Monsieur Maxwell részére

Összevesznék az úriemberrel úgy istenesen. Persze angol vagyok, mi angolok általában sem a hangunkat nem szeretjük felemelni, sem azt, ha érintkeznünk kell másokkal, sem pedig, ha érzésekről és gondolatokról faggat valaki. Lassan hozunk döntéseket, és egyesek szerint nyers, ízetlen ételeket fogyasztunk. A karácsonyi pudingunk egyenesen szörnyű, de semmi baj, mert én már soha nem eszem többé olyat.
- Gondolom, Magának több van, mint nekem. Joga van elfogni, lelőni, bezárni vagy megtenni bármit, ami eszébe jut, nemde bár? - csak fel akarom dühíteni őt, nem igaz? Azt akarom, hogy üvöltsön velem, azt, hogy tegyen mozgás- és döntésképtelenné. Hogy vegye el a szabadságom, mert akkor egyúttal a tudattól is megszabadít, hogy semmit sem vagyok képes tenni magamért. Ez kell nekem. Hogy valaki levegye a vállamról a terheket.
Lehajtom a fejem, bólintok. Igen, még jó, hogy közlöm, mert lehet, hogy megtenni már nem volna igazán erőm, de ha fenyegetőzöm vele, veszélyforrásnak kell tekintsen engem, ezzel teljes mértékig tisztában vagyok.
És meg is teszi, amit várok tőle. Elvezettet, és én egy fénytelen cellába kerülök. A nevem akarják tudni. Mulattat a tény, hogy mindezek után akár a nagykövetségre is mehetnék panaszt emelni, de ebben a kisvárosban az nincs, és innen úgysem valószínű, hogy kijuthatok valaha.

Az idő viszont eltelik felettem, miközben csak ülök a lábaimat ölelve, és azt várom, hogy történjen végre velem valami különleges. Nem tudom, mikorra jár, de kint már sötét van, amikor zörrenések hallatszanak a cellám előtt. Felnézek, és lám, elfogatóm van itt. Hálátlan vagyok, tudom, de kissé bosszúsan nézek fel rá.
- Most jön az, amikor elkezdenek hizlalni a vacsorához? - kérdezem halkan, cinikusan. Mert mi angolok ebben amúgy is remekelünk.
De kérdésére talán már választ sem kapok. A másodperc töredéke alatt hangzik fel kint üvöltözés és géppuskák zaja. Csörömpölést hallok és robbanásokat, az apró ablakon át por és füst ömlik be.
Elkerekedő szemekkel kuporodom a rácshoz, szinte a férfi lábai elé. Megtámadták őket a németek, éppen most? Megtámadtak minket?

Fogalmam sincs, honnan szedtem, hogy hallgatni fog a szép szóra. Nem úgy nézett ki eddig sem, mint akit meg lehet bármiről győzni józan érvekkel. Azért az mégiscsak meglep, hogy azok után, amit mondott, minden logikát nélkülözve futva indul és megpróbál... nem is tudom, mit csinálni. Azon kívül, hogy belóg a laktanyára, nem értem, miért jó ez neki. Az viszont biztos, hogy nincs időm ezen járatni az agyam. Rögtön megindulok utána, mégis más fogja meg először és én csak átveszem. Elég erősen szorítom a karját ahhoz, hogy ne tudjon újra elfutni, de mégse látszódjon meg a kezem nyoma rajta. Civil. Muszáj újra és újra emlékeztetnem magam. Lehet, hogy nem francia, de nem német és ez a lényeg.
- Választás? Van választásom? - kérdezek vissza. Nem bírom megállni. Úgy beszél, mintha pontosan tudná, hogy mennek itt a dolgok. Mintha ismerne. Pedig csak azt hiszi.
- Nem ismer, hölgyem - teszem hozzá, mivel igazából nem várok tőle választ. Talán csak arra, hogy mit tegyek most vele. Ha egy mód van rá, nem akarom rács mögé tenni és nem csak azért, mert túl sok lenne utána a papírmunka. Egyszerűen csak nem tűnik olyannak, akinek ott a helye. De úgy tűnik, nem gondolkozhatok eszerint. Bármennyire is szeretném gond nélkül kitenni innen, nem lehet. Kezdek egész biztos lenne abban, hogy itt csapkodná a kerítést és kiabálna, amíg csak bírja szusszal.
- Milyen kedves, hogy előre közli - jegyzem meg és most már tényleg hallani a hangomon, hogy kezd elegem lenni. Nem ilyen estét terveztem magamnak. Csak egy nyugodt járőrözést, hogy kiverjek minden kételyt a fejemből és talán újra érezzem azt a biztos elhivatottságot a sereg iránt, amit az évek alatt.
De nem érzem. Semmi ilyet nem érzek. Ennek ellenére cselekszek. Idehívom az egyik újoncot, aki persze, hogy azonnal tiszteleg és így megtudhatja a rangom. De annyi biztos, hogy innentől nem az én idegeimen fog táncolni. Átadom a közlegénynek, hogy tegye rács mögé éjszakára és kérdezze ki a nevét és pár adatot, amire szükségünk lesz. Több óra telik el, mire a félig kitöltött irattal a kezemben odasétálok hozzá. Egyetlen szót sem szólok, csak igyekszek megállapítani, kitombolta-e magát az itt töltött idő alatt.

Monsieur Maxwell részére

Mások családjának az elvesztéséről beszél. Felvillan bennem is, hogy igaz lehet, amit mond, de jelen pillanatban az sem igen keltene bennem részvétet, ha itt helyben végigmesélné az egész laktanya minden tagjának családi helyzetét. Nem, mert a dühöm nem olyan, ami egy másodperc alatt képes volna elpárologni, azt hiszem.
Rohanok, de bolond módjára teszem. Semmi logika nincs abban, amit művelek, és ezt akkor is tudom, amikor egyáltalán futva elindulok. Gyorsan kapnak el, nagyon gyorsan. Ő megragadja a karom, és meglepődöm, miért is nem lő le rögtön. Talán mégis csak ember.
Megkérdezi, mit tegyen velem. Azt hiszem, már elmondtam, hogy mindegy, de megpróbálom elkapni a tekintetét, és azonnal válaszolni is neki.
- Nem volt választásom. Magának van - veszem tiszteletteljesebbre a hangom, de most egész szenvtelen vagyok. Nem volt választásom. Ha bezárnak, legalább ma még biztosan nem fagyok halálra. Hová jutott ilyen hamar egy angol főúr eladókorú lánya? Hová?!
Mélyet lélegzek. Békésebben próbálom kezelni a helyzetet, ha még megy. Hogy elpárolgott-e a haragom? Dehogy. De nem tudom, mi tévő lehetnék.
- Köszönöm a részvétét, kedves...
Mi tagadás, hozzá vagyok szokva, hogy a hölgyeket a férfiak a mi köreinkben még állva köszöntik, hogy finoman megfogják a kezünket és megcsókolják azt. Már nem anyáink és nagyanyáink idejét éljük, de az angol nemesek elég régimódiak. Apám is az... Volt. Nem, nem fogok könnyezni!
Mindkét karom feszül, szívesen pofoznám fel a férfit, pedig tudom, mi jár érte a törvények szerint. Akár le is vághatnák vajon a karomat? A félelmeim biztosan nem alaptalanok az itteni éjszakáktól. A háború megváltoztatja az embereket. Még engem is.
- Ha elereszt, újabb esztelenségeket kell művelnem, nagyon sajnálom,...
Ha megmondja nevét vagy legalább a rangját, végre tudom min szólítani őt. De most már biztosan zárkába dug. Vagy megesz. Miután megerőszakolt. Esetleg ő talán épp nem lenne olyan?

Egy nyugodt estében reménykedtem, de úgy tűnik, hogy hiába szabadulok meg a saját gondolataimtól, nyugalomról szó sem lehet. Kell ennek is pont idejönni és balhét csapni, mint aki nincs eszénél. Próbálom én meggyőzni szép szóval. Még ki is megyek hozzá, hogyha kell, én kísérjem el... bárhova. De láthatóan jobban fél tőlem, mintha megforduljon a fejében, hogy elfogadja a segítségem. Vagy legalább a tanácsom. Már most sejtem, hogy semmi értelme győzködni, de akkor sem emelem meg a hangom és nem látni rajtam idegességnek a legapróbb nyomát sem.
- Gondoltam. Felismertem az akcentusáról - bólintok aprót, de igazából csak azért húzom az időt, hogy kitaláljam, mi lehet a következő lépés. Ha nem megy el szép szóval, ha pedig elrángatnám, felébresztené az egész környéket.
- Részvétem. Higgye el, nagyon sokan veszítették el a teljes családjukat. Itt is - intek a laktanya felé. - De ez még nem ok arra, hogy itt kiabáljon. Legjobb esetben is, ha több bajt csap, a semmi helyett egy cellát tudunk adni, egyetlen estére. Az is sok papírmunkát és nem a legjobb bánásmódot eredményezné - most már valamivel fenyegetőbb a hangom, arra viszont elhallgatok, amit ezután mondd. Egy pillanattal később a fejem rázom. A baj, hogy tudom, van, aki már tett ilyet. Köztük az apám, bármennyire is nem akarom elhinni. Nem parancsra - az lenne még egy érdekes! -, hanem önszántából. A saját szórakoztatására.
- Meg kell kérnem... - kezdek bele, de ő megindul a bejárat felé. Komolyan? Úgy akar elfutni a katonák elől, hogy egyenesen feléjük veszi az irányt?! Nem késlekedek és utána indulok, mégis egy méter után Benson az, aki elkapja a karját és elmondja a "Civil ide nem léphet be" szöveget, amivel semmit sem ér.
De legalább én is odaérem és átveszem tőle a nőt. Egyetlen szót sem szólok, csak erősen szorítom a karját, hogy még véletlen se jusson elébe ficánkolni.
- Komolyan, hölgyem. Muszáj volt ezt? - kérdezem tőle, de nem várok semmilyen választ. Pörög az agyam, hogy mit tehetnék azon kívül, hogy bezáratom egy cellába.
- Most mondja meg, mit tegyek magával? - folytatom és láthatóan a cellák és a kinti semmi között ingázik a tekintetem. Választhat, ha elég gyorsan pörög az agya. Ha nem, akkor átadom valakinek, hogy tegye rács mögé, amíg lenyugszik és rá nem jön, ő nagyon nem akar itt lenni.

Monsieur Maxwell részére

Szavai egyenesen nem érdekelnek. Elővigyázatosságból merénylőket is megölnek, és ki mondja meg, hogy nem vagyok-e az én is? És elteszi a fegyvert, ha jól látom. Ennyire veszélytelennek nézek ki?
Elgondolkodom. Ha német lennék mondjuk, most előkaphatnék valami gránátot és felrobbanthatnám magam. Izgi lenne, meghalnánk, csak ő és én. De tény, hogy nem nagyon lehet nálam olyan fegyver, amivel a bázisban is kárt okoznék. Talán ezért nem fél tőlem. És azért sem, mert ÉN vagyok az, akinek félnie kell.
Végigborzongat a szél. Már az előbb kihúztam magam, de most megbánom. Gerincem megfeszül, ahogy marja a hideg. Az éhség is nagy úr, a fáradtság is az, és a katona könnyedén tehet velem, amit csak akar. Most még udvarias, de ő a kerítés másik oldalán van, én meg itt.
És mintha olvasna a gondolataimban, elindul, vélhetően a kapu felé. Nem mozdulok.
Nincs parancsa? De a haza védelmére csak van neki. Én meg csak egy külföldi vagyok, akinek semmi keresnivalója itt. Egy ostoba kislány, aki rossz helyen járkál ahelyett, hogy visszabújna anyuci szoknyája alá. Anya...
Megállok szemben vele. Nem jön közel, és én sem megyek közelebb hozzá. Nagyot nyelek, leeresztem két kezem magam elől.
Hogy elkísérjen-e? És ugyan hová?
- Angol vagyok - árulom neki el a megfejtést. - Akikhez jöttem, azokat elvitte a mocskos háborújuk, amit olyan imádattal szolgálnak.
Eszembe jut, hogy igazságtalan vagyok vele, hogy talán volt egy jegyese, anyja vagy húga, akit el kellett hagynia, vagy talán mindhárom is. De az az igazság, hogy az embert ilyenkor mindig a saját fájdalma érdekli jobban.
- Még akkor is jobb helyem volna, ha megerőszakolna az egész ezred, aztán felfalnának pörköltnek - mondom kicsit gúnyosan, dühösen. Persze végigcsikar belül a félelem, hogy tényleg tesznek-e ilyet a katonák. Ha úgy alakul.
És a félelem nagyobb úr, bármilyen gyenge és erőtlen vagyok hát, reszketve rohanok el a kapu felé. Mennyi esélyem lehet? És miért hiszem, hogy jobb lenne nekem egy hajszállal is odabent?

Nem értem, miért reménykedtem benne, hogy ez a nap jobb lesz, mint az utóbbi pár, mióta elég rendesen gyötör a bűntudat. De legalább nem a plafont bámulva fekszek, hanem teszem, amit kell. Egyszerűbb eljárni a parancs szerint, mint hagyni, hogy az őrület szélére kergessenek a gondolataim. Még úgy is könnyebb, hogy fegyverrel a kezemben igyekszek a kerítés felé, ahol a nő áll. Megfordul a fejemben, hogy talán részeg, vagy csak simán őrült. Ki más jönne ide ilyesmit kiabálni és balhét csapni?
- Puszta elővigyázatosság, hölgyem - mondom és már tüntetem is el a pisztolyt. Nem tűnik olyannak, mint aki igazán veszélyes. Nem hiszem, hogy akár egy kés lenne nála. Ha pedig mégis, itt a kerítés kettőnk között. Egyelőre legalábbis.
- A következő kérdésem inkább az lett volna, hogy szeretné-e, ha küldenék valakit, aki elkíséri innen - mondom teljesen határozottan, bár sejtem, hogy semmire nem megyek nála szép szóval.
- Hölgyem, itt biztos nem maradhat, annyi biztos. És nincs parancsom arra, hogy itt civileket öljek - magyarázom egészen nyugodtan neki, de már azt fontolgatom, hogy menjek ki hozzá és vezessem el innen, vagy küldjek ki valakit?
Végül amellett döntök, hogy én megyek ki. Ha van esze, amíg kiérek, eltűnik innen. Nem igazán akarok felesleges papírmunkát, mert az lesz a vége, ha itt marad és nem hajlandó távozni. Kénytelen leszek bezáratni, azt pedig meg kell magyarázni.
- Mi lenne, ha én kísérném el valahol? Ismerősök, barátok, akárki? - teszem fel a következő kérdésem, még mindig teljesen elfogadható hangnemben. Nem engedhetem meg magamnak az idegességet.

Monsieur Maxwell részére

Próbálom kicsire összehúzni magam, de a dühöm több, mint elég ahhoz, hogy legalább még ne fázzak. Nem érzem a külvilágot és nem akarok szenvedni sem, ennél jóval több van bennem.
Rám fogják a fegyvert. Tudom, mert látom még így hályogos szemmel is, de meg is érzem a hideget, amint végigcsikar a hátamon. Hangja a szabály szerint élő és életeket kioltó férfiaké, és bár elhúzódom a kerítéstől, lassan, csak kicsit félve teszem meg.
Nem keresem vele a szemkontaktust, hisz azt még a kutyák is támadásnak veszik. És mivel kevésbé ösztönlény egy katona, ha fegyver van a kezében?
- Persze, remek este, ha valakire fegyvert foghat, igaz?
Veszélyről beszél nekem. Megdermedek egy percre - hisz ő a legnagyobb veszélyforrás rám nézve. Azelőtt, otthon Angliában úgy gondoltam, a katonák minket őriznek. De a világ megváltozott itt.
Neki biztosan teljesen mindegy, ha hazafelé útban öl meg valaki más, vagy ha nem megyek arrébb innen és ő lőhet le. Megadom hát neki a lehetőséget. Felállok, szembe fordulok vele.
- Igen, eltévedtem. Most pedig mondja, ha akarja, hogy menjek haza. Elárulom, nincs hová. És ezért nem érdekel az sem, hol vagyok, lőjön csak le, minden joga megvan hozzá.
Két kezem csípőre teszem, szúrós szemmel figyelem, mit felel. Nem tudok kiolvasni semmit a tekintetéből, sem az arcáról nem látok semmit. Nem deríthetem ki az igazat egy katonáról, pontosan tudom.

Nem mondom, hogy sikerült túl sokat aludnom mostanság. Hiába próbálom, a bűntudat és a feltörő kételyek elég erősen rányomják a bélyegüket a szabad estéimre. Pedig ma igazán aludhatnék. Talán hat órát is! De nem tudok. Végül önként állok be az esti járőrözők közé, így újabb ember mehet a városba felügyelni, amíg itt átveszem a helyét. Tudom, hogy itt nagy baj nem lehet, mégis egész végig a pisztolyom közelében van a kezem. Megszokás, azt hiszem.
Az első óra teljes nyugalomban telik, csak a katonák tűnnek el mellőlem. Mindenki megy a dolgára és kiélvezi a kapott időt, csak mi páran maradunk itt és járkálunk fel és alá. Már épp kezdek teljesen ellazulni és megszabadulni a gondolataimtól, amikor meghallom a hangot. Először azt hiszem, valamelyik újonc szórakozik. Elváltoztatott hang... még képesek ilyesmin nevetni. De rá kell jönnöm, hogy egyik sem olyan idióta, hogy azt mondja, amit én hallok. Ez még viccnek is sok. A fegyvert magam elé tartva indulok meg előre, de amint meglátom, hogy bárki áll ott, a rácson kívül van és nem jelenthet veszélyt, azonnal eltüntetem. Nem kell feleslegesen ijesztgetni a civileket.
- Jó estét, hölgyem! - szólok neki oda, miközben megállok egy centire a kerítés előtt. Próbálok én teljesen kedves lenni vele, de semmi nem utal arra, hogy ez sikerülne. A hangom olyan rideg, ahogy annak kell.
- Veszélyes sötétedéskor kint mászkálni egy védtelen nőnek - közlöm vele, de az egész inkább csak enyhe célzás, hogy tűnjön el innen és menjen haza. - Az pedig még veszélyesebb, hogy katonai terepet tartózkodik. Eltévedt? - kérdezem, de még mindig képtelen vagyok kedves lenni vele. Nagyon jól tudom, hogy pontosan tisztában van azzal, hol van éppen. Mégis megadom neki az esélyt, hogy meggondolja magát, mielőtt nagyobb baj lesz.

Monsieur Maxwell részére

Nincs nálam óra, a Nap állásából pedig nem tudok következtetni, de valami azt súgja, hamarosan besötétedik. Nekem nincs hol aludnom, nincs mit ennem vacsorára. Tegnapelőtt ugyan meg tudtam fürödni, de be kellett hozzá térnem egy házba, belopóznom, amíg a gazdák és a szolgák nagyrésze vadászatra ment.
De most? Most semmi. Sietve lépdelek a szembeszélben, és közben gyengülő mozdulatokkal újra befonom a hajamat, hogy kinézzen valahogy. Kendőmet valamennyire az arcom elé kötöm, nem szeretem, ha látják, milyen fiatal és gyenge vagyok. Összefonom két karom magam körül, az idő hűvös. Hol vagyok?
Szemeim kétségbeesetten keresnek valami jelet, és amit látok, az egyszerre felcsigáz és megriaszt. Katonai kocsik húznak el mellettem, benne kalaposok - szörnyű! Idegesen húzom össze magam, de még közelebb megyek a kerítéshez, belekapaszkodom, dideregve bújok hozzá.
Tudom, hogy nem tehetnek arról, amilyen feladatokat kapnak, de ezek katonák. Ezek ölnek és élvezik.
Könnyek folynak a szememből, de hamar felszámolom őket.
- Jó nektek odabent! Odabent unatkoztok, idekint meg életeket vesztek el! - rázom teljes erővel a kerítést. Nem hiszem, hogy hallana bárki, legfeljebb az őrök, kit érdekel?
- Remélem, egyszer titeket is úgy mészárolnak le, ahogy a többiek végeznek veletek! - torkomszakadtából üvöltök, majd eleresztem a kerítést. Rugdossanak el vagy zárjanak be, mit érdekel engem? Magamtól biztos nem megyek sehová.