- Értem már miért vetik meg annyira a cirkuszosokat. - Mormogom, s mosolyra húzom az ajkaim, ahogy beletemetem az arcom a hajába. Jó illata van. Nem vagyok épp a szavak embere, a mondatom igen érdekesen, talán sértőn lett megfogalmazva, de abból, ahogy kiejtem a szavakat, bár nem látja az arcom, érezni, hogy mosolygom és hogy tulajdonképpen bóknak szánom a dolgot, hisz ki vagyok elégítve, ahogy kell. Tudnám én ezt csinálni reggelig, de őszintén szólva fogalmam sincs mennyi az idő és legyek én bármilyen magas rangú katona, a szabályok rám is vonatkoznak, sőt! Nekem még példát is kell statuálnom. Ha másnaposan – vagy épp félrészegen – kell kiállnom az újoncok elé, akkor úgy állok ki, de soha nem lehet rajtam észrevenni, hogy valami nincs rendben, nem vagyok hanyag, ha valamit csinálok, azt maximálisan jól csinálom. Amúgy meg nem aggódom a másnap miatt, azt csak az után szokott előjönni, miután a nap folyamán felkelek. Szóval amíg nem fekszem le, addig kutya bajom, el tudom végezni a feladataim. Azt hiszem valamikor délután lesz néhány szabad órám, addig meg csak kibírom, csak át kell esni a holtponton.
A mellkasomra fektetem Jennát és néhány percig még a karjaimban tartom, gyengéden cirógatom, bár mondhatnám azt is, hogy még utoljára végigtaperolom a formás testét, mielőtt felszívódnék, hisz tökéletes formái vannak, ezt be kell vallanom. Hamarosan nagy sóhajjal töröm meg a csendet, s mocorogni kezdek, majd kiülök az ágy szélére, háttal neki, megdörzsölgetem a sérülésem körül. Örülök, hogy gyorsan gyógyul, de kellemetlen érzés tud lenni. A szemeimmel a ruháim keresem, majd mikor már mindent megtaláltam hátrapillantok a nőre, s kedvesen elmosolyodom a fogaim kivillantva. Amikor ez a kifejezés ül ki az arcomra egész ártatlan, gyermeki hatást kelt.
Lassan felkelek az ágyról és öltözködni kezdek, ugyan nem sietem el a dolgot, csak szépen ráérősen. A dögcédulám az egyetlen, amivel nem kellett bajlódni, mert az mindig ott lóg a nyakamban, sosem veszem le.
- Köszönöm, Jenna. - Hajolok le hozzá, s kezet csókolok, közben végig a szemeibe nézek. Még a sötétben is jól látni, hogy mennyire kékek és mennyire fáradtak a szemeim, minden értelemben. Az ajtó felé indulok, s mielőtt kilépnék még egy nagy vigyorral hátranézek. - A pezsgőt tartsd meg. Talán később majd jól jön. - Vállat vonok. - Ha másra nem is, legfeljebb jól fejbe csapni valakit vele. - Egy utolsó pillantás az ismeretlenre, s már ott sem vagyok.

Köszönöm az éjszakát játékot.

- Türelem, szépségem. - Suttogom egy sunyi mosollyal, majd hozzálátok a kényeztetéséhez. Épp csak addig, hogy érezzem, már könyörögni tudna, hogy magában érezhessen. S miután befejeztem a nyalakodást felállok, megszabadulok a rajtam maradt ruhától, még utoljára megérintem az ajkaimmal, azután pedig nemes egyszerűséggel kapom fel és teszem az ágy közepére, mintha csak a tulajdonom lenne, majd fölé emelkedem, a testünk egymáshoz simul, s csókba forrok vele össze, élvezem  a dolgot, élvezem, ahogy a karjaim közt tartom és a saját bőrömön érzem a szíve dobogását, de a legjobb még hátra van. Már mozgolódom, de még nem hatolok be, levezetem a kezét, ideje, hogy velem is foglalkozzon valaki, persze közben én sem hagyom kizökkenni az izgalmi állapotából. Na azért nem tart ez a dolog olyan sokáig, egyikünknek sem kell sok, érezni a kémiát, így megfogom a kezeit, felhúzom a feje mellé és leszorítom, majd behatolok. Persze figyelek rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat, de túlzottan nem óvatoskodom, nem hiszem, hogy az a törékeny típus lenne, azt hiszem bírni fogja a tempót. Sőt. Később sem kezdem el játszani az önzőt, aki csak magára figyel, komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, hogy azt akarom, hogy neki is jó legyen, de érezni a mozdulataimon, a lökéseimen, látni a szemeimben, hogy tele vagyok haraggal, dühvel, tenni akarással, s talán valahol egész máshol járok. Ezzel szemben viszont határozott vagyok és összeszedett, nem mondanám, hogy sokat gyengített az alkohol a teljesítményemen. Csókolom, ahol érem, ha épp máshogy akarom csinálni olyan könnyedséggel forgatom és irányítom, mintha csak megpördíteném az egyik késem a kezemben, élvezem, hogy irányíthatok és élvezem, hogy hagyja, hogy irányítsak, hagyja, hogy kiadjak magamból minden feszültséget, nem próbál ellenkezni, vagy összetörni, csak átadja magát a gyönyörnek, ahogy én is.
Miután végeztünk, nem fordulok le róla azonnal, még egy rövid ideig maradok, csókokkal halmozom el, még utoljára kiélvezem a csodás melleit, csak ezután válok el tőle végleg, s fekszem le mellé a plafont bámulva, majd elmosolyodom.
- Ügyes. - Szól neki a dicséret, apró lihegések között, de nem nézek rá rögtön. Még nem döntöttem el, hogy most azonnal keljek fel és szedjem a sátorfámat, vagy maradjak még kicsit. Hisz minek maradnék? Letudtuk, amit le kellett, végeztünk, ennyi volt. Végül nagyot sóhajtok, s mégis úgy döntök,  hogy felé fordulok, a karjaim közé ölelem. Közel húzom magamhoz, hogy érezzem a haja illatát, ilyenkor hitetem el egy röpke percre magammal, hogy van valahol valaki, aki egyszer majd velem is törődni fog.

- Ezt örömmel hallom, mert én aztán bírom. - Suttogom vigyorogva a bőrébe a gyengéd csókok és apró harapdálások között. Bár azt azért nem mondhatnám, hogy végig fogjuk hancúrozni az éjszakát, mert nekem hajnal négyre vissza kell érnem a tábora, ötkor lesz egy kiképzésem egy húsz fős csapatnak. Remek. Előre sajnálom azokat a szerencsétleneket. Eleve keménykezű vagyok ha ilyesmiről van szó, ráadásul lefogadom, hogy az este folyamán elfogyasztott alkoholmennyiség miatt igen mogorva is leszek, az alváshiányt meg ne is említsem! Ez az Henry, ezt megint összehoztad. Bár ez jelenleg a legkevésbé sem foglalkoztat, itt ez a szemrevaló nő, aki elfeledtesse ezt velem.
Miután az ágyra került, s kiváltam a csókból, a lábai közt térdelve emelkedem felé, de nem közeledek, nem is felelek semmit a szavaira, csak egy sokat sejtető félmosollyal figyelem, méregetem néhány másodpercig, s hagyom, hogy ő is ezt tegye. A nem rég beszerzett lőtt sebet ugyan profin lekezelték – Mrs LaPierre hentes munkája után – de idő kell neki, hogy rendbe jöjjön, ám ezen kívül minden a helyén van. Látszik, hogy az izmaim nem csak dísznek vannak, nem kevés erő van bennük és a testtartásom is egész jó az elfogyasztott alkoholmennyiséghez képest.
Miután eleget bámultam és elkönyveltem, hogy minden ott domborodik rajta, ahol kell, egy elégedett félmosollyal húzom le róla a pólóját, majd az alkaromon támaszkodva fölé hajolok, s hosszas csókba forrok össze vele, nem óvatoskodva, érezni, hogy már alig bírok magammal.
Az igazat megvallva nem akarom húzni az időt, de azt sem akarom, hogy azt higgye egy önző seggfej vagyok, így lefelé kezdek haladni, lassan végigcsókolom a testét, majd elválok tőle, felkelek az ágyról, s nemes egyszerűséggel szabadítom meg a nadrágjától, ezután pedig letérdelek az ágy mellett, érte nyúlok, s őt is kihúzom az ágy szélére, úgy irányítom, mintha azt  gondolnám, hogy azt teszek vele, amit csak akarok.
- Remélem neked sincs ellenedre, ha átugorjuk a szex előtti ismerkedős részt. - Pillantok fel a szemeibe. Nem akarom, hogy áltassa magát – mert sokan hajlamosak erre – hogy ez majd más lesz és akár a nevére is emlékezni fogok holnap ilyenkor, de azt hiszem ezzel nincs is semmi baja, őt is csak a testiségek érdeklik és hogy legyen egy jó estéje. Én meg végképp hozzászoktam ahhoz, hogy nincsenek kapcsolataim, tudom hogy a háború haladtával majd egy Isten háta mögötti országban leszek eltemetve egy jelöletlen sírban – ha el leszek egyáltalán temetve – úgy, hogy senki nem fog emlékezni rám a részeges anyámon kívül és ezzel nincs problémám - legalábbis ezt próbálom bemesélni magamnak -, én vagyok az, aki elbarikádozza magát, akárhányszor valaki közeledni próbál...
A belsőcombját kezdem csókolgatni, egyre közelebb haladva az alsóneműjéhez – ami hamarosan lekerül róla – de egyelőre nem térek rá a lényegre. Tudom, hogy mennyire akarja, de képtelen vagyok nem kiélvezni a pillanatot, hogy én irányítok, hogy addig neki sem jár semmi, amíg én azt nem mondom.

Amíg Jenna számol én a pult mögött, a szemközti falon lógó kulcsokat figyelem, próbálok koncentrálni, hogy kettő helyett egyet lássak, de mikor beérik a fejemben, hogy vagy két tucat kulcs lóg velem szemben, ami előttem legalább ötvennek tűnik feladom, s csak egy ittasan gondterhelt sóhajjal vakargatom meg a tarkóm. Miután a kis barátnőm visszacsúsztatja a pénzt a zsebembe, még kihúzok két bankjegyet és azt is a pultra nyomom.
- Küldjön utánunk valami jobbféle pezsgőt. - Majd engedek a nő húzásának, s követem, de mielőtt elkanyarodnánk még hátraszólok, elég hangosan, hogy biztosan hallja. - Hideg legyen ám!
A szobába érve miután ledobta a kabátját, s odalépett hozzám a kérdésére felelve magabiztosan mosolyodom el a fogaim kivillantva, na meg az is nyilvánvaló az arckifejezésem alapján, hogy nem lesz nehéz beindítania.
- Valamiből meg kell élni. - Felelem, s a kezeim a derekáról a csípőjére csúsztatva egész közel húzom őt. Nagyon közel. Nem áll szándékomban elkezdeni magyarázkodni, hogy mire is gondolok épp ezzel a mondattal, de értelemszerű, hogy nem hurcolunk magunkkal pénzt, meg értékeket a háború közepén, azzal kell beérnünk, amink van. Én pedig ha lakott területet érünk el és lehetőségünk nyílik egy kis italozásra valami kocsmában, nemes egyszerűséggel költöm a helyiektől elnyert pénzt. Nem csoda, hogy jó vagyok benne, hisz az én helyzetemben ez a legegyszerűbb és legcélratörőbb úgymond kereseti lehetőség, volt időm beletanulni.
Az egyik kezem felemelem a hátán végigsimítva, s elsöpröm az útból a haját, majd olyan közel hajolok, hogy már a bőrén érezheti a forró leheletem, már épp kezdeném a „kóstolót”, mikor kopognak az ajtón, így visszahúzódom egy sóhajjal, s csak nyomok egy csókot az ajkaira, azután az ajtóhoz megyek, a járásom azért egész stabilnak mondható. Kissé kacskaringós... de stabil.
Az ajtónyitással lépne is be az imént megismert portás behűtött pezsgővel, meg két pohárral, hogy kiszolgáljon minket – őszintén fogalmam sincs, hogy mennyi pénzt dobhattam elé a pultra, ha egy ilyen porfészekben ilyen kiszolgálást kapunk, de hé, pénz beszél, kutya ugat – azt viszont nem várom meg, hogy be is jöjjön, egy szó nélkül a mellkasára pakolom az egyik kezem és kitolom a szobából, majd átveszem tőle az italt és a poharakat.
- Köszönjük. - Már hátat is fordítok, s a lábammal becsapom az ajtót. Egyébként most, hogy itt van előttem a pezsgő, az asztalra letéve, már nem egészen tudom ezt minek kellett. Most inkább csak egy mocskos szexre vágyom, aztán mindenki mehet, amerre lát, nem pedig pezsgőzésre és romantikára. Az asztalon támaszkodva egy darabig az üveget bámulom, majd egy váratlanul jött hatalmas – és cseppet sem ártatlan – mosollyal nézek fel Jennára.
- Szóval te hajlékony vagy, hah? - Kis szünetet tartok, majd megnyalom az ajkam, s közelebb lépve magamhoz rántom – persze csak óvatosan, legalábbis a helyzethez képest –, de ahhoz képest, hogy eléggé el vagyok ázva teljesen határozottan és stabilan tartom meg a karjaim közt. - Azt akarom, hogy jól érezd magad ma este. - Suttogom a fülébe, ahogy a hajába túrok, s bele is markolok, kissé hátrahúzva a fejét, hogy végre folytathassam, amit az a féleszű portás félbeszakított.

Cirkuszos, mi? Nem szólok közbe, úgymond figyelmesen hallgatom – már amennyire figyelmes tudok lenni ilyen állapotban – s a tetszésem csak egy lassan az arcomra kúszó elégedett mosoly tükrözi. Na meg az a szolid, apró kifejezés, miszerint beindította a fantáziám.
- Szabadságszeretet? - Kerekedik el kissé a szemem, de inkább csak ironikus módon, hallottam már erről a fene nagy „szabadságszeretetről” – úgy érted, mikor a májatok nem kímélve mentek a... - itt megállok egy pillanatra és grimaszolok egy érdekeset a megfelelő szót keresve – nemi  szervetek után? - Nevetni kezdek, na persze nem gúnyosan, nyilvánvaló, hogy ezzel a megjegyzéssel nem őt akarom bántani, csak magam szórakoztatom. Ennyi alkohol után meg még az atyaúristen megjelenése is vicces lenne, tehát ne csodálkozzon.
- Hát, - emelem meg a poharam felé – katonának aztán beszélhet szabadságszeretetről. - Majd az ajkaimhoz emelném, hogy igyak még egy keveset, de egy gyermekien morgolódó arckifejezéssel visszateszem az asztalra, miután észreveszem, hogy már rég üres. - Egyesek még a seggüket sem tudják kitörölni parancs nélkül. - Vetem oda, ahogy az üres poharat firtatom, s azon gondolkodom rendeljek-e még egyet, majd felnézek a nőre, s újra végig mérem, immár nem udvariaskodva, bátran elmegyek a szemeitől a csípőjéig, ezután pedig egy nagyobbacska sóhajjal nyugtázom magamban a döntést. Elég volt mára ennyi, jöhet a desszert.
- Ez nem kedvesség azt hiszem. - Csóválom meg a fejem, ahogy megnyalom az ajkaim, miután lelépett a két francia pasi – bár itt rajtam kívül mindenki francia azt hiszem, az én akcentusomról meg ordít, hogy angol vagyok – én meg újra helyet foglaltam. - Hogy őszinte legyek inkább erőfitogtatásnak mondanám. - Vonok vállat. - Hisz ki ne élvezné egy csinos nő figyelmét, mikor megmutathatja, hogy milyen erős. Főleg elázva. - Igen, ez jó lesz. Nehogy már el legyek könyvelve kedvesnek... még a végén zavarba jönnék.
- Hé, hé. - Állítom meg. - Én jól vagyok. Teljesen... totál... lazán... - Minél közelebb érek a végéhez annál jobban lassítom a szavakat és erősödik az értetlen grimasz. Tulajdonképpen fogalmam sincs mit akartam kihozni ebből a mondatból, de a lényeg, hogy engem aztán nem könnyű kiütni. Aztán mikor eljut az agyamig, hogy épp mit is mondott kissé meglepődve hátrahúzom a fejem, és egy széles, ártatlan és aranyos mosoly jelenik meg az arcomon, mint akinek gyereknap van.
- Tényleg? - Persze ez a szolid mosoly hamar átvált a már jóval férfiasabb nőcsábász fajtába. - Menjünk. - Mondom halkan, de magabiztosan felé, s felállok, mellé sétálok, megvárom, amíg ő is feláll, majd mögé lépek, s udvariasan felsegítem a kabátját közben belecsókolva a nyakába, szinte hozzá simulva. - Vegyünk ki egy szobát a szomszédban. - Suttogom, kihátrálok mögüle, s kézen fogva kivezetem, majd be a közeli bejáratni ajtón a motelrészleghez.
A pulthoz érve elengedem Jennát és teljesen rátámaszkodom egy nagy sóhajjal, a whiskyszag meg csak árad belőlem. A portás hamar megérkezik, kifejezéstelenül végigmér mindkettőnket, már épp ráförmednék, hogy mi van, valami nem tetszik? De ekkor megkérdezi, hogy miben segíthet, én meg kihúzok a zsebemből és a pultra nyomok egy köteg pénzt, nem foglalkozom az összeggel, majd ő kiszámolja.
- Egy szobát. Ne legyen túl puha az ágy. - Teszem hozzá. Hivatásos katonaként a saras és hideg, vagy épp poros és forró föld után nekem túl kényelmes egy puha ágyikó. Azt hiszem érthető. Nem mondanám, hogy túl jól érzem magam rajta. Túl idegen. Az érdekes fizetési módot látva a portás ismét furcsálló tekintettel felel.
- Mi van? - Vigyorodom el, s Jennához fordulok még mindig a pulton támaszkodva. - Pókeren nyertem.

Amikor nyíltan rákérdez, hogy miért vagyok ilyen bánatos néhány másodpercre egy komoly, mogorva kifejezés fagy az arcomra, ahogy épp leteszem a poharam, s lassan felnézek rá, de ahogy újra találkozik a tekintetünk a komor kifejezés egy incselkedő mosolyba csap át – persze nem is én lennék, ha nem hárítanék valami „fontosabbal”, legalábbis számomra minden fontosabb, mint a problémáim – s a karjaim összefonva dőlök a szék háttámlájának, a szemeim pedig egy pillanatra sem veszem le a nőről.
- És mondja csak, milyen az a „magamfajta”, Jenna? - Ismétlem az idézett szót épp olyan tónusban, ahogy ő ejtette ki, ahogy kikerülöm az ő kérdését. Vajon örömlány, szajha? Bár már a külsejét elnézve említhető a „magamfajta” kifejezés, nem épp valami avignoni konyhatündérnek néz ki, nem csodálom, hogy nem kap túl sok tiszteletet ezektől a fellengzős kocsmabútoroktól, de hát mit is várna?
- Higgye el, távol állok a kedvességtől. Tudja mifelénk az nem divat. - Dörzsölgetem meg egyik kezemmel a halántékom, ahogy egy sóhajjal lepillantok az üres poharamra, nyugtázva, hogy ez is elfogyott. - A civilek általános véleménye szerint azt hiszem az irányításmániás seggfej lenne a találó kifejezés. - Ismét felnézek rá, immár előre dőlök, kissé az asztalra támaszkodva, s a tekintetem cseppet sem rejtegetve méregetem. Hol a nyakát, hol az ajkait, bár a dekoltázsáig nem megyek le, nem akarok túl modortalan lenni, még így sem. - Egyszerűen csak nem nézem jó szemmel, ha egy nővel így bánnak.
- És elhiheti, Jenna – nézek fel a szemeibe sokat mondóan, ezt szavak nélkül is meg kell értenie – a beszélgetés az utolsó dolog, amivel ma este foglalkozni akarok. - Fáradt vagyok és részeg, de arra mérget vehet, hogy így is jobban teljesítek, mint bárki csúcsformában ebben a porfészekben.
Már épp megkérdezném, hogy szeretne-e egy italt, mikor a nő háta mögött elnézve látom, hogy a két francia pasas az asztalunk felé tart és eléggé be vannak pöccenve. Egy érdekes – bár a maga módján egész vicces - grimasz jelenik meg az arcomon, ahogy szemet forgatok, mintha csak egy csapat kétbalkezes újoncot kellene megfegyelmeznem és már a könyökömön jönne ki.
- Ha megbocsájt egy pillanatra... - Biccentek felé illemtudóan, s felállok... vagyis inkább feltápászkodok... Katonásan feléjük indulok, nem várom meg, amíg ideérnek, Jennától egy-két méterre állítom meg a pasast, aki elől jön.
- Öreg, - kezdem végtelenül unottan, mint akit az sem érdekelne, ha tizenketten jönnének ellene, mert világos, hogy véleményem szerint a kisujjamig sem érnek fel, csak úgy árad belőlem a magabiztosság... na meg a piaszag – melyik részét nem értetted annak, hogy kopj le?
- Pofa be, te senkit nem érdekelsz, - néz rá Jennára, mintha én itt sem lennék, de továbbra is hozzám beszél – keress magadnak valami úri majmot, aki jobban passzol hozzád. A kis lotyót meg hagyd meg nekünk. - Vigyorodik el, de látni a gúnyos tekintete mögött, hogy ő is érzi, hogy rezeg alatta a léc.
Felhúzom a szemöldököm afféle ironikus „én kérek elnézést” kifejezéssel, majd hátrapillantok a lányra, mintha elgondolkodnék az „ajánlaton”, de az igazat megvallva az egyetlen dolog amin épp gondolkodom, hogy a máját lőjem el, vagy a tüdejét. Amikor visszafordulok a férfihoz – a másik ipse távolabb álldogál, mintha ő nem akarna többet kockáztatni – egész közel állok hozzá, hogy senki ne lássa, amint előveszem a fegyverem és a gyomrához szorítom. A nagy hangzavarban még a biztosító kattanását is alig lehet hallani, de ő hallja.
- Három másodperced van, hogy eltakarodj, a cimboráddal együtt. Nincs jó napom és elhiheted, hogy nem te lennél az első ember, akinek szétloccsantom az agyát. - Halkan beszélek, nem akarom megijeszteni Jennát, alapjáraton nem vagyok ilyen ingerlékeny, most az alkohol beszél belőlem, de halálosan komolyan gondolom a dolgot, amit ő is érez, mert még a három másodperc letelte előtt elhúznak. A fegyverem óvatosan ártalmatlanná teszem és visszafordulok felé egy ártatlan, kedves mosollyal.
- Ne aggódjon, ezek sem fogják többé zaklatni. - Visszasétálok a székemhez és leülök. - Hol is tartottunk? - Kérdezem, mint aki jól végezte dolgát.

- Hé, hé, óvatosan a bókokkal, még zavarba jövök. - Vágok vissza arra, hogy nem nézek ki valami jól, ez az én hiúságomnak aztán nagyon kell, a szavaimon pedig erős iróniát érezni, persze ez nem azt jelenti, hogy bunkó módon leráznám, ami azt illeti még szelíden el is mosolyodok, bár nem nézek fel rá, el vagyok foglalva az italom bámulásával – aminek egyébként nem tudom mi értelme van, épp csak méregetem, hogy hány milliméter lehet a folyadék és az ujjaim között. Hasznos esti elfoglaltság.
Mikor a másik kezemmel kezd babrálni, ami az asztalon pihen előbb a lassan összefonódó kezeinkre figyelek, majd ugyanilyen tempóban felnézek rá, fáradt tekintettel. Épp, hogy egy másodpercre nézek a szemeibe, mert a figyelmem máris elterelik a karját díszítő tetoválások. Idegenkedve, de nem elutasítóan méregetem egy darabig, végül egy szerény fejcsóválással ténylegesen ránézek.
- Nem épp szeretetszolgálatnak néz ki, hölgyem. Emiatt meg – pillantok le a kezemre, amit mellesleg nem áll szándékomban elhúzni – ne aggódjon. - Elkezdhetném ecsetelni, hogy volt már rosszabb is, hisz tényleg volt. Például mikor az akadémián a legnagyobb télben, hajnalok hajnalán kiugrasztottak minket az ágyból, kivittek a közeli tóhoz és alsógatyában kellett a harminc centis jég alatt 30-40 métert úszni, talán többet is. El tudod képzelni a jéghideg víznek a fájdalmát? Vagy mikor éles gránátokkal gyakorlatoztunk és valami szerencsétlen nem bírta eldobni, egyszerűen ledermedt és elejtette, én meg az utolsó pillanatban kaptam fel és hajítottam el, de még félúton felrobbant engem a robbanás a jó pár méterrel odébb lévő tanknak csapott, csak a csontjaim reccsenéseit éreztem, hallani nem hallottam mert a hallásom már a robbanáskor elszállt. Na az fájt! Ez a kis semmiség a kezemen, ezt szinte nem is érzem.
Csak most jut el a tudatomig, hogy ő megpróbált bemutatkozni, mikor levertem azt a két fickót, én meg úriasan hátat fordítottam és elsétáltam. Talán illene megpróbálni újra.
- Mellesleg, Henry. - Mutatkozom be, a vezetéknevemmel ilyen állapotban nem akarok „dicsekedni”, maradjunk a Henrynél, hisz kitudja hány ilyen nevű pasas van. Bár Avignonban valószínűleg nem sok. Lényegtelen. Miután kimondtam a nevem lassan, gyengéden felhúzom a kezét, s úriemberként kezet csókolok, de csak szolidan, hisz az ajkaim épp, hogy érintik a kezét, közben pedig végig a szemébe nézek. Ezután lehúzom az italom, s a poharat az asztalra csapom.
- Minden tisztelettel, kisasszony – kezdem, a hangomból ítélve pedig még mindig nyilvánvaló, hogy eléggé be vagyok nyomva – de biztos benne, hogy egy bánatát italba fojtó katona a legjobb parti ma estére? Egy ilyen csinos pofival... - Rövid időre elhallgatok, amíg körülnézek, mintha törném valamin a fejem, majd elkezdek jóízűen, de kissé kárörvendően nevetni. - Bár a francia felhozatal igen gyenge.

Lehunyom a szemeim és bár tisztán hallom a dübörgő zenegépet, a mulatozó franciákat, meg azt a rakás szerencsétlent, akik nem messze tőlem a póker szabályairól veszekednek, valahol mégsem fogok fel belőle semmit. Akaratlanul is teljesen kizárom a külvilágot. Egy nagy sóhaj hagyja el az ajkaim, egy apróbb, gondterhelt nyögéssel, majd kinyitom a szemeim, s a whiskymre pillantok. Őszintén szólva nem tudom ez már hanyadik kör. Abból ítélve, hogy hallom a fejemben lüktető vért, úgy a negyedik-ötödik lehet. Mit ne mondjak, bírom az alkoholt, volt időm hozzászokni. És hogy miért iszom egy olyan kocsmában egyedül, ahova szövetséges nem igen tenné be a lábát? Sajnálom magam, vagy sajnáltatom magam, nem is tudom. A legmegfelelőbb kifejezés azt hiszem az lenne, hogy mélységesen megvetem magam. Biztosra veszem, hogy csalódást okoztam az apámnak – újra – és ami még rosszabb, tehetetlen vagyok, nem tudok segíteni a bátyámon, kint háború dúl én meg itt meresztem a seggem egész nap, még azt a rohadt kihallgatást sem tudtam megcsinálni hideg fejjel, hisz ha Andrew nem jön be darabokban nyúztam volna le Moretti csontjáról a húst, szó szerint. A hős katona, a kiváló vezető, a jó testvér... azt hiszem már egyiket sem érdemlem meg.
A bárpulton heverő kezemre nézek, csupa seb, ugyanúgy, mint amelyik kezem a poháron pihen. A vért már rég letöröltem róla, de így sem néz ki sokkal jobban. Mielőtt idejöttem, ostoba fejjel kisétáltam egészen addig a rohadt buráig és kiadtam mindent, ami a csövön kifért. Bár ez inkább csak dühből szólt, nem mintha elhittem volna, hogy azt a felületet, amit a tankjaink meg sem karcoltak majd én puszta kézzel áttöröm... Azért ott még nem tartok.
Lehúzom a maradék whiskym és már jeleznék a pultosnak, hogy adjon még egyet, mikor megpillantom a látókörömbe keveredett lányt, meg azt a két francia pasast akik nyilvánvalóan belé kötöttek. Teljes testtel feléjük fordulok a széken, de néhány másodpercig még csak enyhén hunyorogva figyelem őket, ahogy az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt körbe-körbe, vagy el-vissza – nem tudnám megállapítani – dőlöngélek. De hát ennyi ital után nem meglepő, hogy kell pár pillanat, amíg tudatosul bennem, hogy mit is látok és mit is akarok csinálni. Úriasan felállok – már amennyire a lábamon állok – és odasétálok a három alakhoz, pofátlanul beállva a két fickó, meg a nő közé, s a férfiakra nézek. A rövid utam alatt épp elcsíptem egy szóváltást, amiből világossá vált, hogy nem együtt vannak.
- Valami gond van, uraim?
- Húzz el öreg, nem osztozkodunk. Vagy te is kapni akarsz? - Vágják hozzám fenyegetően, bár ez gondolom csak nekik hangzott fenyegetően, számomra inkább röhejes. Ahelyett, hogy nekik válaszolnék, csak hátranézek a nőre, megemelt szemöldökkel, vállat vonok, majd visszafordulok.
- Kopjanak le. - Folytatom unottan, mint akinek se kedve, se ereje balhézni, s a tekintetemből egyértelmű, hogy lenézem őket.
- Te szarházi! - Áll nekem ingerülten a másik, s már emeli is a kezét, hogy behúzzon egyet, amit persze elkapok, s az egész karján csavarok egyet, durván a falhoz vágva őt, ekkor már a másik is nekem esne, aki csak kap egyet visszakézből könyékkel.
Lenézek rájuk, majd mikor felpillantok látom, hogy minden mulatozó elcsendesedett és engem bámul.
- Mi van, nektek is kéne? - Förmedek rájuk. A hanglejtésem alapján magától értetődő, hogy már nem kevés van a fejemben. De ha hátrakötnék a kezem sem lenne esélyük, bár az egyetlen, amit valószínűsíthetnek, hogy katonaféle lehetek, de a zakóm, amin a rangjelzések szerepelnek nincs rajtam, csak egy ing, aminek a felső két gombja lazán ki van gombolva, a nyakkendő meg hanyagul lóg a gallérom két oldalán. Miután nem reagál senki, inkább folytatja mindenki amit csinált, a nőhöz fordulok, s udvariasan nézek le rá. - Már elnézést, hogy épp most mostam fel a padlót – lepillantok a két férfira, majd újra ránézek – az udvarlóival, de ezt a stílust túlzottan nem preferálom... - Szétnézek mögötte, hümmögök, vagy mormogok valamit, ez nekem sem tiszta, s hátat fordítok, hogy visszatérjek az italomhoz.