Napfény megszállottság, mi? A kínok közt erőtlenül elmosolyodom. Ez annyira jellemző rá.
- Fájdalom ide, vagy oda... - Próbálok értelmesen mondatot formálni, még annak ellenére is, hogy a saját véremben fuldoklom. - Ki fogja belezni a barátait. Nem elég izmosak hozzá. - Nevetem el magam, majd újra felordítok az újabb fájdalomhullámtól. A körmeim szinte már a tenyerembe mélyednek, olyan erősen szorítom össze az öklöm. Szóban persze még mindig adom az erőset, amilyen keményfejű vagyok, de belül könyörgöm. Eddig a Mindenhatóhoz imádkoztam, hogy tegyen valamit, de azt már rég megtapasztalhattam, hogy Ő nem vesz részt a háborúban, így most sem figyel. De Alexander igen, ő itt van. Reményt vesztve szorítom össze a szemeim és vetem hátra a fejem, ahogy még jobban kifeszítenek a német barátai.
- Gyerünk... ne hagyd, hogy széttépjenek. Kérlek... - Tátogom, de semmi. A fejem viszont egyre nehezebb, a testem egyre gyengébb, a szívverésem pedig egyre lassabb. Szinte érzem a véget, ám ekkor a szoba közepén fekvő pisztolyom hirtelen mozogni kezd, mintha földrengés lenne, majd hirtelen mellém csapódik, elég közel, hogy elérjem. Tudtam, hogy a fivérem nem fog magamra hagyni.
- Hé, Max. - Szólok halkan, s erőtlenül felé emelem a fegyverem. Bal kézzel persze, ha már a jobb csuklóm eltörték. A kezem annyira remeg, hogy kétséges eltalálom-e, de én egy percre sem bizonytalanodom el. Sosem tévesztek célt. - Talán egy órába is beletelik, mire elvérzek – ha csak ki nem tépik a beleim addig – de magának már percei sincsenek... - Nyögdécselem, s kibiztosítom a fegyverem. Furcsa mód, mintha egy pillanatra abbahagyták volna a nyúzásom és mindenki minket figyelne. Engem, hogy eltalálom-e, vagy sem. Hogy van-e még annyi erőm, hogy meghúzzam a ravaszt, vagy a földre zuhan a kezem, aminek a tartása egyébként is hajszálon egyensúlyoz. - Senki... senki nem húzhat... hasznot... a bátyám halálából. - Utolsó erőmmel egyenesen a szeme közé célzok, s meghúzom a ravaszt. Vége. Vagy számára, vagy számomra, de vége. A kép ekkor már annyira elhomályosodik – már azt sem tudom, hogy a fájdalomtól, vagy a vérveszteségtől – hogy azt sem tudom felmérni eltaláltam-e, vagy sem, csak egy tompa puffanást hallok a padlón, majd az én fejem is kimerülten bukik előre, ahogy megszűnik a szorítás és mintha valaki az ujjait húzná ki az oldalamból. Mintha hirtelen abbamaradt volna az érdeklődésük irántam. Persze már késő. Haldoklom, kétség sem fér hozzá, de legalább nem egyedül kell végigcsinálnom. Tudom, hogy ott vár rám Alexander a másik oldalon és együtt rohadtul szét fogjuk rúgni Max barátainak a seggét. Egy erőtlen, fájdalmas nyögés hagyja el az ajkaim, újabb adag vér folyik ki a számból, majd ahogy én is az utolsókat rúgom a szoba túloldalán fekvő testre emelem a tekintetem.
- Hát ezt mindketten jól megszívtuk. - Mosolyodom el halványan, mégis kárörvendően.

RIP Max   

Talán igaza van, talán tényleg nem ő parancsolta meg nekik, de még mindig egyszerűbb egy húsvér emberre húzni a dolgot, mint elfogadni, ami valóban történt. Vagy történik. Érzem, ahogy a testem megfeszül és remegni kezdek, ahogy valami – gyanítom ők – arra kényszerít, hogy Maxra nézzek, s nem enged. Közel sem olyan érzés, mintha ténylegesen emberek fognának le. Ez valami... más. És egyáltalán nem tetszik. Ami azt illeti még a dobálást is jobban viseltem, mint ezt a kényszerállapotot. Így hát nem tudok mást tenni, farkasszemet nézek vele. A tekintetem, az arckifejezésem, mindenből árad a düh és a gyűlölet. Ez most valami más, feltehetőleg nem csak Max ellen irányul, csupán egy embert képtelenség annyira gyűlölni, mint ami belőlem árad. Az egész világra dühös vagyok. Ám mikor felteszi az utolsó kérdését, amivel elárulja, hogy Ő is itt van elkerekedik a szemem, s a harag mellé felkúszik a döbbenet.
Reagálni viszont nincs túl sok időm, hisz hirtelen elenged a szorítás és a földre rogyok. Megpróbálok felállni – de azt hiszem az épp hogy beforrt bordám megint eltört... nagyszerű – de valami a falnak vág, így néhány másodpercig nekidőlve ülve maradok, ahogy kifújom magam. Nem kellett volna. Felszisszenek, ahogy fájdalmat érzek az arcomon, mintha megvágtak volna. Odanyúlok, a kezem pedig véres. Mi a franc!? De időm sincs belőle feleszmélni, mert jönnek az újabb és újabb vágások. A mellkasomon, a combomon, úgy tűnik ahol ér a dolog. Nekem pedig kezd halálfélelmem lenni, de tartom magam. Viszont hogy küzdhetnék egy láthatatlan ellenség ellen, aki fizikálisan nem létezik?
- Alexander nem volt gyáva. - Sziszegem ingerülten, Max szemeibe nézve, s közben megpróbálok felállni, vagy legalább megmozdulni, de nem megy. Ez a szorítás valami pokoli, főleg hogy közben valami épp készül feldarabolni.
- Az utolsó perceiben pedig... nos, ki tudja találni, kihez beszélt? - Visszhangzik a fejemben, de megemberelem magam és nem kérdezek vissza. Nem adom meg neki azt az örömöt. Tudom, hogy tudja mi a gyenge pontom, de mostantól nem játszhat úgy, ahogy csak akar, azt nem hagyom, nem vagyok gyenge. Ha a bátyám tényleg itt van a szobában, akkor nem lehetek gyenge. Így csak zihálva, összeszorított szájjal figyelem, s nem szólok semmit. De ha szemmel ölni lehetne...
- Kh... - Hagyja el a fájdalmas hang az ajkaim, ahogy megfeszülök és még a levegőhöz sem jutok fájdalmamban, mintha minden oxigént kiszívtak volna a szobából. Hangosan, kínok közt ordítok fel, ahogy érzem, hogy elevenen kezdenek megnyúzni.

Kibelezni? Ezt most... szó szerint értette? Vagy átvitt értelemben? Zavartan pillantok félre, mint aki épp próbálja hova tenni az információt, de nem akarja felfogni, vagy épp feldolgozni. Arra sem felelek, mikor megkérdezi, hogy mit látok, fel sem veszem a szavait, egyelőre túl nagy a döbbenet és a gőg.
- Megmondom mi lesz. - Biztosítom ki a fegyvert. - Maga elmondja szépen, hogy lehet elpusztítani a nyúllábat, én pedig meggondolom, hogy lelőjem-e. - Na persze, ezt én sem gondoltam komolyan. Olyan mélyre nyúltam ebben az egészben, hogy a karrieremmel együtt az életem is szépen derékba törhetné, amit nem fogok hagyni. Max már most halott ember. Nincs választási lehetősége. Erre már ő is rájöhetett, szóval nem tudom mi volt részemről ez a meggondolom dolog.
- Nem érdekel hány helyen fordult meg. - Teszek egy lépést közelebb, kifejezve ezzel, hogy a szememben egy féreg, akinek mennie kell. Életemben először önző leszek és a saját bőröm védem. Amik köztünk elhangoztak, vagy történtek, nem juthat ki ebből a szobából. És nem is fog.
Amikor a tudtomra adja, hogy a bátyám kínhalált halt, az arcizmaim láthatóan megrándulnak és könnyek gyűlnek a szemembe, olyannyira, hogy néhány csepp az arcomon is legördül, de erről tudomást sem veszek.
- Fogja be! - Ordítok rá, s újabb lépést teszek felé, immár bizonytalanul és nem túl nagyot. Ami a legjobban fáj viszont, hogy igazat beszél. Ő mindig is jobb volt, mint én. Többet ért, többet érdemelt. Legalábbis velem ezt éreztette az apám. Oh, az apám! Elvesztette a fiát, de még ilyenkor is csak a hírnevére gondolt, hogy a megmaradt, selejt fia szégyent ne hozzon rá. Ezért tartatta vissza a hírt Alexander haláláról. Ezért nem tudhattam. Mert félt, hogy valami olyat tennék, ami nem méltó egy Winchesterhez. Hát milyen ember az ilyen?
Az ablakos dolgot nem tudom mire vélni, odapillantok, de nem érzek félelmet. Tudhatnám, hogy nem vagyok biztonságban, bizonyították már, mikor a kaszárnya mentén kis híján felnyársaltak, de mégsem félek, túl földhöz ragadott vagyok ahhoz, hogy holmi szellemhorda rám ijesszen. Ami ezután jön viszont sokkal jobban meglep. Ahogy megérzem a váratlan és igen intenzív fájdalmat, s hallom a csont roppanását, szinte fel sem fogom, de akaratlanul nyögök fel fájdalmasan és már csak akkor eszmélek fel, mikor a fegyver kicsúszik a kezemből és a földre zuhan. Nem tudom mozgatni a kezem és rohadtul fáj. Ezek most eltörték a csuklóm?! Hogy?!
Ennyitől persze nem hátrálok meg, már hajolok is a fegyveremért, hogy a másik kezemmel vegyem fel. Ezt verték a fejünkbe először az akadémián annak idején. Ha valamit a jobb kezeddel meg tudsz tenni, azt a ballal is úgynúgy meg kell csinálnod. Így hát mindkét kezem tökéletesen funkcionál, nem mondhatom, hogy kifejezetten jobb, vagy bal kezes vagyok. Ám ahogy lehajolok a fegyverért, még mielőtt elérhetném, újra jön az a rémisztő érzés, mintha valami össze akarna préselni, s már repülök is a szemközti falnak, mintha csak egy kötéllel rántottak volna oda. A pisztoly „útközben” kiesik a kezemből, én pedig gyakorlatilag becsapódok a hatalmas szekrénybe, összetörve azt, majd a földre zuhanva.
- Csak ennyit tud, Max? - Morgom felé, ahogy sikerült feltérdelnem, s kiköpöm a számban összegyűlt vért. A szellemeiről tudomást sem veszek, nem adom meg nekik azt az örömöt.

- Maga rohadék! - Emelem rá azonnal a fegyvert, igen nagy hévvel, le sem reagálva a szeretős megjegyzését. - Tudta! Végig tudta! - Bár nem mondom ki nyíltan, de feltehetőleg ő is tisztában van vele, hogy a bátyámról beszélek. A halott bátyámról, ami eddig is igen érzékeny téma volt nálam, amíg azt hittem él, most pedig kezd úgy tűnni, hogy a józan eszem is elment az utóbbi idők nyomására. Az ereklye hatása pedig végleg rányomta a bélyegét az állapotomra.
- Mondja csak, Max, jól szórakozott? Mulatságos volt az ostoba katona aki bármit megadna a fivéréért, hah? Remélem igen, mert az én arcom, amit utoljára lát. - A hangom teljes mértékben fenyegető és az jöhet le belőle, hogy nekem épp nagyon elgurult a gyógyszerem. Ezzel szemben nem hadonászok a fegyverrel, még csak nem is mozdulok, csak állok az ajtótól nem túl messze és kénytelen tűrni a tekintetem. Bár ami nagyon bizarr, hogy kényszeresen mellé, vagy mögé akarok nézni, mintha lenne ott valami, mintha azt akarná, hogy odanézzek, de tudom, hogy nincs ott semmi, így nem mozdulok. Azért teljesen még nem őrültem meg.
- Tudja lebecsült. - Kezdem immár meglepően nyugodt hangnemben, ám a fegyverem továbbra sem engedem le. - Tényleg azt hitte nem fog összeállni a kép? Hogy nem fogom észrevenni a nyúlláb valódi erejét egy háborúban? Annyira nyilvánvaló. - Suhintok egyet fegyverrel, mint mikor valaki nagyon magyaráz valamit, de ezután rögtön vissza is tartom rá. - Bevallom kételkedtem, de megkaptam a bizonyítékom és innentől csak idő kérdése volt. Mint látja, nem volt szükségem sok időre hozzá. - Húzom halvány mosolyra a szám egy másodpercre, majd gombnyomásra el is tüntetem. - Maga egy kapzsi üzletember. És azt is megkockáztatnám, hogy van egy erős német vonatkozása. - Bár az utóbbira nem vennék mérget, de a néhány találkozásunk során, ha jobban belegondolok, voltak erre utaló jelek, elszólások, semmi komoly, semmi észrevehető, de visszatekintve van értelme a feltevésemnek. Az pedig, hogy tényleg egy kapzsi kereskedő, - ráadásul be kell vallanom, nem rossz abban, amit csinál, - az egyenes utat nyit Hitlerhez.
- Sajnálom Max, de egy ilyen erejű tárgy nem juthat ki a bura alól. - Bár mondhattam volna azt is, hogy nem juthat Hitler, vagy bárki kezére. De tudod mit? Még Churchillnek sem nyújtanám át. Ez az emberek háborúja, nem pedig holmi ostoba varázstárgyaké. Ez nem egy átkozott tündérmese, hanem a valóság.
Nem sokkal később, a gondolataimból kizökkentve csapódik be mögöttem az ajtó. Odapillantok, se nincs ott senki. Nem is volt. Az viszont gyanús, hogy az ajtó úgy marad, mintha kulcsra lenne zárva. A zár viszont darabokban lóg, tönkrement, amikor berúgtam az ajtót. Akkor mi tartja ott?

Azt hiszem most bűzlenem kéne az alkoholtól, de nem, egy kortyot sem ittam. Jól van ez így? Hogy annyira elvakít a düh, hogy még italra sincs szükségem? Pedig ha valaki szeret inni, akkor az én vagyok. Ehelyett csak vérben forgó, mégis valahol üres tekintettel tartok a hotel felé, ostobán, meggondolatlanul és elvakultan a haragtól. Homályosan látok, a szemeim tele vannak könnyel, de többre képtelen vagyok, a bosszúvágy és a düh erősebb, mint bármi más, életemben először. Az ezredes irodájában történtek újra és újra lejátszódnak előttem.

- Uram! - Vágom vigyázzba magam, majd átnyújtom neki jelentéseket. Ő csak ridegen átveszi, úgy tűnik sűrű napja van, akkor szokott így viselkedni, de nem lépek le azonnal.
- Ezredes úr, szeretnék újabb kihallgatást kérvényezni Carlo Morettivel. - Képtelen vagyok elengedni, bár nem értem miért hiszem, hogy azzal visszakaphatnám a bátyám, ha őt nyúzom.
- Nem.
- De...
- Azt mondtam nem. Nézze, fiam. Tartalékolja az energiáját fontosabb dolgokra, mint egy halott báty hajhászása. - Néz rám komolyan, mégis valahol együtt érzően. Érzem, ahogy teljesen lesápadok a ledöbbentségben.
- Hogy mondhat ilyet? - Rázom meg a fejem.
- Ne engem okoljon, rendben? Az apja kérésére tartottuk vissza az információt. - Fordul felém immár teljesen, én pedig köpni nyelni nem tudok. Még Andrew magánakcióit sem dolgoztam fel teljesen, de ez... Érzem, ahogy kiszáradok és szorul a torkom körül a nyakkendő, de csak várok. Érzem, hogy folytatni fogja.
- Ne nézzen úgy, mint aki a fülén ül. Jól hallotta. Már a bura lejövetele előtt megkaptuk a hírt, hogy Alexander Winchester őrnagy belehalt a sérüléseibe. Ám a Winchester tábornokkal való egyesség miatt nem szóltunk magának.
Látom, hogy mozog a szája, hallom, amit beszél, de képtelen vagyok feldolgozni a hallottakat, úgy érzem ez csak valami rossz vicc. Vagy egy rossz álom, amiből mihamarabb fel kell ébrednem.
- Tessék? - Kérdem egy fájdalmas grimasszal.
- Maga jó katona. Olyan jó, amilyet a Winchesterektől már megszokhattunk. Őszintén örülök, hogy az embereim közt van, de abban igaza van a tábornoknak, hogy ha a családról van szó, maga az, aki elveszti a fejét és nem tud logikusan gondolkodni. Nekünk itt és most van szükségünk magára, nem engedhetjük meg magunknak, hogy fejjel rohanjon a falnak holmi veszteség miatt.
- Holmi veszteség?... - Suttogom, majd ugyanezt megismétlem, de már erősen felemelem a hangom. - Holmi veszteség?! A bátyámról beszél, maga... - Majdnem a fejéhez vágom, hogy maga szarházi, egy hajszálon múlt, hogy ne üssem meg. Te jó ég! Ennek még a fejemben sem lett volna szabad megfordulnia, hogy kezet emeljek a felettesemre.
Hamarosan kiírtok magamból mindent, s csak üresen kihúzom magam, a hangom sem árdulkodik sokról.
- Engedélyt kérek a távozásra. - Látom rajta, hogy ő is épp úgy össze van zavarodva, mint én, szinte meg sem hall. - Uram... - Szólítom meg újra, hogy figyeljen rám.
- Később visszavárom, Winchester.

Ezután ért be a fejemben, hogy Max tudta. Végig tudta, hogy a bátyám már nem él, ezért találkozhattak vele az úgynevezett barátai. Ezért adta nekem az ereklyét, hogy lefoglaljon. És kezdem úgy gondolni, hogy ő sem tud kiutat. Bár talán tud az ereklyéről, ami ezt eredményezte. Legalábbis gondolom a bura is valami ereklye műve lehet. De már nem érdekel. Sem a kiút, sem a harctér. Most nem. Csak ez a bennem pumpáló, megmagyarázhatatlan ölési kényszer, amit képtelen vagyok irányítani.
Mi a fenéért néz mindenki ennyire ostobának? Andrew, az ezredes, az a gerinctelen Max és ki tudja még mennyien. De az utóbbi nagyon mellélőtt azzal, hogy lebecsült. Tényleg azt hitte, hogy nem veszem majd észre az összefüggést aközött, hogy éjszaka látogat meg, nappal bent gubbaszt az elsötétített szobában és láthatóan figyelemben tartja a „barátai” óhajait? Már alkonyodik, de még fent van a nap, érzem, hogy még nem késtem el és ott fogom találni. Ha nagy szerencsém van.
A hotelbe belépve nem állítanak meg, egyenruha van rajtam, már hozzászokhattak, hogy a katonák ellenőrzéseket tartanak. Még annyi figyelemre sem méltatom a portást, mint legutóbb. Rémisztő határozottsággal tartok a lakosztály felé, odaérve berúgom az ajtót, s már ki is kapom a pisztolyom, egyelőre csak a biztonság kedvéért.