Úgy hiszem, tényleg meglephettem, mert egy másodpercre szinte megmerevedik. Nem olyasmi ez, amit meg tudnék magyarázni, egy rebbenés csak, az izmok játéka, ahogy a válla és a háta megfeszül, mintha ütésre számítana.
Bár én nem jelentek veszélyt, ilyen módon biztosan nem. Hiszen eszem ágában sincs hátulról rátámadni egy férfira, vagy úgy általában senkire sem, de a dolog mégis érdekes. Valahogy nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a férfi valamilyen módon nem érzi magát teljes biztonságban.
Ezt összeadva a német szavakkal…
Lehet, hogy veszélyes dolog ilyeneken agyalni. Talán nem kellene azon töprengenem, hogy akkor ő most itt vajon szökött hadifogoly, vagy német kém, vagy csak egy egyszerű menekült, aki véletlenül német, és retteg, hogy esetleg meglincselik, ha kiderül a származása. De mégis érdekel, melyik verzió lehet az igazi.
Bár Andrew azt mondta, nem kell tartanom attól, hogy bárki is megszökött volna, de azt hiszem, akkor is ezt mondta volna, ha netán mégis. Már csak azért is, nehogy híre menjen a dolognak és pánik alakuljon ki. Én legalábbis erre tippelek, hiszen Andrew a buráról sem akart beszélni. Mi más lehetne az ok? Kötelességtudó, és kész.
A férfi izmai ellazulnak, és lassan nyugodtan fordul meg. Az arca nagyon jellegzetes, főleg a pofacsontjai, és a szemei is, nagyon világoskékek, feltűnőek a sötét haja mellett. Egészében véve nem néz ki rosszul és nem is túl idős, olyan harminc körüli lehet.
Rám néz, és végigmér. Kicsit zavarba jövök a tekintetétől, és magamban hálát adok a sorsnak, hogy én még az eső előtt ideértem és a ruhám így nem tapad rám ázottan. Az úgy elég kínos lenne, nem is vitás. Kiadná minden hajlatomat és domborulatomat, főleg, mivel az anyag világos.
Az idegen végül angolul szólal meg. Picit meglep, de nagyon igyekszem nem mutatni, bár a szemeim kissé kerekebbre nyílnak, de aztán az egészet betudom annak, hogy talán tényleg fél, hogyha kiderül, honnan való, nekiesnek. Ugyanakkor valahogy óvatosabb vagyok vele, mint lennék például egy szövetséges katonával, vagy bárkivel, aki nem németül beszél magában.
– Valóban nagyon befogott – bólintok, és én is angolul felelek.
Tanultam is a nyelvet és újabban lehetőségem is van gyakorolni, főleg Isaac miatt.
– Semmi baj, bár az üzlet még nincs nyitva, de hát ilyen időben a kutyát se verik ki – folytatom és a kirakaton át kinézek az utcára.
Az eső még mindig ömlik, és csúf sötétszürke felhők sötétítik el a reggelt. Egy ideig még senki nem megy innen sehova, állapítom meg magamban.
Aztán félig a férfi felé fordulok, és finoman elmosolyodom, viszonozva az ő korábbi kis mosolyát.
Nézem, ahogy a haját hátrasimítja, és fura, de mintha a zakója nem a szokott helyen dudorodna. Nem vagyok persze biztos a dolgomban, talán csak más az anyag esése így vizesen. Vagy mégsem. Talán az ott egy fegyver.
De nem tudom.
Szentséges ég! Mit tegyek most?
De mivel nem lép fel ellenségesen, úgy csinálok, mintha nem is láttam volna semmit, illetve igyekszem úgy csinálni.
– De ha már hozzánk tért be… szeretne körbenézni? – kérdezem, és közben úgy teszek, mintha én is idetartoznék. – Talán talál valami finomat magának, vagy a feleségének…
És talán mond is valamit, amiből esetleg többet megtudhatok arról, ki is ő, és miért káromkodott németül.

Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy nem hallom meg a léptek zaját, csak akkor figyelek fel a helyiségbe érkező hölgyre, mikor megszólít. Ösztönösen megfeszülnek az izmaim, de visszafogom magam, és viszonylag nyugodtan fordulok meg. Rászegezem fagyos, jégkék tekintetemet.Igyekszem valai barátságosnak mondható arckifejezést ölteni, de a gondolataim messze járnak, ezért csak egy fáradt mosolyra telik. Végigmérem a lányt, és lazítok a testtartásomon. Nem olyannak tűnik, aki veszélyt jelentene rám. Kissé bosszantó, hogy akaratlanul is azonnal célpontként elemzem az embereket, de nem tudom megállni. Remélem, hogy a diszkrét, de egyértelműen észrevehető mustrálást betudja majd egy férfi általános érdeklődésének. Végül is, ez nem is áll teljesen távol az igazságtól... Amellett, hogy ártalmatlan, még egészen csinos is. Az utóbbi gondolatot igyekszem elhessegetni a fejemből, semmi szükség arra, hogy még inkább eltereljem a figyelmemet a szituációról. Nem tudom, hogy ki van még a raktárhelyiségben, és bár valószínűtlen, hogy ártani tudna nekem, senkinek sem lenne jó egy komolyabb összetűzés. Elvégre azt mondtam a szövetséges katonának, hogy senkit nem akarunk bántani, és komolyan is gondoltam. Nem pártolom a felesleges erőszakot.
Rájövök, hogy ostobaság volt német kifejezéseket használni, de ez sajnos olyan, mint a dohányzás, káros megszokás, de nem tudom hanyagolni. Egyébként is ritka errefelé az olyan ember, aki felfigyel rá, vagy akár megérti. A franciák közül szinte senki nem beszél németül, akikkel eddig találkoztam, és annyira nem beszélnek jól angolul, hogy kiszúrják az akcentusomat. Kellemetlen szituációba akkor szoktam kerülni, mikor egyszerre vannak körülöttem angolok és franciák, mert bár mindkét nyelvet magas szinten beszélem, az anyanyelvieket nem tudom megtéveszteni.
- Jó reggelt, Miss – viszonzom a köszönést angolul – Be kell valljam, hogy az eső üldözött be – mondom bocsánatkérő mosollyal kísérve, és megint körbenézek a boltban. Egyelőre nem szándékozom csevegést kezdeményezni, de felmerül bennem az ötlet, hogy esetleg tudnék némi információt szerezni tőle. A lakosok néha megdöbbentő tényekkel tudnak szolgálni, és sokkal könnyebb ezeket kiszedni belőlük, mint a katonákból. Ráadásul most nővel van dolgom, fiatal, kedves arca van... Tapasztalataim szerint velük könnyű megtalálni a közös nevezőt, pláne úgy, hogy külföldiként azonnal szövetséges tisztként azonosítanak be, még ilyenkor is, mikor civil ruhában vagyok.
Ismét alaposan szemügyre veszem, és feltűnik, hogy kissé mintha ideges lenne. Ebből egyelőre nem merek semmit következtetni, még korai lenne, de tudom, hogy innentől nagyon alaposan meg kell fontolnom, mit és hogyan mondok. Kisimítom az arcomhoz tapadt tincseket, és összefogom a kezeimet a testem előtt. Igyekszem minél többet takarni magamból, hogy a vizes anyag alatt halványan kirajzolódó pisztolyokat és az alkaromra szíjazott késeket elrejtsem előle.

Kora hajnalban indultam el Ginette szappanboltjába. Nagyon jó hely, én szeretem, Ginette érti a dolgát. Rendszeresen szoktunk neki, illetve a boltnak szállítani, alapanyagot is, meg olykor kész kozmetikumokat is. Főleg krémeket.
A mai áru körömvirágkrém. Az mindig jól jön és még ilyen háborús időkben is fogy. Hiszen kinek ne kellene egy kis krém napégésre, vagy konyhai balesetekre, vagy a mosószappan által felmart kezére? De jó a bakancs által feltört lábakra is. És nem is olyan vészesen drága, hogy az emberek nem tudják megfizetni. Egyelőre még eladható.
Így a bolt még vesz át tőlünk. Ami jó, mert jól jön az a kis pénz. Még jól jön, még lehet élelmiszert kapni, de a bura miatt nem tudom, mikor kezdenek majd kimerülni a készletek.
A bura. Áldás és átok egyszerre. Áldás, mert a háború kívül rekedt, és átok, mert mi foglyok lettünk. Senki se ki se be.
De szerencsére az eső beesik. Illetve ma nem akkora szerencse, mert csak könnyű nyári ruha van rajtam, halványsárga, fehér tűpettyes, ami ha nedvességet kap, akkor hajaj… és szandál. Az árut már átadtam, a fizetségemet is megkaptam, a vászon szatyromat pedig összehajtogatva a retikülömbe rejtettem. Indulhatnék is, ha nem hallanám, hogy az esőcseppek dobolnak odakint.
A bolt elvben csak bő óra múlva nyit, de az ajtót nem csuktuk be utánam – mert ugyan ki lopna egy szappanboltból ilyen korai órán? –, így amíg a tulajdonos rendezkedik, én inkább úgy döntök, hogy visszasétálok az eladótérbe. Így neki nem vagyok láb alatt, de nem is ázom, plusz a bolt sincs azért egészen felügyelet nélkül. Bár nem dolgozom itt, de azért ha muszáj, picit be tudok segíteni, a legtöbb termékről tudom, hogy micsoda, az árak pedig ki vannak írva. Csak a pénztárt nem tudom kezelni, de ahhoz kulcsom sincsen. De ha véletlenül mégis vevő tévedne erre, ilyen korán, legalább egy kicsit le tudom kötni, amíg Ginette érkezik és tud vele foglalkozni.
Meglepetésként ér, hogy az eladótérbe lépve valóban ott áll valaki, és ráadásul egy férfi. A ruhája átlagos, illetve az lenne, ha nem csepegne épp a lábtörlőre, a haja is vizes tincsekben tapad a homlokára, és így elázva feketének tűnik. Szárazon, gondolom, sötétbarna lehet. A szemeit nem látom ebből a szögből és az arcát sem egészen. Csak áll, és nézelődik, egyelőre még nem felém.
Már éppen köszönnék, mikor meghallom, hogy magában beszél. A szavak… ezek német szavak!
A szám elnyílik, majd becsukódik. Nem értettem pontosan, amit mondott, de valamiféle káromkodás lehetett. Az iskolában nem tanítottak káromkodni is. De édes istenem, ez a férfi… Igaz, hogy nem szőke, de hát a hajszín nem minden, a szövetségesek között sok a szőke, és mégsem németek.
Végül csak előre lépek egyet és összeszedem magam. Azt nem kell rögtön tudnia, hogy hallottam a fojtott káromkodást. Azt Ginettenek sem kell tudnia, sőt, ha ez a fickó nem vásárolni akar, akkor lehet, hogy azt sem, hogy itt járt. Itt van a kisfiú, Ginette kisöccse, úgymond… Bár egy jó bába tartja a száját, de hát vannak azért jelek, amiket megláthat, még akkor is, ha nem őt hívják esetleg valahova. Na, mindegy, ez nem az én dolgom, az ítélkezés meg távol álljon tőlem, de ettől függetlenül valahogy úgy érzem, jobb, ha ez a férfi velem találkozik először.
– Jó reggelt, uram! – köszönök rá – Segíthetek esetleg valamiben?
Még egy kedves mosolyra is futja tőlem, pedig a gyomrom kissé összeszorult és a szívem hevesen kalapál. Azok a szavak, azok mégiscsak németül voltak.

Lényegében céltalanul lézengek az utcán, azon töprengve, hogy mi a francot kezdjek a helyzetünkkel, meg persze azon, hogy miért nem kezdtem még vele valamit, na meg azon, hogy mekkora szarban leszek, ha továbbra sem kezdek vele semmit. Az a pár ember, aki ilyen embertelenül korán – még alig kelt fel a Nap – az utcán tartózkodik, nem igazán figyel rám. Félhomály uralkodik, a fény csak néha-néha szűrődik át a sötét felhőtakarón, morajlik az ég, és a levegőt megüli a jellegzetes, eső előtti fülledtség. Még nem akarok visszamenni a táborba, úgyhogy arrafelé indulok, ahol kocsmát sejtek.
Pár perc múlva esőcseppek kezdenek kopogni a járdán, először csak ritkásan, figyelmeztetésképp, mire gyorsabban kezdem szedni a lábamat. Hamarosan azonban kövér cseppekben kezd záporozni a víz, kíméletlenül elmosva a várost, én pedig bevágódok az első nyitott üzletbe, mert nem akarok bőrig ázni, és közben a burát átkozom, amiért a rádióadást blokkolja, a természeti csapásokat meg nem.
Odabent rájövök, hogy minden igyekezetem ellenére csavarni lehetne a vizet a hozzám tapadó ruháimból – azért remélem, hogy az alatta elrejtett fegyverek nem túl feltűnőek -, a hajam sötét tincsekben a homlokomra tapad, és a lábtörlő szőnyeget is teljesen eláztattam. Körbenézek az üzletben, és kínosan elfintorodok. Egy szappanbolt. Mégis mi a fenét keresek én itt? Úgy tűnik, hogy rajtam kívül egy teremtett lélek sincs a helyiségben, bár a raktárba nem látok be.
Nem mozdulok, nem akarom medencévé változtatni a helyet, úgyhogy csak idiótán álldogálok a lábtörlőn, és nézelődöm. Fojtott hangon megeresztek egy német szitkot, aztán felsóhajtok. Végül is, gondolkodni itt is tudok, ráadásul annak az esélye is kisebb, hogy katonákba ütközöm. A szövetséges tiszt, akivel korábban beszéltem, a várakozásaimmal és reményeimmel ellentétben nem jelentkezett, amiből arra következtettem, hogy nem adta át az üzenetemet a feletteseinek, vagy átadta, de nem voltak vevők az ajánlatra. Akárhogy is, a szövetségesek közül legalább egy ember tudja, hogy itt vagyunk, és ő nem biztosított arról, hogy nem akar majd az első adandó alkalommal felkoncolni engem és az embereimet, ezt pedig a saját hibámnak könyveltem el. Meg kellett volna ölnöm Andrew-t, amikor lett volna rá lehetőségem, nem pedig ostoba kisgyerek módjára rábízni az egész alakulatom sorsát.
A gondolatra megcsóválom a fejemet, és felsóhajtok. Ha eláll ez a nyomorult vihar, tényleg kitalálom, hogy mi legyek. Nem mintha nem ezt ígérgetném magamnak folyamatosan...

Mosoly kúszik az arcomra, a francia virtus, amiről a külföldiekről hallottam. Azt hittem, hogy ilyenkor mindig arra gondolnak, hogy fennhordjuk az orrunkat, vagy hogy jó szeretők vagyunk az ágyban. Nem mintha az utóbbi nem lenne igaz, de csak mostanában kezdem érteni, hogy ez több annál. Büszke vagyok rá, hogy francia lehetek, de nem gondolnám, hogy ez jobbá tesz bárkinél.
- Talán. - somolygok még mindig. - Egy egész szappan gyár! - veszem a poént és rákontrázok.
Jó, elismerem, általában nem ez egy lány álma, hanem a herceg és a kastély. A hercegemre várok is, várunk. De semmi értelme kettő álmot hajhászni egyszerre, amikor egyik elérhetetlenebb, mint a másik.
- Valahol el kell kezdeni. - vontam meg végül a vállamat. Hálás lehetek, hogy a szüleim rám hagyják a boltot, ami biztos megélhetést jelent. Jövőt Yves-nek.
Nem nyugtat meg, hogy egyetért velem. Már eszembe jutott, hogy talán nővérnek kell állnom, a legnagyobb szükségben, de nem vagyok benne biztos, hogy bírnám. Az a sok vér, piszok, poshadt levegő, sosem volt az én asztalom. Lelkileg meg nem vagyok hozzá elég erős. Vagy majd meglátjuk. Valamennyi romantikusságot látok abban, ha így sikerülne újra találkoznom Vele.
Szavaira rögtön elönt a pír.
- Akkor, ha kérdezik, kérem ne mondja meg a nevem. - mosolyogtam, de kicsit zavarba is jöttem. Tényleg vigyáznom kell a pletykákkal. - Pedig nem semmi reklám lenne a boltnak. - próbálom elütni egy viccel ezt a kínos pillanatot.
Pár perccel később anyám szólít, megint felcaplatok a lépcsőn és átveszem tőle a kivasalt, száraz inget. Halványan még észre lehet venni a foltot, de csak a beavatott szemnek látható. Aki nem tudja, hol keresse, nem találná meg.
- Hát, ennyi volt. Még egyszer nagyon sajnálom. - nyújtottam át Lucasnak a csomagot bűnbánóan. A tetejére tettem a lila szappanból egyet, ajándékként. - Ha erre jár, ugorjon be bármikor, szívesen látjuk! És vigyázzon magára!
Megint tapintatosan elfordulok, hogy visszaöltözhessen. Remélem, tetszik neki az ingének az illata. Majd, ha hagyja, kikísérem az utcára, és eligazítom, honnan jöttünk, ha kéri.

//én ezzel zárnék is, mostanában nem lesz sok időm játszani. Köszönöm a játékot!//

Be kell látnom, hogy igaza van, ilyen esetben mindegy. De nem! Hát hogy hihetem ezt? Nem a remény hal meg utoljára?
- Szerintem nem létezik olyan, hogy hiábavaló álomkép. - mondom határozottan. - Muszáj egy kapaszkodó, egy kilincs, amiért megéri kitartani és küzdeni. Különben mire lenne jó ez az egész? Az élet...
Alapjában nem lenne értelme semminek, ha feladnánk az álmainkat. Ha nem vennénk észre a világ csodáit, nem élnénk. Hagyhatjuk, hogy ránk kényszerítsék az akaratukat, hogy elnyomás alatt éljünk, hogy úgy bánjanak velünk, mint utolsó szeméttel, de ha azonosulunk a szereppel, mi sem leszünk jobbak. ,,S az ember célja a küzdés maga." Küzdeni pedig csak olyanért lehet, amiben hiszünk.
Nem győztem meg. Nem az én dolgom, bár sajnálom. Én merek reménykedni, lehet, hogy ez a hibám, majd meglátjuk.
Bólintottam megint, igen, az üzletnek határozottan jót tesz. A háborúk mindig fellendítik a gazdaságot, ezt még az iskolában tanultam. Meg azt is, hogy hányan vesztik életüket, még ha csak egy kisebb csatáról is van szó. Borzasztó.
- Most a katonaság, holnap már a kórházak... - mondom halkan, előrejósolva, hogy nem lesz ennek jó vége. A szappan tényleg jó üzlet, mindig szükség van rá, sosem megy ki a divatból, nem nagyon mehetnénk csődbe, csak ha valami konkurens bolt jelenne meg a városban. Bár már ismernek minket annyira a helyiek, hogy arra számítok, hogy akkor sem vesztenénk sok vásárlót. A tisztaság igénye a hosszú élet titka, nemde?
Gyorsan megjártam az emeletet, szerencse, hogy pont ezekben az órákban a legerősebb a napsütés, pikkpakk meg fog száradni az egyenruha. Biztos nem engedném el ing nélkül, de apám itthon hagyott ingei nem éppen Lucas mérete, ahogy nézem. Sokkal izmosabb, edzettebb, mint a papa.
- Szívesen! Nem, akkor is bőven lenne dolgom. - intek a rotyogó fazékra a tűzhelyen, meg a fel nem szeletelt, csomagolásra váró szappantömbök sokaságára. - Szóval ne érezze kényelmetlenül magát, tényleg! Sőt, ha bármit tehetek még magáért, akkor szóljon nyugodtan.
Fogtam a csészémet és töltöttem bele a tejből. Ha eddig nem nyúlt hozzá, majd én megkezdem.

Megint mosolyog! Én pedig persze vissza rá, ezt a szócsatát nem én nyertem. De azért én csak folytattam a sikálást töretlenül, mintha a bűntudat foltjait suvickolnám a lelkemről.
- Szörnyű. - jegyeztem meg csendesen. Értettem ezt a harctérre, de inkább arra, hogy az emberi értékek hogy elvesznek emiatt, a kultúra, a különbségek összemosódnak. - Szóval nem győzte meg nagyon az országunk...?
Azt hiszem, inkább kérdésnek hangzott, mint állításnak, de a szavaiból ezt szűrtem le. Sajnálom, főleg, hogy ennek a tetejébe, még fel is bikáztam a piacon, de ezt éppen jóváteszem, úgyhogy igazán nem lehet oka panaszra.
- Talán nem lesz olyan rossz a helyzet, talán az emberek zöme nem kényszerül olyan helyzetbe, hogy elvessze az identitását. - reménykedem félig hangosan. Tudom, katona, ami lehet besorozás miatt, vagy akár a hivatása is, és ezzel talán megsértem, de inkább vagyok pacifista, mint hogy ezt támogassam.
Komoran bólintottam. Kár, hogy ez az ára. Inkább vállalnék még mosást is, hogy fenntartsuk magunkat, de nem kellene féltenem a családomat, a szerelmemet. Szabadabban álmodozhatnék róla, ha tudnám, hogy nem fenyegeti az életét semmi, és még életben van.
- A legolcsóbb szappant kapják, de ez azért nem megy a minőség rovására.
A tűzhelyen végig ott rotyog a hatalmas fazék, egész álló nap szappant főzünk benne, csak ez nem olyan gyors folyamat, főleg nem ilyen mennyiségben.
- Egy pillanat és jövök! - kapom fel a ruhát és szaladok fel, kettesével szedve a lépcsőfokokat. Anyám éppen büfizteti Yvest, de nem engedem meg magamnak, hogy megálljak, csak egy vágyakozó pillantást vetek a babámra. Anyám már rögtön kérdésre nyitja a száját, de én szaladok még egy emelettel feljebb kiteríteni a ruhát, aztán vissza. Pár mondatban összefoglalom neki, mi történt, miközben már rakom is fel a kotyogóst, amikor eszembe jut, hogy nem is kérdeztem meg, hogy kéri. Kis tálcát veszek elő, amire egy csésze zsíros tejet teszek az elkészült feketekávék mellé, meg egy-két kockacukrot. Én is iszom vele, ne érezze kényelmetlenül magát. Még megkérem anyámat, hogy vasalja ki az inget, ha szárazabb, és elindulok lefelé, most már óvatosabban.
- Itt is vagyok. - teszem meg az utolsó lépcsőfokokat a tálcámmal. Leteszem az egyik munkaasztalra, közel hozzá, hogy szolgálja ki magát, ahogy gondolja. - Sajnálom, hogy ilyen sokáig feltartom! - mentegetőztem megint. Ha nem lennék ilyen naivan buta, ez az egész nem történt volna meg.

Azt hiszem, valahol megértem, hogy egy katona nem látja túl mesésnek az életet és az emberek. Bele sem tudok gondolni, hogy mennyi szörnyűséget láthatott, és a java még hátra van. Nem néz ki öregnek, nálam mindenféleképpen jó pár évvel idősebb, de nem vagyok benne biztos, hogy harcolt a nagy világégésben. De már élt, és többet látott, mint amit én elképzelni tudok.
- Önző és rögtön kétszínű is. - kuncogok megint. Legalábbis a szavaiból ez következik. - Még jó, ha már körülöttem forog a világ. - tetézem megjátszott beképzeltséggel. Az északiaktól nem áll távol ez a világnézet, de itt délen nem hordjuk olyan magasan a nózink.
Örülök, hogy sikerül mosolygásra késztetnem megint. Ezt mindannyiszor egy kis sikernek könyvelem el, ha bárkinek az arcára mosolyt varázsolok. Hiányzik az emberek társasága... Bezzeg, amikor még iskolába jártam, minden más volt, kezdem hiányolni.
Nem volt túl meggyőző a hangja, úgyhogy a lelkesedésem csöppnyit alább hagyott. Én csak a legjobbat akartam, de úgy látszik, nem érdekli annyira ez az ing. Nem baj, talán majd értékeli az illatát a táborban.
- Nem ismeri a franciákat. - mosolygok megint fel rá, folytatva a mosást. Erre már az utazásaim során is felfigyeltem, hogy a legtöbb külföldi úgy vélekedik a férfiakról, mint akiknek egyáltalán nem fontos a külsejük. Nem ástam bele magamat egyéb népek férfi lélektanába, de azt látom, hogy az itteniek nem rejtik véka alá, hogy tisztelik és ápolják a testüket. - De természetesen a legegyszerűbb szappanból fogy a legtöbb, mivel mi vagyunk az egyetlen szappanbolt Avignonban. Egyébként a katonaság is tőlünk veszi. - mosolygok megint. Gondolom, ezzel eddig nem volt tisztában. És mi más lenne a szappanárus feladata, mint a tisztába tevés?
Zavartan nézek fel, és próbálom kiszedni az alkarommal a homlokomba hullt hajat. Szóval nem maradt rejtve előtte a kis titkom. Sebaj, visszamosolygok, mert ez azt jelenti, hogy kettőnk közt marad, valamiért bízom benne. Egyébként sem én, hanem inkább az anyám szégyelli. Sosem tudnám hibaként kezelni az én kis csöpp csodámat.
- Nem tart fel! A padláson van egy rész, ahol besüt a nap és pikkpakk megszárad, ahhoz meg úgyis fel kell mennem. - magyaráztam, ahogy csavartam ki a ruhadarabból az öblítő vizet. - Egyébként a kávé remekül megtisztítja a szagoktól eldugult orrot.- érveltem mellette. Mindig vittem magammal egy kis marék kávészemet például, amikor természetjárásra mentem, gyógyfüveket, illatos növényeket szedni.

Összeszorítottam a számat és a homlokomat ráncolom. Igaz, a világunk tele van szörnyű emberekkel, ezért is állunk éppen úgy ahogy. De én még szeretném hinni, hogy mindenkiben pislákol valami kedvesség-féle. Bár...
- Én is a saját érdekemet nézem. - tettem tűntetően csípőre a kezem. - A saját lelkiismeretemet akarom rendbe tenni, nem másét. És itt délen amúgy is van a franciákban egy bizonyítási vágy, bizonyítjuk, hogy milyen kedvesek vagyunk.- mosolyogtam megint. Végső soron semmit sem teszünk önzetlenül.
Most mintha kicsit filozófikus terepre tévedtünk volna. Nahát, nem gondoltam, hogy ide lyukadok ki, amikor elmentem vásárolni reggel. Nem történik igazából semmi izgalmas a legtöbb napon, ezért valahogy, lelkem valamely rejtett bugyrában még örülök is, hogy most összeismerkedtem egy kedves katonával. Csak ne ilyen bénán sikerült volna!
Reméltem, hogy van kedvenc illata, de egy kissé csalódott vagyok attól, hogy nem vág rá valamit azonnal. Nekem annyi van! A zápor utáni, a frissen kaszált fűé, a harmatozó kökényé, a ropogós könyvlapoké... nem mintha ezekből bármelyiket is felhasználhatnám ruha mosáshoz...
- Levendula! - kiáltottam fel, amikor végre kibökött valami szagosat. Az egyik polchoz pördültem és egy nagy lila szappan kupac tetejéről leemeltem egyet. - Ez az?
Ha tetszik neki az illat, akkor reszelek egy kicsit ebből a vízbe, mielőtt a levetett ingjét belemeríteném. Aztán egy súroló szappant fogtam és elkeztem a foltot dörzsölni.
- Ó, nem mosok én annyit. - mosolyogtam fel munka közben rá. Kedves az aggódása, de mégsem mosónő vagyok, és ez nem egy mosoda. Furcsa volt megfigyelés alatt dolgozni. - Édesanyámmal közösen, vagy felváltva tisztítjuk a ruháinkat. Na meg olyan kenceficéket is árulunk, amitől lágyabb lesz a bőr, a polgármesterasszony egyenesen imádja.
Egy kis ingyen reklám sosem árt. Jut eszembe, majd valamikor szét kellene szórnom a városban a friss hirdetéseinket, amit az utcában lakó kislány csinált.
- Jaj, foglaljon helyet nyugodtan! - veszem észre, hogy téblábol, nem tud mit kezdeni magával. Azt asztalok alatt sámlik, a fal mellett pedig egy rozoga faszék álldogál. Erősen sikálom a foltot, leöblítem, aztán megint. Pár perc alatt elérem, hogy alig láthatóra halványuljon. Egy másik lavórba engedek hideg vizet és miután az előzőből kivett szappanos ruhadarabot lecsöpögtettem, áthelyeztem kiöblíteni a tiszta vízbe. - Kér esetleg valamit, teát, kávét, vizet?
Próbálok a lehető legjobb háziasszony lenni, közben Yves megint fent óbégat. Anyám valószínűleg hallotta, hogy nem vagyok egyedül, különben már rég lejött volna ellenőrizni, hogy mindent beszereztem-e, amire szükség volt.

Elmosolyodtam a Senorita megszólításra, szóval jól sejtettem a spanyolságot. Viszont ebből arra következtetek, hogy főleg déli katonák állomásozhatnak itt. Akkor viszont halovány esély van arra, hogy Ferdinand véletlenül erre tévedjen. Ne kombinálj, Ginette!
- Reméljük. - bólintottam. Ezzel tulajdonképpen lezártnak tekinthetjük ezt a témát. Nincs értelme több szót fecsérelni erre, vagy tovább mentegetőzni, én megpróbáltam.
Elnevettem magam. Igaz, szeretem a boltot, ezt eltalálta, a szappan jó üzlet, jobb, mintha mondjuk halakat árulnék, de azt kicsit túlzásnak érzem, hogy lelkes vagyok, ha egy folt eltakarításáról van szó.
- Ez inkább lelkiismereti kérdés, tudja. - magyaráztam meg a kis kacajt. - Nem akarom, hogy mégtöbb gondja származzon az én ügyetlenségemből.
Időközben tényleg elérkeztünk a bolthoz, előkaparásztam a szoknyám zsebecskéjébe dugott kulcsot, és mosolyogva nyomtam a zárba.
- Meg lehet szokni ezt az erős illatot, van benne szerintem valami varázs, a sok különböző áru egybeolvad. Valahol mindenki megtalálja benne a sajátját. Magának mi a kedvenc illata? - tört elő belőlem az árus rögtön, ahogy kinyitottam a boltot, és feltárult előttünk a belseje. Halmokban álltak a csomagolt szappanok, üvegcsék, némelyik szép, szallagos, díszdobozos csomagolásban, más egyszerű papírba tekerve, mint a kosaram tartalma. Kis táblácskák hírdették az árakat, de a félhomályban nem lehetett annyira látni. Az ablakokon a függöny össze volt húzva, ameddig távol voltam. Várakozva néztem rá egy pillanatig. Talán tudok neki azzal kedveskedni, hogy olyan illatúvá mosom az ingjét.
- Fáradjon csak beljebb nyugodtan, jöjjön utánam!- bevezettem a pult mögött nyitódó ajtón a műhely részlegre. Az emeletről baba gurgulázás halattszódott le, a szívem megtelt rögtön anyai szeretettel. Yves most ebédelhet. És én nekem csak a fantáziámra kell támaszkodnom, hogy elképzelhessem a kisfiam minden rezdülését. De legalább most már közel tudom magamhoz. Majd a nap végén magamhoz szoríthatom.
Elvettem Lucastól a kosarat és sebtében kipakoltam a kis csomagokat, majd elővettem egy nagy vájlingot, amit félig megtöltöttem vízzel. Aztán elővettem egy munkakötényt, barna, jellegtelen, nem túl nőies fajtát, amit édesapám is felvett néha.
- Ezt magára veheti, ameddig kimosom a felsőjét, ha kirakom a napra utána, pár perc alatt megszárad.
Vártam, hogy megszabaduljon a felsőjétől, majd rájöttem, hogy milyen tapintatlan vagyok, így el is fordultam.