Valamiért olyan érzésem van, mintha Andrew visszanyelné a mondandóját. Gyanítom lenne pár észrevétele a témában, kezdve azzal, hogy mennyire kis naív, meg idealista vagyok.
Sejtem, hogy a gyakorlatban nem úgy történnek a dolgok, ahogyan azt előre elgondolnánk. De valahogy próbálok abba kapaszkodni, hogy még ha nem is tehetik úgy, ahogy akarnák, vagy ahogy helyes, de legalább tudják, hogy mit kellene tenni. Egy ideális világban. Bár egy ideális világban nincsen háború.
Hát igen. A mi világunk nem éppen jó, nem ez a lehető legjobb hely és idő, és ha valaki túl széplelkű a végén ledarálják. De ha túl kemény, ha levet magáról mindent, és csak a parancsokat teljesíti, akkor mi marad az emberből?
Annyira szörnyű a háború.
Nem, nem ez a pillanat, itt és most éppen nincsen semmi gond. Andrew rendes, a nap ragyogó, még így estefelé is maradt benne némi erő, a fények változnak és a vagonok közt törtarany ragyogássá válik a levegő. Egy festő biztosan tudna mit kezdeni a helyzettel.
Megemeli a hangját, ahogy odavágja, hogy ő csak egy a sok közül. Ha nem ismerném az öccsét, ha nem hallottam volna az apjukról, akkor elhinném, hogy ez a meggyőződése. Hogy csak szerény, hogy nyomatékosítani akarja bennem, hogy véletlen se tartsam különlegesnek.
Engem Jeanne mindig úgy nevelt, hogy tudjam, egyedi vagyok. Nem jobb, nem rosszabb a többieknél, de ettől függetlenül különleges. Hiszen nincs belőlem másik. A hibáimmal és az erényeimmel, a sötét hajammal, a kissé elálló füleimmel és a mosolyommal, a fájó bokámmal és a virágmintás nyári ruhámmal együtt én vagyok a kissé idegesítő és nagyszájú Vianne, aki képes vitatkozni egy szövetséges őrmesterrel arról, hogy milyen parancsot kell teljesítenie egy katonának. Andrew biztosan bolondnak néz. Még az is lehet, hogy igaza van. Valahol.
– Sajnálom – szusszanok, és a szemébe nézek. – Én ezt máshogy gondolom.
Nincs igaza sem neki, sem Isaac-nek, mikor lebecsülik magukat. Mert értékesek. Mind a ketten azok, csak máshogyan, de hát nem is lehet két férfi egyforma, akkor sem, ha testvérek. Nem egyen-emberek. Hogy nem látja ezt az apjuk?
Lassan bólintok.
– Remélem. Meg azt is, hogy az apját nem engedik oda – csúszik ki a számon. Aztán rájövök, hogy kettejük apja az az ember, és talán Andrew sértésnek veszi a szavaimat. De valamiért úgy érzem, nem lenne okos ötlet, ha az apjuk is ott lenne. Amennyit tudok róla, képes lenne a saját fiával példát statuálni. Pedig eleve nem is került volna Isaac ilyen helyzetbe, ha ő nem erőltette volna rá a katonaságot.
Andrew arcát nézem, a szemeit, és látok egy villanást, csak egy pillanat az egész, mintha egy gondolat jutott volna az eszébe, de nem mondja ki. Pedig szeretném hallani, kíváncsi lennék, mitől sötétedett el a pillantása.
– Értem, sőt szerintem igazad is van.
Teljesen világos a taktikája, és érthető is és ha végig is tudja csinálni, akkor sikeres is lehet. Számomra most válik világossá, miért is lett ő mintakatona, ahogy Isaac nevezte. De vajon az öccse megérti-e, ha egyszer elmesélem neki? Jó lenne. Meglátjuk, sikerül-e.
Elmosolyodom, mikor kinyitja előttem a kocsi ajtaját, régimódi, nagyon udvarias.
– Merci beaucoup – köszönöm meg neki, és megadom a címünket is. – A város szélén van, a Rhone felé futó rétek mellett, az utolsó kereszteződés után már csak földút van, de most száraz. A mienk az utolsó ház, de ha gondolod, majd mutatom, merre kell kanyarodni.
Bár szerintem nem egy bonyolult dolog odatalálni, de hát én könnyen beszélek, egész életemben a Merle-házban éltem.

(A következő, ha gondolod, mehet a Merle-házhoz.   )

Észreveszem, hiszen nem nehéz, hogy Andrew nem kíván a buráról beszélni. Igazából nem hibáztatom miatta, sejtem ugyanis, hogy ezt parancsba kapták. Nem mintha a civil lakosság ne tudna ennek a valaminek a jelenlétéről, és ne éreznénk pár áldatlan és még kevesebb áldásos hatását, de hivatalos tájékoztató kiadásáról még nem hallottam. Nem beszélt sem a polgármester, sem a szövetségesek helyi parancsnoka, sem a rádióban, sem sehol. Ami azért fura. Főleg úgy, hogy pár civil is látta már ezt az izét.
Igaz, Isaac-kel beszéltünk már a buráról, de ő is óvott attól, hogy a közelébe menjek, és az is kiderült, hogy nem lett volna szabad még annyit sem mondania, mint amennyit elárult. De erről nem kell tudnia a fivérének.
Nem akarom köztük tovább mélyíteni a szakadékot, így is elég feszült lehet a helyzet, legalábbis én így érzem, hiszen Andrew láthatóan nem szívesen beszél a testvéréről. Bár tehetnék valamit értük, de fogalmam sincs, mi lenne a jó, és azt sem tudom, hogyan reagálnának, nagyon félek attól, hogy esetleg visszafelé sülne el a dolog. Azt pedig nem szeretném.
Komolyan bólintok, mert valóban lehetséges, sőt sokkal szörnyűbb dolgok is lehetségesek.
– Lehet. De te nem teheted ugyanazt. Akkor mennyivel lennél különb nála? Azért van a fogolytábor, a katonai börtön, a katonai bíróság. Tárgyalás és ítélet. Ez a módja. Ennek kellene lennie a dolgok menetének.
Talán naiv vagyok, de én hiszek ebben. Annak ellenére is, hogy tudom, hogy létezik önvédelem, hogy létezik olyan is, mikor valakinek elborul az agya. Meg tudom érteni az anyát, aki felkap egy ásó és belevágja a gyermeke gyilkosába. Lehet, hogy én is azt tenném abban a szent pillanatban. De más akkor a dolgok hevében megcselekedni ezt, és más utána, hideg fejjel, netán parancsra.
Nekem nem érv az, hogy „Parancsra tettem!”.
A következő mondata komolyan mellbe vág.
– De nem lehet belenyugodni! – szakad ki belőlem.
Ebbe nem szabad csak úgy belenyugodni. Ha senki sem szól, ha senki nem mondja ez már sok, akkor mi lesz velünk? Mindannyiunkkal?
– A tárgyaláson kell, hogy legyen védő is, és tanúk…
Nem a császárság korában élünk, az ókori Rómában! És még ott is voltak bíróságok!
Ahogy Andrew rázza a fejét, most először gondolok arra, hogy talán nem azért nem akar beszélni az egészről, mert nem érdekli, hanem a miatt, amit én is érzek. Tehetetlen. Mi van, ha nagyon is érdekli, csak úgy hiszi, nem tehetünk semmit? Mi van, ha csak így próbál védekezni? Nem tudom, ez jó megoldás-e, de valahogy legalább érthető. És szomorú is.
Én nem tudok ennyire könnyen belenyugodni a dolgokba, de érzem, nem Andrew-t kellene meggyőznöm.
A következő mondatára csak lesek nagy szemekkel, aztán bólintok. Olyan, mintha egy fátyol lebbent volna fel, már jobban értem az őrmestert. Sokkal jobban.
– És ha te küzdöd feljebb magad, akkor lesz valaki olyan pozícióban, hogy számítson a szava. Mindenben. Ugye? – kérdezem nagyon halkan.
Halkan sóhajtok és bólintok, kicsivel jobban értem már őt, mint egy órája, és nem mondanám, egy pillanatra sem, hogy neki könnyű, vagy egyszerű.
Eltart egy darabig, de végül visszajön értem, aminek tényleg őszintén örülök.
– Nincs, sőt jó, hogy nem kell hazáig gyalogolnom – felelem azonnal.
A bokám ugyanis kissé megdagadt és eléggé sajog, jó lenne, ha kicsit tudnám kímélni, otthon meg majd megy rá a borogatás.
Andrew ajánlata ezért duplán jól jön most, magamban el is döntöm, ha elfogadja, és remélem, hogy elfogadja, nem engedem el üres kézzel, van otthon némi házi lekváros linzer, meg az alma is érik. A katonák meg normálisan szeretik a hasukat és ilyet biztos nem kapnak a fejadagokban.

Óvatosan elmosolyodom, kicsit talán szomorkásan is. Értékelem én, hogy nem akar megijeszteni, de nem vagyok azért olyan kis butuska.
– Lehetséges – bólintok mégis, de utána hozzáteszem –, vagy itt lesz még jövőre is. Bár ez esetben maguknak katonáknak is kapát meg kaszát kellene fogniuk, és nem puskát.
Nem akarom persze megbántani, de azt csak nem várhatják el a szövetségesek, hogy ők csak elvannak itt, és majd megsarcolják a várost, hogy tartsuk el őket. Azt gyanítom, Isaac-nek nem lenne ellenére a helyzet, ő talán még a földet is szívesebben túrná, mint hogy fegyvert fogjon, de lehet, hogy a dolog nem aratna osztatlan sikert a katonák körében. Fogalmam nincsen például arról, hogy Andrew hogyan gondolkodik ebben a kérdésben.
Halkan sóhajtok és a némi megkönnyebbüléssel veszem tudomásul a dolgot. Azért jó tudni, hogy a fogolytábort biztosan őrzik.
Azt hiszem, nem kicsit érinti kínosan az, hogy Isaac is szóba került. Talán még rosszabb a viszony kettejük között, mint azt eddig sejtettem. Ami valahol sajnálok. Mert így elsőre az őrmester sem tűnik elviselhetetlen figurának.
– Attól függ, honnan nézzük – vetem ellene. – Attól függ, mi az a parancs.
Tudom, hogy Isaac nem mintakatona, elkottyantott pár dolgot nekem, de tudom, mi az a parancs, amit sose hajtana végre.
– Én, a magam részéről egyetlen katonánkat sem tartanám árulónak azért, ha az nem lőne agyon egy fegyvertelen hadifoglyot, aki megadta magát. Vagy egy nőt, vagy egy gyereket, akinél nincs fegyver. Tudja, ha egy katona ilyenre mondana nemet, én büszkén vállalnám, hogy ő a fivérem, vagy az apám, vagy a férjem. Akár.
Nyílt tekintettel nézek az őrmester szemébe.
– Más kérdés, hogy nekem egyik sincs, sem apám, sem fivérem, sem férjem.
Neki legalább kettő megadatott ebből a háromból. És az egyiknek akár örülhetne is. Például.
De annyi eszem van, hogy legalább hangosan nem mondom ki ezt.
Mélyet sóhajtok.
– Nem tehetik. Nem tett semmi olyat, amiért meg kellene ölniük, mert az gyilkosság lenne, nem bírói ítélet – közlöm teljes meggyőződéssel.
Jó, nem egy szent, de a tetteiért nem érdemel halált. Még háborús időkben sem. Az sem érdekel, ha most csak én látom így a dolgokat, ha kellene, én bizony kinyitnám érte a számat, és nem csak a bátyja előtt.
Komolyan hallgatom, és valahogy meg is lep, meg nem is. Az nem lep meg, hogy bajkeverő, az inkább, hogy megtudom, Andrew segíteni akart. Csak talán a legfőbb dologban ő sem tudott.
– Nem akar katona lenni – csúszik ki a számon.
De arra már a homlokomat ráncolom, hogy miért is kellene elfogadni azt, amit nem akar. Miért kellene hagynia, hogy más döntsön az ő életéről? Miért kellene belemennie, hogy…
Na, igen, háború van. Ez ellen most senki nem tehet. Amíg tart a háború, addig nem lehet mit csinálni, hiszen bármikor bárkit behívhatnak.
– Egyszer vége lesz a háborúnak – mondom csendesen.
Akkor Isaac leszerelhet. Ha túléli. Ha túléljük. Átkozott háború!
Csak azért sem fogok összeomlani a bátyja előtt, csak azért sem! Nem kockáztathatom, hogy véletlen elmondja a testvérének, vagy jó szándékból, vagy azért, hogy üssön egyet rajta, ha nem ököllel, hát szavakkal.
– Valóban semmi több? – nézek rá, és próbálok felfedezni benne valamit, lehet, hogy az is elég lenne, ha megrebbenne a tekintete, nem tudom.
Nem magam miatt reménykedem, nekem alapvetően mindegy, hogy Maxwell őrmesternek számítok-e egyáltalán valamit, nem érdekel, hogy idegennek néz, vagy a családja tagjaként próbál kezelni. Nem magam miatt számít. Csakis miatta. Isaac-nek nem mindegy. Szerintem. De erről is befogom a szám. Pedig de szívesen mondanám a szemébe.
Nem okoz gondot, hogy elfoglaljam magam, amíg az őrmester végez, mikor szólít, felállok és felé indulok.
– Készen vagyok – felelem, majd követem a mozdulatát. – Húha! Kocsival viszel haza?
A mosolyom most széles és őszinte. Nagyot néznek majd a szomszédok.

Elgondolkodva bámulok Andrew-ra, aztán leesik, hogy mire céloz.
– Értem. Sosem árt felkészülni a télre. Ahogy az a mesében is van, a hangya jár jobban, aki előre gondolkodik, és nem a tücsök, aki csak a pillanatnak és a mulatozásnak, az élvezeteknek él.
Egy hosszú pillanatig csak állok, majd lassan lehajtom a fejem.
– Lehet, hogy a búra nem múlik el, ugye? Annyink lesz, ami most van, vagy annyi sem, így van, aki előre bespájzol, ha másból nem, meleg alsóból.
Milyen szánalmas. Milyen szomorú. Milyen tragikus!
A bura egyszerre áldás és átok. De én inkább örülök neki, amíg itt van, addig Isaac is itt van.
– Értem, tehát nem. Azért ezt jó tudni.
Szívből remélem, hogy tényleg nem. Fogalmam sincs, mit tennék, ha összeakadnék eggyel, sőt bele sem akarok gondolni. Remélem, hogy lenne annyi lelkierőm, hogy megússzam a dolgot.
Talán kimondatlanul is reméltem, hogy beszélni fog a testvéréről, hogy valami pici morzsát megtudok még Isaacről, de nagyon rövid mondattal intézi el a dolgot. Rövid, de baljós mondat.
Nem állom meg szó nélkül.
– Tudom, az az igazság, hogy tudom, hogy vannak, vagy még inkább voltak dolgai. De… de te… – szinte hallhatóan nyelek – hadbíróságra gondolsz, igaz? De olyat csak nem tett. Árulókkal szokták azt tenni. Vannak katonai börtönök, tudom, meg büntetőszázadok, de azokat túl lehet élni – idegességemben egyre gyorsabban beszélek. – Isaac nem áruló. Tudom, hogy nem az.
Az nem lehet, hogy kivégezzék, olyan nem lehet, nem tett semmi olyat. Mélyeket sóhajtok, próbálok lenyugodni.
– Tudom, hogy egyszer már megbüntették, részben miattam. Nem mesélte el, de nem vagyok ostoba. Miután a réten odajött hozzám, megszegte a parancsot, nem lett volna szabad neki, én meg nem küldtem el.
De hát ilyesmiért csak nem állítják hadbíróság elé. Büntetés jár, de csak nem annyira súlyos. Ugye nem? Reménykedve pillantok az őrmesterre. A fivérére.
Lassan bólintok, az, amit Andrew mond, egybevág azzal, amit már hallottam Isaac-től.
– Szóval hiába tiltakozott…
Nem tehetek róla, csak még jobban sajnálom őket. Mind a kettőjüket. Isaac-et, aki hiába tiltakozik, hiába lázad, és a fivérét, aki talán nem megy úgy szembe az apjukkal, de nem tudja megóvni a testvérét. Semmitől. Leginkább attól nem, hogy összezuhanjon, és… nos, igen, ott az a sötétség, a felszín alatt, amit először éreztem, mikor legelőször beszélgettünk Isaac-kel. Már neve is van. Nem kicsit döbbentem meg, mikor világossá vált. Drog. Alkohol. Önpusztítás.
Ugyanakkor valahogy belém villan, hogy Andrew-nak sem lehetett könnyebb dolga, csak máshogy viselte. Mert más lelki alkat, más természet. És ezzel egyszerre válik világossá, hogy valószínűleg ő is tudja, amit én. Vak lenne, ha nem tudná, márpedig egyáltalán nem néz ki ostobának.
De nem szólok. Ezt nem én fogom felhozni. Most biztos nem. Isaac sem köszönné meg.
Kissé tehetetlenül vonom meg a vállamat a kérdésére.
– Fogalmam sincsen. De talán nálatok többet számítana, hogy fivérek vagytok, mint az, hogy őrmester és közlegény. Már ha nem szolgálat közben ölitek egymást – teszem hozzá félénk kis félmosollyal.
Nem létezik, hogy a csapatuknál ne tudnák, hogy testvérek, gondolom.
– Köszönöm – felelem egyszerűen, mikor végül úgy dönt, hazakísér. Aztán elmosolyodom, kedvesen, úgy, hogy abból valóban érezhesse, hogy ezt nem vártam el tőle, de nagyon örülök neki. Azt hiszem, Isaac fenékre fog esni, ha megtudja.
– Rendben, vigyázok, és nem leszek láb alatt, amíg nem végzel – mondom, és be is tartom a szavamat, miután ittam, leülök egy kicsit odébb, az egyik használaton kívüli sínre, és igyekszem átnézni a jegyzeteimet, miközben arra várok, hogy Andrew is végezzen a feladatával.

Valahogy érzem, hogy ő minél előbb szeretne szabadulni, bár az okát nem tudom. Csak egy fura rossz érzés. Ahogy Isaac is menekülne az egésztől, úgy valahogy ilyesmit érzek a fivérében is, csak hát, hiába testvérek, ketten attól még két különböző karakter, nem egyformán reagálnak a dolgokra.
Nem is tudom pontosan, az egész csak megérzés, hogy valami az őrmesternél is elcsúszott.
Azt legalább már kezdem sejteni, Isaacnek mi a baja. De a testvérénél nem mernék tippelgetni.
– Eddig senki nem tette, de lopni loptak – bólintok komolyan. – Bár őszintén, mit kezd valaki ilyenkor, a nyár közepén, fél tucat hosszúszárú gyapjú alsónadrággal?
Ha neki van bármi ötlete, szívesen meghallgatom, ha nincs, akkor legalább tudja, hogy nem totál felesleges az, hogy őt is ide küldték, mert igenis történt rendbontás, csak nem az a fajta, amitől az ő felettesei tartottak. Legalábbis eddig nem olyan.
Még hogy nincs olyan őrült? Megemelkedik a szemöldököm. Szerintem mindketten ismerünk valakit, aki nem áll túl messze tőle.
– Dezertálni valóban nem lenne sok értelme, de ha jól tudom, van egy fogolytábor is a kaszárnya mellett. Onnan bármikor megszökhet valaki. Vagy nem?
Világos, hogy keresnék a szökevényt, talán el is kapnák, de egy fogolytábor nem lehet túl vidám hely, a koszt se valami fényes szerintem. Már csak azért is kitörhet valakin a leléphetnék, hogy egyen egy jót. Többek között.
Vajon egyetért velem? Talán kiderül.
Ugyanakkor eszembe jut, mit mondott Isaac a buráról, hogy nem is beszélhetne nekem róla, mert civil vagyok, és nem akarnak pánikot a városban. Szerencsére nem vagyok az a típus. De akkor is érdekes, hogy a testvére is célzott a dologra előttem.
Be vagyunk zárva. És még csak a dolgok elején járunk.
Láttam, hogyan merevedett meg, mikor rákérdeztem arra, hogy testvérek.
Fáj a szívem értük. Két fiatal férfi. Annyira különbözőek, mégis sok dologban hasonlítanak. Két testvér. Lehet, hogy kis naiv idealista vagyok, de valamiért úgy látom, szükségük lenne egymásra, és mégsem tudnak lépni egymás felé, nem tudnak nyitni. Sokéves félreértések, harag és fájdalom épített falat közéjük és nem tudom, hogyan lehetne elbontani.
Biztos idő kellene hozzá, vagy egy hatalmas robbanás.
Lassan bólintok.
– Tudom, hogy nem akar – felelem halkan. – És azt is, hogy azt hiszi, csak golyófogónak jó, hogy meghaljon a harctéren.
Pedig ez nem igaz. Rengeteg jó van benne. Fürkészve nézem Andrew-t, hogy vajon ő tudja-e, látja-e?
– Talán hagyni kellett volna, hadd legyen szobafestő – csúszik ki a számon, de rögtön eszembe jut, hogy ez bizony nagyon rossz példa –, illetve nem is, de mondjuk asztalos, vagy órásmester, vagy lótenyésztő, akármi… Ha az apjuk annyira jó katona, hogyhogy nem látta meg, hogy a saját fiának mennyire ellenére van az egész?
Na, ez is csak kibukott belőlem, és bár Isaac nem venné sértésnek, hogy ilyet mondok, de lehet, hogy a bátyja igen. Így kicsit kínban érzem magam. Nem akartam megbántani, de a véleményem attól még ez marad.
De aztán lassan elmosolyodom.
– Szóval nem tudja? Nem tudod? – kérdezek vissza. – Pedig annyira nem nehéz rájönni, azt hiszem.
De nem fogom neki elmondani, gondolkodjon csak el rajta, mi lehet az oka, hogy míg Isaac az apja közelébe sem akarna látni, a fivérével kapcsolatban nem is célzott ilyesmire.
Halkan füttyentek, nem épp úrilányos, de így jött.
– Egy teljes éve? Pedig lehet, hogy jobb lett volna. Mert talán a végén, ahogy ott fekszetek és lihegtek egymás mellett véresen, képesek lettetek volna beszélgetni.
Női logika, tudom, de esetleg sikerülhetett volna nekik. És hiszem, még sikerülhet. Nem ennél jobban nem avatkozom bele, de ha már ilyen a sors, hogy összeakadtam az idősebbik Maxwell fiúval is, akkor annyit kimondok, hogy szerintem beszélniük kellene egymással. Beszélgetni. Valahogy. Mert a nagy néma csendtől nem fognak megoldódni a bajaik. Mert látom Isaac-en, hogy fontos neki a fivére. Mert láttam Andrew-n, mennyire meglepte, hogy a testvére említette őt. Mert tudom, mit akart mondani. Tudom, hogy Isaac nem véletlenül nem jött bő egy hónapig, miután a réten beszélgettünk. Nem részletezte, de nem vagyok ostoba. Biztosan megbüntették a parancs elmismásolásáért.
Lassan elmosolyodom.
– Nincs sok választásom – felelem egyszerűen. – Amint látod a kollégám lelépett – megvonom a vállamat. – Isaac pedig szolgálatban van. Ha jól tudom, ma soros az őrségben.
Nem mintha nem tudnám, hogy megesett már, hogy őrségből is ellógott, csak épp mázlija volt, hogy nem kapták el úgy, de sokszor könyörögtem neki, hogy legalább ilyesmikkel ne kockáztasson, mert csak azt éri el, hogy még nehezebben tud kijutni hozzám a laktanyából. Kicsit önző érv, de ezt tudtam kitalálni.
Andrew-ra pillantok, várva, hogy ezt tudva hogyan határoz.

Az őrmester udvariasan aprókat biccent, de nem hiszem, hogy különösebben érdeklem, akár én, akár az, amit mondok.
Neki, hogy igazoljam magam. A munkáját végzi csak, és láthatóan nem kirobbanó lelkesedéssel.
Van egy olyan érzésem, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt, és ezen az sem segít, hogy összeakadt egy civillel. Pedig a legtöbb katona az unalmas nemszeretem feladatok közben szívesen beszélgetne, csak úgy, hogy könnyebben teljen az idő.
Ahogy a teherautók sofőrjei is gyakran csak azért vesznek fel stoppost, hogy a vezetés monotonitását enyhítsék, és el ne aludjanak a kormány mögött.
– Értem. Gondolom a szövetségeseknek is fontos valamiért az ellenőrzés. Lelépett esetleg valaki? – próbálok kíváncsiskodni.
Nem az első eset lenne, hogy valaki dezertál, és nem is az utolsó. Bár hogy miért most, az kérdés, hiszen a bura miatt úgysem juthatna ki. Se egy katonaszökevény, se egy hadifogoly, ha megpattanna a táborból.
Aprót bólintok. Ha nem küldenek ide őrt, akkor egyelőre nincs mitől tartani. Vagy csak nem akarják megijeszteni a civileket, és úgy gondolták az őrmester megfelelően diszkrét.
Az igazolványaimat nagyon gyorsan átfutja, és már adja is vissza őket. vagy talán eleve csak formaságként fogta fel, hogy megnézte őket, hogy a felettesei ne vethessenek a szemére semmit.
Amennyire látom, nem különösebben érdeklik az irataim, meg én sem, talán egyszerűen csak zavaró tényezőnek tart, aki akadályozza a feladatában, és szívesen szabadulna meg tőlem.
A válaszából nem tudom eldönteni, annak nem örül, hogy ő és Isaac testvérek, vagy annak, hogy ezt tudom, vagy annak, hogy ki is mondtam.
Kezdem gyanítani, hogy Isaac nem túlzott, mikor a feszült viszonyukról beszélt.
Halkan sóhajtok. Azt azért nem tudtam, hogy ennyire mélyen összekülönböztek ők ketten.
– Még hogy nem számít? – kérdezek vissza. – Ezt nem mondja komolyan. De tudja mit? Lehet, hogy magának nem számít, de Isaac-nek nagyon is. Neki fontos. És igen, tudtam, hogy vannak gondok, és összekülönböztek, ahogy azt is, hogy Isaac szerint maga jó katona, aki képes feljebb jutni, úgy, ahogy ő sosem lesz képes. Mert ő nem akar katona lenni. És beszélt az apjukról is. És azt mondta, hogy sosem akar neki bemutatni, és nem azért, mert engem szégyell. De azt nem mondta, hogy magát is kerüljem el, Andrew. Vajon miért nem?
Kimondtam, ami a begyemet nyomta, és talán nem voltam éppen udvarias, de igazat mondtam. Angolul amúgy sincs nagy különbség a tegezés vagy a magázás között, nem úgy, mint franciául…
Nem mintha ettől szebben hangzana, amit mondtam. De legalább igaz.
Megvonom a vállamat.
– Nyár van őrmester. Sokáig van világos. És ez az én városom is, hazatalálok. Sötétben is. – mondom egyszerűen.
Amilyen közömbösnek tűnik, nem hiszem, hogy féltene. Ha meg mégis, akkor annak csak adja valamilyen jelét.

Nem gondolnám, hogy különösebben sajnáltatnom kell magamat. Feleslegesnek is érzem, nem hiszem, hogy a szövetséges haderőt különösebben érdekelné a sorsom, vagy az, hogy fáj-e a hátsóm.
Az őrmester rendes volt, udvarias, de nem gondolom azt, hogy kötelessége lenne ajnározni. A másik fele a dolognak, hogy én sem tartok rá igényt. Annyira nem ütöttem meg magam. Voltak már rosszabb sérüléseim is, például egyszer, mikor kerékpárral estem. Ez ahhoz képest igazán semmiség, akkor összeszedtem egy agyrázkódást is.
Tehát most tényleg nincs hatalmas gond, és okom sincs, hogy sajnáltassam magam. A figyelmet sem szeretném magamra ilyen módon felhívni, nem vagyok az a fajta szepegős nőszemély, aki megjátssza, hogy mennyire védtelen, csak azért, hogy egy hős a megmentésére siethessen.
Első pillanatban nem is tudom, hogy megsértődjek-e azon, amit mond. Hát ostoba kislánynak néz, aki hajlamos két ballábasan csetleni-botlani és annyi esze sincs, hogy túrázni ne tűsarkúban induljon? Vagy éppen ellenkezően, csak jóindulatú és odafigyel még egy ismeretlenre is. Nem kezd litániázni, hogy ne érezze a másik, hogy kéretlenül avatkozik bele az életébe, de ugyanakkor mégsem bírja megállni, hogy valahogy ne adjon hangot az aggodalmának. Hülyének néz, vagy törődődik velem?
Úgy döntök a második. Nem azért, amit mond, hanem ahogy mondta, mert bár nem ismerem, de nem éreztem a hangjában semmi fennhéjázást vagy kioktatást. Így végül egy apró mosollyal válaszolok.
– Jó ötlet. Nekem is eszembe juthatott volna – sóhajtok. – De eddig még sosem küldtek ki terepre. Nem vagyok én nyomozó – vonom meg a vállam egy apró kis mosollyal. – Szerintem most is csak azért vagyok itt, mert én tudom leírni gyorsírással, hogy melyik vagonban mi van, hogy azután a kapitányságon szépen legépeljem a listát.
Ennyi, nem azért hoztak ide, mert érdeklik őket a meglátásaim egy lopással kapcsolatban, csakis azért, hogy pontos és precíz feljegyzéseik legyenek az elkövetkezőekben.
– Valamennyire szerintem ennek is a burához van köze – osztom meg vele a gondolatomat. – Ha még sokáig itt marad, nem árt tudni, mi van itt. Étel, konzervek, ruhák, szén vagy csak alkatrészek.
Mert ha a bura marad, lehet, hogy ezekre a dolgokra is szüksége lesz a városnak.
– Gondolom, önt is ezért küldték – kockáztatom meg, hogy többet tudjak meg picit. – Ez a hely végtére is olyan, mint egy raktár, őrizni kell, nem?
Más kérdés, hogy a városnak vagy a szövetségeseknek kellene-e ezt megtenni, de végső soron az a fontos, hogy ne legyen fosztogatás.
Meglepődök, ahogy a nevemet mondja, elgondolkodva. Egyre erősödik bennem a hit, hogy találkoztunk már, még akkor is, ha esetleg nem is szóltunk egymáshoz. Valahogy olyan ismerős.
Végre kezembe kerülnek az irataim, és felé nyújtom őket. Fényképes személyi igazolvány, egy meglehetősen előnytelen fotóval. És a rendőrségi belépőm, egy hasonlóan rémes fényképpel, ha valaki meglátja már rögtön szemre is rám sózna vagy tíz évet egy női fogházban.
És akkor ő is bemutatkozik. A szám meg tátva marad pár másodpercre. Az agyam kattog, és mintha minden kis mozaik a helyére kerülne.
– Maxwell? – kérdezem, és most még jobban megnézem magamnak.
Hát persze! Nem az egyenes vonásaik hasonlítanak, inkább a tekintetük, leszámítva, hogy az őrmesterében nincs ott az a bizonyos szikra, ami Isaac-ében igen. De ahogy a fejüket tartják, a gesztusaik.
– Te vagy Isaac bátyja! – csúszik ki a számon és elmosolyodom.
Mióta tudok róla szerettem volna megismerni, így most örömömben nem is figyelek oda, hogy akaratlanul is letegeztem.

Csodák pedig nincsenek, tudhatnám már, de újfent tapasztalom. A sínek közé és mellé borított kövek és a szandálom együttesen megteszik a nem kívánt hatást. Az érkezés kemény, de szerencsére a csontjaim is. Ösztönösen óvom magam esés közben, és kiteszem a karom, így a fejem nem csapódik le, de a bal könyököm és a csípőm rendesen megütöm. És a bokám is sajog. Nagyon fáj, komolyan nagyon, legszívesebben összegömbölyödnék és sírnék.
De egy erős kéz már segít is felfelé, persze én is tápászkodom, ahogy tudok. A bokám eléggé fáj, nem tudok teljesen ránehezedni, így inkább az ép lábamra terhelem a súlyomat. A könyökömet is megkukkantom, kicsit lejött róla a plezúr is, de szerencsére nem túl vészes, nem hasadt fel, és nem is vérzik úgy, hogy összemaszatoljon mindent. A ruhám persze poros lett, igyekszem kicsit lesimogatni, talán a világos szürkéskék anyagon annyira nem feltűnő, majd kimosom otthon. A szandálom nem szakadt el, ami szerencse. Az nem izgat, hogy a hajamból elszabadult egy tincs, és most az arcom elé lóg, hátrasimítom, és úgy nézek fel a magas férfira, aki felsegített.
Katona, szövetséges, őrmester. És annyira nagyon ismerős. Mintha láttam volna már valahol, de még nem beszéltem vele, vagy ha szóltunk is egymáshoz, talán csak egy kérem-köszönöm szinten, ugyanakkor mégis olyan, mintha nagyon jól ismerném. Nem kifejezetten a vonásai, inkább a gesztusai, ahogy végigmér.
– Köszönöm, tényleg köszönöm, hogy segített – hálálkodom, és még egy kis mosolyt is kierőltetek, dacára fájó tagjaimnak. – Igen, megvagyok – sóhajtom –, pár zúzódás, azt hiszem. Helyrejövök.
Nem kezdek hisztizni, még a ruhám miatt sem, nem vagyok az a fajta, pedig a könyököm nagyon ég.
Sóhajtok, és mélyen egyetértek vele.
– Reggel még nem tudtam, hogy kivezényelnek ide.
Ha tudom, biztos más cipőt veszek, de ez van. Vajon munkahelyi balesetnek minősül ez az egész? Nem mintha nagyon számítana.
– A rendőrségen dolgozom – felelek egyszerűen. – Írnok vagyok.
Ez egyszerűbb, mintha kifejteném részletesen, mit is kell csinálnom, és még igaz is.
– Ma ide küldtek minket egy lopási ügy kapcsán, hogy lajstromozzuk az itt ragadt vagonokat.  Nem nehéz munka, de nem erre készültem – mondom egyszerűen, majd eszembe jut, hogy még be sem mutatkoztam, pedig a katonáknak az a fontos, meg a papírjaim. Biztos nem szórakozásból van itt az őrmester sem. Csak tudnám, pontosan mi olyan ismerős benne. De eszembe jut majd.
– A nevem Vianne Merle, és itt vannak a papírjaim is, egy pillanat – mondom gyorsan, és már nyúlok is, hogy nyissam a retikülömet.

Valaki mondja meg nekem, hogy miért is kell nekem is kimenni a pályaudvarra? Igen, igen, értem én, hogy bejelentés érkezett, hogy feltörtek egy vagont, de állítólag azon kívül nem esett semmi komolyabb kár, hogy valaki ellopott fél tucat hosszúszárú gyapjú alsónadrágot. Bár fogalmam sincs, hogy a nyár közepén mit akar kezdeni a zsákmánnyal.
A kérdés még mindig az, hogy miért nem elég ehhez a nyomozást vezető őrmester jelenléte. Jegyzetel, aztán lediktálja nekem, hogy mire jutott, amit gyorsírással lejegyzek, majd átgépelem, tisztázom, ő aláírja, a főkapitány asztalára tesszük és mindenki boldog. Eddig ez mindig így ment. Én nem vagyok nyomozó, se utcai járőr, semmi ilyesmi. Miért kellene nekem is a helyszínre menni? Mi jó van abban, hogy virágmintás nyári ruhában és emelt sarkú szandálban botladozom a vasúti sínek között?
De hát a főkapitány találta ki, hogy vegyük listába az összes vagont, gyűjtsük be a szállítóleveleket. Az okot nem mondta, de ha tippelnem kellene, ez is a bura miatt van. Még nincs semmi nagy baj, de ki tudja hova fajulhat a helyzet. Jobb tudni, mi áll a pályaudvaron. Ha romlandó netán, akkor főleg. Meg, ha esetleg valaki fosztogatni kezdene. Ki tudja, mi jöhet, ha a bura sokáig marad? Bár ne lenne itt!
Vagy… dehogyis! Maradjon a bura! Amíg itt van, addig Isaac is itt van.
Bár a listával haladunk, de közben egyre melegebb lesz. A nyakamon folyik a víz, az arcom kipirul, a kontyomból kiszabadul pár tincs. Az őrmester rám néz, majd megcsóválja a fejét, és közli, pihenjünk kicsit, ő elindul a resti felé. Amilyen ostoba vagyok, én nem hoztam magammal a pénztárcámat, így sokat nem tehetek.
Amennyire emlékszem, van egy nyilvános kút a pályaudvar végében. Arrafelé indulok a vagonok árnyékába húzódva. De a meleg elszédít, vagy talán rosszul lépek? A lábbelimet egészen biztos nem ilyen talajra tervezték. Tornacipőben kellett volna jönnöm, villan az eszembe, mikor a lábam kiszalad alólam.
– ÁÁÁÁÁÁ! – felsikoltok, kétségbeesetten kaszálok a karjaimmal, talán el tudok kapni valamit, hogy ne zuhanjak el.
Most még a fosztogatónak is ölelnék, ha segítene talpon maradnom… Az idő lelassul számomra, ahogy egyensúlyomat vesztve próbálok küzdeni egy ronda esés ellen, miközben a hatodik érzékem azt kiabálja, ez fájni fog. Hacsak csoda nem történik.