- Pardon? – Szemöldököm megrándult, amint a téma Monsieur Jean Baptiste férfiasságára terelődött. Kérem szépen, nyomozó volnék vagy mifene, aki egy bűnesetre szeretne fényt deríteni, s nem arról folytatni eszmecserét, hogy a Monsieurnek miféle az ágybéli teljesítménye. Micsoda nők…
Pontosan ezért nem bíztam egyiken sem, rosszabbak voltak, mint a férfiak egy-egy kocsmai beszélgetés alkalmával. Míg mi csak magunk közt osztottuk meg az intim részleteket, addig a nők pletykáltak, s tele zengték a várost hírekkel, főleg akkor, ha vissza akartak vágni csalfa uruknak.
- Nem éppen erre gondoltam, ha kérhetném, maradjunk a ma este történéseinél. – Mikor elvállaltam az ügyet, úgy gondoltam, hogy gyorsan letudom a két hölgyet, akik zokogva számolnak be nekem az eseményekről. Ehelyett azonban kifogtam egy olyan tanút, aki kezdte ízekre bontani a sérült férfi és a törékeny nő kapcsolatát. Valamiért nekem bűzlött a sztori, s különösképp a Madmoiselle jelenléte.
Pierre elvánszorgott mellőlem az ájult nőszeméllyel, így folytathattam a cigarettázást megszakító szőkeséggel a beszélgetést. Ismételten feltettem neki kérdéseimet, de a nő újra meglepett kegyetlen őszinteségével. Zavarba ejtő szavait tényként közölte, s bármennyire is kellemetlen volt, végig kellett hallgatnom, hogy miféle posztot tölt be az uraság otthonában.
- Nézze, ezek a dolgok Önökre tartoznak, engem csak az érdekel, hogy itt a mai estén mi történt. Az hogy Ön, vagy a Monsieur között milyen kapcsolat van, nem izgat. – Ó , dehogy is nem! Máris megtudtam, hogy miféle viszonyban áll a nő a férfivel, s hogy a feleségnek hitt törékeny nőszemély csak kirakati bábu. Nem voltam abban biztos, hogy a nő gondolatmenete hasonlatos lett volna enyémhez, de olyan információkat adott a tudtomra, melyeket ki tudja, a későbbiekben talán még felhasználhatok.
- Ön igazán kedves – Gúnyos mosollyal illettem nem túl kedves megjegyzéseit, miközben kezemet nyújtottam felé, és meg is ráztam kézfejét, mikor bemutatkozott. Pillantásom végig futott fedetlen, hosszú combjain, amint helyet foglalt, s a szoknya feljebb csusszant a combján. Férfiként azért szemügyre vettem az efféle apró mozzanatokat, de észhez kellett térítenem magam, hisz mégis csak egy nyomozás kellős közepén tartottunk, s nem ártott volna minél előbb elkapni a tettest, mielőtt az még több ártatlan áldozatot követel.
- Ami körülbelül negyed tizenkettőkor ért véget, ha jól számolom. – Mégis csak előhalásztam a jegyzetfüzetemet, meg egy ceruzát ballonkabátom belső zsebéből, s máris jegyzetelni kezdtem azokat az információkat, amiket a nő közölt velem.
- Gervaise..a feleség. Fekete elkövető, szegény feltehetően.. – A papír csak úgy sercegett a ceruza vonásaitól, igyekeztem mindent rögzíteni, ami a hölgy szájából elhangzott.
- Na de kérem, ne becsülje alá a munkánkat. – Rosszallóan ráncoltam homlokomat, s kezdett bosszantani a hölgy. Nehezen viseltem el, ha olyanok próbáltak kioktatni minket a szakmáról, akiknek fogalma sem volt arról, hogy egy nyomozás mivel is jár. Sokan abból indultak ki, hogy ha van fegyverünk és autónk, akkor pillanatok alatt kézre keríthetjük az elkövetőket. Ez azonban nem volt ilyen egyszerű, főleg nem egy olyan nagyvárosban, mint Avignon.
Úgy tűnt, hogy Chérie végre belejött a mesélésbe, ezért még csak véletlenül sem szerettem volna félbeszakítani Őt. Hagytam, hogy felgöngyölítse előttem a történetet és végre fény derüljön arra, hogy pontosan mi történt. Miközben Ő mesélt és láthatóan jól beleélte magát a történtekbe, addig igyekeztem jegyzetelni, s próbáltam összefűzni magamban a szálakat.
- Hm – Hümmentettem , amint elmesélte a dulakodós részt, az eddigiek alapján úgy tűnt, mintha valóban csak egy szimpla rablótámadás lett volna. Nem volt semmi egyéb jel arra, hogy gyilkossági kísérlet vagy valami komolyabb ügy állna a háttérben. Chérie szavai alapján egyértelművé vált a történet, így megkönnyebbülve lazítottam ingem felső gombján.
- Tökéletes, köszönöm a közreműködését Kisasszony. – Annak ellenére, hogy már az elején kijelentette azt, hogy nem szükséges, ha illedelmesen szólítom, még sem különböztettem meg Őt a többi nőtől. Ugyanúgy hallgattam ki, ahogyan a többit, s ha néha nehéz is volt megállnom, hogy ne tegyek csípős megjegyzéseket, sikerült megfékeznem nyelvemet.
- Chérie, ez nagyjából az Avignonban élő fekete lakosság kilencven százalékára igaz. Nem volt valami különlegesebb ismertetőjegye az elkövetőnek? Egy jellegzetes anyajegy, esetleg egy tetoválás, nagyobb heg az arcán, karjain? Fontos lenne tudnunk, hogy pontosan ki támadhatott Önökre és nagyon fontos az Ön tanúvallomása, hiszen jelen pillanatban csak ebből indulhatunk ki. – A jegyzetfüzetet közben zsebre csúsztattam, s már csak a ceruzát forgattam ujjaim közt, miközben kezemet nyújtottam a nő felé, hogy felsegítsem Őt a padról.
- Ne aggódjon, el fogjuk kapni, nem kell félnie. Ha szeretné, kap kíséretet is.. – Meg sem vártam a válaszát, máris intettem Pierrenek, aki nagy nehezen visszakocogott hozzánk.
- Kérlek, kísérd haza a hölgyet és gondoskodj arról, hogy biztonságosan térhessen vissza az otthonába, rendben? – A férfi biccentett, majd toporogva állt mellettünk, várva arra, hogy indulhassanak.
- Természetesen, elmehet, de előtte kérem adja meg pontos adatait a kollégáimnak. Ha bármi információnk lesz, akkor értesítjük Önt. Én még benéznék a kórházba és kihallgatnám az Urat is. Persze, ha akar jöhet velem is. Nos? – Kíváncsian pillantottam a nőre, aki választhatott, hogy Pierrel vagy velem tart.

Miközben pillantásom egyik hölgyről a másikra futtattam, röpke megállapítást tettem magamban afelől, hogy a vékonyabb termet talán menten össze fog rogyni. Mivel arca félelemről árulkodott és reszketegen húzta össze maga előtt a kabátot, ráadásul a másik hölgy is támogatta, úgy véltem, a kishúgot jobban megviselte a támadás, mint az arát. Fel is tettem kérdéseimet a gyönyörű szép nőnek, abban a reményben, hogy majd választ kapok kérdéseimre. Ehelyett azonban azzal kellett szembesülnöm, hogy a megtámadott úriember felesége az ifjabbik, betegesnek tűnő hölgyemény.
- Oh, értem, elnézést, hogy összetévesztettem magukat, csak..- Csak-csak, ugyan mégis mivel magyarázhatnám? Hogy szebb a másik hölgy és abból gondoltam, hogy Ő már elkelt? Netán, hogy úgy vonzotta a tekintetem, hogy háttérbe szorítva a szakmai pontosságot inkább neki szegeztem kérdéseimet? Nem folytathattam megkezdett mondatomat, így halovány mosolyt erőltettem magamra, majd ujjaimmal végig simítottam borostás arcélemen, s úgy fordultam az ifjú hölgy felé.
- Szóval azt szeretném tudni hogy, hölgyem? – Meglepetten néztem végig a fiatal teremtés összeomlását, s automatikusan én is a hölgy után kaptam, hogy kisegítsem a másik karjaiból és megakadályozzam földre hullását.
- Van valamiféle betegsége? – Barna íriszeimmel a kék tekintetet fürkésztem, miközben két karomba tartottam az ájult hölgyet.
- Philippe, jöjjön már ide! – Kiáltottam az egyik kollégámnak, ki meglátva, hogy mi történt, sietve szedte felénk a lábát. Mindeközben visszapillantottam a mélyen dekoltált hölgyre, s pillantásom csak egy másodperccel később talált vissza a kék szemekre.
- Látom, Ön fele annyira sem esett kétségbe…Kegyed miféle kapcsolatban áll a hölggyel és az úrral?- Miközben feltettem kérdésem, Philippe is megérkezett, így pillanatnyi türelemre intve a nőt, átadtam a sérültet kollégámnak, aki sebes léptekkel kaptatott felfelé az utcán, hogy elérve a mentőautót, besegítse a hölgyet. Kezeimet összedörzsöltem megszokásból, majd látva, hogy megfelelő ellátásban részesül a nő, újra az ismeretlen szépségre néztem.
- Szándékos ájulás? – Összeráncolt homlokkal kémleltem a velem szemben álló, cigarettát füstöltető, kecses alakot. Egy pillanatra átfutott a gondolataimon némi rosszalló megjegyzés a nővel kapcsolatban, de nem volt jogom ahhoz, hogy megjegyzéseket tegyek. A munkám része volt a kihallgatás, s ezúttal kizárólag az érdekelt, hogy mi történhetett pontosan.
- Nekem nem tűnt úgy, mintha szándékosan ájult volna el a hölgy. Egyébként nem fogja megúszni a kihallgatást, amint magához tér, Őt is kifaggatom. – Mosolyt villantottam, s már izzott a tenyerem, hogy végre felderítsem az esetet.
- Hm – Mosolyom gúnyba váltott át, miközben hallgattam a fölényeskedő és kissé talán arrogáns hölgyemény monológját. Valamiért nem stimmelt, sőt, egyáltalán nem volt szimpatikus, de mint említettem, nem az volt a dolgom, hogy kategorizáljam az embereket.
- Ne aggódjon, megjegyzem , penge éles a memóriám. – Mutatóujjammal a halántékomra ütöttem párszor, s mivel elállt az esőzés, az esernyőt is lecsukhattam.
- Az sem ártana, ha leírást adna az elkövetőről, de először is pontosan szeretném tudni azt, hogy mi történt. Önök mikor hagyták el a mozi bejáratát, azt követően mikor dörrent el a lövés és mondott-e valamit az elkövető, vagy csak lőtt és elrohant? Nagyon fontos megtudnunk, hogy milyen indítékkal támadtak Önökre Kisasszony..? Még nem árulta el a nevét. – Mivel én már az első pillanatban bemutatkoztam, így elvártam azt, hogy a hölgyemény is elmondja a nevét. Egyre érdekesebbnek találtam az esetet, főként azért, mert a hölgy kimondottan jól viselte a támadás utáni pillanatokat. Ennek pedig már a gondolata is elindította az agytekervényeimet. Miközben érdeklődve vártam a nő válaszát, kollégám, Vincent is kiért a helyszínre, s nehézkes lépésekkel, szuszogó légzéssel ért mellém.
- Gabe…az úr…Monseur Plourde a helyi média tulajdonosa, befolyásos üzletember. – Suttogta fülembe, így már azzal is tisztában voltam, hogy egy igen gazdag ember ellen történt támadás. A kérdés már csak az volt, hogy szimpla rabló akarta rátenni mancsát a drága órákra, s ékszerekre vagy esetleg valami más indoka is volt az elkövetőnek.
- Pardon kisasszony, kérem, folytassa..- Figyelmemet ismét a nőnek szenteltem, s nagyon reméltem, hogy végre a kioktató megjegyzések helyett normális választ is kapok.

Chérie

- ..és a 23-as mezben Jerome Grenoulle passzolja át a labdát a lengyel származású Milos Svakovnak, aki a kapura tör ééés elhibázza. Hölgyeim és Uraim, Milos Svakov elhibázza a lövést , így a győzelmet ismét a hazaiak tudhatják maguknak – A recsegő rádiódadást hangos hőbörgés követte, mire az irodában mindenki rosszallóan rázta a fejét, s csak Gabriel ajkaira húzódott széles mosoly, aki felkelve a székről markát tartotta, hogy összeszedje a fogadás nyereményét.
- Srácok, mondtam én nektek, hogy Párizsban nem fognak győzni a bordeuxi bulldogok. Az elmúlt fél évben összesen egy meccset nyertek meg, azt is azért, mert az ellenfél kapusa rosszul lett. Szóval kérem szépen a nyereményem. – Vigyorogva lépdelt egyik kollégájától a másikig, miközben marka lassan megtelt ropogós francia pénzzel. Már tudta is, hogy mire fogja elkölteni az összeget, amit korábbi nyereményeivel együtt egy befőttes üvegben tárolt szekrényének legfelső polcán, a kissé kókadozó növény mellett.
- Te piszok rabló, hetente kizsebelsz minket, nem unod még? – Morgott oda Vincent a bajsza alól, ki a sörtől kerek pocaknak köszönhetően csak nehézségek árán fért közelebb asztalához. Egy fekete telefon csörrent meg , Vinc azonnal füléhez illesztette a kagylót, s vonásain jól láthatóvá vált, hogy újabb meló lesz, s a nyomozók ma sem mehetnek békében haza.
- Most jött a telefon, gyilkossági kísérlet történt a mozi előtt, egy férfire és két nőre támadtak rá, a férfi megsérült, a tettes elmenekült, még nem fogták el. Ki menjen? – Pillantását körbe futtatta az iroda kényelmes székeiben süppedő férfiakon, mire hirtelen mindegyik Gabrielre mutatott.
- Legyen a szerencsés Gabriel, menjen Ő, engem az asszony már úgyis vár otthon. – Szolgálata végeztével Martin, a cingár alkatú, sápadt bőrű fakabát gyorsan kihúzta magát a munka alól, s mivel az éjszaka közepén alig akadt szolgálatkész nyomozó, Vincent meg többnyire a papírmunkát végezte, így Gabriel Dessaugera esett a választás.
A magas, széles vállakkal megtermett, barna hajú férfi volt az egyik legfiatalabb nyomozó az avignoni kapitányságon. Sosem bújt el a munka elől, sőt, kifejezetten élvezte, ha terepre mehet. Munkamániáját semmi sem tudta megdönteni, egy izgalmas és akció dús feladatot is többre értékelt, mint egy szenvedélyes éjszakát.
- Már megyek is, szólj oda, hogy biztosítsák a helyszínt és senki sem mehet el, míg ki nem hallgattam a tanúkat. – Gyorsan rakta félre a nyereménnyel teli üveget, majd gyorsan ballonkabátja után nyúlt és sietős léptekkel hagyta el az irodát…

Dessauge elég különc nyomozónak számított, kifejezetten utálta az öltönyöket és a nyakkendőket, ezért azt általában csak ritkán viselt, ha a kényszer úgy hozta. Éppen ezért ezúttal is csak egy világosabb ing és egy sötétebb nadrág díszelgett a ballonkabát alatt. A férfi szolgálati autóba ült, bekapcsolta a rémesen hangzó szirénát, majd gyors tempóval haladt a helyszín felé, ahol már a távolból is lehetett látni a fényeket.
A mozihoz érve lefékezett az egyik félreeső járda mellett, majd kiszállt az autóból az addigra már leszakadó égbolt alá. Gyorsan esernyőt kapott elő, majd sietős léptekkel indult meg az egyenruhás fakabátok felé, akik két nő körül legyeskedtek.
- Hol van a férfi?- Kérdezte menet közben az egyik egyenruhást, aki a nyitott mentőautó felé mutatott, s hozzátette, hogy a férfit jobb lenne minél előbb beszállítani a kórházba.
- Rendben van, vigyék el, Őt majd ott kihallgatom. – Azzal tovább lépkedett, s odaérve a két nőhöz, felemelte igazolványát.
- Gabriel Dessauge, avignoni rendőrség. Jól vannak hölgyek? – Pillantott először a nádszál vékony, kissé betegesnek tűnő fiatal lányra, majd a mellette álló, dekoratív szépségre, kinek bájait nem volt nehéz észrevenni.
- El tudnák mondani, hogy pontosan mi történt? Hölgyem?- Pillantását a szőke, dekoratív nő tekintetébe fúrta, s kíváncsian hallgatta Őt.