Nem hiszem, hogy igazán felfogtam volna, hogy mit jelent, amit a két rendőr mondott. Nem is akarom megérteni. Annyit persze tudok, hogy ez nem jelent semmi jót, de nem gondolok bele a részletekbe. Később is ráérek azzal foglalkozni, hogy mi fog változni és mi nem. Egyelőre örülök, hogy megállok a két lábamon és nézem a földet. Az már csak ráadás, hogy megérzem az ölelő karokat és képes vagyok megszólalni. Egész sokat beszélek, még ha kicsit akadozva is és a legrosszabb francia kiejtéssel. Könnyebb lenne angolra váltani, de abból lehet, hogy nem sokat értene. A lényeg, hogy nincs kedvem kísérletezni ilyesmivel. Inkább próbálok arra figyelni, hogy gond nélkül mehetek majd vele és a cirkusszal. Ezek után nincs, aki megállítana.
Végül úgy döntök, hogy talán nem most azonnal kellene elkezdeni pakolni és eltűnni. Inkább egy kicsit visszafeküdni. Nem aludni, csak úgy. Feküdni. Ehhez viszont le kell fejtsem magamról az ölelő karokat, majd újra beszélni és megindulni a szobám felé. Elég nehéznek tűnik, hogy egyik lábam tegyem a másik után, de csak eljutok az ajtóig. Kissé megkésve, de onnan szólok vissza.
- Nem muszáj - mondom, de nem tudom eldönteni, hogy mi lenne a jó. Ha ott lenne velem, vagy sem. A lényeg, hogy sikerül úgy válaszolni neki, hogy nem tiltom meg, hogy jöjjön, de nem is hívom. Persze ettől függetlenül csukom magam mögött az ajtót. Ez inkább megszokás, mint szándékos mozdulat. Az viszont már teljesen megfontolt mozdulat, amikor belerúgok a földön lévő vonatba. Legszívesebben rá is taposnék, de végül csak a síneken megyek végig, ahogy lefekszek az ágyra. Pár apró vérfoltot hagyok magam mögött, ahol megvágja a lábam, de fel sem tűnik. Amúgy sem számít. Ez nem halálos sérülés. Olyan kettes, az tízes skálán. Az nem baj.
Végül csak úgy fordulok, hogy elférjen mellettem az ágyon. Oda sem figyelek, hogy egyáltalán a szobában van-e. Nem kell, hogy átöleljen. Nem kell, hogy azt mondja, semmi baj. Csak üljön mellettem és... szóval csak legyen itt, hogy ne az üres csend vegyen körül. Annyival beérem.

Szeretnék így maradni. Az ágyban fekve, miközben ő mellkasomon nyugtatja a fejét. Azt sem bánnám, ha örökre így maradnánk. Fogok, hogy órán, napok, hetek múlva is ott lesz az a vigyor az arcomon. Nem mintha olyan elégedettnek kellene lennem magammal. Mégis nagyon jól érzem magam. Vele. Ezért sem akarok foglalkozni azzal, hogy merre lehetnek a kereszt szüleim. Majd jönnek. Biztos vagyok benne. Akkor pedig majd kapkodhatunk, mert az első dolguk lesz ide benyitni. De úgy tűnik, kénytelen vagyok ezzel most foglalkozni. Pedig egyáltalán nem akarok.
- Biztos vannak. De nem szoktam velük menni soha, így... - vállat vonok, már ülve és az ágy támlájának dőlve. Tudom, hogy segíteni akar és ötleteket adni, de az lenne a legjobb, ha nem emlékeztetne erre az egészre, csak feküdne tovább velem.
De nem. Minden és mindenki ellenünk van. Megszólal a csengő, nekem pedig eszemben sincs ajtót nyitni. Egyszerűen csak nem akarok. Jó nekem itt, a szobámban.
- Aha. Lehet - mondom, miközben már a nadrágot rángatom magamra, félig ugrálva. Hiába nem akarok ajtót nyitni, muszáj. Valaki nagyon rátenyerelt arra a csengőre. Már amúgy is mindegy. Úgyhogy nyitom az ajtót. Meglep a két rendőr látványa, de nem mutatom jelét. Csak állok ott, egyetlen szó nélkül és végighallgatom, amit mondani akarnak.
Idő, amíg a legvégén szóra nyitom a számot. Mintha ki lenne száradva. Mintha napok óta nem ittam volna. De aztán kinyögöm, amit szeretnék, és becsukom előttük az ajtót. Jó ideig bámulom a saját lábamat, mire egyáltalán feltűnik az ölelés.
- Nem olyan... nagy dolog - motyogom, bár inkább magamat szeretném ezzel meggyőzni, mint őt. Különös módon, nem akarok sem dühöngeni, se sírni. Pedig tudom, hogy ilyenkor ez a normális viselkedés. Ott voltam, amikor az utcában megkapta az apja halálhírét az egyik gyerek. Kiabált, majd sírt. De én most egyiket sem akarom. Csak állok ott, kissé bénán, magam mellett lógatom a kezem.
- Így legalább pakolhatok és majd... mehetek veled. A cirkuszhoz - próbálom megtalálni az egészben a jót. Persze nem igazán sikerül. A hangom teljesen üres, érzelemmentes. Végül inkább lefejtem magamról az ölelő karokat. Kellene valamit kezdeni magammal. Azt hiszem.
- Szerintem megyek és kicsit visszafekszek - mondom csak egy pillanatra emelve fel rá a tekintetem. Igen, ez tűnik a jó lépésnek. Ránézni és visszafeküdni aludni. Végül is, lehet, hogy az egész csak egy álom, nem igaz? Azért nem érzek igazán semmit, mert álom. Igen.

Fogalmam sincs, pontosan mit kellene csinálnom. Egy részem, amiről nem is tudtam, hogy létezik, viszont teljesen tisztában van vele. Ezzel csak az a baj, hogy nem tudok igazán gyengéd lenni vele. Pedig úgy illene. Rá kellene figyelnem és arra, hogy ne szorítsam túl erősen, ne... ne legyek durva. Egyelőre még nagyjából megy, de nem vagyok benne biztos, hogy ez végig így lesz. Az egyetlen, igazán gyengéd mozdulat az, amikor lekerül rólam a póló és én felemelem a fejét, hogy ne láthasson olyat, amitől meggondolhatja magát. Alig láthatóan megrándul a szám széle a szavai után. Szóval kitalálta, hogy mi jár a fejemben. Nem mintha nehéz dolga lett volna. Képtelen vagyok elhinni a szavait, mégsem foglalkozok vele túl sokat. Nem húzódik el, továbbra is itt van az ölemben... nincs baj. És innentől megállás sincs. Veszem a bátorságot és addig ügyeskedek, amíg végigfekszik az ágyamon. Tudom, mit kell tennem. Minden lekerül rólam, még ha percekbe is kerül. Túlzottan bizonyítani akarok és minél jobban igyekszek, annál többet bénázok. Arról már ne is beszéljünk, hogy rekordidő alatt érek az egésznek a végére.

Ezek után eszemben sincs kikelni az ágyból. Teljesen jó úgy, hogy ő a mellkasomon fekszik, én pedig kissé ügyetlenül ugyan, de vigyorogva átkarolom. Ha akarnám sem tudnám letörölni a mosolyt az arcomról. Még akkor is ott van, amikor felül. Nem gondolok én semmi rosszra, amíg meg nem szólal. Elhúzom a szám, de belátom, hogy igaza van. Teljesen kiment a fejemből, hogy ezzel is kellene foglalkozni. Még most is annyira a történtek keringenek a fejembe, hogy nem teljesen értem, miért kellene aggódni miattuk. De aztán felülök.
- Nem tudom. Nem szoktak, de... - vállat vonok. Nem igazán tudom, hogy kellene ebbe belefogni. Végigjárni a környező utcákat? Megkérdezni a szomszédokat? Fogalmam sincs. Nem akarom. Nem akarok ezzel foglalkozni! Túl jó volt az előbb minden. Még ajtót sem akarok nyitni, amikor megszólal a csengő.
- Mi lenne, ha úgy tennénk, mintha nem lenne itthon senki? - kérdezem már eleve suttogva, de mikor már úgy tűnik, hogy valaki rátenyerelt a csengőre, kénytelen vagyok kimászni az ágyból. Nem szívesen hagyom magára, de elkezdek öltözködni. Fél lábon ugrálva leverem a asztalról a könyvem, de csak eljutok az ajtóig. Valahogy időközben még a mosoly is újra felkerül az arcomra, ahogy vissza-visszanézek a szobám felé.
Amikor viszont meglátom a két rendőrt, már nem mosolygok. Tudom én, hogy baj van anélkül, hogy megszólalnának. De aztán szépen belefognak, én pedig szó nélkül hallgatom végig a jó tíz perces beszédet. Majd jön a szöveg, hogy menjek be hozzájuk. Azonosítás meg miegymás.
- Most nem - nyögöm ki, miután kétszer is átgondoltam a szavaimat. Egymásra néznek, de nem állnak le vitatkozni. El sem fordulnak, már be is csukom előttük az ajtót, majd ugyanott állva bámulom a saját lábaimat. Fogalmam sincs, mit hallott Jenna, de remélem eleget ahhoz, hogy ne kelljen részleteznem. Nem hiszem, hogy mindent vissza tudnék mondani. Végül is, nincs mit részletezni. Baleset, állítólag. Vagy valami olyasmi. A lényeg, hogy... egyedül maradtam. Azt hiszem... Csak...

Miért kell ennyire túlkombinálni? Fogalmam sincs. Így tanultam. Így szoktam meg. Mindent át kell gondolnom, amit teszek vagy mondok. Azt is többször, amit gondolni merek! Ha akarnék sem tudok erről csak úgy leszokni egyik napról a másikra. Eddig nem is volt rá okom, hogy megtegyem. Tökéletes bevált a módszer. Ami jó, azon pedig minek változtatni?
De most már látom, hogy mégsem olyan tökéletes, mint hittem. Bár fogalmam sincs, egy ilyen változásba, hogy lehet belefogni, de majd igyekszek. Első lépésnek beérem annyival, hogy elérem, ne legyen olyan komoly és ne haragudjon rám. Egyelőre mégis csak annyit teszek, hogy ülök az ágyon és próbálok értelmesen válaszolni a kérdéseire. Nem megy egykönnyen az biztos. Főleg akkor, amikor ledobja magáról a törölközőt.
azt viszont még így is tudom, hogy teljesen igaza van. Jóval több ideje beszélünk, mint pár perc és még semmit nem tettem. Pedig akartam. Elég sokszor, de végül nem léptem. Most viszont itt az idő, mégis olyan nehezen veszem hozzá a bátorságot...! Pedig biztos, hogy nem mondana nemet. Mégis...
Időben telik, mire kinyújtom felé a kezem és arra várok, hogy közelebb jöjjön. Egy pillanatra elfog az aggodalom, amikor nem mozdul. Pont olyan dühösen áll ott, mintha nem ezt akarná. Mintha nem hinné, hogy én ezt akarom! De mégis közelebb jön, mielőtt leengedném a kezem. Nem mondom, hogy nem nyelek hatalmasat, amikor az ölembe ül. Sejtésem sincs, hogy mit kellene tennem. Az ösztöneim mégis dolgoznak és tudják a dolgukat. A baj, hogy nem tudom olyan gyengéden érinteni, mint szeretnél. Sokkal erősebben tartom, mint szabad lenne, mégsem tehetek ellene semmit. Csak nem haragszik meg... remélem... nagyon remélem.
Végül megcsókolom. Veszem hozzá a bátorságot. És nem tol el, nem csattan pofon az arcomon... semmi! Halványan elmosolyodok, főleg a szavai hallatán. Csak akkor komolyodok el egy pillanatra, amikor a felsőm után tapogatózik. Nem szeretek anélkül lenni, de nem tiltakozok. Nem segítek neki, csak emelem a kezem, majd kissé aggódva, beharapott szájjal nézek rá, amikor lekerül. Jó, már látott talán egy pillanatra félmeztelenül, akkor este a tónál, de az más volt. Most viszont úgy döntök, hogy jobb megelőzni a felismerést, hogy nem kellek én neki. Felemelem a fejét, hogy rám nézzen és kissé görcsösen, de elmosolyodok, miközben azon ügyeskedek, hogy lefektessem az ágyra. Végül is, az a következő lépés, nem igaz? Aztán le kell vennem a nadrágot és...

Nagyon nem tetszik, amit hallok tőle. Tudom, hogy szándékosan csinálja. Mert felidegesítettem azzal, hogy... nem is tudom mit csináltam. Semmit. Ez idegesíti. Azt hiszem. Elég nehezen tudok kiigazodni rajta. Nem nagyon találkoztam még hozzá hasonlóval.
- Nem. Most már nem az. Ő meg főleg nem - mondom és még morgok egy sort az orrom alatt, aminek az a lényege, hogy így ismeretlenül is mennyire utálom azt a katonát. Azt nem tudom, hogy ebből Jenna mennyit ért, de nem is miatta beszélek.
- Azért nem csináltam, hogy ne rontsak el semmit - magyarázom, bár van egy olyan érzésem, hogy ez már nem segít rajtam és főleg nem változtat semmin. Mégis tovább próbálkozok. Szendvicstől kezdve mindent megteszek, hogy ne haragudjon rám. Bár azt meg nem tudnám mondani, hogy akkor most nekem kellene rá, vagy neki rám...? Nem számít. Elég bonyolult ez az egész és nincs időm ilyen részletekkel foglalkozni.
Persze így is újra megfordul a fejemben, amikor már újra a szobámban ülök és rá várok. Próbálom kitalálni, hogy mit kellett volna másképp tennem és mi az, ami jó volt így. Az első ponthoz könnyedén tudok felsorolást írni fejben, a másodikhoz viszont... nem igazán. Mégis próbálkozok egészen addig, amíg meg nem jelenik az ajtóban. Ekkor ha akarnám sem tudnám levenni róla a tekintetem. Persze, hogy tetszik nekem! Mégsem vagyok képes egyből válaszolni a kérdésére. Húzom az időt egy idióta kérdéssel, míg végre ki tudom mondani, hogy igen, tetszik.
- Szóval a virágok maradnak és te is maradsz az ágyamban - vonok le egy teljesen felesleges következtetést csak azért, hogy ne üljek csendben és bámuljam olyan veszett feltűnően.
- Nem kedves...! - mondom egész hirtelen, át sem gondolva, majd összeszorítom a szám, hogy ne mondjak többet. Mégis ez volt a mai napon a egyetlen olyan mondatom, amikor legalább egy kicsit megemeltem a hangom.
- Mi már több ideje beszélünk, mint pár perc - jegyzem meg teljesen mellékesen, majd egy fél percig magam elé bámulok. Nem kellene tovább ránéztem, főleg most, hogy nem takarja a törölköző. Aztán persze mégis felemelem a tekintetem és lassú mosolyra húzódik a szám. Döntöttem. Igen. Fogalmam sincs, honnan a bátorság, de felé nyújtom a kezem. Azt akarom, hogy idejöjjön hozzám. Hogy az ölembe üljön. Hogy megcsókolhassam. Aztán...
- A papa mindig azt mondta, hogy kedvesen kell bánni a lányokkal és a nőkkel... - kezdek bele, de aztán belátom, hogy inkább csendben kellene maradni. Ezúttal nem beszélni kell, hanem megtenni azt, amit olyan nagyon erősen elhatároztam. Megmutatom, hogy tudok olyan lenni, mint az a katona!
Valószínűleg az erős érzés, ami dolgozik bennem az a féltékenység keverve valamiféle birtoklási vággyal. Ezért is van az, hogyha pontosan azt teszi, amit szeretnék, erősebbel szorítom meg a derekánál tartva, mint tervezem. Sőt, vadabbul csókolom meg, mint hittem, hogy képes vagyok rá.

Nem tudom, hogy kellene viselkednem. Ötletem van, de nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ez a helyes. Általában értem aggódnak, nem én másokért. Soha nem volt senki, aki miatt aggódnom kellett volna. Vagyis a szüleim, de az már tényleg régi történet. Nem is igazán emlékszem, milyen érzés volt. Azt viszont tudom, hogy hogy érzek most. Csak azt nem, hogy ez helyes-e. Már éppen egészen megbarátkoznék a helyzettel, amikor láthatóan helyettem is dühös lesz. Nem igazán értem, hogy mi rosszat mondtam, de az biztos, hogy az ő szavai nem tetszenek.
- Ez... nem hiszem... hogy szerettem volna tudni - mondom egy nagy nyelés után. Előtte persze még sikerül párszor kinyitni a számat, majd egyetlen szó nélkül becsukni. Egy részem szeretné azt mondani, hogy mégsem olyan rendesek a katonák. Ez még kevésbé meglepő. Ami viszont szinte felfoghatatlan számomra... az érzés, hogy... hogy merte az a katona megkapni... miközben én... Még a mondatot sem tudom teljesen összetenni fejben, annyira kusza és ismeretlen az érzés. Így csak azt látni rajtam, hogy nagyon elgondolkozok, miközben ökölbe szorul a kezem. Aztán semmi. Nagy levegő és elnyomom az egészet.
- Nem, nem azért - rázom meg a fejem, majd bele is fogok a felsorolásba. - Hát... azt hittem, hogy nem jössz vissza. Aztán azt, hogy akartál, de nem tudtál. Valaki nem engedett. Aztán megint az, hogy én rontottam el valamit. Aztán, hogy csak nem találsz vissza. Aztán... - estig sorolhatnám, hogy az elméleteket, amik megfordultak a fejemben. De már így is elfogytak az ujjak az egyik kezemen, amin számolni kezdtem a mondatokat. Ettől függetlenül, képes lennék a többit is elmondani, ha nem jutnánk el a kereszt szüleimig és addig, hogy ők sem jöttek vissza. Biztos vagyok benne, hogy ők nem másztak be hangtalanul a szobájukba. Meg sem kell néznem, hogy tudjam. Ettől függetlenül megindulok kifelé, csak éppen a konyhát célozva meg, hogy csinálja egy, vagy talán két szendvicset. Attól függ, hogy mit találok és mennyit. De előtte mégis a karja után nyúlok. Nem mintha ezt előre elterveztem volna. Hirtelen, mintha nem is tudnám, hogy mit akartam ezzel. De aztán beszélni kezdek.
- Megnyugtató. Nem szeretném, ha csak úgy... eltűnnél - beszélek és bólintok is a saját szavaim után. Nem tudom, milyen logika ez, de egész jónak tűnik. Ha bólintok, akkor úgy veheti, hogy kimondtam, ha a fejemet rázom, törölve az egész? Mindegy.
Tényleg eljutok a konyháig és mire végez, már ott várom a szobában az egyetlen szendviccsel. Erre is alig bírtam összeszedni mindent, de legalább közben nem vágtam el az ujjam. Egész profin csináltam. Büszke is lennék magamra, ha nem máson járna az eszem. Akkor meg pláne semmi esély nincs arra, hogy elkalandozzanak a gondolataim, amikor belép a szobába. Alig láthatóan megmarkolom az ágyra terített takarót, de nem szólok egy szót sem. Később is csak egy kérdést tudok kinyögni.
- Törölközőben, vagy... úgy általában? - nyelek nagyot és még nekem sem tűnik fel igazán, hogy ezzel csak az időt akarom húzni. Az ő kérdésére tudom a választ, csak azt nem, hogy ezt illik-e így nyíltan kimondani.
- De azt hiszem, mindkettőre igen a válasz. Még az előbbi alkoholszaggal is. Csak... nem igazán tudom, hogy... - még a mondatot is képtelen vagyok befejezni, úgyhogy csak nem túl elegánsan megvonom a vállam. Pedig most érzem csak igazán, hogy meg szeretném csókolni. Látszik is rajtam, hogy a tekintetem az ajkaira vándorol, de ez nincs így rendjén. Se randevú, se semmi.
- Mindenekelőtt viszont ajándékok kellenek... virágcsokrok... minimum három randevú... - sorolom azokat a feltételeket, amiket innen-onnan tanultam.

Nem akarok felülni és a tudtára hozni, hogy tényleg nem alszok. Mégis elég hamar megteszem. Pedig sokkal egyszerűbb lenne feküdni csukott szemmel és reggel úgy tenni, mintha fel sem tűnt volna, hogy mikor ért pontosan vissza. Nem igazán tudom eldönteni, hogy haragudnom kellene rá... vagy pontosan mit is kellene éreznem. Akkor meg főleg, amikor már a falnál támasztom a hátam és beszélek hozzá. Egy pillanatra kihallatszott a hangomból az aggodalom, de sikerült igazán hamar elrejteni.
- De akkor nem történt baj és... jól érezted magad - bólintok egy aprót, de félig kérdés inkább a mondat, mint kijelentés. Abba egyelőre nem gondolok bele, hogy mivel hálálta meg a katonának, hogy segített neki. Nem is hiszem, hogy akarok róla tudni.
- A katonák rendesek. Mindig segítenek. És... szóval jó emberek. Valaki idevalósi volt? Az utcából esetleg? Haza... vagyis visszakísért ide? - zúdítom rá a kérdéseket, ahogy igazán beindul az agyam. Ezúttal tényleg nem az érdekel, hogy mit csináltak a katonával, hanem az, hogy ismerhetem-e az illetőt. Talán valaki innen az utcából jött erre. Talán az egyik szomszéd.
- Eddig nem mondtam pontosan. Nem tudom miért. Nem volt fontos - vonok vállat és kezdem teljesen elfelejteni, hogy kimaradt egész éjszakára. Már nem igazán számít. Úgyis csak az a lényeg, hogy most itt van és nincs semmi baja, nem igaz? Ami pedig még jobb, hogy nem elköszönni jött vissza, miszerint megvan a kiút. Örülnék neki, de az azt jelentené, hogy vagy összeszedem a bátorságom és megyek vele, vagy nem látom többet.
- Túlzottan aggódtam, de próbáltam elnyomni. Nem jut hely mérgességnek - mondom egész egyszerűen és tényleg elhatározom, hogy csinálok neki szendvicset. Éhes. Végül is, ezt mondta. Ilyenkor pedig enni kell, nem aludni. Ha Magister nem feküdne az ajtóban, biztos, hogy nem torpannék meg egy pillanatra sem. De így kénytelen vagyok és mielőtt Jenna kisurranna mellettem, reflexből a karja után nyúlok. Persze, azonnal el is engedem, amikor rájövök, hogy mit csinálok.
- Nem... nem mennél el szó nélkül, igaz? Akkor sem, ha megtalálnád a kiutat...? - kérdezem, majd összeszorítom a szám, hogy véletlen se mondjak többet. Közben alig nézek fel rá, talán csak egy pillanatra, majd már megyek is tovább a konyha felé, hogy ezúttal lehetőleg bénázás nélkül csináljak neki szendvicset.

Lehet, hogy nem kellene így viselkednem. Nem kellene megjátszanom, hogy alszok. De mi mást tehetnék? Most ez tűnik a helyes lépésnek. Végül is, annál biztosan jobb, hogy azonnal felüljek és közöljem vele az összes elméletet, ami csak lezajlott a fejemben, míg vártam, hogy valaki... bárki hazaérjen. Úgyhogy elég sokáig tettetem, hogy alszok. Még akkor is, amikor leül az ágy szélére és a nevemet mondja. Nem mozdulok, csak kicsit később húzódok még jobban oldalra, hogy le tudjon feküdni, ha szeretne.
Aztán persze mégis felülök. Nem akarok továbbra sem beszélni. Hallgatni amúgy is nagyon jól tudok. Igazán jól. Ez az egyetlen dolog, amit nem bénázok el soha. Ha megfogadom, hogy hallgatok, az úgy is lesz. Kivéve most. Nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg, mennyire utáljuk az alkohol szagát. Magister meg én. Utána pedig már ő is beszél.
- Valami baj történt? - kérdezek vissza és egy pillanatra tényleg előtör az aggódás, de hamar leplezem. Újra morcosan bámulok magam elé, mintha igazából nem is érdekelne, hogy itt van-e vagy sem.
- Számít - bólintok aprót végül és csak egy pillanatra, de felnézek rá. Úgy tűnik, hogy tényleg bántja a dolog. Legalább egy kicsit. Ettől jobban kellene éreznem magam, de nem igazán sikerül. Hiába mondom magamnak, hogy ez így rendben van, sajnálja, nekem azt kell mondani, hogy semmi baj és kész. El lehet felejteni. Mégsem megy.
- A kereszt szüleim - pontosítok és úgy teszek, mintha részemről ez csak egy apró megjegyzés lenne, semmi több. Mintha nem is számítana. Az viszont, hogy ezek után a kérdésére válaszoljak... Hol vannak? Ha én azt tudnám! Végül persze vállat vonok és hallgatok. Talán meg kellene szólalni. Mondani valamit.
- Csináljak neked szendvicset? - teszem fel inkább a kérdést és láthatóan ez az a pont, ahol inkább nem haragszok rá, minthogy többet beszéljünk a kereszt szüleimről és arról, hogy hol lehetnek. Anélkül, hogy hagynék neki időt, hogy válaszoljon, már állok is fel az ágyról, hogy meginduljak a konyha felé.
- A végén annyi szendvicset csinálok neked, hogy egész profi leszek és már az ujjamat sem fogom közben megvágni - beszélek tovább és tényleg megindulok előre. Hamar ki is érnék, ha az ajtóban nem teljesen ráérősen feküdne Magister.

Nem volt ez olyan rossz este és nem is olyan rossz egyedül lenni itthon. Mintha az enyém lenne az egész ház. Csak ne érezném magam olyan feszültnek. Aggódok értük. Mindenkiért. Nem szóltak, hogy nem jönnek. Hiába próbálom elütni az időt és elfoglalni magam, mire ágyba kerülök, már megint ott tartok, hogy arról kell győzködnöm magam, majd reggel itt lesznek. Alig kel fel a nap, már nyílik is a szobám ablaka. Kis késéssel, de felébredek és figyelem, hogy ki mászik be rajta. Egy részem szeretné megkérdezni, hogy jól van-e. Egy másik viszont haragszik, amiért szó nélkül maradt el ilyen sokáig. Pont úgy haragszok rá, mint a kereszt szüleimre. Valószínűleg, ha ők nyitottak volna be a szobámba, akkor is becsuktam volna a szemem és úgy tettem volna, mint aki alszik. Csak akkor nem érezném az alkoholszagot. Akaratlanul is köhögésre ingerel. Ezek után, már hiába nyomom a fejem a párnába, nem változtat a helyzeten.
Mégis próbálkozok. Nem felelek, amikor a nevemet mondja és arra is, amikor az ágy szélére ül, csak kijjebb húzódok, hogy jelezzem, tényleg érben vagyok és lefeküdhet aludni, ha szeretne. Nem fogok leesni az ágy szélén, annyi biztos. Ezúttal nem.
- Akkor is alszok, ha nem hiszed el - motyogom félig a párnába, de a lényeg még így is kivehető. Végül persze csak ülő helyzetbe tornázom magam és úgy nézek rá. Nem kérdezek, csak várom, hogy előáll-e valamiféle magyarázattal vagy sem. Tudom én is, hogy igazából nem köteles elmondani, hol járt, de...
- Nem szeretem az alkohol szagát és Magister sem - jegyzem meg végül, szintén csak az orrom alatt motyogva, miközben a macskám sietve kislisszol a résnyire nyitott ajtón. Jó, nem vagyok benne olyan biztos, hogy tényleg ezért menekül ki, de könnyedén bebeszélem magamnak.
- Nem mondtad, hogy nem jössz vissza egész éjszaka. Senki nem mond nekem semmit - húzom el a szám és ahelyett, hogy ránéznék, megdörzsölöm a kezem. Mintha lenne rajta valami, amit sürgősen le kell onnan szedni.

Soha nem voltam még egyedül egész éjszakára. De úgy tűnik, mindenki az előző estét választotta arra, hogy eltűnjön és elfelejtsen visszajönni. Sem a kereszt szüleim, sem Jenna nem jöttek vissza. Nem mintha bántana - oh, dehogynem, csak jól leplezem azzal, hogy minden szabályt, ami itthon volt, áthágok. Éjfélig fent vagyok és vonatozok. Kihagyom a zuhanyt. Így a "rosszat tettem" érzés miatt még azzal sem foglalkozok túlzottan, hogy Jenna nem jött vissza. Biztos megtalálta, hogy juthat ki a városból és nem akart lemaradni a lehetőségről, így nem tudott elköszönni. De majd ír egy levelet vagy ilyesmi. Miért aggódnék miatta?
Jó, persze valamilyen szinte attól még ott motoszkál a tény, hogy senki nincs itthon. Semmi nem olyan, mint az évek alatt megszoktam. De ez nem olyan nagy baj. Az viszont igen, hogy míg Jennának hihető történetet találtam ki fejben, a kereszt szüleim fogalmam sincs, hol lehetnek. De nem számít. Éjfélkor irány az ágyam.
- Majd reggel itt lesznek - mondom magamnak a fejem alá húzva a párnát, ahogy kibámulok az ablakomon. Nem zártam én be semmit. Sem a kaput, sem a bejárati ajtót. Mert mi van, ha nem vittek kulcsot? Akkor hogy jutnának vissza?
Alig, hogy elalszok, ugatni kezdenek az utcában a kutyák. Felülök és mozdulatlanul hallgatózok. De semmi. Nem hallom a halk nyikorgást, ami a kapura jellemző. Aztán a léptek is elmaradnak és az ajtócsukódás is. Még csak Magister sem lehet az, aki felkeltette az érdeklődésüket, hiszen ő itt fekszik a lábamnál, az ágy végében.
Visszaalszok. Csak arra ébredek fel következőleg, amikor egy alak mászik be az ablakon. Kicsit késve ugyan és inkább az ver fel az amúgy elég zavaros álmomból, hogy Magister mozgolódni kezd. Csikizi a talpam. Már majdnem nevetve kérem meg, hogy hagyja abba, amikor meglátom az alakot. Nyelek egyet, de hamar rájövök, hogy ki van ott. De meg sem szólalok. Kicsit összébb húzom magam, és hallgatok. Mintha aludnék. Csak a szemem nem csukom be. Esetleg akkor, amikor látom, hogy felém néz.
Az ablakon át viszont még csukott formában is utat tör néha a szél. Hamarosan felém hozza az alkohol szagát. Nem bírom ki köhögés nélkül. Utálom az ilyet. Az egész... utálom. Az arcom belenyomom a párnába, de megfogadtam, hogy nem szólalok meg. Játszom az alvás gyereket. Majd a sértettet, ha az kell. Ha rajtam múlik, nem fogja megtudni, hogy milyen elméleteket találtam ki, miért nem jött vissza este.