- Hát persze, uram. - Emelem meg a szemöldököm végtelen cinizmussal. Még hogy én fizetnék neki bármit is. Ha akarom idejövök és darabokra szedem ezt a rohadt szobát. - Higgye el, most a személyzet a legkisebb gond. - Húzom ki magam szoldian, akaratlanul is, s felszegem az állam. Nyilvánvalóan nem látok kihívást a civilekben, legyenek akár fegyveresek, akár fegyvertelenek.
- Higgye csak el, több tisztelet és türelem van bennem, mint el tudná képzelni. - Kezdem kimérten. - Az már más dolog, hogy nem érzem szükségét, hogy maga felé is gyakoroljam. Még csak be sem mutatkozott. - Maga szarházi. Teszem hozzá gondolatban. - És kétség kívül maga a leggyanúsabb alak, akivel eddig Avignonban összefutottam. - Oldalra pillantok, mintha ki akarnék nézni az ablakon, s megvakargatom a fejem. - Pedig a franciák aztán fura szerzetek... - Teszem hozzá ezt az utóbbit, de ez inkább már csak magamnak szól, afféle hangos gondolkodásként. Csak kiszaladt a számon, nem áll szándékomban nagy eszmecserékbe kezdeni a franciák mivoltáról.
Mikor végre látom, hogy kezdi rávenni magát, hogy nyílt lapokkal játsszon, a szám összeszorítva, feszülten nagyot sóhajtok, majd annyit teszek hozzá, mielőtt belekezdene, hogy majd meglátjuk. Egyelőre fogalmam sincs mire számíthatok.
Végig figyelmesen hallgatom, de az egyértelmű, hogy majd meg szakadok olyan erőltetve próbálom fenntartani a cinikus, hitetlen, közönyös álarcot. Ami valljuk be, jól megy, de ugyanakkor elég nevetségesnek is hat. Egyébként meglepően jól megy a dolgok megemésztése. Az ereklyekereskedelem dolgon már meg sem lepődök, elvégre logikus. Láttam már annyit, hogy akkor lennék féleszű, ha egy szavát sem hinném, nem pedig ellenkező esetben.
Ám bármily erősen is tartom magam és fokozatosan szokok hozzá az előttem nyílt új világhoz, mikor a bátyámat említi, hogy nem sok lehet már neki hátra, minden összeomlik bennem. Kihúzom magam, s mély levegőt veszek, de bármily hideg is maradok, legalábbis próbálok maradni, a szemeimbe könny szökik és valami rég nem érzett fájdalom és félelem keveréke présel össze belülről. Szinte ijesztő. De hamar túlteszem rajta magam és a tőlem már jól megszokott hangnemben reagálok.
- Honnan tudjam, hogy nem ver át valami ócska vacakkal? - Hű, tényleg „ócska vacakot” mondtam „szardarab” helyett? Tényleg le lehetek döbbenve a monológja után.
- Az érzés kölcsönös. - Állok fel, s a pisztolyom lassan a fegyvertokba csúsztatom, majd az elsötétített ablakra pillantok, mintha láthatnék ott valamit... mintha látni akarnék ott valamit. Vagy valakit. Nem tudnám leírni az érzést, ostobaság. Gyorsan el is hessegetem a fejemből a gondolatokat, de az ajtó már csapódik is. A pillanatnyi döbbenetet hamar arrogancia váltja fel, s ironizálva szemet forgatok. - Hű, de ijesztő. - Sétálok lassan, de láthatóan bizonytalanul az ajtóhoz.
- Ha tényleg igaz, amit összehordott, akkor tudni fogja hol és mikor keressen. Max. - Teszem hozzá az utolsó szócskát egész halkan, de még érthetően. Fogalmam sincs, hogy ez honnan jött, őszintén, de kicsúszott, a semmiből.
A válaszát már meg sem hallgatom, eddig nem voltam túl beszédes, de ennyiből már tudhatja, hogy döntöttem. Hogy épp a józan eszem készülök eladni a bátyámmal kapcsolatos információkért, ami vagy igaz, vagy nem, de meg kell próbálnom. Ezért annyira le leszek fokozva... Sőt, hadbíróság! Csodálatos.

- Nos, ha nem öreg – húzom el a szám cinikusan, a jól megszokott hangnemben. Ez az én nagy bajom, a fene nagy cinizmusom – akkor igen rosszul tartja magát. - A szavai többsége lepattan rólam, csak ridegen figyelem, próbálom minden kételyem és aggodalmam félre tenni, ami látszólag jól is megy. Nem felelek semmit a költői kérdéseire, miszerint nem kellene rejtegetnem egy „ekkora kincset” és hogy még azt is tudja mibe van csomagolva. Táncolni akar az idegeimen? Hát tegye, volt már rosszabb is, engem nem könnyű kizökkenteni, erre talán már ő is rájöhetett.
- Oh, hát persze. - Bólintok lassan, ironikusan meglepve, mint aki most tett valami nagy felfedezést. - Miért is nem lep meg, hogy képzeletbeli barátai is vannak? - Teszem fel a költői kérdést, s előre dőlök. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ignoráljam a bátyámra tett megjegyzését, az viszont nyilvánvaló, hogy ezt nagyon nagyon nehezen nyelem le. Még mindig nem tiszta, hogy honnan tud a bátyámról, de őszintén? Már ez sem lep meg. És idővel úgy is ki fogom deríteni. Csak jól kell kevernem a lapokat. A hangomról mellesleg ordít a gúny és hogy egy szavamat sem gondolom komolyan, egy pillanatra sem. - Lefogadom, hogy a kis barátai most is itt vannak, hah? Sőt. Sőt, tudja mit? - Mosolyodom el cinikusan. - Ez hogy tetszene nekik? - Felkapom a pisztolyom az asztalról és kinyújtom a karom, véletlenszerűen lőve a szoba egyik felébe, közben pedig nem veszem le a tekintetem a férfiról. Miután a golyó a falba fúródik leeresztem a fegyvert az ölembe és fenyegetően kezdem.
- Nem fogok magával kincskeresőset játszani. Beszéljen nyíltan és érthetően, vagy már itt sem vagyok. - A szemem sarkából oda pillantok, ahova ő néz, még épp látom a meglebbenő függönyt, de csak felhúzom az egyik szemöldököm. Ennyire szórakoztatja, hogy az ablak nem szigetel rendesen? Vagy mi? Komolyan mondom a falat tudnám kaparni néha az emberektől. Bár most én is gyerekesebben és felelőtlenebbül viselkedek, mint valaha. Mióta beszélek én így? Kémekről is lehet szó, vagy kettős ügynökökről. Én meg képzeletbeli barátokkal dobálózok? Az alváshiány és a stressz megteszi a hatását.
Viszont van itt még valami, ami még ennél is kevésbé tetszik, az, hogy egy részem hinni akar neki. Egy részem annyira vágyik arra, hogy segíthessek a bátyámon, hogy a lelkem is eladnám érte, talán még azt is hagynám, hogy dróton rángassanak, vagy lelőjenek, mint egy kutyát, s még sorolhatnám, csak a bátyám biztonságban tudhassam.

Elnézek mellette, egyenesen le zárra, amit épp most kulcsolt be, majd vissza rá, ugyanazzal a kifejezéstelen, de mégis ingerült tekintettel. Mikor a bordám felől kezd érdeklődni, alig láthatóan cinikus módon megemelem a szemöldököm. Tulajdonképpen még mindig választ várok rá, hogy hogy csinálta. Ám a költői kérdése után a szemöldököm magasabbra emelkedik, már cseppet sem rejtegetve a gúnyt, amit nem tudok nem éreztetni a szavaimban, pedig nem kifejezetten szándékos, egyszerűen így jön.
- Talán mert épp úgy néz ki a díszes botjával meg azzal a perverz vigyorral ami odafagyott a képére, mint egy nyugdíjas náci? - Felelek kérdéssel, ami nem is igazán kérdés, csak épp így sikerült.
- Oh, ha az alul öltözött nőcskére gondol, az a poszter igen ritka példány... csak nem képzeli, hogy lepasszolom? - Forgatok szemet kissé önhitten, de ezzel a teljesen ostoba kanyarral azt hiszem csak a saját érzéseim próbálom leplezni. Önmagam előtt? Vagy előtte? Nem is tudom. De nem csak én köntörfalazok. Mi a fenéért nem tudja kibökni, hogy honnan a jó Istenből tud a bátyámról? Vagy arról a szarról a fiókomban? Kém van a feletteseim között? Vagy az embereim között? Köze van Morettihez? Vagy Andrew köpött? Vagy ez, vagy az, vagy amaz... lehetőségek végeláthatatlan sora. A legegyszerűbb ha nyílt lapokkal játszunk, ennél a pontnál már teljesen mindegy, nem igaz? Többet tud, mint kellene neki, én pedig tudni akarom honnan.
- Természetesen nem. - Felelek egyenesen a kérdésére, hivatalos, komoly hangnemben, hogy elhoztam-e, ami neki kell, megkerülöm az asztalt, s leülök vele szemben, a fegyverem nyíltan az asztalra téve, bármikor használhatom ha akarom. Meg előveszek a zakóm belsőzsebéből egy lapos flaskát és meghúzom, majd azt is az asztalra teszem, csak az után nézek fel rá. - Beszéljünk nyíltan. Sokat tud. Én pedig tudni akarom honnan. - Sokat tud és le merem fogadni, hogy ez csak a jéghegy csúcsa... Ez dühít. Rémesen. De ami még rosszabb, hogy valahol azt érzem legszívesebben kirohannék a szobából és meg sem állnék egy darabig, fogalmam sincs miért, soha nem éreztem ilyet, nem vagyok az a fajta. Mintha egy zsúfolt lyukban lennék tehetetlenül. Ez teljesen abszurd.

Már abban a pillanatban visszafordulnék és meg sem állnék a táborig, mikor meglátom azt a visszataszító mosolyt a képén. Meg mégis mi a fenét csinál fényes nappal egy elsötétített szobában?
- Nem, nem szeretnék. - Nézek rá akaratlanul is a lehető legunottabb arckifejezéssel, nyilvánvaló, hogy nem jókedvemből vagyok itt. Elpillantok a folyosó egyik végébe, majd a másikba, s feszülten sóhajtok, mint akit épp nyúzni visznek, mielőtt újra a férfira néznék. Nem szeretnék bemenni, de nem beszélhetünk egy ilyen kaliberű dologról egy nyilvános helyen, így kénytelen leszek ugyebár. - Tegyen egy szívességet és törölje le azt a vigyort a képéről. - Már-már hivatalosnak hat a hangom, de meg van szokva, általában így beszélek, mert így kell beszélnem, miután pedig befejeztem a mondatot már pakolom is a kezem a férfi mellkasára, ahogy gyakorlatilag arrébb tolom és beengedem magam. Ahogy beérek még teszek pár lépést, majd megállok és szétnézek. Nem látok túl sokat, ahhoz képest, hogy dél sincs... viszont a kinti napsütéshez képest idebent – sötétítés ide, vagy oda – szürreálisan hideg van. Ahogy állok a hideg is kiráz, szó szerint, de nem az a fajta remegés, amikor fázol, valami furcsább. Bár azok után, amiket eddig tapasztaltam szinte észre sem veszem, ez legyen most a legkisebb gondom.
A szemem hamar hozzászokik a sötétséghez, így a tárgya körvonalát már látom, megfordulok, s Maxra nézek – bár le merném fogadni, hogy mikor ráemeltem a tekintetem még két sötét alakot láttam mellette... vagy mögötte... hátborzongató.
- Csak bökje ki, hogy miféle játékot űz velem és mit akar tőlem. - Egy lépéssel közelebb lépek, de olyan hirtelen, mintha csak ész nélkül neki akarnék rohanni, de már az első lépés után észbe kapok és nem megyek tovább. Már szóra nyitnám a szám, de végül mégsem teszem. Túl sok kérdés, túl sok elmélet... Ha egyszer elkezdeném talán abba sem hagynám órákig. Na meg ott van az is, hogy nem mutathatok túl nagy érdeklődést, legalábbis nem akarok, hisz magam sem tudom egyelőre, hogy mi legyen a következő mozzanat.

Nem tudom helyesen döntöttem-e, de nem beszéltem a néhány nappal ezelőtti esetről senkinek.  De ha  akartam volna róla sem tudtam volna mit mondani. Hisz mit mondhatnék? Semmi olyat, amit én egy pillanatra is elhinnék, ha a hallgató fél helyében lennék, meg nem mellesleg magam is bajba sodornám. Az a fickó... A hideg is kiráz tőle, le merem fogadni, hogy nincs ki mind a négy kereke. Nem tudom mit csinált velem, de ami ott történt... bura és ereklyék ide, vagy oda, olyan nincs! Egyszerűen nincs rá tudományos magyarázat... legalábbis eddig nem sikerült megtalálnom. Ám minden tiltakozásom és tagadásom ellenére, a célját elérte, bogarat ültetett a fülembe. Túl sok kérdést hagyott hátra ahhoz, hogy most ne próbáljak utána menni.
Meg kell tudnom, hogy ki ez a férfi, hisz ki tudja, veszélyes lehet, akár a seregre nézve is. És honnan tud a nyúllábról? Legalábbis gyanítom arról beszélt a tábor mentén, mikor a fiókom említettem, nem pedig a whiskyről és férfimagazinokról, vagy hivatalos aktákról. Más meg nem nagyon van a fiókomban...
- Winchester! Hé, álljon meg! - Kiált utánam az ezredes, ahogy lassan a tábor kijárata felé haladok. Mióta találkoztam azzal a bizarr férfival valahol nagyon messze járok, így most is beletelik egy-két másodpercbe, mire ténylegesen megállok és a hang irányába fordulok. Az ezredes az. Nagyszerű. Most meg mit akar? - Nem nagyon láttam az utóbbi napokban, százados. Minden rendben? - Néz rám szigorúan, de egész barátian, bár kissé gyanakodva is.
- Természetesen, uram. - Felelem. Meg a francokat. Épp ez az, hogy semmi nincs rendben. Az, ami néhány nappal ez előtt történt egyszerűen nincs értelme. Már az felett is igen nehezen hunyok szemet, hogy gyakorlatilag neki lettem repítve egy sziklának, ami pedig utána történt... Nem is tudom pontosan mi történt... Dühös voltam, egyesével tudtam volna letépni a körmeit, hogy kiszedjem belőle honnan tud a bátyámról?! Talán Moretti társa? Ismeri egyáltalán Morettit? Aztán egyszeriben csak ledermedtem. Se mozdulni, se szólni nem tudtam. Teljesen elvesztettem az uralmat a testem felett... kétségbeejtő volt. - Ha nincs szüksége rám... - Pillantok a kapu felé, hogy kimennék a városba, mire ő csak vállat von.
- Négyre legyen itt. Az egyik tiszt megsérült, úgyhogy maga tartja az embereinek a gyakorlatot. - Jelenti ki olyan hangnemben, hogy már csak a csettintés hiányzik a tökéletes összképből, majd elmegy. Szemet forgatok, s én is tovább indulok. Miért mindig az én nyakamba kell sózni egy rakás idiótát? Ezt még Maxwell is meg tudná csinálni. De annak azért örülök, hogy nem kezdett el kérdezősködni, hogy mi dolgom nekem a városban.
Tulajdonképpen én sem tudom mi dolgom nekem ott. Hogy miért megyek oda. Hozzá. Már ránézésre is egy gerinctelen féreg... de nincs mit tenni. Mellesleg nem volt túl nehéz megtalálni a pasast, csak felállítottam a lehetséges profilját a rövid találkozásunk alapján, szóval három hotel jöhetett szóba, ezek közül az egyikben ténylegesen megtaláltam szóval... Lássuk mi sül ki ebből.
A hotelhez érve felnézek rá, s vágok egy érdekes arckifejezést. A városban kényszerhelyzet van itt meg minden csupa luxus. Végül is nem az én dolgom. Bemegyek, már épp megszólítana a portás, hogy „miben segíthet”, de figyelmet sem fordítok rá, egyenesen a bizonyos lakosztály felé veszem az irányt, teljesen határozottan, mint aki tudja mit akar és miért. Az ajtónál azonban megállok, lenézek a földre, bámulom egy darabig, mintha nem lennék biztos abban, hogy tényleg itt akarok-e lenni. Elvégre... ugyan már! Ez az egész nevetséges... De most már nincs visszaút. Nagy levegőt veszek és bekopogok az ajtón, majd várok.