondom, hogy civilben nem mérném végig, vagy eresztenék el egy-két megjegyzést, de most szolgálatban vagyok, ha valami érdekel, akkor az nem a neme, vagy a külseje, hanem hogy lássa el a feladatát, úgy, ahogy elvárom. Egyébként normális esetben talán nem lennék ennyire mogorva, a tizedes csak rosszkor van rossz helyen. Az utóbbi 48 órában két órát ha sikerült aludnom, ráadásul nem tudom ép ésszel felfogni ha már beküldenek a városba, miért ne vihetnék valakit az enyémek közül? Például Flecher tizedesre ráférne ez a kiruccanás ha már miatta jutott be a kölyök. A másik dolog meg, hogy mióta lett a brit hadsereg ilyen agresszív a civilekkel szemben? De hát ki vagyok én, hogy bármit is megkérdőjelezzek...
- Tegye el azt a fegyvert, tizedes. - Pillantok az oldalán lógó puskára, majd vissza az útra a jól megszokott egyenes tekintetemmel. Nálam is csupán két lőfegyver és két kés van szükségesetre, a komolyabb dolgokat eleve bent hagytam. Nem lövöldözni megyünk, nem vagyunk mi oroszok. - Ha jól értesültem a polgárok már így is a pánik szélén egyensúlyoznak, nem kell még plusz két fegyveres katona közéjük. - Bár ha ennyire fű alatt akarja intézni a vezetőség, civil ruhában is kiküldhettek volna két embert és nem kell ez a nagy felhajtás, én meg aludhatnék végre.
A bázis széléhez érve, ahol már egy dzsip vár minket megállok, s az összeállított mappát egy asztalként is jól funkcionáló szikladarabra teszem előkeresve a benne lévő térképet, majd magyarázni kezdem a tizedesnek.
- Itt fognak kitenni minket a dzsippel. Nézze, itt van egy sikátor, itt pedig egy szűk folyosó a házak között. És ez itt már a célpont. - Bökök rá végül a pirosan bekarikázott apró területre, ami a család otthonát jelöli. Nem egy gazdag környék, és lassan sötétedik, elvileg nem lesz gond, abban a szektorban ilyentájt már csak az utcakölykök és a zsebesek járkálnak.

Még hogy szabad délután, meg esti kimenő, na persze. Miért hittem egy pillanatra is, hogy valaki nem fog visszarángatni. Mihelyt kilépek a civilek számár elkülönített „tároló”- és kihallgató részlegből, már azon veszem észre magam, hogy az ezredes tart felém, s rám sóz egy újabb adag tennivalót. Valahogy úgy lehet velem, mint én Maxwell őrmesterrel, rám bízza a javát, mert én vagyok az egyik legjobb embere.
- Emlékszik a francia fiúra? Írjon részletes adatlapot és húsz perc múlva legyen a főudvaron. - Ezzel a kezembe nyom két mappát, mire én kissé kérdő tekintettel nézek rá, miután a papírokra pillantottam, s kinyitom a felül lévőt. Egy katona aktája... Várjunk, egy nő aktája?
- Ez most komoly? - Ráncolom a szemöldököm, persze épp csak annyira, hogy még mindig tisztelettudóan álljak a felettesem előtt, majd vigyázzba vágom magam, s hivatalos hangnemben kérem. - Engedje meg, hogy válasszak valakit a sajátjaim közül, uram.
- Húsz perc. - Ereszt el egy apró mosolyt, mint aki jól végezte dolgát, s elsétál, én meg erősen megszorítom a dossziékat, s koncentrálok, hogy még csak véletlenül se jelenjen meg az arcomon az a kikívánkozó elégedetlen grimasz.
- Igenis, uram. - Mondom utána, s távozom az irodámba. Mégis minek néz engem? Katona vagyok, nem gyorsolvasó és gyorsíró... Azonnal bele is vetem magam a papírmunkába, hogy végezzek húsz perc alatt, ami ha azt nézzük nem valami sok.
Első mappa. Cordelia Foxx. Végigfutok a sorokon, s mikor végzek becsukom a mappát, s arrébb tolom, hogy legyen hely a következőnek, közben próbálom megemészteni az olvasottakat. Az ezredes komolyan képes a nyakamba sózni egy zöldfülűt, aki ráadásul nő is? Ne érts félre, nem vagyok soviniszta, de egy ilyen képzetlen katona valószínűleg csak láb alatt lesz. És a képet elnézve még csinos is.
A másik mappára pillantva viszont jobban elképedek. A tegnap éjszaka erdőbe betévedt kölyöknek és családjának minden adata össze van szedve három generációra visszamenőleg, ráadásul igen részletesen. Mégis mi a fene folyik itt? Értem én, hogy belépett a lezárt területre, de hamar ki is lett rakva. Most meg listát írtak mindenkiről aki ismerheti és behozatják a családját kihallgatásra? Ez csak nekem gyanús? Végül is nem az én dolgom, így vázlatszerűen megírom a tegnapeste történteket, s egy újabb mappával, amibe ezt helyeztem - valamint a polgármester által aláírt behozatali felhatalmazással - elindulok az udvarra. A „társam” nem mondanám, hogy nehéz kiszúrnom. Az egyik nagyszájú újonc épp felé tart egy öntelt mosollyal, de mihelyt meglát azonnal el is indul a másik irányba. Ezt már szeretem. A tisztelet.
- Foxx tizedes? - Állok elé kihúzva magam, kissé felszegett fejjel, ahogy az elvárható egy századostól. Megvárom a válaszát, s folytatom. - Winchester százados vagyok, a 107-esektől. - Odanyújtom neki a mappát, s türelmesen várok, amíg átfutja. Csupán száraz információk, arról, hogy – mint nemrég a nevét megtudtam – Pascal Bernard, 9 éves avignoni polgár pontban mikor és hogy jutott be, a lakcíme és minden egyéb apróság.
- Egyszerű terepmunka lesz. Kimegyünk, felszedjük a kölyköt és a szüleit, ha szükséges a testvéreket is, és behozzuk őket kihallgatásra. - Bár a tekintetem katonás, valahol belül kezdek kételkedni. Tényleg szükség van ekkora felhajtásra?... - Aztán mehet, amerre lát. - Elindulok, várva, hogy kövessen, s közben hátraszólok. - És ha lehet ne legyen láb alatt.