Szinte biztos vagyok benne, hogy csak vitatkoztak a kereszt szüleim. Ennek ellenére, amikor Jenna felhozza, már elkezdek agyalni azon, hogy mi más történhetett, amiért ennyire feszültek mind a ketten és olyan választ adtak, amilyet. Mégsem jutok előbbre. Amikor viszont megkapom a választ, nagyot bólintok.
- Ja, az. Nem hiszem, hogy érdekli őket. Amiatt jó kedvük lenne. Nem kellene aggódniuk, hogy felszállok egy vonatra és itt hagyom őket - nem mintha bármikor is gyűjtöttem volna elég bátorságot arra, hogy megtegyem. De a lehetőség ott volt. Most már nem igazán. Legalábbis egy ideig.
De biztos vagyok benne, hogy majd holnap megtaláljuk a megoldást. Vagy holnapután. Ha nem mi, akkor majd a katonák megoldják. Ők biztosan megbirkóznak vele, csak várni kell pár napot. Nekem viszont megvan most a saját feladatom. Masszírozás. Fogalmam sincs, hogy kell csinálni, de nagyon igyekszek. Amikor felállok a földről és megköszöni, csak összeszorítom a szám egy pillanatra.
- Öm... izé... szívesen - bólintok aprót, miközben még most is a lábát vizsgálom. Nem mondom, hogy csak a talpát és a lábfejét, de... nagyon igyekszek. Azért senki nem szedheti le a fejem. Itt feszít egy nő a pólómban, az ágyamon. Ha akarom, ha nem, különös gondolatok futkároznak a fejemben, amíg megálljt nem parancsolok nekik. Ami persze nagyon hamar megtörténik.
Az ilyen gondolatokat könnyebb volt elvetni, mint újra átrágni magam az alvás témán. Persze végül csak döntésre jutok és teljesen komolyan, nem érthetetlenül hadarva mondom ki a két választható opciót. Aztán már ott sem vagyok. Fogom a pizsamát és megindulok a fürdőszoba felé, hogy átöltözzek. Hamarabb érnék vissza, mint ahogy, ha nem győzködném magam, hogyha az ágyon alvást választja, akkor sem lesz semmi gond.
- Persze, hogy nem... nem nagyon - elég nagy lendülettel indítok, de az utolsó két szóra már érezni, hogy azért nem fogok csak úgy lazán feküdni mellette. Kicsit vakargatom is a tarkóm, amikor végigdől az ágyon, de aztán csak megkerülöm és megpróbálok én is feküdni. Ami abból áll, hogy annyira a szélén vagyok, hogy ha csak megmozdulok, biztos, hogy a földön kötök ki. De amíg ébren vagyok és próbálom nem őt nézni túl feltűnően, addig minden rendben.
- Hát... jó éjt - mondom szinte suttogva, ahogy megmarkolom a párna szélét, mintha az megvédhetne attól, hogy leessek az éjszaka folyamán. Most már csak nem őt kellene nézni csendben, hanem becsukni a szemem.

Nem akarom elbújtatni, ettől függetlenül megnyugtat a tény, hogy a szobámban ülünk. Persze így is hadarok, amikor arra kerül a sor, de legalább elkerültük azt az apróságot, hogy amint ugatni kezd egy kutya az utcában, az ajtó felé kapjam a fejem.
- Magister nem volt bolhás - jelentem ki. Nem olyan nagy dolog ez, de mégis úgy érzem meg kell jegyeznem. Főleg azért, mert a keresztanyám mindig bolhás dögnek hívja. Pedig nem az. Nem is volt az.
Most viszont ezt nem fogom részletezni. Ahogy a konyhában ácsorogva sem nyitok erről vitát. Inkább a lényegre térek és felkészülök a kiabálásra. De semmi nem történik. Nem érdekli őket? Elég különös reakció, de nem teszem szóvá. Belegondolva ez a legjobb, ami történhetett. Úgyhogy csak elkérem az újságot és csendben elsunnyogok. Vissza a szobámba, hogy megvizsgáljam a címlapon virító képet. Egy ismerős arcot sem látok rajta, úgyhogy hamar félre is teszem.
- Hát, én sem hittem, hogy ez lesz - dörzsölöm meg a tarkóm és akaratlanul is újra átvizsgálom az előbb történteket. De nem, nem csak mondták, hogy nem érdekli őket. Tényleg nem.
- Ha ők is tudják? - kérdezek vissza kissé értetlenkedve. Közben azon jár az eszem, hogy mit kellene nekik tudniuk. Vagy mit nem. Az fel sem tűnik, hogy újra megemlítette, nem alszik az ágyamon. Végül csak megrázom a fejem.
- Biztos csak vitatkoztak. Akkor szokott ilyen hangulat lenni - magyarázom egész érthetően ejtve ki a szavakat. Nem mintha különösebben nagy dolog lenne. Megszoktam. Elég sokat vitatkoznak, főleg miattam. Néha már fel sem tűnik. Most is csak azért, mert túl meglepő volt a válasz, miszerint nem érdekli őket, ki alszik itt.
- Nem tudom elrontani a lábad... - motyogom az orrom alatt, ahogy mosolyra húzódik a szám. Aztán persze már sokkal komolyabban bólintok a szavaira, majd letérdelek elé az ágy végébe. Nagyon, nagyon koncentrálok, hogy jól csináljam, mégsem merem túl erősen nyomni a lábát. Inkább mondja azt, amit, hogy csikis, minthogy azért szóljon, mert fáj neki.
Képes lennék egész éjszaka itt térdelni és masszírozni a lábát. Most is csak akkor hagyom majd abba, amikor kéri. Utána pedig ácsorgok előtte egyik lábamról a másikra. Most már tényleg el kellene dönteni, hogy hol alszik majd. De előtte magamban összesítek. Nem hajlandó az ágyban egyedül aludni. A földön aludna, de azt meg én nem hagyhatom. Leköltözhetek mellé, de annak sok értelme nem lenne. Ketten a földön, az ágy meg üres.
- Akkor én megyek és átöltözök - mutatok újra a hátam mögötti ajtóra, majd elhallgatok. Ott lenne a folytatás is, csak nem tudom, hogy fogalmazhatnám meg. Kis idő múlva persze összeszedem magam. Nagy levegőt veszek, hogy ne hadarjak és magamban elismétlem a mondatot, amit megfogalmaztam.
- Vagy mind a ketten a földön alszunk, vagy az ágyon. Nincs más megoldás - mondom egy szuszra, de érthetően. Nyíltan nem kérdezek rá, hogy mit szeretne, de lehet tudni a kis szünetből, amit tartok. Aztán már rohanok is ki, hogy átöltözzek. Addig van ideje gondolkozni... és nekem is, hogy rájöjjek, ha az ágyon alvásnál dönt, mit teszek. Azaz nem teszek. Vagy nem tudom.

Nem áll szándékomban őt elrejteni, mégis valami arra késztet, hogy hívjam a szobámba és ott egyen, amíg én beszélek a kereszt szüleimmel. Úgy a biztos, ha nem arra állítanak be, hogy itt eszik a konyhában. Nem akarom elbújtatni se az ágy alá, sem a szekrénybe.
- Nem, nem vagy kóbor macska. És most már Magister sem az - teszem hozzá a második mondatot egy kis késéssel, miközben már a szobám felé tartok vele együtt. Hagyom, hogy leüljön az ágyra és enni kezdjen, miközben én arrébb dobok néhány ruhát, majd keresek neki egy pólót, amit fel tud venni. És ami eleget takar ahhoz, hogy egyáltalán képes legyek ránézni a nap további részében.
Amíg kutatok, nagy hadarva kezdem neki magyarázni a dolgokat, mintha valami komoly haditerv lenne. Pedig csak arról van szó, hogy ő mehet a fürdőszobába ha szeretne, én addig beszélek az itthoniakkal. Egész egyszerű, én mégis képes vagyok túlkombinálni. De aztán lenyugtatom magam és valami mosolyfélére is képes vagyok.
- Nem nyelnek le senkit. Nem lesznek idegesek, amiért itt vagy - állítom magabiztosan, egy pillanat késéssel, majd tényleg magára hagyom és elindulok a konyhába. Nem is kell várnom, és nyílik az ajtó. Elmondom a magamét. Nagyon röviden, nagyon tömören, de úgy tűnik, hogy senkit nem érdekel. Nem akarják látni Jennát. Azt hiszem, ez nem is olyan rossz dolog. Persze bánt, hogy látom rajtuk, valami nincs rendben és nem árulják el, de végül nem kérdezek rá. Elkérem a friss újságot és azt tanulmányozva indulok vissza a szobámba. Körül sem nézek, csak leülök az ágy szélére. Senkit nem ismerek a képről. Mindig abban reménykedek, hogy meglátom valamelyik barátomat, de nem. Ismeretlen arcok bámulnak vissza rám.
De legalább az nem ismeretlen már, aki belép a szobámba. Újfent rajta felejtem a tekintetem, mielőtt rájönnék, hogy illetlenség bámulni. Persze ő valószínűleg megszokta már. Ettől függetlenül viszont mégsem kellene.
- Nem érdekli őket. Szóval én döntök. Addig maradsz, ameddig szeretnél - vonok vállat, de azért mosoly ül az arcomon. Nem kell olyasmivel vesződni, hogy bemutatkozás. És persze így azt sem kockáztatjuk, hogy megismeri a keresztanyám és meggondolja magát.
- Nem kell bemutatkozni. Elég... feszült a hangulat. Jó helyen vagy itt. Mármint bent, a szobámban - javítom ki magam, mielőtt a hang a fejemben megszólalhatna, hogy "az ágyamban". Komolyan, miért is gondolok én ilyesmire? Csak egy röpke felvillanás az egész és már el is felejtem. Helyette magyarázkodni kezdek.
- Hát, én nem igazán értek az ilyesmihez, de... megpróbálom. Majd szólsz, ha nagyon... rosszul csinálom - beszélek kicsit akadozva. Haladás, más nem hadarok, hanem úgy keresem a szavakat. Már mindent tudok, csak értelmesen, normális tempóban beszélni nem.
Ettől függetlenül félredobom az újságot - amúgy sem kell már -, és gondolkodás nélkül térdelek le az ágy végéhez a földre. Ha odanyújtja a lábát, már bele is kezdek. Legalábbis próbálkozok. Valószínűleg elég bénán csinálom, de esküszöm, hogy komolyan azt akarom, hogy érjen valamit. Annyira koncentrálok, hogy kicsit még a nyelvem is kidugom oldalt. Elég idióta látványt nyújthatok annyi biztos.

Alig figyelek oda a szavaira. A kulcs igen, a szobámban van. Jó hely az neki. Nekem most a pótkulcs kell, ami a virágcserépben van, a kerítés túloldalán. Csak az tud kirángatni a gondolataim közül, amikor Magisterről van szó. Nem szereti, ha simogatják, ebben biztos vagyok. Arra mégsem tudok mit felelni, amikor azt állítja, hogy azért nem szeretnek az állatok, mert félek tőlük. Nem félek én igazából, csak... valahogy belém ivódott, hogy veszélyesek. Harapnak, karmolnak. Az is kész csoda, hogy ennyire megtűr maga mellett Magister. Na és, hogy a kereszt szüleim megtűrik a közelemben.
Akár még erről is szívesen elbeszélgetnék vele, mivel úgy tűnik, hogy kénytelenek leszünk még itt állni egy ideig. Ha próbálnám sem tudnék bemászni a kerítésen. Ő viszont úgy tűnik, hogy minden gond nélkül átlendül. Lehet, hogy örülnöm kellene, hogy ilyen könnyen megy neki és így bejuthatunk, de mindent érzek, csak örömöt nem. Szégyellem magam, hogy én nem tudtam megoldani. És aggódok érte, hogy szálka fúródik a tenyerébe. De persze ügyesebb ő annál, minthogy ilyesmi történjen. Csak én bénázok állandóan.
Pár perc múlva már a konyhában állok és rejtem a hátam mögé a rongyba csavart ujjam, ahogy átadom neki a tányért a szendviccsel. Egész büszke vagyok magamra, hogy képes voltam megcsinálni. Tudom, hogy igazából ez nem nagy érdem, de mivel az ilyesmit nekem készen elém rakják... igenis jó érzés, hogy meg tudtam csinálni egyedül! Most viszont már rohannék is tovább, hogy szerezzek neki valami váltó ruhát, meg törölközőt. Mindent, ami kellhet. De aztán meghallom a szomszéd kutya ugatását és azonnal meggondolom magam.
- Nem, egyik sem, csak... - elég erőteljesen rázom a fejem. Nem akarom, hogy azt higgye, el akarom bujtatni. - Csak előbb majd szólok nekik, és az után mutatlak be neki - magyarázom, és így egész egyszerűnek tűnik. A valóságban már nem lesz ez ilyen könnyű, de ezzel ráérek később törődni.
Most csak mutatom neki, hogy merre van a szobám. Szinte semmi nincs benne, csak ami szükséges. Jó, meg egy, a háborúról szóló könyv az éjjeli szekrényen, meg a vasút a földön. Máskor úgy érezném, hogy el kell rejtenem, de képtelenség pillanatok alatt felszedni a síneket. Szóval marad ott, ahogy a könyv is. Csak pár ruhát tolok arrébb, majd agyalni kezdek. Persze pár pillanatra elkalandoznak a gondolataim és rajta felejtem a tekintetem. De amint észbe kapok, lesütöm a szemem, majd végül magyarázni kezdek.
- Ott van szemben a fürdőszoba. Teszek törölközőt, meg egy pólót - kapom fel az egyik tiszta felsőm a szekrényből. Elég nagy ahhoz, hogy mindenhol takarjon, ha ő veszi fel.
- Aztán beszélek a kereszt szüleimmel, hogy maradhass. És majd utána bemutatlak nekik - magyarázom el, mint valami haditervet, kicsit persze hadarva, miközben minden második szó után a hátam mögött az ajtóra mutatok.
Ekkor hallom nyílni a bejárati ajtót. Magister vinnyog. Gondolom a keresztanyám lábbal tolta el az útból. Elhúzom a szám. Nem szereti - nem meglepő - , én meg azt nem szeretem, ahogy bánik vele. De amíg megtűri a házban, biztos nem fogok egy szót sem szólni.
- Megyek, beszélek velük, te egyél, aztán... Szóval mehetsz... a fürdőszobába. Ha szeretnél. Vagy... - megrázom a fejem. Láthatóan sikerült túlkombinálni. Nagy levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam, majd mosolyra húzom a szám és elindulok a konyha felé.
Hamar elhadarom, hogy mi a helyzet. Meglepően könnyen fogadják. A keresztanyám csak annyit mond, hogy jó, őt nem érdekli, mint csinálok. Ebből tudom, hogy valami történt, és én bármit is kérdezek, nem fogják elárulni. Veszekedtek volna? Megpróbál a keresztapám arcáról leolvasni valamit, de a kezébe kapott újság jobban lekötni, mint ami körülötte zajlik. Fogadok, hogy a katonákról van benne szó. A főoldalon. Mostanság mindig ők a legfontosabb hír.
Persze végül az újság az egyetlen, amit elkérek. Nem kérdezem semmi mást, csak, hogy megnézhetem-e. Végül is, talán ez még jobban alakult így, mint reméltem. Nem akarják megismerni, nem kell attól tartanom, hogy nem kedvelik, vagy kiteszik. Kis mosoly ül az arcomon, ahogy visszasétálok a szobámba, hogy megvizsgáljam az újság címoldalán lévő képet. Magister pedig a nyomomban. Menekül a feszült hangulat elől, ha jól sejtem.

Idétlen módon bólogatni kezdek a szavaira. A szobám jó hely a kulcsnak. Ha csak egy kicsit is jobban figyelnék, rájöhetnék, hogy inkább röstellnem kellene, hogy bent hagytam a kulcsot. De nem azon jár az eszem. Inkább megpróbálok rájönni a megoldásra. Évekkel ezelőtt még könnyedén átmásztam a kerítésen, de most nem hiszek benne, hogy menni fog. Talán... de csak talán azért meg kellene próbálni.
- Hát, Magister szerintem csak engem nem kedvel. Meg a kutyák az utcában - jegyzem meg teljesen mellékesen, vállat vonva. Utóbbit nem is tagadhatja, neki is hallania kellett, miközben végigjöttünk a házak előtt. Nem volt olyan kutya, amelyik csendben maradt volna. Még akkor sem ugattak ennyire, amikor a katonák jöttek. Pedig vonultak már erre át... de akkor sem volt ilyen hangzavar.
Most viszont csendben vannak. Egy vakkanás sem hallatszik, ahogy odasétálok a kerítés törött részéhez. Majd egy grimasz kíséretében vissza, amikor rájövök, hogy nem fog menni. Ha akarom sem tudom felhúzni ott magam. Régen ment. Most semmi esélyt nem látok rá, úgyhogy nem is próbálkozok. Nem akarok komplett bolondot csinálni magamból.
Akkor viszont már nagy hangom van, amikor ő próbálkozik - nem mintha egy pillanatig is kétséges lenne, hogy nem sikerül neki. Nem is aggódok azért, hogy átlendül, csak amiatt, hogy szálka megy a kezébe. Törött a kerítés, könnyű összeszedni egyet. Nekem is fúródott régen a tenyerembe pár. Gondolom fájdalmas dolog lehet. Legalább a keresztanyám eléggé rémüldözött.
- Öm, igen. Persze. Kiszedem majd. Valahogy - az utolsó szót már alig hallhatóan teszem hozzá, miközben egyik lábamról a másikra állok. Végül rájövök, hogy vissza kellene menni a kapuhoz. Magister úgy néz rám, mintha ő is tudná, milyen kellemetlen ez a helyzet, amibe csöppentem. Meghívom magunkhoz és neki kell bemászni, hogy be tudjunk menni.
Kissé lehajtott fejjel nyitom ki már előtte a bejárati ajtót. De annál jobban kapkodok és hadarok. Legalább azt kiérti, hogy nyugodtan üljön le, amíg én megpróbálok valamiféle szendvicset összehozni. Nem mondom, hogy túl sokszor kentem meg kenyeret vagy szeleteltem bármit rá. Körülbelül a harmadik mozdulattal sikerül az ujjamba nyomni a kés hegyét. Csak akkor veszem észre, amikor a tányér szélén ott marad egy csepp vér. Azonnal lepakolok róla és egy konyharuhába csavarom az ujjam. De legalább a szendvics elkészült.
- Kész - vágok magam elé büszke fejet. Annyira nem is néz ki katasztrofálisan. Most már csak fordulni kell vele és letenni elé az asztalra egy mosoly kíséretében, elrejtve a becsavart ujjam a hátam mögött.
- Te csak egyél nyugodtan, én szerzek... öm... nem is tudom. Törölközőt, meg valami cserepólót, meg... meg valami mást is - bevallom, fogalmam sincs, mit akartam ebből pontosan kihozni. A lényeg, hogy mindene meglegyen, ami csak kellhet és lehetőleg azelőtt a szobámban legyen, mielőtt bárki hazajön. Nem mintha el tudnám rejteni, mint ahogy Magisterrel csináltam pár napig, de attól próbálkozok.
- Azt akár megeheted a szobámban is - lépek vissza, miután sietve megtettem az első az első pár lépést. Közben pedig már mutatok is a kezemmel a szoba irányába. Nem lenne ez ilyen sürgős, ha nem hallottam volna a szomszéd kutya ugatását.

Egész kicsit tényleg messze lakok, de mivel más lehetőség nem jut eszembe, marad a séta. A szavaira persze még bólintok egy nagyot, de látni rajtam, hogy fogalmam sincs, hogy kell lábat... vagy bármit masszírozni. De majd nagyon fogok igyekezni, annyi biztos. Majd pánikolok akkor, ha nem csinálom jól. Addig viszont inkább a lábam elé kellene nézni és nem hasra esni. Az elég nagy szégyen lenne. Pont előtte.
De szerencsére nagy baki nélkül érjük el az utcát. Már kezdeném azt hinni, hogy ez egész könnyen ment, amikor is meglátom a láncot a kapunk. Mivel arra semmi esély, hogy szándékosan zártak volna ki, így marad az, hogy nincs itthon senki. Nem túl jó jel. Főleg, hogy nem kaptam kulcsot.
- Nincs. Vagyis megvan, csak odabent. A szobámban - vakarom meg a tarkóm, mintha ez valami speciális varázslat lenne, amitől eszembe jutna a megoldás. De nem jön az ötlet, csak Magister jelenik meg és ül le a lábam elé a járdára.
- Valami olyasmi. Igazából, csak idekeveredett pár hete - magyarázom, de csak félig figyelek rá. Továbbra is a megoldáson agyalok. Valamikor még gyerekként be tudtam mászni a kerítés legvégén, ahol le van törve egy darab. Talán most is megérne egy próbát.
- Nem szereti, ha hozzáérnek - szólok még vissza jó pár lépésről, majd megállok a kerítés mellett. Itt kellene most felmászni, de még azelőtt belátom, hogy nem fog menni, mielőtt bolondot csinálnék magamból. Alig látható csalódott grimasszal sétálok vissza hozzá és jelentem ki, hogy várnunk kell. Csak úgy látszik, ez neki nem opció.
- Vigyázz, szálka mehet... a kezedbe - mondom szinte azonnal, amikor megindul, hogy átmásszon. De még be sem tudom fejezni a mondatot, máris bent van a kertben. Oké, egy kicsit kínosan érzem magam, hogy ő ilyen könnyedén be tudott jutni, míg én...
- Van. Az egyik virág mellett. Mármint a cserépben. Valami... lila virágnál - mondom, ezúttal mindenhova nézve, csak rá nem. Nem, ez így nincs rendben, hogy ő be tudott jutni, én pedig nem. Nincs rendben.
Ettől függetlenül elindulok a kapu felé, ami valószínűleg hamar ki is nyílik majd előttem. Elég nagy a késztetés, hogy hadarni kezdjek és össze-vissza beszélni. Ha ez valami véletlen folytán franciául történne, akkor sem értene egy szót sem. Úgyhogy inkább összeszorítom a szám és beljebb megyek. Alig veszem észre, hogy Magister jön utánunk. A bejárati ajtó persze nincs bezárva, szóval ott könnyen átjutunk, azonnal a konyhába érve.
- Fogalmam sincs, mi van itthon, de mindjárt átkutatok mindent. Addig ülj le, ahova szeretnél, vagy nézd meg a szobám, vagy... -igen, hadarok. Úgyhogy nagy levegő és kényszerítem magam, hogy lassítsak. Ezek után inkább újra csendben maradok és előszedek pár szelet kenyeret, meg mindent, amit találok és amivel el lehet érni, hogy ezekből szendvics legyen.

Szeretnél vele tovább vitatkozni. Meggyőzni arról, hogy aludjon az ágyban. Nem olyan nagy dolog, ha egy vagy legrosszabb esetben két estére összetolok magamnak pár széket a konyhában. De úgy látszik, bármit is mondok, nem tudom meggyőzni. Úgyhogy annyiban hagyom. Egyelőre legalábbis. Annyi biztos, hogyha ő földön alszik, akkor én is. Az úgy nem fog menni, hogy én ágyon, ő meg... Bármennyire is bizonygatja, hogy hozzászokott, ez így akkor sem helyes.
- Annyira nem messze... Csak egy kicsit - válaszolom megkésve és bármilyen nagy a késztetés, továbbra sem megyek újra bele az ágy-témába. Inkább összeszorítom a szám és a saját lábam elé nézek. Még így is sikerül majdnem elesni, de ez nem túl meglepő. Maximum még ő nem tudja. Végül persze csak megérkezünk. Végig a főutcán, ahol a szokásos két kutya megugatja a jöttöm. Nem hiszem, hogy kedvelnek, pedig nem tettem velük semmit. Aztán a mi utcán. Egy szűk utca, a kanyarban a mi házunkkal. Egyszerű, emelet nélkül, egész átlagos kerttel. Már akkor tudom, hogy nincs itthon senki, amikor befordulunk a sarkon. Másképp nem lógna ott a lánc a kapun. Gyorsan a zsebembe túrok, de nem csörög ott a kulcs.
- Azt hiszem, ez problémás lesz - jegyzem meg inkább csak magamnak, tekintve, hogy az angolt használom. Tudom, hogy juthatok be, de jó pár éve nem volt rá példa, hogy megpróbáltam átmászni a kerítésen. De talán most sem lesz rá szükség. Talán meg tudom máshogy oldani.
- Szia, Magister. Remélem kiűztél a szobámból minden egeret - mosolygok le a macskámra, ahogy közelebb érünk és megállunk a tényleg zárt kapu előtt. Valószínűleg ez a macska az egyetlen állat, ami nemhogy a kapu előtt vár rám, de elviseli a közelségem. Persze azt nem szereti, ha hozzáérek, de már az is valami, hogy nem fúj rám.
- Öm, azt hiszem, vagy egy kis baj... De megoldom - váltok vissza franciára és feltartom az ujjam, hogy várjon meg itt. Sietve indulok meg a kerítés másik végére. Oda, ahol le van törve a fából egy kis darab. Régen mindig ott másztam be, de ez évekkel ezelőtt volt. Most viszont be kell látnom, hogy semmi esély rá, hogy fel tudjam húzni magam és átugrani.
- Lehet, hogy várnunk kell, amíg valaki hazaér. Nincs kulcsom és nem tudok bemenni a pótkulcsért - vallom be, ahogy visszamegyek hozzá. - De ne aggódj, sötétedésre biztos visszajönnek és akkor majd megmutatom a szobám, szerzünk valamit enni meg... meg minden - teszem hozzá gyorsan, miközben úgy bámulok az utca vége felé, mintha ettől hamarabb megjelennének.