Végre rászánom magam. Körülnézek, felállok a padról és kis léptekben, egész óvatosan, mintha megijeszthetném a vonatot, közelebb megyek hozzá. Először csak az egyik kocsi oldalán húzom végig a kezem, elcsodálkozva raja, hogy milyen poros. Mintha nem csak ma állna itt, hanem már hetek óta nem indult volna útnak. Én viszont haladok helyette is. Egyik lábam a másik után. Azt tervezem, hogy még a mozdonyt is megvizsgálom. De persze nem jutok el addig. Azelőtt elveszem a kezem, hogy odaérnék és megtorpanok. Pont úgy, mintha komolyan tilosban járnék és mondjuk egy katonát pillantanék meg. Pedig az, aki a lépcsőn ül... tudom, hogy semmi köze a sereghez. De még így is hezitálok, hogy oda merjek-e menni hozzá. Hiszen a fejemben hangosan zsongnak a gondolatok. Ha úgy vesszük, cserben hagytam. Megígértem, hogy ott leszek másnap az előadás. És azután is. De nem mentem. Hogy magyarázhatnám el neki, hogy miért nem tehettem?
Hamar rájövök, hogy azt még mindig könnyebb lenne, mint ezt, hogy itt állok szótlanul és megbabonázva bámulom. Pont úgy, mint a sátorba vágott résen át tettem. Csak akkor egyértelmű volt az ok. Most viszont még magamnak is nehezen tudom megmagyarázni. Talán egy perc el is telik ezzel, mire rászánom magam, hogy közelebb menjek. Megszólalni még nem tudok, csak egy apró mosoly van az arcomon és a kezemet emelem üdvözlésre. Kis híja, hogy nem hajolok meg előtte. Az azért már részemről is kicsit sok lenne.
- Azt hittem, már nem vagytok a városban - szólalok meg végül, szinte suttogva. Látszik rajta, hogy nem a legjobb napján találtam rá. Gondolom a sok dolog sem azért van nála, mert önként otthagyta a cirkuszt. A családját.
- Figyelj... sajnálom, hogy nem voltam ott másnap. Nem mehettem, mert -nem, nem mondhatom ki, hogy szobafogságot kaptam - valami közbejött, ma pedig már nem voltatok ott. De gondoltam rád és biztos csodálatos voltál! - beszélek most már valamivel hangosabban, de továbbra is csak ott ácsorogva előtte, egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt. Ráadásul esélyt sem adok neki, hogy megszólaljon, egészen eddig a pillanatig, amikor is nagy levegőt veszek és felkészülök rá, hogy mindenféle utolsó szemétnem elhord, amiért nem tartottam be az ígéretem.

Vonatok. Az egyik legjobb dolog a világon. Bár most, hogy csak állnak egy helyben, már nem olyan érdekes egyik sem. Mégis már órák óta itt ülök. Én vagyok az egyetlen. Pár ember persze megfordul. Tesztelik, hogy ki tudnak-e jutni a városból? Valószínűleg. Tekintve, hogy mindegyik olyan csalódott arccal fordul vissza. Én viszont maradok a padon, ahol eddig voltam és nézem az álló vonatot. Vajon felmászhatnék rá? Szólna bárki, hogy ne tegyem?
Persze bármilyen sokáig is gondolkozok rajta és akárhányszor képzelem el, hogy megteszem, maradok, ahol vagyok. Egyszer sincs bátorságom még csak odasétálni sem. Biztosan szólna valaki és megkérdezné, hogy mit keresek a vonat körül, mikor az egész város le van zárva. Nem akarok bajt. Már így is elég nagyba sikerült keveredni. A cirkusz miatt. Megfogadtam magamnak. Sőt, Jennának is megígértem, hogy visszamegyek másnak és megnézem az előadás. Újra. Aztán a következő napon is. De egyszer sem mentem. Pedig esküszöm szerettem volna. Mindent megtettem, de nem mehettem. Arra pedig képtelen voltam rávenni magam, hogy hirtelen fogjam magam, összepakoljam a dolgaimat és megszökjek. Elméletben nagyon jól hangzott, de a megvalósításnál akadtak gondok. És nem csak arról beszélek, hogy nem tudtam volna, hogy vigyem magammal a játékvasutat. Annál nagyobb gond volt, hogy a kereszt szüleim rászoktak, minden percben zárva legyen az ajtó. Azt hiszem, a katonáktól féltek és attól, hogy a mi házunkat is át akarják majd kutatni. Persze senki nem tette meg, de az ajtó zárva maradt. Pont úgy, ahogy az ablak elreteszelve. Mintha tényleg a háború lenne már a nyakunkon, nem csak pár szövetséges katona, akik minket védenek.
Egy a lényeg. Én maradtam jó egy hétig a négy fal között, miközben gondolatban messze jártam. Most pedig, hogy minden jel szerint a cirkusz már sehol sincs, kijöhettem. Ez nem jelenti, hogy egész estére kimaradhatok, de azt igen, hogy üldögélhetek itt jó pár órát és kerülhetem a katonákat. De ilyesmi nem is igazán jut eszembe, ahogy néha felmosolyog a vonatra. Mintha ő lenne az egyetlen, aki megértene. Mintha nem egy tárgy lenne...