'You know, my darling, I can't stand to sleep alone.'
Nem tudom, hogy mit gondol. Soha nem tudom, és ez bosszant. A legtöbb férfi könnyen kiismerhető, megismerhető, átverhető és felejthető. Velük ellentétben Rafael nehézfejű, makacs, öntelt, kemény, szigorú, bárdolatlan, barbár gazfickó, egy kellemes kis csomagolásba burkolva. Mindenki azt hiszi, hogy ő egy úriember. Rohadtul nem az. Én megmondhatom, bárkinek, hogy ő nem egy jó magaviseletű férfi. Ahogy egyébként én sem olyan vagyok, mint amilyennek mindenki lát engem. Igen, fagyos vagyok, hűvös és közönyös, de Rafael már nem egyszer hozott ki belőlem olyan szenvedélyességet, amiről álmomban nem gondoltam volna, hogy ott van bennem. Pedig de, és kihozta belőlem. És én ezért hálás vagyok neki, még, ha nem is mutatom ki. Nem kellene így éreznem, mert tudom, hogy soha nem fogja viszonozni ezt. Ezért is nem mutatom ki. Pedig néha nagyon vágyok rá, nem csak a hitvesi ágyban, hanem... bárhol. Rafael volt az első férfi az életemben. Nem azt mondom, hogy soha nem csaltam meg, mert akkor hazudnék. De mindig ő az első és az egyetlen. Ha el is hagyom, egy rövid időre, ha másfelé kacsintgatok, mindig visszatérek hozzá. És, azt hiszem, e tett mögött nem csak az áll, hogy a törvény összeköt bennünket, hanem más is. Olyan valami, ami itt van a szemem előtt, de nem látom. Vagy, ha mégis, nem akarom beismerni magamnak; nemhogy Rafaelnek. Az, hogy mit keres itt, rejtély számomra. Úgy tudtam, szolgálatban van, onnan pedig nem engedik el csak úgy az embert, ha munka van, akkor munka van. Védeni kell az országot. Mit keresel itt? - fürkészem, mintha arcáról, vagy a szeméből ki tudnék olvasni bármilyen választ a kérdésemre. Mert nem. Ez nem ilyen egyszerű. Valami van a háttérben, amiről én nem tudok. A húgával történhetett valami? Vagy a nő gyerekeivel? Nem hallottam róla. Nem, mintha engem kellene értesítenie a hogylétük felől bárkinek is, de szerintem tudnék róla. Azért meg akarom kérdezni, hogy minden rendben van-e velük, de végül nem sikerül, ugyanis a beszélgetés teljesen más irányt vesz. Kicsit bosszant, hogy nem reagál figyelmeztetésemre, szeretem kihozni a sodrából. - Valóban - bólintok határozottan, felvont szemöldökkel. - Mi történhetne velem, Rafael? - kérdezem élesen, ám normál hangerőn. - Én csak egy mezei újságírónő vagyok. Kettőnk közül, azt hiszem, én vagyok az, aki a másikat óvatosságra inthetné, vagy félthetné a haláltól - mutatok rá arra, hogy ő egy kicsit veszélyesebb életet él, mint én. Ő katona, nap, mint nap kockáztatja az életét a hazájáért. Én? Igaz, hogy ott vagyok, ahol beüt a krach, de én bujkálok az árnyékok rejtekében és könnyű szerrel bújok álnevek mögé. Bár nem akartam, hogy úgy tűnjön, féltem, talán mégis átitatta eme érzés hanghordozásomat. - Persze, hogy ez - nézek rá megütközve, karba font kezekkel. Alig mondom ki e szavakat, már látom a szemén, hogy készül valamire. És nagyon nem úgy néz ki, mint aki menni akar, és hagyni, hogy folytassam a munkámat. Összevonom a szemöldököm a mozdulatra, és próbálok elhátrálni tőle, hogy kitérjek kezei közül, de elkéstem. - Engedj el, Rafael! - szólok rá, de már izmos, csontos vállán is fekszek. Mit sem törődve az esetleges következményekkel - hogy esetleg elejt, vagy magam mászok ki kezei szorításából - kapálózok, és a hátát ütöm, mintha bármit is számítana. Ez a hát már találkozott korábban a körmeimmel is, és Rafael azt is csak élvezte; el tudom képzelni, ezt mennyire élvezi. Ahogy haladunk, észbe kapok, hogy mindennek kollegáim is szemtanúi. El tudom képzelni, mindenkit mennyire meglep a tény, hogy az eddig tökéletesnek hitt jégszobor, az érzéketlen, kőszívű munkatársukból hirtelen vadmacska lett. De valahogy nem izgat a dolog. Egy szabadon engedett, jeges pillantás mindent megold majd, ha előbb nem, holnap. Még egyel több ok, hogy ne akarjanak szórakozni velem - már, ha ez a nemes gondolat bárki fejében is szöget ütött volna. - Rafael tegyél le, nem megyek veled! - a gazember nem is törődik velem, helyette fenekemre fekteti kezét. El tudom képzelni azt az önelégült vigyort, ami most elterül az arcán. Mire leérünk a több emeletnyi lépcsősor legaljára, és kilép velem a vállán Rafael az utcára, a friss levegőre, már lenyugodtam. Most már csak magamban fortyogok. Kezemmel megtámasztom államat, és unott, sértődött, metsző tekintettel nézek magam elé, Rafael mögé. - Letennél végre? - kérdezem hidegen. - Nem fogok elszökni - biztosítom efelől, habár legszívesebben ezt tenném. Megszöknék a saját érzéseim elől. De vannak dolgok az életben, amik elől nem menekülhetünk. És ez pont egy ilyen dolog.
MUSIC: I miss the misery | NOTE: My happiness doesn't count? | WORDS: 703
Rafael Kenway
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Greta Lehnhart Ω Hozzászólások száma : 5 Ω Kor : 45
Egyszer már voltam nős. Nem is tudom, hogy minek kellett újra ekkora koloncot a nyakamba vennem, mint a házasság. Mert Victoria is csak egy kolonc. Csak tudnám, hogy akkor miért nem hagyom magára? Miért jöttem ide? Miért vagyok most itt? Miért, miért, miért? Megannyi kérdés, de semmi válasz. Utálom ezt. Utálom, hogy ez a nő ilyen hatással van rám. És ő tudja, az átkozott bestia! Tudja jól, hogy milyen érzelmeket képes kiváltani az emberekből, férfiakból. Belőlem. De azt vajon tudja-e, hogy mennyire fontos nekem? Őszintén megmondom, hogy csodálkoznék rajta, ha tudná, hiszen egészen idáig még én sem tudtam. Illetve nem olyan rég derült ki, amikor azt a hírt kaptam, hogy Londont bombázás érte. Ahol ő is tartózkodott. Igen, akkor az életem a nem létező érzéseimmel együtt vett egy száznyolcvan fokos fordulatot. Mintha csak bekapcsoltak volna rajtam egy gombot, hogy érezz. Addig nem éreztem, és egy másodpercen múlt minden; a következő pillanatban pedig már szétvetett az aggodalom, a félelem és a szeretet gusztustalan elegye. Úgy vágott fejbe, mint nehezebb napokon a másnaposság. Furcsa, mert ilyenkor az ember fia számvetést készít az életéről és mindent átértékel. Igen, a dolgok, amikben egészen odáig vakon hittem, nos… többé már nem láttam az értelmét. Egyáltalán. Nem láttam értelmét semminek. A lényeges lényegtelenné, értéktelenné vált. Az igazi értéket pedig elpazaroltam a hosszú évek alatt – gondoltam ezt akkor. Ezért is próbáltam menteni a menthetőt, és úgy rohantam ahhoz, aki oly’ fontos a szívemnek, hogy még felocsúdni, szusszanni sem volt időm a történtek óta. Ő pedig úgy tesz, mintha mi sem történt volna. És ez zavar, nagyon is. Pedig tudom jól, hogy ő ilyen, egyáltalán nem okozott meglepetést. De én azt akartam… Igen, azt akartam, hogy okozzon meglepetést, viselkedjen végre máshogy, mint szokott. Örüljön nekem. Legalább egy kicsit. Ha már ennyi utat megtettem, azzal a tudattal, hogy netalántán valami baja esett… De nem. Ő továbbra is az a hideg és kemény nő, aki mindig is volt. Aki valósággal megbabonázott már a legelső pillanatban. Beleszerettem, de valamiért ez egészen idáig még saját magam előtt is titok volt. És hogy most mi ez az őszinteségi roham? Magam sem tudom. Annak viszont örülök, hogy az itteniek közül senki sem rendelkezik gondolatolvasási képességgel, különben félő, hogy a jelenlévők okádva röhögnének ezen az egészen, ami a fejemben zajlik. Az istenért, hát még én is kiröhögöm magam! Annyira nonszensz. Nem szoktam én ilyen lenni, kérem szépen. Nem is értem, hogy mi van velem… Keserűen horkantok fel, mikor szúrósan rám szegezi tekintetét, majd megdorgál, hogy ne beszéljek vele így. Na, még mit nem! Majd pont most fogok elkezdeni hallgatni rá… Inkább válaszra sem méltatom, csak elmerülök azokban az acélkék szemeiben. Gyönyörűen szép és halálos. Ez a nő lesz a végzetem, ebben biztos vagyok. Sőt, ebben már akkor biztos voltam, mikor megismertem. Mikor elvettem. Még a kezdetek kezdetén. - Valóban? Nos, akkor talán nem is lesz szükség arra a cigarettára, sem pedig a többire. Mert, ha így folytatod, akkor bizony gyorsabb halál vár rád, mint a tüdőrák – szólalok meg fennhangon, ezzel választ adva a következő megjegyzésére is, miszerint valamiben meg kell halnunk. Meg is fogsz halni, szépségem, ha így folytatod… - Ez a végső válaszod? – kérdezem, de választ már nem várok. Igazából tudtam, hogy ez lesz, így már akkor elkezdtem magam készíteni ahhoz a gondolathoz, hogy drasztikusabb lépésekhez kell folyamodnom, mikor a szerkesztőségbe jöttem. Márpedig a drasztikusabb lépés a következő. Rápillantok. Sunyin. Mint aki valami rosszban sántikál, ami egyébként így is van. Aztán fogom magam és zokszó nélkül, nemes egyszerűséggel megragadom a derekánál fogva, majd a nyakamba kapom. És elindulunk. Mindenki minket néz, de ez engem egy cseppet sem zavar. Még rájuk is mosolygok, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az asszonyt a vállunkon átvetve utaztatjuk, szállítjuk. Én megmondtam már a legelején, hogy ez lesz. Ha kell, akkor így, de elviszem innen. Az már az ő hibája, hogy a szép szóból nem ért. Sosem értett. - További jó szerkesztgetést, vagy amit csinálnak éppen… – köszönök el a jelenlévőktől illedelmesen, ahogy egy úriemberhez illik.
Victoria Kenway
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Katherine Swan Ω Hozzászólások száma : 6 Ω Kor : 40
'You know, my darling, I can't stand to sleep alone.'
Őszinte leszek: nem számítottam rá, Rafaelre, a férjemre. Nem gondoltam, hogy utánam fog jönni. Sőt, az igazat megvallva, azt gondoltam, hogy halott. Semmi hírt nem kaptam róla, már egy ideje. Mire gondolhattam volna? Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy talált egy másik nőt. Tisztában vagyok vele, hogy nem nőzni ment a tengeren túlra, de hiszem, hogy ha meglát egy csinos arcot, két szép lábat és egy csodás női testet, annak nem tud ellenállni. Tévedhetek, persze, hogy ne tévedhetnék?! De a mi házasságunk nem a szereteten alapszik, nem a szerelmen. Miért tagadná meg önmagától a pillanatnyi boldogságot? Sokat szenvedünk egymás miatt. Nem mondom, hogy boldogtalanok vagyunk, de boldogabbak lennénk, ha külön utakon mennénk tovább. Hogy miért nem válunk el? Megtehetnénk már, hiszen anyám, az utolsó felmenőm is halott, így a vagyon, ami engem illet, az enyém is lesz. Így, vagy úgy. Hiszen már nincs ki megvonja ezt tőlem, a nővérem nem teheti meg, és, ahogy őt ismerem, nem is tenné. De mi van akkor, ha az egész házasság megszokássá vált? Mi van, ha nem akarok kilépni ebből, mert mindenem megvan. Kivéve persze a boldogságot. De ki tudja? Lehet, ha elválok Ralftól sem kapom meg ezt. Pedig erre vágyok a legjobban, a szívem legmélyén, még, ha nem is mondom ki. Nem a pénzre, nem az ékszerekre, nem a biztonságra, nem a fényűzésre, a csodás ruhákra. Sokkal egyszerűbb dolog az, ami nekem kell. De ezt ki nem mondanám, semmi pénzért sem. Magamban tartom, és viselem a sorsom súlyát, amit az élet rám aggatott. Ahogy befejezem a mondatot, szinte érzem a rezdüléseit. Dühös. Akármennyire próbálja palástolni, titkolni, ismerem már annyira, hogy kihalljam a hangjából, hogy megérezzem; szinte az egész lényéből árad a düh és a harag. Le sem tagadhatná. És ez mosolygásra késztet. Az, hogy rágyújtok, úgy tűnik, még jobban felbőszíti. Alig szívom el a cigaretta felét, mire odaérek elé, és felpillantok magas, szikár alakjára, hogy arcát fürkészhessem. Jó újra látni. Jó viszont látni az ismerős, megfáradt vonásokat, amelyeket úgy szeretek. Szívesen megölelném, de az nem vallana rám, mert én nem ilyen típusú ember vagyok. Mert én már csak ilyen visszafogott és hűvös vagyok. És Ralfnak sejtése sincs róla, hogy milyen nagyon is szeretnék a közelében lenni, a karjai közt, elveszni a tekintetében, és soha vissza nem térni erre a földre. Hogy ő mit lát? Komoly, szigorú vonásokat. Hűvösen villogó, acélos szempárt. Egyenes tartást, felszegett fejet. Büszke, kacér mosolyt a szám szegletében. Elegánsan mozduló kezet, hogy a cigarettát ajkaim közé vegyem, és beleszívjak. Még ez is olyan nemes, olyan előkelő, hogy szinte fáj. Mindenkinek fáj a tökéletesség, ha ez az erő nem belőle származik. És Ralf? Neki nem fáj. Ő nem ilyen. Ő egy katona. Nem finomkodik. Velem nem, és én pont ezt szeretem benne. Ő nem fél hozzám érni, nem fél megszorítani, megragadni, magához vonni és csókolni, vagy éppen üvölteni, ha a helyzet úgy alakul. És én ezt annyira imádom benne, hogy van bátorsága megpróbálni áttörni a jégpáncélt, hogy azt el sem tudom mondani. Hízelgő és felemelő egyben, hogy miatta érzem magam a fellegekben olykor, ugyanazzal a lendülettel képes visszalökni a földre - erővel. És én ezt szeretem az emberekben. Ralfban. Csak Ralfban van meg ez. Amikor megragadja valamivel a figyelmemet, és megvan a képessége hozzá, hogy ne eresszen. Még, ha úgy is tűnik, hogy messze vagyok tőle, mérföldekre, a szívem az övé. De szegény, szegény férfi... ő erről nem tud. - Igen, dolgozom - bólintok határozottan és szívok a cigarettába. - És ne beszélj velem ilyen hangon - figyelmeztetem, kecses ívbe vonva szemöldökömet. Hangom nyugodt és vészjósló, bár tudom, hogy ez nem ijeszti meg. Ez pimasz volt. Ralf nem szereti, ha pimaszkodom. Ki akarom harcolni a szorítását. Nocsak - hangjából tisztán kivehető az aggodalom. - Tudom, hogy mit csinálok - vonok vállat. Épp beleszívok a cigarettába újra, mikor is kitépi a számból. Némi füst kiszalad ajkaim keskeny résén, kettőnk közt gomolyogva száll fel, hogy aztán a plafonhoz közeledve elillanjon. Közben a kezét nézem, ahogy nemes egyszerűséggel kettétépi a papírt és kihullik belőle a dohány. Mire földet ér, már a szemébe nézek. - Meglehet - nyugodt vagyok. Ez csak egy fél szál volt. - De egyszer úgy is meghalunk. Így, vagy úgy... nem mindegy, hogy milyen módon? - mosolyodok el. Válaszára azonban le is fagy a mosoly az arcomról. - Örülök, de... - vonom össze szemöldökömet - Nem - jelentem ki határozottan -, te és én, mi nem megyünk sehova. Ha el akarsz menni, menj - mutatok az ajtó felé -, de én maradok - persze, hogy tudom, hogy nem emiatt a bájcsevej miatt érkezett. Határozott elképzelései vannak arról, hogy elvisz innen messzire, vagy legalábbis visszamegyek vele Amerikába. De téved, ez nem így fog történni. Rezzenéstelenül állom tekintetét.
A világháború sosem volt egy kellemes dolog. Emlékszem az elsőre és annak minden mozzanatára. Emlékszem hogyan kezdődött, mint ahogyan arra is, miként ért véget. És a négy év borzalmaira, noha amerikai állampolgárként – függetlenül attól, hogy a felmenőim között megtalálható az angol vérvonal is – nem volt olyan sok borzalomban részünk, mint a közvetlen országoknak, és természetesen ahol a frontvonalak húzódtak. Apám az első világháborúban esett el háborús hősként, és az emberek azt hitték, hogy soha többé nem fog kitörni még egy ilyen borzalom. Nos, úgy tűnik, hogy tévedtek… Az igazi borzalom csak most kezdődik, és ki tudja, hogy mikor ér véget, ha véget ér egyáltalán. Arról nem is beszélve, hogy a mostani fegyverkezés sokkal fejlettebb, így a végkifejlet is sokkal pusztítóbb, mint annak idején volt. Közelharcról szó sincs, ellenben bombák, tankok és vadászgépek vívják meg a csatákat az emberek helyett, megannyi ártatlan civilt veszélybe sodorva ezzel. A szüleim már rég meghaltak, gyerekeim nincsenek, viszont van egy feleségem, akinek a makacssága hat kiskölyökével vetekszik. Úgyhogy kissé morcos vagyok, szerintem teljes joggal. Nem értem, hogy miért kell neki is belekeverednie egy ilyen borzalomba, mint a háború és/vagy Hitler ámokfutása. Persze értem én, hogy a saját módszereivel akar harcolni az igazság nevében, de ebbe előbb-utóbb bele lehet őrülni. Arról nem is beszélve, hogy majd vadászni fognak rá, hiszen Németországban is mind haláltáborba jutottak azok a szerencsétlenek, akik a Führer ellen munkálkodtak, vagy csak szimplán nem értettek egyet vele. Hamarosan itt is tisztogatás veszi majd kezdetét, és ki lehet találni, hogy Victoria milyen sorsra fog jutni. Úgyhogy elviszem innen, haladéktalanul. A reakciója nem meglepő, sőt szinte már számítottam rá. Ha nem is pontosan erre, de valami hasonlóra. Még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy hátraforduljon megnézni, vajon én vagyok-e az vagy valaki más. Lefogadom, számára teljesen mindegy, hogy ki áll itt. De ez most nem számít. Nem veszem magamra, miért is tenném? Nem vagyok cukorból, hogy az esőn elolvadjak, vagy ilyen apróságok miatt megbántódjak. Egyébként is ismerem már, mint a rossz pénzt. - Szóval dolgozol? – kérdezek vissza, mintha nehezemre esne felfogni az egyértelműt. – Mondd csak, eszednél vagy, Szivi? – hangom immár valamivel nyugtalanabb, mint az előbb, de még így is egészen jól uralom az ösztöneimet, legalábbis magamhoz képest. Aztán valahogy mégiscsak engedek annak a kicsinyes vágynak, hogy nemes egyszerűséggel kitépjem a szájából a cigarettát, mert mi az, hogy amikor velem beszél, ő csak úgy rágyújt. Meg különben is, hogy lehet ilyen nyugodt, amikor engem majd’ szétvet az ideg, bár jól titkolom, de attól még így van. Tehát nem, nem cigizhet most. Mert megtiltom. - Túl sokat bagózol – állapítom meg, mintegy dorgálás-és magyarázatképp, hogy ez okból kifolyólag koboztam el tőle a dohányárut, és hogy mindezt szemléletesebbé tegyem, egy könnyed mozdulattal kettétöröm a cigarettát, aztán bakancsommal még rá is taposok, amint földet ér. - Köszönöm kérdésed, remekül. És most pakolj össze, mert távozunk… Nem kérés volt, hanem parancs. Nem azért utaztam ennyit, hogy hülyét csináljon belőlem. Ugyanis ahhoz nekem is lesz még egy-két keresetlen szavam.
Victoria Kenway
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Katherine Swan Ω Hozzászólások száma : 6 Ω Kor : 40
Zaklatott szendergésemből ébredtem ma reggel. Rémálmok gyötörnek, már egy ideje. Egészen pontosan azóta, hogy a nácik bombázásának tanúja lehettem, testközelből. Képtelen vagyok elfelejteni a barátaim hulláját. Az égett hús, és haj szagát, a sebeikből ömlő vért, a tekintetüket, melyek mereven és üvegesen nézték a világot, melyet maguk mögött hagytak. Elizabeth lakása lángokban állt, a falat alkotó téglák ezerfelé gurultak, a tető sehol... felnézve nem láttam a csillagokat, és az éjszakai égbolt tintakékjét, csak a füstöt, és a fölfelé szálló hamut. Rettegtem. Még hallottam a bombák süvítését a távolból, és láttam, ahogy becsapódnak utcákkal arrébb, és összerezzentem minden egyes alkalommal. A mély vágás nyoma az alkaromon arra az éjszakára emlékeztet. Reggel is vetettem egy pillantást a rózsaszín hegre, ami tompán meg-megcsillant a hajnali, gyér fényben. Rá kellett jönnöm, hogy nem isten volt az, aki megmentett, hanem a vak szerencse és az étkezőasztal, ami alá bebújtam...
Egyik nap sem nyugodt. Az utcákon lehet érezni az emberekből áradó feszültséget. Itt lebeg, a város fölött, és nem ereszt senkit sem. Húrként feszül a félelem és a kétely a levegőben, és összeroppantja az embereket. Lehet látni az arcokon, így vagy úgy. Vagy megpróbálják elterelni a figyelmüket a háborúról és a vérontásról, tudatosan kizárni, vagy elfogadják, és rettegnek. Mindenki máshogy reagál, ha krízis van. Hogy én hogy reagálok? Egyre kevésbé érdekel a cenzúra és egyre több cigarettát szívok el. Ez minden, azt hiszem. Lényemben, személyiségemben és viselkedésemben nem változtam meg. Az érzéseim nem tartoznak senkire, hát miért fedném fel őket? Különben is, mennyivel egyszerűbb úgy élni, hogy nem kérdezősködnek. Az emberek csak azt látják, hogy már megint tökéletes vagyok, már megint egyenes gerinccel, felszegett fejjel járok, magabiztosan és csak mosolygok. Nem kell azt látniuk, hogy én is épp úgy félek, mint ők. Mindenkinek megvan a maga baja, nem kötöm a problémáimat mások orrára, nem akasztom a saját terhemet a nyakukra. Lehet, hogy összeroppannának. Mert, bár nem mutatom, vannak gondjaim. Eltekintve a háborútól való félelemtől, ott van például a honvágy, ami oly' aprónak tűnik. Megszoktam, hogy itt vagyok. Nyilván hiányzik Anglia, de tudok ezzel élni. A másik dolog, hogy pár napja kaptam hírt otthonról, hogy anyám meghalt, pár héttel az azutáni bombázásnál, amiben én is majdnem életemet vesztettem. Nem igazán éreztem soha az anyai szeretetet, de... mégis csak az anyám volt. Gyászolok. A harmadik nem más, mint az én egyetlen férjem, Rafael. Fogalmam sincs, hogy mi van vele. Írtam neki leveleket, de nem kaptam választ. Csak arra tudok gondolni, hogy valami történhetett kézbesítés közben. Illetve van még egy opció, amibe nem szívesen gondolok bele. Lehet, hogy meghalt. Az utóbbi időben rá kellett döbbennem, hogy bármennyire is tiltakozom az ellen, hogy szeretem, mégis így van. Szeretem. És tehetnék bármit, ez nem változna. Mióta eljöttem Angliából, egy jó hírt kaptam, ma reggel, amikor felbontottam az egyik levelet. A nővérem terhes. Gyereket vár. És ez az apró fénypont rettentően feldobta a napomat. Örülök neki, nekik, de féltem is őket, a jövőjüket. Bánt, hogy nem vagyok ott, és nem tehetek értük semmit. Nem, mintha akkor többet tehetnék, hiszen én nem vagyok hős, én nem vagyok katona. Megérkezve a szerkesztőségbe ugyanaz a rohangálás és kiabálás fogad, mint eddig bármikor. Sok a hír, vagy kevés, elsőre soha nem lehet megállapítani. A saját asztalomhoz megyek, és jegyzetek-, illetve feladatok után kutatok, amit esetleg az itteni főnököm írhatott nekem. Semmi. Nincs hír. Nem tudom, hogy mi a jobb? Ha nincs hír, az azt jelenti, hogy a helyzet változatlan - legyen az jó, vagy rossz. Ha van hír, az azt jelenti, hogy valami fordulat történt - legyen az jó, vagy rossz. Teljesen mindegy, így, vagy úgy, de mindenki nyugtalan. Én is, csak megőrzöm a hidegvérem. Ez már csak ilyen angolos dolog, aki nem angol, nem értheti. Leülök az asztalomhoz és folytatom a cikket, amit tegnap kezdtem el. Rutinos mozdulatokkal fűzöm be az írógépbe a lapot, majd szinte vakon gépelni kezdek. Nem is figyelek igazán a külvilágra. Ilyen, amikor egy író dolgozik - mert bár első sorban cikkekkel foglalkozom, egyszer ki akarok adni majd egy könyvet -, de ez sajnos öreg hiba. A felismerésre megáll a kezem a levegőben, és felnézek. Nem nézek hátra, felismertem a hangot, tudom, hogy ki áll mögöttem. Elmosolyodok. Magam sem tudom, hogy vajon azért, mert örülök, hogy viszont hallom, hogy jól van, vagy a sikeres nyomozását dicsérem ezzel (még, ha ezt ő nem is láthatja). Így, mielőtt észrevenné, arcom el is komolyodik, és leütök pár billentyűt, miközben válaszolok: - Dolgozom - mondom, némi éllel a hangomban, mintha semmi sem történt volna, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára, mintha nem jöttem volna el a tudta nélkül Londonból... mintha nem a halál markából menekültünk volna mindketten. Befejezem a mondatot, és a következő sorba lépek, majd könnyed mozdulattal felemelkedem a székből, miközben az asztalon heverő cigarettatárcáért nyúlok, hogy kivehessek belőle egy szálat, és rágyújthassak. Mikor már izzik a halálrúd, lépek csak közelebb Rafaelhez és nézek vele farkasszemet. - Hogy vagy? - nézek végig rajta, végigmérem, még mindig pislogás nélkül, hogy aztán újra a szemébe nézhessek, állva metsző tekintetét.
Words: 802 | Music: Underneath | Note: No place to hide
Rafael Kenway
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Greta Lehnhart Ω Hozzászólások száma : 5 Ω Kor : 45
Nem kellett volna idejönnöm. Parancsot szegtem, ami már önmagában véve is egy hatalmas baklövés, függetlenül attól, hogy milyen magas rangot töltök be a katonaság berkeiben. Sőt, még az is meglehet, hogy éppen emiatt számít nagyobb bűnnek, mintha egy mezei kis közlegény követett volna el hasonlót. A hatalom felelősséggel jár, és én ezt a felelősséget nemes egyszerűséggel besöpörtem a szőnyeg alá. És miért? Egy nő miatt. Hát, nem vagyok normális. Nem is kaptam azóta hírt az embereim hollétéről, meg úgy nagyjából semmiről, ami a foglalkozásommal kapcsolatos. Igaz, nekik fogalmuk sincs arról, hogy hova mentem akkor, hiszen eszem ágában nem volt az orrukra kötni, még a legjobb cimboráimnak és bajtársaimnak sem. Márpedig ez még az előzőnél is nagyobb hiba. Hazaáruló lettem, kezdem azt hinni, ők meg aztán végképp ezt fogják hinni, ha kiderül az igazság. Mindenesetre egyszerre csak egy problémával kell foglalkozni, így jelen pillanatban bőven elég az, ha a feleségem ügyén próbálok szorgoskodni, ami annyit tesz, hogy először is megkeresem őt, aztán felkapom a vállamra és hazáiig meg sem állunk. Haza; ami jelen esetben Anglia helyett Amerika, mert London most túl veszélyes lenne ahhoz, hogy visszamenjünk. Ilyen erővel akár itt is maradhatnánk, márpedig azért ennyire barom még egyelőre nem vagyok. Szó ami szó, az innen való kijutást sem sikerült valami egyszerűen megszervezni, lévén hogy repülőgéppel érkeztem, és kizárásos alapon ez az egyedüli mód a távozásra is. Anélkül persze, hogy át kéne szállni ilyen-olyan járművekre, ami ebben a hánytatott időszakban igencsak kockázatos lenne. Tehát teljességgel ki van zárva ez az opció, bár azt belátom, hogy a repülés sem a legbiztonságosabb megoldás, de sajnos nem vagyunk olyan helyzetben, hogy válogassunk a nem létező lehetőségek között. Azt még Londonban sikeresen megtudakoltam, hogy itt merre találom a drága kis feleségemet. Mint kiderült, Victoria az esetek többségében a helyi szerkesztőségen szokott tartózkodni. Hát igen, hol máshol? Már meg sem lepődök ezen… Észrevétlenül surranok be az épületbe, ami nem túl nehéz feladat, azt tekintve, hogy mindenki iszonyatosan el van foglalva azzal az iszonyatosan fontos munkájával, olyannyira, mintha az emberek élete múlna rajta. - Mégis mit csinálsz itt? – kérdezem higgadtan, karba tett kézzel, hátamat a falnak támasztva. Remélhetőleg sikerült meglepnem, hiszen hátulról szólítottam meg, és szerintem eddig még nem vett észre engem. Most is nyugodtnak mutatom magam, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a jól megszokott érzelemmentes álarcomat magamra öltsem, pedig a legszívesebben ordítanék. Így is teszek, mélyen legbelül.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Az avignoni újság központi épülete. Klasszikus, vöröstéglás építmény, három emelettel és óratoronnyal. A különböző emeleteken az emberek különböző 'szakterületeken' dolgoznak. A belváros egyik forgalmasabb utcájában található; lehetetlen eltéveszteni.
A hozzászólást Adeline LaPierre összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-04-23, 16:40-kor.
