Andrew & Sebastian

Nem akarom elhinni a történetét az apámról, valahol mégis tudom, hogy igaz lehet. Vannak különös dolgai és közel sem ismerem annyira, mint embert. A katonát már inkább. A felettesemet. Mindig inkább az volt, mint az apám. De nem számít. Próbálom kiverni az össze erre vonatkozó gondolatokat a fejemből - bár tudom, hogy még rá fogok kérdezni nála minderre. Nem tudom, hogy mikor lesz hozzá bátorságom. Igazából azt sem tudom, hogy hajlandó-e velem szóba állni. Hiszen számára halott vagyok az a bizonyos nap óta. Nem tudom, meddig akarja még ezt az idióta játékot játszani.
De mindezek előtt mindent el kell mondanom majd a repülőről, most pedig mindent beleadni az ütésbe. Ebben, meg a következőbe és az azutániba egészen addig, amíg mind a ketten ki nem fulladunk és talpra nem állunk, hogy megpróbáljunk valami értelmes megoldást találni. Nagyon úgy tűnik, hogy nem jutottunk semmivel sem tovább, mint az első pillanatban. Egyetlen megoldás tűnik csak logikusnak. Hazudnia kell. Akkor is, ha minden porcikám tiltakozik már most is, amikor ezt javaslom neki. Mégis tudom, hogy ez az egyetlen járható út. Persze nem várhatom rá, hogy azonnal rábólintson. Mégis tovább győzködöm. Bízhat bennem. Bízhat a századosban. Sokakban. Csak meg kell találni a megfelelő embert.
- Akkor bízz bennem, hogy elintézem. Még nincs itt a háború, rá lehet venni őket, hogy katonai bíróság elé állhass - mondom teljesen magabiztosan, ahogy megmozgatom az ujjaimat. Tényleg elég nagyot üthettem. Nem csak onnan lehet tudni, hogy eltörtem az orrát. Onnan is, hogy a kezemen kivörösödött a bőr.
De fő, hogy megérte. Megérte ütni, megérte mindent beleadni, hogy meggyőzzem, hiszen végül rábólint. Így pedig végre büszkén húzhatom ki magam. Még abból a ritka, féloldalas mosolyból is kap egy kicsit, ahogy ő is vigyázzba vágja magát és tiszteleg. Nem hiába, a pillanatnyi sikerélmény elfeledtet velem minden gondot és bajt. Csak az érzés van, hogy sikerült meggyőznöm és így nézhetek szembe a következő kihívással. Tárgyalás elintézése és beszámolás a repülőről. Tiszta sor. Mindez holnap reggel. Addig is, remélhetőleg nagyjából nyugodtan hagyhatom őt itt.

Andrew & Sebastian

Nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarom. Nem akarok tudni róla, hogyha az apám is benne volt az egészben. Mégis képtelen vagyok parancsolni magamnak és kicsúszik a számon a kérdés. Megtehetném, hogy nem hiszem el a szavait. Könnyebb lenne azt mondani, hogy hazudik és elfelejteni az egész. Az igazság viszont az, hogy... bármennyire is tagadom, annyira nem lep meg, mint kellene. Persze érzem azt a különös dühöt, de nem vagyok benne biztos, hogy rá haragszok. Talán inkább magamra, amiért eddig szentül hittem, hogy ő tökéletes és minden szabályt pont úgy követ, ahogy én.
De talán ez mégiscsak egy tévedés. Talán nem az történt akkor ott bent. Talán... Sok verzió cikázik végig a fejemben, de végül arra képtelen vagyok, hogy kiálljak az apám mellett és azt mondjam, ő hazudik. Kis híján az csúszik ki a számon, hogy mindenki hibázik, de ez teljesen szánalmasan hangozna. Helyette hallgatok, elnyomok magamban minden érzelmet és idővel ütök. Mert ez a kötelességem. Most már nem is gondolkodok rajta, hogy más megoldást találjak. Felülkerekedik a dühöm és ütöm, ahol érem. Fel sem tűnik, hogy nekem is felreped a szám és törik a bordám. Fájni fog ez még később, de egyelőre semmit nem érzek.
Talpon állva viszont újra járatni kezdem az agyam. Pedig egyszerűbb lenne a fejét a téglafalba verni, de nem tudom megtenni. Bármilyen jó katona is vagyok valahol, más lelőni valakit és más agyonverni. Keresni kell egy járható utat, amíg nem késő.
- Igen, én kérem, hogy hazudj. Ez jobb, mint bármelyik másik út - mondom kicsit továbbra is bizonytalanul. Még nem döntött, mégis próbálok megbirkózni a gondolattal, hogy tudni fogom, mi az igazság, miközben a feletteseim a hazugságot kapják.
- Bízhatsz bennem, Winchester századosban... - kezdem sorolni a neveket, akiknek a kezükbe adnám az életem, ha a helyzet úgy hozná. A lista elején ott kellene lennie az apámnak, de ezek után nem érzem úgy, hogy helyes lenne az ő nevét is kimondani. Ha én meg is bíznék benne, ő biztosan nem.
- Megesküszöm rá, hogy én intézem. Mindent elintézek - bólintok, majd még egyet, amikor folytatja. Most azonnal én sem tudnám megszervezni. Még csak megemlíteni sem.
- Egy hét. Van teljes egy heted, hogy mindent elintézz és megkeress - mondom ki gondolkodás után és azon kapom magam, hogy a sajgó bordám ellenére kihúzom magam előtte és tőle is ezt várom el. Az én szememben újra katona lett máris. Mintha azzal, hogy ebbe beleegyezett, minden hiba, amit vétett, semmissé vált és újra embernek számít a szememben.
Ezek után nyugodt szívvel mehetek a dolgomra és végül aludhatok el. Remélhetőleg csendes lesz az este és a saját lelkiismeretem is békén hagy. Hiszen mindent jól csináltam. Megoldottam ezt a helyzetet és holnap a repülővel kapcsolatos dolgot is helyreteszem.

Andrew & Sebastian

Meg nem tudnám mondani, hogy miért bánt annyira, amiért képtelen volt szólni és megbeszélni velem. Pedig találtam volna megoldást. Bármi jobb lett volna ennél. De nem szólt. Nem bízott bennem eléggé. Valamilyen szinte megértem, ahogy hallgatom az indoklását, de mégis... Arra viszont elég hirtelen felkapom a fejem, amikor újra az apámat említi. Hogy ő is közöttük volt? Azonnal megrázom a fejem, de képtelen vagyok azt mondani, hogy ez nem lehet. Nem lehetett közöttük.
- És mi az igazság? Ott volt ő is? - kérdezem még, pedig talán nem is akarom tudni a választ. Ez az a pillanat, amíg kiverem a fejemből az egész dezertálás témát és azt, hogy miért állunk itt. Nincs másnak hely a gondolataim között csak annak, hogy vajon apa is megtette-e.
Végül persze sikerül egy időre félretenni az ilyen gondolatokat. Köszönhetően annak, hogy kezdi elárasztani a testem a düh és az adrenalin. Most már nem tudok és nem is akarok vitába szállni vele. Elég volt. Így is túl sokáig húztam az időt, most már ütni kell.
Ezúttal nem hezitálok, nem gondolkozok, csak teszem a dolgom. Pár másodperc kivételével, amikor egy pillanatra elsötétül minden, folyamatosan ösztönből cselekszek. Végem magam és teszem a kötelességem. Egészen addig, amíg le nem áll, hogy próbáljon meggyőzni. Ekkor szédülések nélkül sikerül talpra állni, de sokkal előrébb még most sem vagyunk. Nekem a szám vérzik és valószínűleg eltört egy bordám, neki pedig az orrát sikerült telibe találni. Majdnem megkapja a ráadást, miután meghallom a szavait, de csak mellé ütök a falba. Újabb pont, ahol túlment egy határon. Én viszont tartom magam. Még egy utolsó lehetőséget is felajánlok neki. Elintézem, hogy tisztességes tárgyalást kapjon. Megoldom. Csak jöjjön vissza és legyen végre felelősségteljes katona!
- Alig emlékeznek rád. Annyian haltak meg, annyi katonát veszítettünk, hogy nem tudják számon tartani - állok elő az igazsággal, miközben továbbra is pörgetem az agyamban a gondolatokat.
- Hazudd, hogy elfogtak. Csak egy hihető történetet kell kitalálnod, keresni egy felettest, akiben bízol és ennyi - fűzöm kicsit tovább a történetet. Úgy vagyok vele, hogy inkább ez a kis hazugság, tekintve, hogy a másik két véglet szóba sem jöhet. Nem tudom megölni és nem tudok szólni egy felettesemnek sem.
- Gyerünk Sebastian! Találj ki valami történetet és gyere velem! - próbálok meggyőzően beszélni. Ez a végső tervem. Ha erre képtelen rábólintani, nem hagy választást. Biztos, hogy a feje koppanni fog a téglafalon és ha nem történik valami isteni csoda vagy nincs hatalmas szerencséje, akkor... ezzel letudtam a kötelességem.

Andrew & Sebastian

Meg vagyok róla győződve, hogy bármit is hisz, téved. Van hiba a rendszerben. Vannak rosszak. De nem az egész sereg romlott. Csak meg kellett volna találni a megfelelő embert. A fenébe is, csak szólnia kellett volna és elintézem! Bármit mond, hiszem, hogy ő döntött rosszul és ő választotta a legrosszabb utat.
- Honnan tudod, ha esélyt sem adtál? Ha meg sem próbáltad közölni, hogy mi a helyzet? - kérdezek vissza anélkül, hogy a szavai egy részét figyelembe venném. Persze nem hiszem, hogy bármiféle választ várok. Erre nem lehet válaszolni. Nem lehet jól válaszolni.
Az viszont biztos, hogy közel sem vagyok olyan, mint az apám. A nyomába sem érek, ezt tudom anélkül is, hogy bárki emlékeztetne rá. De ő nem így értette. Próbálok elvonatkoztatni. Úgy tenni, mintha semmiség lenne, amit mond, de forr bennem a düh. Azzal, hogy őt szidja, engem is. Az egész családomat. Ez az a pont, ahol majdnem elpattan bennem valami, de egy kicsit mégis visszafogom magam. Csak a szavaimból lehet következtetni, hogy ez volt az a határ, amit nem kellett volna átlépnie.
- Lehet. De legalább megtanított arra, mi a kötelesség - egy másodperc erejéig tényleg büszke vagyok magamra és elhiszem, hogy pont ott vagyok, ahol lennem kell. Most már csak meg kellene tennem, amit kell.
- Akkor ember, ha végzi a dolgát. Betartja a szabályokat és végrehajtja a parancsot - mondom, de semmi értelmét nem látom. Kicsit az egész olyan, mintha a tankönyvet olvasnám fel. Mintha a leckét mondanám, amit jól megtanítottak. Amit minden nap hallottam az apámtól.
Ebbe pedig az is beletartozik, hogy minden tettnek következménye van. Ő pedig elkövette az egyik legsúlyosabbat. Ütök. Erősen. Meg sem lepődök, hogy viszonozza és minden egyes találatot visszakapok. Mégis én vagyok az, aki utoljára üt. Mondanám, hogy ez örömmel tölt el, de nem érzek semmit azon kívül, hogy az arcom egy része zsibbad és a mellkasom szúr. Valami eltörhetett, de nem foglalkozok vele. Túlzottan leköt a kérdés a fejemben és a válasz, amit tőle kapok. Én is tudom, hogy nem tökéletes a rendszer. De azt is, hogy hiába teszi meg más, én követem a szabályokat.
... és nincs olyan megoldás, ami mindenkinek jó. Bármit is teszek, valakit elárulok vele. Egyetlen dolog jut eszembe. Teljesen abszurd, szinte lehetetlen. Végül félre is teszem.
- Nem tudlak megölni. Puszta kézzel meg főleg - vallom be és egy pillanatra összeszorítom a szám, miközben nézek rá. Bármennyire is szétcsúszottnak tűnök, a faltól nem hagyom ellépni. Az agyam lázasan kutat további megoldás után, mégsem talál másikat. Vagy meg kell haljon, vagy...
- Visszajössz velem, ha kiharcolok egy tárgyalást? Esküszöm az öcsém életére, hogy bíróság elé viszem az ügyet, ha vállalod, hogy újra katona leszel - egész halk a hangom, de kissé furcsa, köszönhetően a számban folyamatosan gyűlő vérnek. Vagy a nyelvem haraptam el, vagy egy fogam bánja a verekedést. Nem mintha lenne lényeges különbség. Az egyetlen, ami számít, hogy mit felel. Később pedig majd törhetem magam, hogy be tudjam tartani az ígéretem.

Andrew & Sebastian

Bár úgy lenne! Bárcsak vége lenne azzal, hogy nem katona többé. De ennek csak akkor lehet vége, ha tényleg meghal. Tudom, hogy nekem kellene megölni, de még mindig hezitálok. Várom az okot, ami miatt minden más megvilágításba kerül, de ez úgy tűnik, nem fog megtörténni. Én pedig még mindig nem teszek semmit. Próbálom arra ráfogni, hogy nem akarok még nagyobb feltűnést. Így is túl sokan figyelnek minket, ahogy egyre emeljük a hangerőt.
- Nem mindegyik olyan. Van, amelyik pont olyan nagyra tartja a szabályokat, ahogy én. Szerinted nem tettem volna meg mindent, hogy változás legyen? Hogy megkapják a büntetést? - fullad végül kérdésbe a magyarázkodásom. Igazából fogalmam sincs, miért védem a sereget. Én is jól tudom, hogy vannak olyanok, akik élvezik a háborút. Akik kihasználják a káoszt és azt, hogy bármit megtehetnek. Azt hiszem, egyszerűen csak eddig nem akartam tudomást venni róla. Pedig ott volt a szemem előtt. Csakhogy nem olyan könnyű váltani. Nem könnyű - sőt, szinte lehetetlen - elhinni, hogy amit egész életemben belém sulykoltak, hazugság. Közel sem olyan törvényes és szent a rendszer, mint tanították.
- Tényleg nem vagyok jobb nála. Nem is érek fel az ő szintjére. Évek teltek el és én még mindig alatta szolgálok. Közel sem vagyok rangban, mint ő - mondom, hiába tudom, hogy nem így értette. Viszont nem akarom felfogni a szavai valódi értelmét. Annak nem lenne jó vége. Nem mintha így elkerülhető lenne.
- Akkor ismertelek. Amikor számított. Amikor katona voltál - teszem még hozzá, de már alig érhetőek a szavaim. Inkább csak a fogaim között szűröm őket, mint beszélek.
Végül én ütök először. Képtelen vagyok tovább visszafogni magam. Képtelen vagyok tovább figyelmen kívül hagyni a kötelességem. Nem spórolok az erőmmel, amikor gyomorszájon vágom. Ezek után szinte azonnal húzom is le a földre. Párat sikerül ütni, de hamar az én hátam kerül a földre. Van egy pillanat, amikor kezd elhomályosulni a látásom. Talán egy rövid időre el is oltják nálam a fényeket. De ezt a kis időt kivéve továbbra is ütök. Már szinte ég az egész kezem, de alig érzem. Amint megszűnnek az ütések, maradok a földön, amíg elég oxigént nem tudok présleni a mellkasomba. Aztán már talpon vagyok és úgy hallgatom végig a szavait.
- Csak ahhoz van köze - mondom kissé még mindig nehezen küzdve a levegővétellel. Vajon minden bordám egyben van? Az nem igazán érdekel, hogy az arcom hogy néz ki. Az a legkevesebb.
Ettől függetlenül viszont a falnak lököm egy ütés kíséretében. Valószínűleg csak a fal állítja meg. Egyszerű feszültséglevezetés, semmi több. Nem akarom folytatni, amit elkezdtünk. Igazából fogalmam sincs, mit várok az utolsó ütéstől. Talán azt, hogy a vérből majd ki lehet olvasni a választ a kérdésre, ami a fejemben kavarog. Elég valószínűtlen.
- Abbahagyhatjuk. De akkor mondd meg... Mi a fenét csináljak? Én nem vagyok olyan, mint te. A szabályokat követem. Azt, hogy öltem embert, már elfogadtam. De a szabályt megszegni... - megrázom a fejem, amiben mintha valami félrecsúszott volna. Persze ahelyett, hogy ezzel foglalkoznék, inkább letörlöm a szám széléről a vért.
- Mi az istent csináljak, hogy mindenkinek jó legyen? - teszem fel a következő kérdést, miközben ott állok előtte. Tudom magamról, hogy képtelen vagyok csak így elsétálni és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Lehet, hogy idő, de végül győz majd az ösztön és minden más, amit belém neveltek és beszélni fogok.

Andrew & Sebastian

Lehet, hogy nem épp úgy beszélek vele, ahogy kellene, de elég nagy erőfeszítést igényel, hogy ne látszódjon rajtam, milyen ideges vagyok és mennyire haragszok mindenre és mindenkire, amiért találkoztunk. Komolyan jobban örültem volna, hogyha halott lenne. Annak lenne értelme. Akkor egy hős lenne, de így...? Egy szinten van egy árulóval. Hiszen ezt tette, elárulta az egész sereget.
- Nem, már tényleg nem vagyok a felettesed. Nem vagy katona - mondom és most először sikerül halkítani a hangomon egy kicsit. Nem mintha ez már változtatna bármin. Ettől még ugyanúgy a kelleténél több szempár szegeződik ránk és érik, hogy kitegyenek minket innen.
- Elmondtam volna az apámnak. Onnan egy lépés a törvény és a katonai bíróság. Megtették volna. Volt már rá példa - beszélek, de jobban belegondolva, már egyáltalán nem számít. Ő úgy döntött, egy szót sem szól, csak elmenekül és meghúzza magát.
- Nem, nem értem - rázom meg a fejem, de már beláttam, hogy nincs értelme ezen vitatkozni. Helyette hallgatok egészen addig, amíg a malacképű el nem mondja, amit akar és mi nem indulunk meg kifelé. Jobb is, hogy nem itt bent folytatjuk ezt az egészet. Lehet, hogy barátok voltunk, mégis tudom, hogy nem hátba veregetés lesz ebből odakint.
- Abbahagyják. Napról napra halkabbak. Más a bűntudat és más az őrület - bólintok, mintha magamat is próbálnám meggyőzni. Pedig tudom én, hogy így van. Ez az igazság. Ahogy a következőkben meg neki van igaza. Tényleg nem tudhatta, hogy itt háború lesz. Csak az idegesség a fejem felett lógó kötelesség nem hagy teljesen tisztán gondolkodni.
- Ha tetszik, ha nem, ismerlek. Tudom, hogy nem fogod hagyni magad - mondom és érzem, hogy ökölbe szorul a kezem. Nem én akartam az lenni, aki először üt. Mégis úgy tűnik, hogy megteszem. Fogalmam sincs, pontosan melyik szó az, ami meggyőz arról, hogy ez az egyetlen módszer. Nem tudom, melyik az a pont, amikor úgy érzem, hajlandó vagyok teljesíteni a kötelességem.
De ütök és ez a lényeg. Az öklöm a gyomrát célozza és szinte azzal a mozdulattal húzom is le magammal a földre. Egy pillanatig sem kételkedek benne, hogy képes leszek így megölni. A képlet többi részével ráérek később foglalkozni. Mert lesznek. Ha megölöm, biztos, hogy gyötörni fog a bűntudat és fogalmam sincs, hogy fogom elnyomni. De azzal tisztában vagyok, hogy meg kell tennem. Eleget hibáztam az utóbbi napokban. Sőt, túl sokszor nem tettem meg, amit kellett volna. Most muszáj. Bármilyen kellemetlen is.

Andrew & Sebastian

Tudtam én, hogy bármit is teszek, nem szabadulok a súlytól. Nem elég az, hogy képtelen voltam akár egy szót is ejteni arról a repülőről, most még itt van ő is. Akkor gyászoltam, hogy meghalt. Vagyis, hogy azt hittem. Most viszont belegondolva, jobb lenne, ha halott lenne. Mindenkinek jobb lenne. Ő nem szegett volna törtvényt, nekem pedig nem lebegne a fejem felett a kötelességem. Pedig jól tudom, hogy mi az. Sőt, már láttam is, milyen könnyedén lőnek agyon egy elfogott dezertőrt.
- Mégsem húztad meg magad eléggé - mondom, de valahogy nincs olyan éle a hangomnak, mint szeretném. Igaz, szóba sem kellene állnom vele. Nem kellene várnom azt a bizonyos magyarázatot, ami mindent tisztáz. Életemben nem hallottam még olyan indokot, ami mentség lett volna. Életemben nem láttam még olyat, hogy a dezertőrt kérdezgetik és elvárják, hogy mentse meg a saját életét.
- Nem tudok semmit? Az életem a seregben telt. Gyerekkorom óta. Ismerem a szabályokat, Sebastian. Lehet, hogy a feletteseid ott helyben agyonlőttek volna de... Az istenért, kis ideig, de szolgáltál alattam is! Nekem miért nem voltál képes szólni? - képtelen vagyok suttogásra fogni. Haragszok rá, amiért megtette. Amiért képtelen volt messzebb menni. És haragszok magamra, amiért pont ide jöttem ma este.
- Én is hallom őket. De ez nem jelenti, hogy megfutamodok. Egyszer majd abbahagyják - mondom, bár most még magamat is meg kell győznöm erről. Elég furcsán veszi ki magát az egész beszélgetés. Főleg itt az étteremben. Tudom, hogy mennünk kell. Már akkor tudom, amikor megjelenik a malacképű fickó. Szó nélkül megyek Monroe után, amikor megindul az utca felé. Jobb lesz ezt lerendezni. Az egyetlen baj, hogy fogalmam sincs, mit tegyek. Tudom, mit kell. Ahogy azt is, hogy képtelen vagyok rá. Bármilyen jó katona is vagyok, bármilyen hűen követem a szabályokat... ez sok.
- Ismered a szabályokat. Tudod, mi jár annak, aki dezertál és elkapják. Miért jöttél ide? Tudtad, hogy háborús készültség van. Tudtad... tudnod kellett, hogy itt leszünk! - emelem meg újra a hangom, de csak egy pillanatra. Igyekszek uralkodni magamon. Előszedni a katonát és háttérbe szorítani a barátot.
Alig veszem észre, de a fegyverem keresem. Ami persze nincs ott. Szerencsére. Vagy épp szerencsétlenségemre. Pedig már érzem a kezemben. Érzem a kezemben a markolatát. De csak a mozdulat van meg és az ujjaim között a levegő.
- Tisztában vagy vele, igaz? Nem engedhetlek el - kezdem egész halkan, amint eljut a tudatomig, hogy a levegő segítségével nem ereszthetek belé golyót. Alternatív megoldás után kutatok közben. Idehívjam az apámat? Bármelyik felettest? Nem, nem fog senki idejönni, ráadásul ő sem fog itt megvárni. Magammal kell vinnem. Ez az egyetlen megoldás.

Hiába a mai eltáv, nem hiszem, hogy bármi jó kisülhet az estémből. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy elmulasztottam a kötelességem. Szólni kellett volna a repülőről valakinek. Bárkinek! De én nem tettem meg, most pedig, hogy lezuhant, már felesleges. Mindenki tud róla. Az is, akinek nem kellene. Azt persze még mindig nem tudom, hogy mit szállított. Hiába vagyok meggyőződve, hogy fegyvereket, biztos csak akkor lehetek, ha engedélyt kapok rá, hogy megnézzem.
Ez viszont ma biztos nem fog megtörténni. Nem fognak utánam küldeni egy közlegényt mondjuk, hogy hozza a parancsot, vessem be én is magam a roncsok közé. Így marad a remélhetőleg nyugodt éttermi koszt, majd talán egy kis kikapcsolódás. Néha szükség van rá. Csakhogy hiába bújok meg a sarki asztalnál, aki a rendelésem kihozza az egész estém felkavarja. Először nem is igazán hiszek a szememnek. Vagy inkább csak próbálok nem hinni neki. Hiába akar felkúszni egy mosoly az arcomra, hamar kétely veszi át a helyét. Bár olyan egyszerű lenne, hogy mondhatnám, én is örülök, hogy látom. De nem. Nem így van.
- Élsz. De nem lenne szabad - mondom egészen óvatosan, viszont nem elég halkan ahhoz, hogy ne vonjam magunkra pár ember figyelmét. Hiába beszél ő szinte suttogva, én képtelen vagyok még jobban lehalkítani a hangom. Valószínűleg ha megtenném, akkor sem kerülnének el minket az érdeklődő tekintetek. Érezni a kettőnk közötti feszültséget.
- Az ilyesmit jelenteni kell és elintézik, nem megszökni! - talán egy pillanatra megemelem a hangom, mire egy pár morgolódni kezd. Nem igazán érdekel. Kellene, mert nem akarunk feltűnést, de most ez lényegtelen részletnek tűnik. Az egyik legjobb barátom áll előttem, akit a szabályok értelmében le kellene lőnöm. Azt hiszem, ez részem most először örül, hogy nem hoztam magammal semmi lőfegyvert.
- Bármit tehettél volna. Annyi lehetőség van. De te pont e mellett döntöttél? Kiválasztottad azt az egyet, amiért halál jár? - teszem fel a kérdéseimet és titkon azt remélem, hogy elő tud állni olyan indokkal, ami oda vezet, hogy nem súgja a katona énem, öljem meg.
Egyelőre viszont úgy tűnik, csak késleltetni tudjuk az elkerülhetetlent. Most már több vendég is mérgesen néz ránk. Magamon érzem a tekintetüket. Egy gyerek még kérdez is valamit a szüleitől. Nem értem tisztán, de tudom, hogy ránk vonatkozik. Ki kell innen mennünk. Muszáj. Mielőtt megemlíthetném, már jön is oda egy malacfejő pincér. Nem nekem magyaráz. Először azt hiszem, most magyarázza el Monroenak, hogy az alapvető szabályt, miszerint a vendégnek igaza van. De a szófoszlányokból ítélve, egy véleményen van velem. Beszéljük meg kint a nézeteltérésünket. Igen, ez lesz a legjobb.
Gondolatban már markolom a képzeletbeli fegyverem markolatát. Kibiztosítom. De még fejben is képtelen vagyok eljutni a lövésig. Nem tudnám megölni. Őt nem. Ettől függetlenül szó nélkül sem tudok innen elmenni. Csak utána. Csak utána vagyok hajlandó kilépni az ajtót, miközben pont úgy fúrom a tekintetem a hátába, mintha a fegyver csöve lenne.

Andrew & Sebastian

Van úgy, hogy besokallok az egész rendszertől. A katonáktól. A feletteseimtől. És főleg az ott osztogatott ételtől. Könnyen elintézem, hogy egy-egy estére kimenőt kapjak. Nem sűrűn kérek ilyet, de ha mégis és időben szólok, estére már szabad vagyok. Most is pont így történt. Fogom a dolgaimat és már ott sem vagyok. Jobb is magam mögött hagyni kicsit. Gyötör a bűntudat, miközben a saját lelkiismeretemmel viaskodok. Még mindig nem említettem senkinek az erdőben történteket. Eltelt egy nap és én egy szót sem szóltam. Pedig tudniuk kellett volna róla. A repülő megjelent, lezuhant én pedig hallgattam, hiába tudtam, hogy mi fog történni. Kezdenek az őrületbe kergetni a saját gondolataim, és ezen a friss levegő sem segít. De legalább nagy léptekkel indulok meg a közeli kisebb étterem felé. Eszemben sincs királyi lakomát rendelni - nincs is rá pénzem.  Egyszerűen csak megvacsorázok, majd talán legurítok egy sört és már megyek is. Nem akarok kint lenni, amikor érvénybe lép a kijárási tilalom. Nem akarok sem magyarázkodni, sem mással összetűzésbe kerülni. Lehet, hogy megtehetném. Sőt, meg kellene tennem, de ma szabad vagyok. Csak semmi kötelesség.
Az étteremben elég szép kis tömeg gyűlt össze. Hirtelen azt sem tudom, hova üljek. Valami olyan helyet szeretnék, ahol nem néznek rám állandóan utálkozva. Nem titok, hogy sok franciának nem tetszik, hogy itt vagyunk és szabályokat hozunk. Sikerül egy sarki asztalt kiválasztani, ahonnan éppen előttem szedik le a tányérokat. Ülök is le és végignézek magamon. Semmi katonai ruha. Még a fegyverem sincs nálam. Így lehet a legjobban beolvadni. Persze a bakancs az már bakancs, de csak nem nézi mindenki a lábam!
Szó nélkül tanulmányozom az étlapot, majd anélkül, hogy felnéznék belőle, leadom a rendelést az ismeretlennek. A későbbiekben viszont más szolgál ki. Elég egyértelmű, hiszen az előzőnek hiányzott az egyik ujja. Ennek viszont... neki nagyon ismerős a tekintete. Valószínűleg a kialvatlanság az oka, hogy ilyen lassan jövök rá, ki áll mellettem és hozza a rendelésem.
- Monroe? - kérdezek rá, reflexből a vezetéknevén szólítva. aztán persze szinte azonnal pontosítok. Végül is, barátok voltunk vagy mi. Ha tényleg ő az.
- Sebastian? - kerekedik el a tekintetem, pedig általában elég nehéz meglepni. De azért, ha egy halottnak hitt ember áll melletted, az elég érdekes fejlemény.
Van egy pillanat, amíg csak nézek rá és majdnem kap azokból a ritka mosolyokból. Körülbelül az a helyzet, hogy csak karácsonykor és újévkor mosolygok és akkor sem garantált. Erre most itt áll ő, a régi jó barát, akit halottnak hisz mindenki.
- Azt hittük, meghaltál. Mindenki azt hitte. Az én feladatom volt, hogy megkeresselek, de nem találtalak - foglalom össze az akkori eseményeket. Aztán elhallgatok. Pedig már látni az apró mosoly előjeleit rajtam. De eszembe jut, hogy mit tett. Nem halt meg, mégis itt van. Semmi köze többé a sereghez, hiába sorozták be.
- Egyetlen szó nélkül tűntél el. Dezertáltál - mondom egész lassan a szavakat és akaratlanul is figyelmen kívül hagyom a vacsorát, a korgó gyomrom és azt, hogy mivel felállok az asztaltól, sok szem ránk szegeződik. Most kezd felderengeni bennem, hogy mi jár annak, hogy meglép a seregből. Aki dezertál. Golyó. Ott helyben agyon kell lőni. Aki ráakad.

Andrew & Sebastian