Anélkül próbálkozok nála, hogy tudatosan elhatároztam volna. Persze magamnak azt mondom, hogy egy kis dicséret és bók igazán semmiség. Még nem jelenti azt, hogy bármi komolyat akarok vele. Még csak most látom először! Elég sok reakció megfordul a fejemben, de ezt a nagy váltást igazán nem képzeltem volna. Kissé értetlenül nézek rá, majd bólintok. Elég egyértelmű a kérés, hogy hagyjam békén. Legyen. Nem mintha eddig tudatosan mondtam volna, amit. Csak így tűnt helyesnek. De ezek után inkább az evésre figyelek és arra, hogy még véletlen se felejtsem rajta túl sokáig a tekintetem.
Akkor már nem is igazán tudnék ránézni, amikor elfog a rosszullét. Hamar legyűröm, de elhatározom, hogy elég volt a vacsorából. Már csak azt kellene, hogy ne babonázzon meg Alisha közelsége. Oh komolyan? Csak közelebb hajolt és én máris úgy viselkedek, mint egy tizenéves kölyök? Ezek után már igazán semmiség, hogy újra megpróbálom kiszedni belőle, hogy mi baj van.
- Pihenek - tudom le ennyivel. Láthatóan nem akar beszélgetni és főleg nem akar tovább maradni. Úgyhogy elég látványosan próbálok elnyúlni az ágyon. Persze nem megy az olyan könnyen. Hiába óvatosan teszem le a fejem, azért értem én a szilánk helyén. De ebből semmit nem látni az arcomon.
Arról már igazán nem tehetek, hogy egy perc múlva, amikor olyan feszülten áll ott, pillanatok alatt kelek fel az ágyból és állok mögé, mintha meg kellene védenem... valamitől. Nem tudtam, hogy van bennem ilyen védelmező ösztön, de úgy tűnik, mégsem különbözök annyira az átlagos emberektől.
- Nem kell megértenem ahhoz, hogy cselekedni tudjak - mondom szinte suttogva mögötte. Szerintem nem árulnék el neki nagy titkot, ha hozzátenném, hogy a seregben sem kapunk mindenre magyarázatot. Sőt, én sem magyarázok el mindent az embereimnek. Csak azt kell mondanom, tegyék meg és megteszik. Ahogy én is, ha parancsot kapok.
Ezúttal viszont senki nem mondta, hogy álljak mögé. Senki nem mondta, hogy úgy vegyek levegőt, hogy beszívjam az illatát. Senki nem mondta, hogy viselkedjek ekkora idióta módjára! Egy pillanatra becsukom a szemem. Ha nem tenném, valószínűleg hezitálás nélkül húznám el a nyakától a ruhát, hogy...
- De értek én a szóból. Hagyjam békén - mondom, de hallani a hangomból egy kis csalódottságot. Ennek ellenére hátrálok egy lépést. Ha úgy akarja, tényleg hagyom elsétálni. Aztán majd, ha már eleget bámultam mögötte a csukott ajtót, visszafekszek. Bár, hogy mennyit fogok tudni aludni, az nagyon is kérdéses.

Tudom én magamtól is, hogy őrültség volt hagynom, hogy felidegesítsen az a fickó a kocsmában. De kezd egy kicsit túl sok lenne számomra az utóbbi időszak és ez ilyesmiben nyilvánul meg. Ettől függetlenül, gond nélkül befejezem a mondatát. Ha nem is pont rólam van szó, tudom, hogy ezzel azt is elismeri, őrültséget csináltam. Nem mintha különösebben bántana. Persze valamilyen szinten érdekel, hogy mit gondol rólam, de... Annak nem most van itt az ideje, hogy ezen járjon az agyam.
Sokkal jobban érdekel ő maga. Vagyis amit mond. Vagyis ő is, csak... Alig láthatóan megrázom a fejem. Nem szoktam én ilyen szétszórt lenni. Hamar betudom a fejemet ért sérülésnek és próbálom megzabolázni a csapongó gondolataimat. Persze közben végig rá figyelek, bár többet hallgatok, mint kellene. Nem vagyok benne biztos, hogy mindent ki kell mondanom, ami a fejemben jár. Az élet-halál kérdéshez valószínűleg eléggé máshogy állunk hozzá. Nem hiszem, hogy én képes lennék egy német életéért küzdeni. Vagy legalábbis nem valószínű. Ő viszont egyértelműen bárkit megment, ha teheti. Túl jószívű. Talán pont ezért különleges és ezért beszélek vele úgy, hogy mindent kétszer meggondolok, mielőtt kimondok.
- Dehogy. Teljesen komolyan beszélek - mondom egész halkan, inkább csak magamnak, mint neki, miközben le sem tudom róla venni a tekintetem. Bár kaptam volna valami gyógyszert! Most ráfoghatnám a különös viselkedésem. Sokkal egyszerűbb lenne.
Így viszont az evéssel foglalom el magam. Legalább kevésbé feltűnően bámulom, amikor véletlenül rajtafelejtem a tekintetem. Csakhogy talán ez nem volt a legjobb ötlet. Fogalmam sincs miért, de elég pocsék érzés vesz erőt rajtam. Csak egy pillanat az egész, de belátom, hogy nem kellene többet enni. De ahelyett, hogy azonnal félretenném a tálcát, nem mozdulok. Csak a mellkasom emelkedik és süllyed. Teljesen nyugodtnak tűnök. Az egyetlen, ami árulkodik arról, hogy milyen hatással van rám, a tálcát egy pillanatra megszorító kezem. Nem mondom, így közelről megbabonáz a tekintete. De aztán elhúzódik. Vissza, a biztos távolságba és be kell látnom, megint őrülten viselkedtem. Mint egy tizenéves kisfiú!
Végül persze összekapom magam. Nincs több rosszullét és ahogy átnyújtom a lázmérőt, kiderül, hogy nincs az ég világon semmi bajom. A különös viselkedést leszámítva - majd később megfejtem én magam az okát. A csalódott arcot viszont akkor sem tudnám elrejteni, ha nagyon próbálkoznék. Megy. Mennie kell. Vagy akar.
- Valami baj van? - vetem el egy pillanat alatta az előbbi gondolataimat. Fogalmam sincs, miért hezitál, de azonnal azt juttatja eszembe, amikor annyira aggódva és félve nézett az ajtó felé. Végül várakozás nélkül ülök fel, majd lépek hangtalanul mögé. Elég jól vagyok hozzá, ha a szükség úgy hozza. Csak ne lenne egy a kukásegyenruha rajtam, és ne gátolna úgy... mindenben.
- Árulja el, hogy mi bántja, Alisha - kérek szinte suttogva a válla felett. Mintha nem akartam volna ilyen nagyon közel lépni hozzá. De így tudom a legjobban megvédeni, ha szükség lenne rá.

Képtelen vagyok elhinni, hogy semmiség az, ami miatt olyan aggódva, talán félve nézett az ajtó felé. Mégsem erőltethetem, hogy mondja el, mi bántja. Persze látni rajtam, hogy továbbra is feszültebb vagyok a kelleténél, de úgy tűnik, teljesen alaptalan a dolog. Nincs semmi és senki fenyegető arra. Nem igazán értem, hogy akkor ő mitől tart, de nincs jogom faggatni. Inkább ráveszem magam, hogy bevalljam, ha az ő szemével nézzük a dolgot, akkor én ütöttem - rúgtam - először és utána már minden ment magától. De legalább jó indokom van rá. Visszagondolva még most is azt mondom, hogy teljesen megérte. Ugyanezt tenném, ha kapnék még egy lehetőséget.
- De? Egyben őrültség is? - kérdezek vissza. Szeretném, ha befejezné a mondatot. kíváncsi vagyok, hogy mennyire tart őrült, agyatlan katonának, amiért egyből támadtam. Bár ha valaki megkérdezném, nem tudnám megmondani, hogy miért olyan fontos ez nekem. Mit számít a véleménye? Úgysem látom többet. Reggel még egyszer, mielőtt elenged, hogy visszamehessek a laktanyára és ennyi. Még ha esetleg meg is fordulna a fejemben, hogy felszedjem... akkor sem lenne rá elég szabadidőm. Felesleges lenne az erőfeszítés. Mindenki csak veszítene vele.
Persze attól még beszélhetek hozzá. Mondanom kellene valamit a kis történetére, de nálam annyira átlagosnak számít a halál, hogy talán már fel sem fogom a tragédia igazi részét. Pár szót mondok csak, majd bólintok az övéire. Legszívesebben rákérdeznék, hogy megérte-e. Megérte-e megmenteni azt az egy embert, hogy aztán többeket megöljön, mert valami félrecsúszott az agyában? De nem tudhatták előre. Őrültség lenne akár ilyen módon felelősségre vonni bárkit. Nem tudhatták, hogy egy ilyen ember életéért harcoltak. Talán ha tudták volna, akkor is próbálkoznak. Végül is, mi is életben tartjuk a foglyainkat. Nem azért, mert olyan emberségesek vagyunk, hanem mert... nem is tudom, miért.
- Alisha - próbálgatom a nevét. Igen, ez tényleg jobb. Tetszik a hangzása. Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Alig látható, de ott van. Még akkor is, amikor ténylegesen enni kezdek. Most a lázmérős dolog sem érdekel. Nem számít, hogy mit mutat majd. Ha tovább itt kell maradnom miatta...? Talán nem lesz az olyan rossz.
- Annál szebb maga. Főleg, amikor mosolyog. Az embervők nem hiszem, hogy ilyenek - magyarázom úgy, mintha teljesen lényegtelen dologról lenne szó. Az egyetlen, ami jelzi, hogy tudom mit beszélek, a tekintetem, amit végig rajta tartok. Legalábbis addig, amíg nem érzem úgy, hogy vissza szeretne jönni, amit megettem. Nagyot nyelek, majd egy pillanatra becsukom a szemem. Szinte azonnal elmúlik a rosszullét. Nincs itt baj, csak furcsa ez az étel, a megszokotthoz képest. Különös a változatosság. De nem törődök vele. inkább félreteszem a tálcát és odaadom Alishának a lázmérőt, ami időközben jelzett. Meg sem nézem, hogy mit mutat. Csak reménykedek benne, hogy semmi olyat, ami több napra itt tartana. Bár annak is meglenne a jó része, mégis...

/Nem rohanunk sehova. A lényeg, hogy túl vagy ezen a héten is /

Hiába dolgozik bennem alkohol, hiába vagyok kissé tompább a megszokottnál az ütésnek hála, még így is feltűnik az a bizonyos pillantás. Fogalmam sincs, mit lát a távolban. Vagy inkább kire vár? Kitől fél? Elég különös látni ezt az arckifejezést rajta. Annyi viszont biztos, hogy nem vágyakozva néz arra. Inkább aggódva. Persze, hogy azonnal előjönnek újra az elnyomott ösztönök. Összeszedem magam és már ki is csúszik a számon a kérdés. Annyira nem vagyok lassú, hogy ne tudjam megvédeni, ha kell. Abban egyelőre nem gondolok benne, hogy honnan ez a nagy késztetés erre. Jó, persze, arra lettünk  kiképezve, hogy védjük az ártatlanokat, de ez egy kicsit most több ennél. Erősebb.
- Semmi - ismétlem utána, de hallani a kétkedés a hangomban. Viszont nem kezdem róla faggatni. Ha nem akar beszélni, akkor igazán nem az én dolgom. Nem segíthetek neki, nem védhetem meg, ha nem akarja. Az az másik pillantás már fel sem tűnik, amikor csak úgy elnéz mellettem. Túlzottan az ajtó felé figyelek még mindig. Tovább, mint szükséges. Nem fog ott bejönni senki olyan, aki fenyegetést jelentene.
- Ha nem számít, hogy mindent szidott, amiben egész életemben hittem... akkor én. Én ütöttem először. Vagyis rúgtam - ismerem el láthatóan vonakodva. Nem mintha gondom lenne azzal, hogy beismerjem, ha én hibáztam, de ezúttal más a helyzet. Nem akarom, hogy egy erőszakos vadbaromnak higgyen. Nem vagyok az. Nem vagyok olyan, aki mindenkibe beleköt, aki csak csúnyán néz rám.
És olyan sem, aki állandóan mosolyog. Most is teljesen komoran nézek magam elé, majd rá, amikor beszélni kezd. Nem a legszebb történet az egyszer biztos. Nem egy részvétlevelet írtam meg az évek alatt. Volt, ahol csak dezertált az illető, de nem tudhattuk biztosra. Most mégsem tudom, mit kellene mondanom. Más egy sablon szövegben kicserélni a neveket és más élőben, valódi érzelmekkel reagálni ilyesmire.
- Igaz. Bárhol lehet csatatér, ha van egy, aki ész nélkül harcol - mondom ki végül ezeket a szavakat, egy apró bólintás kíséretében. Tényleg nagyon óvatos és nagyon apró mozdulat, mégis érzem, hogy húz a fejem. Nem mintha törődnék vele. Eszembe sem jutna, hogy egy pillanatnál - amikor megállapítom a tényt -, több figyelmez fordítsak erre. De a hűvös ujjak a homlokomhoz érnek én pedig egy másodpercre megdermedek. Mintha újra a szilánk környékén lenne a keze.
- Doki.. - kezdek bele egy fáradt sóhaj kíséretében, de persze, hogy végül nem fejezem be. Inkább csak elveszem a lázmérőt. Kicsit talán tovább tart a mozdulat, mint kellene. Hozzáérek az ujjaihoz is, de ezt ráfogom a tompa érzésre és a lassú mozgásra. Végül pedig egyetlen szó nélkül, jó beteg módjára csendben várom, hogy idővel majd jelezzen a lázmérő. Biztos vagyok benne, hogy semmi olyan baj nincs, amit ne aludnék ki, de abban már kevésbé, hogy ő is így gondolja majd.
Idővel persze már nem zavar annyira, hogy itt kell lennem. Persze nem szeretnék túl sokáig maradni, de miatta... valahogy érdekel. Nem tudom egyelőre eldönteni, hogy milyen szempontból, de annyi biztos, hogy mióta levetette a "felettesi álcát", nem is igazán tűnt fel, hogy egy kórházban vagyok, ágyba kényszerítve.
- Csak alkudozni próbálok. Úgyis a magáé a végső szó - mondom egy halvány mosollyal, de ha figyel, látni rajtam, hogy igazából bánt, amiért itt hagy és ezzel együtt magával viszi a kellemes perceket, nekem pedig csak az emlék marad.
- Ha eszek még pár falatot - ismétlem utána, majd valamilyen különös oknál fogva egyszerre három nagy falatot tömök a számba. Majdnem megkérdezem, hogy "így jó lesz?", de nem tudok megszólalni és ennyi étellel a számban talán nem is kellene. Úgyhogy marad a kérdő pillantás és a furcsa kényszer, hogy még egyszer mosolyra bírjam, mielőtt magamra hagy.

Különös. Bármilyen kényelmetlenül érzem magam a kialakult helyzetben, azért képest vagyok az adott pillanatban apró mosolyt varázsolni az arcomra. Igaz, hogy ez inkább csak egy rándulás a szám szélén, amit alig lehet észrevenni, mégis több, mint amihez bárki hozzászokhatott tőlem az utóbbi években. Akkor viszont kicsit sem mosolygok, amikor az altatót emlegeti. Szeretném elkerülni az ilyesmit. Mindent, ami miatt holnap nyúzottabb lehetek, mint az alváshiány miatt általában.
- Talán egy-két órát tudok majd magamtól is - jegyzem meg felé fordítva a fejem, miközben kicsit ráncolom a homlokom. Utóbbi teljesen önkéntelen, mintha csak megszokásból mérném fel, mire számíthatok. Képes lenne altatót adni nekem akkor is, ha nem akarok aludni? Megpróbálhatnám meggyőzni erről. Elmagyarázhatnám, hogy mi minden van, ami miatt mostanság az a stabil négy, illetve hat óra sincs meg, ami az átlag katonának. Végül még a doki felé is pillantok, de nem szólalok meg. Elég aggódva néz körbe és ezzel ki is veri a fejemből, a saját bajom.
- Valami gond van, hölgyem? - kérdezek rá végül érdeklődve. Észre sem veszem, de rám is átragad a pillanatnyi feszültség. Ha sikerül is egy-egy percre háttérbe szorítani az ösztönöket, a legapróbb dologra újra előtérbe kerül. Elég volt részéről ennyi, hogy én is úgy szemléljem a helységet, mintha ellenséges terület lenne.
- Reggelre tökéletes jól fogom érezni magam - váltok hamar és igen, újra ott egy nagyon vérszegény, kezdetleges mosoly. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen elfelejteni mosolyogni, azt mondanám, hogy most tanulom újra. De ez baromság lenne, nem igaz? Ilyesmit nem felejt el az ember. Amúgy is, bizonyítva van, hogy tudok mosolyogni. Úgy igazán, őszintén. Csak eleget kell innom hozzá és kifognom egy jó társaságot.
Most viszont - talán szerencsére - nem dolgozok bennem annyi alkohol. Sőt, annyira észnél vagyok, hogy a vacsora ellen már nem is merek tiltakozni. Úgy tűnik, hogy tisztában van azzal, hogy mit akar és mit kell nekem akarni ezek közül. Úgyhogy egy szót sem szólok, amikor meghozzák a vacsorát. Úgy tűnik, sokkal változatosabb, mint amit mi kapunk általában. Talán túlzott figyelemmel vizsgálom a behozott tálcát, de furcsa módon, továbbra sem érzek éhséget, így nem is fordítok egyelőre több figyelmet a vacsorának egy elmormogott köszönömnél.
- Igenis számít. Nem mindegy, hogy ki támad és ki az, aki csak védekezik - mondom egészen lassan és akaratlanul is az egészről a háború jut eszembe, ami akár már itt lehetne a nyakunkon. De hamar összeszedem magam és visszatérek az aktuális témához. A verekedésem.
- Nekünk megéri. Nem tehetünk ellene. Tudja, ösztön - teljesen komoly vagyok, pedig hogyha ezúttal képes lennék egy mosolyt produkálni, talán nem lenne ilyen siralmasan lapos az általam adott válasz. Részeben azért, hogy elkerüljük a továbbiakban az ilyesmit, részben pedig... tényleg érdekel, mit fog válaszolni. Valószínűleg magamból indulok ki, és valami egészen komoly dolgot várok. Az igazság pedig az, hogy amikor megszólal, abból a valódi mosolyból kap a szavaira, amire nem is hittem, hogy még képes vagyok. Talán ez még nevetésnek is elmenne. Az én mércém szerint ez már a lehetetlen kategória.
- Hát akkor jól választott. Nem olyan kockázatos, mint a sereg, mégis ugyanúgy lehet felettes - teszem hozzá, miközben egészen óvatosan megrázom a fejem. Kivételesen nem azért ilyen vigyázva, mert tartok attól, hogy még így is szédülni kezdek. A fő okom az, hogy nagy átlagban olyan komornak és szomorúnak tűnik, hogy ilyenkor, amikor nem az, rajtafelejtem a tekintetem. Mintha ezekben a pillanatokban lenne igazán önmaga, és ez szinte megbabonáz.
- Nem rossz érv - ismerem el egy apró bólintás kíséretében és végre valahára úgy látom, hogy csak enni kellene pár falatot. De eszemben sincs csak az evésre figyelni. Végig rajta tartom a szemem.
- Menni szeretne? - kérdezek rá, kicsit talán bizonytalanul. Be kell vallanom, el tudnám viselni, ha itt ücsörögne velem egész éjszaka és beszélgetnénk. Tudnék tőle mit kérdezni.
- Nem fogom feltartani. Egyetlen feltétellel. Reggel látom, mielőtt visszaindulok. Nem bíz rá, holmi morcos nővérekre, akik utálják a munkájukat - mondom teljes komolysággal. Lehet, hogy másnál ez vicc tárgya lenne, de részemről nem az. Minden szavam így is gondolom.

Akaratlanul is megjegyzem magamnak, hogy tud mosolyogni a doki, és olyankor el is felejtem, hogy olyan nagyon távozni akartam. Persze továbbra sem érzem túl jól magam az ágyon ülve. Akkor meg főleg nem, amikor mögém lép. Ez amolyan katonai szabály. Ha az ellenség mögötted van, akkor az már régen rossz. Bármikor meglephet. Bármikor hátba támadhat. Az most igazán mellékes, hogy a doki nem akar ártani nekem. Az érzés attól még ott van és ugyanolyan feszült vagyok, mintha valami bevetés lenne az egész. Persze minden erőmmel igyekszem ezt az apróságot leplezni. Ahogy a fájdalomra is csak összeszorítom a szám, de meg sem mukkanok. Éltem már át rosszabbat is, szintén egy szó nélkül - legalábbis általában. Azért volt olyan sérülésem, amikor én is üvöltöttem teli torokból.
- Nem érzem magam túl álmosnak - jelentem ki egyszerűen. Nincs semmiféle kötekedés a hangomban. Nem akarok vele vitázni csak azért, mert ő orvos. Csak ez az igazság. Nem érzem magam sem álmosnak, se fáradtnak. Vagy már csak annyit mondogattam, hogy én is elhiszem? Ahogy azt, hogy jól vagyok? Hetek óta nem aludtam normálisan. Nem most fog menni, egy ilyen helyen.
Mégis kisebb akadékoskodás után kezembe veszem a ruhát, amibe át kellene öltöznöm. Bele is fogok, egészen ráérősen, az egyenruhámat az állapota ellenére összehajtogatom. Csak az a fránya szédülés ne lenne ott!
- Jól vagyok. Az ital miatt van. Kicsit sok volt - mondom ezt reflexből, ahelyett, hogy bevallanám, talán tényleg a fejemet ért ütés miatt szédültem meg egy pillanatra.
Ettől függetlenül persze félig az ágynak támaszkodok, miközben felveszem azt az átkozott felsőt. Egy grimasszal nézek végig magamon. Nem mintha annyira el lennék telve magamtól, hogy csak kifogástalan ruhákban jelenhetek meg akárhol, de... ez mégiscsak förtelmes.
- Mondja, hogy nem nézek úgy kint, mint egy rongyokba öltöztetett koldus! - csúszik ki a számon a saját gondolatom. Biztos az ital miatt van, hogy még ezt sem voltam képes magamban tartani. Végül persze megrázom a fejem, hogy nem kell válaszolnia.
Ettől függetlenül most egész értelmesen viselkedek. Semmi ellenkezés, semmi megjegyzés egészen addig, amíg újra meg nem szólal. Szólni a felettesemnek? Szólni az apámnak vagy a századosnak. Ekkor azért már újra ülő helyzetbe tornázom magam.
- Igazán nem szükséges. Kicsit máshogy működik a rendszer. Nem elég az orvosi igazolás meg az, hogy egy szavahihető felnőtt telefonál. Felesleges - hátrálok ki szinte azonnal. Nem biztos, hogy tudnia kellene bármelyik tisztnek, hogy sikerült belemennem egy olyan mocskos dologba, mint a kocsmai verekedés. Más nem biztos, hogy kapna ezért büntetést, de én biztos, hogy megjárnám. Éljen a katonai család, meg a százados, aki néha úgy érzi, még most is felelősséggel tartozik irántam és a lehető legmagasabbra teszi azt a bizonyos szintet.
- Mikor, hajnalban? Ha az engem igazol, mehetek? - érdeklődök komolyan, de azt már képtelen vagyok leplezni, hogy meglep, amikor az ágy végében leül. Nem hittem, hogy a valóságban csinálnak ilyesmit az orvosok. Hogy törődnek ennyire egy-egy beteggel. Vagy inkább csak meg akar bizonyosodni arról, hogy nem lépek meg az éjszaka közepén.
- Nem hiszem, hogy az egyhamar be fog követezni, hölgyem. Az alvás elég luxus dolog mostanság. Még akkor is, ha csak annyi lenne éppen a dolgom - mondom szinte ösztönből fogva majdnem suttogásra a hangom. Nem tudom, miért csinálom.
- Gondolom nem számít, ha azt mondom, hogy nem én voltam a hibás? Más nem tudta tartani a száját - jegyzem azért meg teljesen mellékesen, miközben óvatosan próbálom megtámasztani a fejem a falon. Szép kis álom, hogy az sikerüljön. Újra össze kell szorítom a szám, hogy ne adjak ki egyetlen hangot sem. Végül maradok annál, hogy tartom magam ülve, egyenes háttal továbbra is.
- Doki... miért lett orvos? - teszem fel hirtelen a kérdést. - Ezt az utat szabták ki magának, vagy így szerette volna? Úgy tűnik élvezi az egészet, de... - beszélek, majd inkább elhallgatok és komoly érdeklődéssel nézek rá. Magam sem tudom, pontosan honnan jött ez a kérdés. De abban biztos vagyok, hogy ahhoz van köze, ami bennem zajlik mostanság. Nekem nem volt választásom és csak ehhez értek. Kíváncsi vagyok, nála mi a helyzet.

Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy tovább itt maradjak. Már azt sem tudom, mit gondoltam, amikor betámolyogtam ide. Komolyan, mostanság egyik őrültséget követem el a másik után, mégis ez tűnik a legnagyobbnak mind közül. Itt várakozni arra, hogy jöjjön valaki, aki mindent jobban tud, nem sok értelmét látom. Persze a doki végül beállít és... parancsokat osztogat nekem? Nem mintha nem szoktam volna meg, hogy megmondják, mit tegyek, de az azért egy kicsit más. A seregben megvan a kölcsönös tisztelet, az pedig, hogy egy köpenyes nő adjon utasítást...
Bármennyire nem tetszik a hangnem, megrándul a szám széle. Nálam ez a mosoly. Nem mintha élvezném a helyzetet, egyszerűen csak érdekes belegondolni, hogy ő, mint tábornok. Tábornoknő. Mindegy.
- Hát persze, hölgyem - motyogom, miközben visszamászok a vizsgálóágyra. Látni rajtam, hogy még mindig vonakodva teszem. Ahogy azt is, hogy ez után jön még a neheze. Az, hogy újra itt ülök, még nem jelenti azt, hogy maradok is, ameddig csak ő akarja.
Csak a neveltetésemnek köszönhető, hogy nem fordítom a fejem, amerre megindul. Pedig szeretném követni a tekintetemmel - több okból is, de ezeket nem részletezném -, a fő, hogy biztos az idegeire mennék vele. De nem akarom felbosszantani. Azt akarom, hogy elhiggye, jól vagyok, nem kell rajtam tartania azt a két szép szemét.
- Ugye? Éreztem én is. Levett a lábamról, csak a pult tartott meg - mondom, de eszemben sincs mozdulni továbbra sem. Végül is, kezdem érezni, hogy nem olyan rossz itt üldögélni. Akkor már kevésbé kellemes, amikor kihúzza a szilánkot. Összeszorítom a szám, de semmi más nem utal arra, hogy éreztem volna fájdalmat.
Bevallom, nem gondoltam volna, hogy maradt ott bármi olyasmi. De azért hangosan el nem ismerném még akkor sem, amikor a darab landol a kis tálkában. Ösztönből nyúlnék oda a sebhez, hogy megnézzem, van-e ott még bármi, vagy vérzik-e. Csak az tart vissza, hogy továbbra is ott álldogál a hátam mögött és valamit pakol. Eleve utálok bárkinek hátat fordítani, de így sem tűröm könnyebben, hogy tudom, ki van ott. Mikor nem épp a fejemhez nyúl, azért látni, hogy mozgolódok és kicsit feszélyezve érzem magam.
- Hogy mondja, doki? - kérdezek vissza, hiszen biztos vagyok benne, hogy félreértettem a szavait. Amint újra a szemem elé kerül, már szállok is le újra az ágyról. Nem indulok meg semerre, csak állok ott, egy lépésre mindentől - többre tőle. Egészen biztosan, két lábbal a földön, amíg el nem kezdem rázni a fejem. Érzem, hogy kicsit megszédülök. Alig látható módon nagyobb terpeszben állok, hogy talpon maradjak.
- Ne tegye ezt velem, hölgyem! Nem maradhatok ki egész éjszaka. A felettesem leszedi a fejem. Akkor aztán lehet aggódni az állapotom miatt - igen, hazudok, mint a vízfolyás. Könnyedén tölthetném itt az éjszakát, senki nem venné észre a kimaradásom. Holnap pedig mindenképp az apám elé kell állnom és beszámolni neki arról, hogy mi történt. Jobb, ha én beszélek, mielőtt mástól hallja vissza.
- Ezt? - nézek rá mégis a kezembe nyomott ruhára. Pizsamára. Nem számít. Van egy olyan érzésem, hogy kénytelen leszek felvenni. Nagy sóhaj kíséretében kezdem levenni az itt-ott véres egyenruhám. Először természetesen a felsőt. Teljesen ráérősen hajtogatom össze, majd teszem le az ágy végébe. Aztán a nadrág és csak utána kezdek öltözködni.
A nadrág szára alól kivillan a bokám. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt úgy szabták rám, ahogy az egyenruhát. De ha pontosan az én méretem lenne, akkor is pont olyan pocsékul állna, mint ahogy.
- Mit is akar pontosan rajtam megfigyelni? - teszem fel a kérdésem, miközben a nadrágot is élére hajtom és kezembe veszem a kapott felsőt. Még azt sem tudom megállapítani, melyik lenne az eleje és melyik a háta!

Már el nem tudom képzelni, honnan vettem, hogy nekem ide kell jönni és várni valaki orvosra. Most, hogy már láthatóan nem vérzik a fejem, őrültségnek tűnik, hogy itt ücsörögjek. Akkor is, ha kicsit ittasan egész jó szórakozásnak tűnt kiüldözni a nővért. De tehetek én róla? Ő erősködött annyira. Feküdjek már le... maradjak nyugton... Most viszont, hogy egyedül üldögélek, tényleg úgy érzem, jobb eltűnni. Talán még gond nélkül visszaérhetek a laktanyára és ha kimosom a vért az egyenruhámból meg a hajamból, senkinek nem fog feltűnni, hogy milyen balhés estém volt. Az pedig, hogy érezni rajtam az italt... ennyi baj legyen. Majd kerülöm a tiszteket holnap reggelig.
Úgyhogy elszánom magam és már le is csúszok az ágyról, ahol ücsörögtem. Biztosan állok két lábon. Meg nem mondaná senki, hogy mennyit ittam ma. Gond nélkül, bár kissé csoszogva jutok el az ajtóig. Majd ha kilépek a folyosóra, meggyorsítom a lépteimet. Az elképzelés szép. A megvalósítással vannak itt bajok. Pontosabban az, hogy egy alak állja el az utamat, majd nyomja a tenyerét a mellkasomra. Lenézek rá, de annyira meglep valamiért ez és a szavai, hogy nem ellenkezek. Most még legalábbis.
- Engedélyt? - kerekedik el a szemem egy pillanatra. Lehet, hogy nem kellene beszélnem, amikor ilyen közel vagyok hozzá. Érezni az ital szagát. De továbbra is állítom magamról, hogy nem vagyok részeg. Éppen csak annyit ittam, hogy jól érezzem magam. Amíg az a barom be nem jött és nem kezdte szidni a sereget, ezzel eszembe juttatva minden kételyt, amit igyekeztem elkerülni.
- Nem tudtam, hogy vannak női tisztek, akik parancsokat osztogatnak nekem - mondom, miközben visszaülök az ágyra és nézek rá. Mintha a teljes élettörténetem akarná kiolvasni a szemeimből. Sok sikert hozzá. Remélem arra is rájön azokkal a szép szemeivel, hogy nem megbántani akarom a szavaimmal. Inkább csak kezd feszélyezni, hogy itt vagyok és nem tűntem el, amikor még lehetett. Nem hiányzik, hogy ez az egész a százados vagy apám fülébe jusson.
- Egy rossz szavam sem volt, doki. Csak úgy döntöttem, már nem kell ellátni - magyarázom egész nyugodt hangon. Ettől eltekintve az ajtóra pillantok és azt fontolgatom, mennyire lenne okos ötlet minden további nélkül kisétálni innen. Ha nagyon akarnám, úgysem tarthatna vissza.
- Nem, hagyjuk a nyugtatót. Attól még holnapra is kómás leszek, ilyesmit pedig nem engedhetek meg magamnak - mondom komolyan, majd összeszorítom a szám. Majdnem olyan csúszik ki a számon, ami nem lenne túl illendő. Így tartok egy kis szünetet, amíg átfogalmazom a mondandóm.
- Értékelem az aggódást, doki, de nem akarok túl sokáig kimaradni. A fejem rendben van - kezdek bele. Bár tény, hogy igazából senkinek nem tűnne fel, ha nem a kaszárnyában tölteném az éjszakát. Hivatalosan meg sem kell ma ott jelennem. Csak holnap. Reggel öt. De az is hamar itt lesz, én pedig nem akarom az egész estét itt tölteni.

Ha eddig nem láttam be, hogy baj van velem és muszáj változtatnom, akkor most itt a bizonyíték. A magam elé tartott véres tenyerem. Ezt már nem tudom figyelmen kívül hagyni. Pedig hetek óta ma éreztem magam igazán jól. Az egész varázstárgyak őrültséget sikerült kizárni a tudatomból és csak azzal foglalkozni, hogy milyen is az, amikor a városban lakó egyik gazdag ficsúr fizet egy kört a legdrágább whiskyből. Az ital fogyott, az idő múlt... és egyre többen részegedtek le körülöttem. Pár katonatársam is, de ők ilyenkor inkább csendben vannak.
Más viszont, nem. A civilek. Persze, hogy az egyiknek nagy szája volt és minél többet ivott, annál kevésbé tudta, hol a határ. Fennhangon állította, hogy bizony az ő családját unatkozó szövetségesek ölték meg. Már itt nem figyeltem rá. Próbáltam nem figyelni rá. De mikor újra és újra elmondta, lehetetlen volt nem meghallani. A többieket fogalmam sincs, miért nem érdekelte. Hazugságnak tartották, gondolom. Nekem sem lett volna vele bajom, ha képes lennék így gondolkodni. De tudtam, hogy lehet benne igazság. Közel sem olyan szent minden katona, mint hittem.
Ennyi év után csalódni az egész rendszerben és látni az igazságot, ami előtt akaratlanul is szemet hunytam, nem könnyű. Főleg úgy, hogy egy nagyszájú barom hangoztatta megállás nélkül. Valószínűleg az italnak is köszönhető, hogy pár perc alatt elveszítettem a türelmem és gondolkodás nélkül rúgtam hátulról a térdébe. Ott esett hasra előttem, én pedig egészen megkönnyebbültem. Beértem volna ennyivel. A társai viszont nem, és anélkül, hogy előre sejtettem volna csattant az üveg a fejemen. Megszédültem, de talpon maradtam. A többi katona rángatott ki és a saját lábaimon jöttem el a kórházba, ahol kissé leegyszerűsítve, pár részletet kihagyva adtam be ezt a történetet. Kocsmai verekedés, semmi több. Persze egyszerűbb lett volna visszamenni a laktanyára és ott kérni, hogy tegyék rendbe a kótyagos fejem, de nem díjazták volna a belőlem áradó italszagot - pedig esküszöm, józan vagyok! Ahogy az sem tetszett volna a feletteseimnek, hogy egy rövid mondattal magyarázom a történteket.
Úgyhogy itt ülök valamelyik kórteremben, ahova az aggódó nővérek bekísértek. Persze közel sem ez volt a kérésük. Feküdjek. Persze, hogy kiüldöztem a nővért, miután sokadjára próbált visszanyomni az oldalamra - sikertelenül. Nem vagyok egyszerű eset, annyi biztos. Főleg most. Ha lehetne, még azon is elgondolkoznék, hogy nem várok orvosra. Nincs nekem most már bajom. Akkor megszédültem és vérzett a fejem, de most már jól vagyok. Az egyenruhám egy leszakadt darabja a kezemben. A vér rá van száradva. Már közel sem friss, és hiába nyomom újra a fejemhez, nincs változás. Jól vagyok.
Úgyhogy felszívom magam és lecsúszok az ágyról, majd kissé csoszogva ugyan, de elindulok az ajtó felé. Amint lenyomom a kilincset, már kényszerítem is magam, hogy emeljem a lábam. Legalább na úgy menjek végig a folyosón, mint egy vén öregember. Csak ne tűnjön fel senkinek a vér az egyenruhámon és a csomókba ragadt hajam.