Anne & Craig
A mai kimenőmet nem a kocsmában töltöm, hanem elhatározom, hogy megkeresem a városi könyvtárat. Igazából nem tudom, hogy ez miért nem jutott eszembe hamarabb, sokkal inkább hozzám való hely, mint a Pub O’ Neill’s, és itt kisebb az esélye, hogy belefutok más katonákba. Hétköznapi viseletben vagyok, csak az egyenruha vállamra vetett zakója jelzi, hogy az itt állomásozó szövetségesekhez tartozok, de ez bőven elég ahhoz, hogy az emberek nagy része idegenkedve bámuljon meg. Nem mondom, hogy megszoktam, de igyekszem nem törődni velük. Nem tart sokáig, hogy megtaláljam az épületet, és halvány mosollyal az arcomon lépek be.
A könyvtár csendes, alig pár embert látok odabent, és némelyikük érdeklődve, némelyikük barátságtalanul végigmér. Egyenesen a pulthoz lépek, mire a könyvtáros hölgy kelletlenül odafordul hozzám. Szeretnék vásárolni egy tagságit, de csak azt hajtogatja, hogy majd meglátja, mit tehet az ügy érdekében. Ő ezek szerint az ellenállókkal ért egyet. Nem húzom fel magam, csak bólintok, és elindulok a polcok között.
Egy ideig szemezek pár klasszikus regénnyel, de aztán rájövök, hogy nem akarok se háborúról, se szerelemről olvasni, ezért inkább otthagyom a szépirodalmi részleget, és a művészeti témájú könyvek felé indulok.
Végül egy festő életrajzát veszem magamhoz, leülök az egyik asztalhoz, és olvasni kezdek. Nem is igazán maga az életrajz érdekel, inkább a képek. Én is szoktam festeni, az egyik tanárom azt mondta, hogy tehetségem is van hozzá, de amikor megmondtam apámnak, hogy művészeti főiskolán is gondolkozom, hallani sem akart róla. Kijelentette, hogy vagy orvos leszek, vagy ügyvéd, ebben szabad kezet ad, de nem fogja megengedni, hogy elpazaroljam a sok évnyi tanulást. Az orvos szóba sem jöhetett, undorodom a vértől, így maradt az ügyvéd. A jegyeimmel nem volt gond, csont nélkül felvettek, csak a háború miatt halasztanom kell a tanulmányaimat.
Hamarosan teljesen belemerülök a könyvbe, hosszasan elidőzök minden oldalon. Az Etonban gyakran töltöttem a délutánokat az iskola könyvtárában, és ez most pont arra emlékeztet, szinte otthon érzem magam.