Egyetlen ésszerű mentséget sem tudok magamnak felhozni, amiért eddig haboztam. Később lehet, hogy több is eszembe jut, de most, miközben úgy csókolom, mintha az életem múlna rajta, nincs mentségem a késlekedésre. Ahogy arra sem, hogy miért nem tudok igazán gyengéd lenni vele. Nem azt mondom, hogy képtelen vagyok visszafogni magam, de talán valamivel követelőzőbb vagyok, mint megengedett lenne. De amíg nem tiltakozik az ellen, hogy a kezem utat tör a felsője alá... biztosan nem fogok magamtól felhagyni a felfedezéssel. Legszívesebben a következő lépés az lenne, hogy lesöprök minden az asztalomról és felültetem oda, de eddig nem jutok el.
Még ha nehezen is, de beszűrődik a tudatomba, a beáradó fény, miután kopogás nélkül kinyílt az ajtó. Ezért még később igazán dühös leszek, de most visszafogom magam. Ezúttal inkább vagyok egy átlagos férfi, mint katona. Az viszont biztos, hogy most akkor sem vagyok hajlandó foglalkozni az öcsém ügyével. Később elsimítom, amit okozott vagy legalábbis kezdek vele valamit, ezúttal viszont más, sokkal kellemesebb dolgom van.
Vagy legalábbis volt. Úgy tűnik, hogy a folytatástól meg lettem fosztva a kis közjátéknak köszönhetően. Persze, hogy bánt a dolog, de azt hiszem elmondhatom, hogy még így is jól alakulnak az események. Csak még egy kicsit várnom kell. Talán nem is baj. Legalább át tudom gondolni, mi is lehet ebből.
- Egyáltalán nem kínos, hogy itt vagy. Az irodámban azt csinálok, amit akarok. A közlegényeknek pedig meg kell tanulniuk kopogni, mielőtt benyitnak - ezúttal hallani egy egész kicsit dühöt a hangomban. Igyekszem elnyomni az érzést, majd megköszörülni a torkom. Így mikor újra megszólalok, már semmi különöst nem lehet kihallani a szavaimból.
- Szóval még a gondolataimban és olvasol és anélkül válaszolsz a kérdésemre, hogy feltenném azt - húzom majdnem teljesen hiteles mosolyra a szám. Tényleg megspórolta nekem a kérdést, miszerint mikor láthatnám újra. Igaz, azt sem bántam volna, ha azt mondja, még marad, de az éjjeli találkozó is jobb, mint a semmi.
- Ott leszek - ígérem, majd amíg figyelem, hogy mit bajlódik a kis papírral, már kezdem átszervezni az estémet. Nem lesz túl nehéz dolgom, csak egy kis kimenőt kell szereznem és az őrséget másra bízni... Amint viszont ránézek a beutalóra, már látom, hogy csak az őrség dolgot kell megoldani. Egészségügyi eltáv ezzel a beutalóval garantált. Ezúttal is megjelenik egy mosoly az arcomon, majd hamar el is tűnik, amint elvettem a kis papírt.
- Ugye nem gondolod, hogy nem kísérlek el a kapuig és nem szerzek neked egy fuvart? - nézek rá komolyan, majd előre engedem és megindulunk kifelé. Újra látni rajtam valamiféle feszültséget, de közben azon kapom magam, hogy akárhányszor rátéved a tekintetem, egy pillanat alatt felengedek.
Este látom. Szeretném egy búcsúcsókkal elengedni, de nem tehetem. Ennyi katona között nem lehet. Főleg, ha el akarom kerülni a pletykákat. Nem hinné az ember, de néha a katonák rosszabbak, mint a padon ülő, otthonkás öregasszonyok.

Nem tudok úgy ránézni, mintha ez az egész betegség miatt kevésbé lenne vonzó. Mit számít az, ha lát dolgokat? Mit számít, ha bánthat? Meg tudom magad védeni, abban teljesen biztos vagyok. Nem mintha nem tehetne olyasmit, hogy képtelen legyek rá, de egyelőre ez az opció most nem érdekel. Túl csábító már a közelsége is ahhoz, hogy ilyen apróságokat fontolóra vegyek. Helyette összekapom magam és körbevezetem, miközben azon igyekszek, hogy ne tűnjek még az eddigieknél is feszültebbnek. Nem tudom, miért vagyok képtelen elengedni magam. Az apámmal nem sok esélyünk van összefutni, más pedig... De persze, minden próbálkozás hiába, semmi különöset nem mutatok neki, ráadásul rajtam sem látni a lelkesedés legapróbb jeleit sem. Pedig szeretem ezt a helyet, mégsem vagyok képes megmutatni neki benne a jót. Ha volt is egy kis esély, hogy idővel felengedek, az akkor száll el, amikor meglátom az öcsémet az orvosiban. Nem, ezúttal nem akarok vele foglalkozni. Inkább az irodák felé kanyarodok és miután eltüntetem az otthagyott pisztolyt, máris valamivel jobban érzem magam. Nem mintha könnyebb lenne bármivel is a dolgom.
Addig jutok, hogy már majdnem kitöltöm az italokat. Már majdnem. Az elhatározás megvan. De a megvalósításig már nem jutok el. Meg mernék rá esküdni, hogy valamiféle mágiát használ - annak ellenére, hogy én nem hiszek az ilyesmiben. Hiába tagadja, biztos vagyok benne, hogy bevetett ellenem valamit. De ezek után már semmi nem gátolhat meg abban, hogy pillanatok alatt eltüntessem a kezéből a táskát és felhúzzam magamhoz. Kit érdekel az ital? Ezúttal az sem zavar, hogy mennyire különbözünk mi ketten. Hogy mennyivel puhább az ő keze...
Az utolsó pillanatig fogva tartom a tekintetét, miközben minden háttérzaj megszűnik körülöttem. Nem aggódok és az agyam egy elnyomott része hiába keresi az okot, miért nem helyes lépés ez, nem találja. Szabad kezem a tarkójára csúszik és végre megcsókolom. Már így is túl sokáig húztam. Ha tudom, hogy ilyen édesek az ajkai biztos nem bírtam volna ki eddig. De késő bánat, most itt van és úgy érzem, ő már csak az enyém. Kiszabadítom a másik kezem és máris a felsőjétől próbálom megszabadítani. Lehet, hogy elkapkodom, de ebben a pillanatban ez a lehetőség nem létezik.
Sokra viszont nem jutok. Ha időközben nem állít meg, akkor is csak épphogy érezhetem a csupasz bőrt... majd nyílik az ajtó. Kopogás nélkül! Emiatt biztos még felkapom a vizet, de ezúttal a kezem marad, ahol van, csak az ajkaitól vagyok kénytelen eltávolodni. Az orrom alatt morgok pár szót, majd oldalra nézek.
- Mi volt ilyen rohadt sürgős? Nem látja, hogy dolgom van? - kezdem és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne emeljem meg a hangom még egy árnyalattal sem.
A közlegény azonnal vigyázzba vágja magát, és bele is kezd a történetbe. Közben azt sem tudja, hova nézzen és hova nem. Kénytelen vagyok elhúzódni és elengedni Alishát. Így talán még a végére is érünk a történetnek még ma. Hamar ecseteli, hogy beszélnem kellene az ifjabb Maxwellel. Ha nem simítom el az ügyet és nem kezdek valamit a balhéval, amit kevert, nagy bajok lesznek.
- Nem. Ezúttal nem. Majd később - mondom kissé fáradtan. Igen, belefáradtam már, hogy állandó jelleggel az öcsém miatt tartsam a hátam. Lehet, hogy ez a dolgom testvérként, de ezúttal van fontosabb. Amint csukódik az ajtó a katona mögött, megköszörülöm a torkom.
- Bocsánat a közjáték miatt - megjelenik egy pillanatnyi grimasz az arcomon, de azonnal el is tüntetem onnan. Szeretném ott folytatni, ahogy abbahagytuk, de szinte biztos vagyok benne, hogy az alkalmat elszúrta nekünk az közlegény.

Kezdem érteni. Legalábbis próbálom tisztázni magamban, hogy mit miért tett. Nem teljesen tudok kiigazodni rajta, de annyi világos, hogy itt kicsit többről van szó, mint amit mutatni enged.
- Mosolyogni? Nekem annyi elég lett volna. Abból még értek - mondom egészen halkan, mintha ezzel olyan nagy titkot árultam volna el. Tényleg beértem volna ennyivel. De most már kár ezen rágódni. Magamban próbálom letisztázni a részleteket, aztán meglátjuk.
Persze hamar eltereli a figyelmem azzal, amit mond. Félt, hogy bántana? Engem? Miattam aggódott? Kicsit lehetetlen még belegondolni is. Nem is tudom... már az a gondolat is idegenek, hogy bárki aggódon értem, nemhogy ezt pont ő tegye!
- Igen. Miattam tényleg nem kell aggódni - mondom újra suttogásig halkítva a hangom. De nem. Ekkor sem teszek semmit azon kívül, hogy kisimítom a tincset az arcából. Fogalmam sincs, miért nem lépek. Talán azért, mert már a kezem is túlzottan elüt a bőrétől. Egyszerűen nem tűnik helyesnek, hogy bármi komolyabbat forgassak a fejemben vele kapcsolatban. A fenébe is, csak egy orvos, aki ellátott, mikor nem jöhetettem az itteni dokikhoz!
Abból viszont igazán nem lehet baj, hogy felajánlom neki, körbevezetem, ha szeretné. Szabadnapja van, ahogy mondja. Ráérünk. Ahhoz inkább nem fűzök megjegyzést, hogy évek óta egy hasonló napja sem volt. Én sem sűrűn mászkálok a városban, hiába tehetném meg. Ismerem az érzést, amikor nincs más csak a kötelesség. És ahogy látom, ő beéri ennyivel. Vagy tévednék? Ennyire hiába akarok, még nem tudok olvasni az arcáról.
De legalább a laktanya az a hely, ahol csukott szemmel végig tudok menni. Így minden gond nélkül meg tudok neki mutatni pár helyet. Nem mintha túl érdekes lenne bármelyik - főleg az ő számára. De én kitartóan haladok előre és csak néha fűzök egy-egy mondatot a látottakhoz. A nagyját nem kell magyarázni. Néha odaintek egy tisztnek, de semmi több. Szeretem ezt a helyet, most valahogy mégis kevésnek tűnik. Az irodámba érve látom be igazán, hogy az egész egy nagy semmi, de ezt nem látni rajtam. Összekapom magam, kiűzöm a pár perce, az orvosi sátornál látottakat, majd újra csak Alisháé minden figyelmem. Ezúttal, amikor leül az egyetlen székre és stílust vált, még azon sem kell erőlködnöm, hogy egy halvány mosoly megjelenjen az arcomon.
- Nincs túl nagy választék. Vagy víz, vagy a századostól kapott whisky - mondom, de már lépek is a szekrény felé, hogy kivegyek a kis flaska italt. Kerítek poharat, majd félretolom az asztalon a sok félkész jelentést.
Tudom, hogy most kellene öntenem, de csak addig jutok, hogy odahajolok, hogy öntsek. Miért is hajolok le? Könnyedén, egyenes háttal is megtehetném. Miért is nincs még egy korty sem a pohárban?
- Nem tudom, miféle mágiát használsz, de... - kezdek bele, majd a mondat vége egy szolid káromkodásba torkollik. Főleg azért, mert már tudom, hogy mit fogok tenni. A whisky már mit sem érdekel. Kérdés nélkül veszem ki a táskát a kezéből és teszem az iratkupac tetejére. Közben egy pillanatra sem engedem el a tekintetét. Akkor sem, amikor a keze után nyúlok, hogy felhúzzam a székről. Utálom, hogy az ő bőre ilyen puha, miközben nekem még a tenyeremet is érezni egy kisebb heget.
- Most küldj el a Pokolba, ha nem szeretnéd, hogy megcsókoljalak - figyelmeztetem, de alig adok neki egy szívdobbanásnyi időt a döntésre. Lehet, hogy később meg fogom bánni. Lehet, hogy egy utolsó szemétnek fogom érezni magam, mert tudom, hogy nem adhatok eleget. Lehet, hogy utálni fogom magam... De most nem érdekel. Ez tűnik a helyes lépésnek. Akkor is, ha hallom az iroda előtt elhaladó sietős lépteket. Bárki benyithat. Bárki! De nem számít. Az sem érdekel jelen pillanatban, ha az öcsém az egész bázist a feje tetejére állította!

Egészen pozitív mindent, amit mond. Akkor miért nem tudok mosolyogni? A szavai mind azt jelentik, hogy valamilyen szinten másként bánt velem, mint egy átlagos beteggel. Nem szabadott volna az elmondása szerinte, mégis... Nem teljesen értem, hogy mit szeretne pontosan, azon kívül, hogy ne haragudjak rá. De a legjobb az egészben, hogy én sem tudom, mit szeretnék tőle. Ezen viszont ráérünk még gondolkozni, nem igaz? Egyelőre én beérem azzal, hogy olyasmit mond el, amit ha jól sejtek, nem sokakkal oszt meg. Azt várta, hogy őrültnek nézem, amiért olyan lát, ami nincs ott? Hogy kinevetem? Biztos, hogy erről senki nem fog tőlem hallani. Akár itt és most, ezt meg is ígérhetem neki. De úgy tűnik, még most sem tudom teljesen megérteni.
- Miattam aggódott? Emiatt volt minden visszakozás? Aggódott amiatt, hogy árthat nekem? - kérdezek rá ezúttal őszinte meglepettséggel. Végre egy emberi reakció részemről, nem igaz? Valami, ami át tudta törni a képzeletbeli katonai páncélomat.
- Alisha... - a nevét szinte csak suttogom. Nincs értelme hangosabban beszélni, hiszem itt áll előttem. - meg tudom védeni magam - biztosítom, mégsem teszem semmi mást. Nem lenne helyes, azt hiszem. Csak tudnám, mire várok még?!
Mire kigondolhatnám, már elszáll a pillanat és csak annyit tehetek, hogy a nagy csendben kisimítom azt a kósza tincset a szemétől, majd újra összekulcsolom hátul a kezeimet. Talán az lenne a legjobb, ha most menne. Intézek neki egy kocsit, egy megbízható sofőrrel. Persze, szép kis terv. A valóság az, hogy inkább felajánlom, hogy körbevezetem.
- Évek óta nem volt egy szabad napja sem? Akkor most már ideje volt. Talán gyakrabban kellene megsérülnöm és akkor ezt a pár percet leszámítva, amíg utánam hozz a papírt, pihenhet - mondom teljesen komoly arccal, de azért a hangomból hallani, hogy ez valami viccféleség lett volna. Mindent beleadok, hogy ne legyek olyan feszült mellette. A mosoly viszont még várat magára. Nem megy olyan könnyen, mint akkor este, miután már a sokadikkal próbálkoztam.
- Minden, ami fontos... - ismétlem, inkább csak magamnak, hogy átgondolhassam, hova vigyem. Az egyik legfontosabb a gyakorlat és a foglyok. Utóbbit biztosan nagy ívben kerülöm vele. Úgyhogy lassan megindulok a gyakorlatozó újoncok felé. Csak egy egyszerű sétának néz ki az egész. Még magyarázatot sem fűzök hozzá. Végül is, mit kell ezen magyarázni? Mindről folyik az izzadtság és pár úgy liheg, mintha már egy álló napja nem pihentek volna. Talán így is van. Ki tudja?
- Különös néha belegondolni, hogy én is voltam valaha újonc és pont úgy kifulladtam pár kör futás után, mint ők itt - mondok mégis valamit, hiszen kezd kicsit hosszúra nyúlni a csend. Viszont még így sem állok meg egy pillanatra sem.
Mint mondtam, nem vagyok túl jó idegenvezető. Belegondolva, itt nincs is túl sok látnivaló egy civil számára. Elhaladunk az orvosi sátrak mellett, de semmit nem fűzök hozzá. Itt azt hiszem, mindent felismer, amit csak megláthat kívülről. Ez inkább az ő területe, mint az enyém. Már éppen mondanám, hogyha szeretné, ide is benézhet. Ezt talán még érdekesnek is találná. De végül egy másodpercnyi megtorpanás után már megyek is tovább. A kis résen át látni, hogy éppen az öcsémet foltozzák össze odabent. Aggódok érte, hogy mi történhetett, de ez nem a megfelelő alkalom arra, hogy vele foglalkozzak. Úgyhogy szó nélkül, lehetőséget sem adva neki, hogy benézzem, megyek tovább. Pedig tudom, hogy beszélnem kellene hozzá, de nem tudom mit mondhatnék, ami érdekelhetné. Nem hiszem, hogy ha statisztikákat sorolok neki, az le fogja nyűgözni. Végül megtorpanok az egyik épületsor előtt.
- Az összesbe nincs bejárásom, csak a sajátomba - magyarázom, majd kinyitom előtte az irodám ajtaját, majd mögöttük már csukom is be. Arra egyelőre inkább nem akarok gondolni, hogy milyen kicsi az irodám és csak ketten vagyunk itt. Senki nem lát minket.
Az ablaknak köszönhetően szűrődik be némi fény, de ez nem túl sok. Az árammal viszont spórolunk. Anélkül is elég baj az áramellátás mostanság, nem kellene feleslegesen használni a helyi generátort. Ez a kis fény viszont elég ahhoz, hogy mindent látni lehessen. Csak amikor körülnézek, akkor jut eszembe, hogy az asztalom úgy néz ki, mintha hetek óta mindent csak ledobáltam volna oda. Ráadásul a kupac tetején ott a fegyverem. Utóbbit amilyen gyorsan  csak tudom, eltüntetem onnan.
- Mint mondtam, nem vagyok túl jó idegenvezető - mentegetőzök szinte azonnal, ezúttal egy apró, bocsánatkérő mosollyal és nekidőlök az asztalommal, hogy a lehető legtöbbet takarjak a rumliból. Pedig valószínűleg az az egyetlen érdekes dolog az irodámban. Még bútor sem nagyon van itt. Az asztal, szék, meg egy szekrény, amiben pár olyan iratot tartok, amiből nekem is kellett egy példány. Nem túl sok.
- Öm, kér valamit inni esetleg? - térek magamhoz egész hirtelen. Fel sem tűnt, hogy pár másodpercig teljesen lekötött az, hogy kövessem a mozgását a tekintetemmel. - Vizet hozathatok, vagy... bármi mást? - fogalmam sincs, mennyire illendő megkínálni egy nőt whiskyvel. Pedig abból biztos lapul pár korty itt valahol. Na igen, az ilyesféle kiképzés nálam elmaradt.

Komolyan azt hittem, hogy képes leszek úgy viselkedni, ahogy elvárható. Ehelyett túlzásba viszem. Túl hivatalos vagyok és nem tehetek ellene. Csak a két véglet létezik, és a kettő közül ez az elfogadhatóbb. Miatta is, hiszen értésemre adta, hogy hagyjam békén, és valahol magam miatt is. Egyszerűbb lesz így mindenkinek. A bocsánatkérés viszont úgy tűnik, hogy elkerülhetetlen. Nem terveztem magyarázkodni neki, de ha ő rosszul érzi magát amiatt, ahogy viselkedett, én is tartozok neki annyival, hogy szóljak pár szót. Persze, ami később kicsúszik a számon, már nem tartozik az eltervezett mondandómhoz.
- Nem nézhet úgy rájuk, mintha kedvelné őket, helyette viszont teljesen összezavarja őket? - nézek rá és egy pillanatra háttérbe szorul a fegyelmezett énem. Persze továbbra is tartom magam és eszembe sincs lazítani a testtartásomon, de a hangom már inkább értetlen.
Akkor este nekem elég egyértelműnek tűnt, hogy hagyjam békén - minden tekinteteben - és engedjem, hogy más betegekkel is foglalkozzon. Most pedig azt mondja, hogy inkább csak kötelességből mondta, amit? Próbálok olvasni róla, de nem igazán megy. Főleg, hogy a fejét az ablak felé fordítja, ezzel pedig még a lehetőséget is elveszi tőlem, hogy valamit kiolvassak a tekintetéből. Később persze magától kezd beszélni. Bármilyen különös is, amit mond, egy pillanatig sem látni rajtam megdöbbenést. Nem igazán tudom egyelőre hova tenni a dolgot. Lát olyasmit, ami nincs is ott? Furcsa, mégsem lepődök meg rajta annyira, mint egy átlag ember. Sok különös dolgot láttam mostanság. Ez az ereklye dolog meg a bura is egy közülük.
- Attól fél, hogy én leszek az, aki ezt elmondja a nagyvilágnak? Nem hiszi, hogy képes vagyok titkot tartani? Hogy nem arra neveltek, hogy tartsam a szám, amikor szükséges? - teszem fel sorban a kérdéseimet, de inkább csak azért, hogy ne kelljen tudomást vennem a kétségbeesett tekintetéről. Annyira szeretném megölelni és megvigasztalni. Megígérni neki, hogy én aztán senkinek nem mondom el a titkát és gondoskodok arról, akinek csak megfordulna a fejében az ötlet, hogy tönkretegye őt. A valóság persze az, hogy még levegőt is alig merek venni a közelsége miatt. Úgy érzem, hogy az is lebuktathat és elárulja, mi jár a fejemben.
Ez a mozdulatlanság persze csak addig tart, amíg be nem áll a csend egy pillanatra és én nem nézek a szemeibe. Van ott egy elszabadult tincs a fejrázás óta, amit... Ha akarom, ha nem, emelem a kezem, hogy a helyére simítsam. Arról inkább tudomást sem veszek, hogy mennyire durvák az ujjaim ahhoz képest, hogy valószínűleg milyen puha lehet az ő bőre. Amint kikerül a tincs a képből, már újra a hátam mögé rejtem a kezem és kulcsolom ott össze őket, ahogy eddig volt. Ideje felajánlani neki a hazafuvart. Helyett persze azt adom első lehetőségnek, hogy megmutatom neki a laktanyát.
- Nem fáradtság. Úgyis csak az irodámban gubbasztanék és jelentéseket körmölnék - mondom talán túl komolyan, annak ellenére is, hogy ő megpróbálkozik egy mosollyal. Viszonoznom kellene. Tudom. De képtelen vagyok egy hihető mosolyt kicsikarni magamból.
- Szóval egész nap itt tarthatom anélkül, hogy bárki hiányolná magát? - csúszik ki a számon mégis, egy nagyon halvány mosollyal. Nos, a viccelődés nem az én területem. Az öcsém jobban ért ahhoz, hogy idióta poénokat süssön el, hogy megnevettessen bárkit. De attól még én is próbálkozhatok.
Beszéd közben persze már nyitom is ki előtte az ajtót és engedem előre. Az előbb sikerült kicsit felengedni, de most újult erővel fegyelmezem meg saját magam, ahogy kilépünk. Az egész ösztönből jön, de amint intek, hogy merre induljunk, akarattal lazítok kicsit. Senki nem fogja leszedni a fejem, hacsak az apám nem jön szembe.
- Mit szeretne látni? Pár izzadó és futkorászó újoncot? Pár alvó katonát? Esetleg az irodákat? Nézze el nekem, nem vagyok túl jó idegenvezető - nézek rá egy pillanatra. Kissé kínosan érzem magam. Tudom, hogy általában mit mutatunk meg az újoncoknak, de ő más. Ő nem egy katona. Még csak nem is egy ember a tömegből. Ő különleges. Nekem.

Képtelen vagyok elengedni magam. Már akkor sem megy, amikor még csak az irodámban ülök és kiadom a parancsot, hogy hova vezesse. Nem akarom, hogy ide kelljen jönnie. Valami semleges helyet akarok, ahol biztos, hogy katonaként fogok viselkedni. Úgy talán egyszerűbb lesz helyesen cselekedni és értelmes ember módjára viselkedni.
Persze, amint belépek és meglátom, már tudom, hogy teljesen mindegy, hol beszélünk. Akaratlanul is mélyebb levegőt veszek és az egész úgy hangzik, mint egy sóhajtás. Aztán már váltok is hivatalosra. Így máris otthonosabban és könnyebben mozgok itt. Talán kicsit túlzásba viszem, de ezek után képtelen vagyok lazábbra venni. Nem így ismert meg akkor éjszaka. De akkor dolgozott bennem egy minimális alkohol, a fejem sérült. Ez vagyok én igazából - azt hiszem. Már majdnem tökéletesen adom az igazi énem, csak egy apró torokköszörülés van, amikor kimondja a nevem.
- Köszönöm - mondom egyszerűen, majd külön vigyázok arra, hogy ezúttal ne érjek hozzá a kezéhez, ahogy elveszem a papírokat. Nem igazán olvasom őket, de azért ott tartom a tekintetem, mintha. De még így is látom az összeszorított ajkait. Amint rá nézek újra, ez fogad, a jó katona álcámnak pedig véget vet. Csak egy kicsit engedem lejjebb a vállaimat, de ezúttal már látni rajtam, hogy nem feszül meg minden porcikám.
- Nem kell bocsánatot kérnie. Túlzásba vittem... nos, sok mindent és sikerült úgy viselkednem, ahogy még gyerekként sem. Annál sokkal fegyelmezettebb szoktam lenni, mint akkor este - kezdek bele, majd egy pillanatra elhallgatok. Kellene még valamit mondanom, de nem vagyok benne biztos, hogy fogalmazzam meg. Sőt, abban sem, hogy azt akarom-e mondani, ami helyes. A kórházban sem nagyon tudtam visszafogni magam. Minden áron meg akartam védeni. Még a széltől is, nemhogy attól a valamitől vagy valakitől, aki miatt ott csillogott a félelem a tekintetében! De túlzásokba estem. Nem szerette volna, ha mellette vagyok, én pedig csak igazán lassan értettem meg.
- Nézze, nem fogok beleavatkozni az életébe. Bármi is bántja, nem fogom itt tartani és kifaggatni róla - újra elhallgatok, mielőtt hozzátenném, hogy mint a foglyokat szoktunk. Nem biztos, hogy jó ötlet ilyesmit emlegetni előtte. Sőt, biztosan nem az. A civilek nem igazán szeretnek ilyesmiről tudomást venni. Bár nem tudom, mit képzelnek. Az ellenséges katonák csak úgy hazarepülnek és ki vannak iktatva a játékból, miután elkapjuk őket?
De persze nem fogok én rákérdezni senkinél, hogy mit hisznek. Főleg Alishának nem akarok egy szót sem szólni a hadifoglyokról. Soha. Nem kell, hogy tudja, miket tettem én is. Nem mintha számítana a véleménye rólam. Nem szabad, hogy számítson. Annak nincs semmi értelme. Az egyetlen, ami most logikus lépés, hogy megkérdezzem, szeretne-e még valamit. Ha pedig nem, akkor kikísérem. Ehelyett én...
- Szeretne körülnézni? Ha már eddig eljött, hogy ezeket átadja - emelem meg kicsit a kezemben tartott, most már kissé gyűrött papírokat. - Vagy inkább szerezzek valakit, aki hazaviszi kocsival? - adom meg végül a másik lehetőséget. Egyértelmű, hogy szeretném, ha maradna. Minden porcikám azt súgja, hogy egy fuvart intézzek neki, minél hamarabb, ehelyett...

Szép kis büntetést kaptam a kihágásomért, mondhatom. Persze mindezt az eltávom alatt követtem el, ez viszont nem jelenti azt, hogy jó fényt vet ránk. Szép fejmosás, majd a büntetés. Fogadok, hogy én lennék az elrettentő példa, ha nem ott tartanék rangban, ahol. Így viszont próbálják titokban tartani, vagy legalábbis nem túlzottan híresztelni, hogy milyen kis balhét csaptam egy kis sör után. Persze mára már elcsitultak a dolgok, én pedig, mint minden kihágás után, jobban végzem a dolgom, mint valaha. Az egyetlen, amit hibának lehet ezek után mondani, hogy talán nem kiabálom le egy-egy katona fejét, amikor másnaposan áll elém. Megesik. Bár én szerencsére mostanság az ilyesmit megúszom. Tényleg igazán jól akarom csinálni és összeszedni magam, amennyire csak képes vagyok rá.
Csak ne járna állandóan máshol az eszem! Komolyan megnehezíti a dolgomat annak az estének az emléke. Ahogy viselkedtem, szégyellnivaló. Mégis, visszagondolva, nem hiszem, hogy képes lettem volna máshogy cselekedni. Akkor sem, ha nem csapnak fejbe az üveggel. És igen, már megint itt tartok, ahelyett, hogy a tegnapi jelentéssel foglalkoznék. Mire leírok egy mondatot, máris elkalandozok. Majd még egy mondat, és...
- Mi van már? - nézek fel, amikor meghallom a határozott kopogást és nagyot sóhajtva leteszem a tollat a kezemből. Mintha mindent összeesküdött volna ellenem. Mintha a sors nem akarná, hogy megírjam ezt az átkozott jelentést.
Egy civil keres? Név szerint engem? Nem igazán érdekel a dolog. Bármit is akar az a valaki, mással is meg tudja beszélni. Valaki olyannal, aki előtt nem áll egy halom elintéznivaló. De amint hozzáteszi, hogy ez az illető orvos, nem tehetek róla, de máris jobban érdekel a dolog. Úgyhogy kiküldöm az újoncot, megmondom, hogy vezesse egy üres helységbe az orvost. Egy perccel később én is elindulok. Csak előtte ellenőrzöm, hogy nem látszik-e rajtam túlzottan a kialvatlanság. Igen, még mindig nem tudok rendesen aludni, de már egész jól megszoktam.
Még útközben megigazítom az egyenruhám, begombolom azt az egy gombot a nyakrésznél, amit meglazítottam és már megyek is arra, amerre sejtem, hogy ő lehet. Nem akarok találgatni, hogy miért keres és ezúttal sikerül is megállni. Lassan nyitok be és meg is állok az ajtóban, teljesen komoly arccal.
- Üdv... Alisha - majdnem a megszokott, Doki megszólítás csúszik ki a számon, de az utolsó pillanatban eszembe jut, hogy ő ezt nem szereti. Nem mintha sokat számítana. De minél többet gondolkozok rajta, annál kevésbé tudok kiigazodni a viselkedésén.
- Gondolom nem az egyik katonához vagy fogolyhoz jött. Szóval miben segíthetek? - lépek el mégis az ajtótól, de maradok teljesen hivatalos. Eszemben sincs leülni a székek egyikére. Csak hátul összekulcsolom a kezeimet és várok a válaszára. Meg próbálok nem elmerülni a tekintetében.