Valahol meglep Isaac, komolyan, elsőre az ember lánya kicsit másra számít tőle. Legalábbis én másra számítottam. Már ha egyáltalán számítottam valamire.
Amikor odajött hozzám a házunk mögötti réten, azzal azért tisztában voltam, hogy épp ellógja valamilyen feladatát, és hogy ezt biztosan nem úszhatja meg büntetés nélkül, ha kiderül. Márpedig az ilyen dolgok ki szoktak derülni.
Abban a pillanatban a brit közlegény csak egy könnyelmű srác volt a szememben, kedves, mókás, jóképű, nem túl magas, bár nálam azért magasabb, laza és nemtörődöm. Egy srác, akivel egy kicsit elnevetgélek, de akit nem kell komolyan venni, mert ő se vesz komolyan semmit. Különben is szemtelenül fiatal.
Na, nem mintha én valami vénség lennék, de hát a kisváros már a szájára vett. Ennél rosszabb csak valami apró faluban lenne, ott már a szemembe is vágnák, hogy vénlány vagyok. Itt egyelőre csak a hátam mögött ciccegnek. Nem mintha annyira érdekelne, nem fogok mások kedvéért beleugrani valamibe, ami nekem nem tetszik. Ettől függetlenül még eshet rosszul a dolog.
Ugyanakkor most, pár perc alatt, kénytelen vagyok kissé módosítani az első képen, ami kialakult bennem róla. Még mindig kedves és mókás, és jóképű is, de azokban a szemekben van valami, amitől hirtelen idősebbnek tűnik, valami olyasmit látott, amit én még nem.
Szerintem igaz lehet az a régi mondás, hogy nem csak az évek öregítenek, de a tapasztalatok is. Nem tudom, vajon ő mit láthatott, fogalmam sincs, volt-e már a fronton, például. De akár a kiképzés is lehet embertelen.
Lassan bólintok.
– Tudom. Rátok tolják az alja munkát, aztán kiküldenek golyófogónak – felelem egy halk sóhajjal.
Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudnám, mekkora veszélyben lehet valaki az első sorban. És a hős lovagok ideje lejárt, manapság már ritka az a tiszt, aki az emberei előtt rohanva mutat jó példát.
Nem mintha bármi jó is lenne a háborúban.
– Valóban ritka lehet, de akinek mégis jut belőle, azt szerintem mindenki tiszteli, rangtól függetlenül. Szerintem ahhoz bátorság és gerinc kell, hogy azt tudd mondani egy gyalázatos parancsra, hogy ezt már nem. Vagy, ha ki nem is mondod, de úgy hajtsd végre, ami után másnap tudsz majd tükörbe nézni.
Komolyan pillantok rá. Nem tudom elképzelni, hogy gyermekre lőne. Nem, azt biztosan nem. Talán nőre sem, még akkor sem, ha az puskát fogna rá. Valahogy nekem nem olyannak tűnik.
– Azt mondani, hogy nem lősz le egy sebesült hadifoglyot, az is bátorság. Szerintem. Ellentmond a parancsnak, de gerinces dolog. Az ilyet sokan megjegyzik. Ahogy azt is, ha valaki képes pergőtűzben kimenni egy társáért, ha nem hagyja sorsára. Bolond vállalkozás, de az ilyesmi számít. És ehhez nem kell tisztnek lenni.
Lassan ingatom a fejem.
– Nem mintha szeretném, ha valami golyó elé vetnéd magad.
Komolyan nézek a szemébe. Nem akarom, hogy baja essen. Egyszerűen nem. Ő már nem csak egy arc nélküli szövetséges katona. Ő Isaac. És ne érje semmi baj!
Észreveszem, hogy végigmér és igyekszem nem pirulni, mint valami kamaszlány. Végtére is már kinőttem abból a korból.
Figyelmesen hallgatom mindazt, amit a buráról mond.
– Még jó, hogy azt be – bököm ki. Szépen is néznék ki, ha ettől a valamitől még aszály is lenne. – A szél is befúj? És átlátni rajta? Vagy inkább olyan, mint a tejüveg? Azt hiszem valamelyik nap meg kell néznem – döntöm el.
Elnevetem magam, ahogy meghajol, most újra mókás, és jókedvem lesz tőle.
– Valahogy gondoltam, uram! – vágom rá, majd pukedlizem egyet. Ezt se sűrűn szoktam, de hát jártam én tánciskolába is, kérem.
Ahogy elgondolkodik, egy picit összefacsarodik a szívem. Milyen gyerekkora lehetett, hogy nem fagyizott? Talán egyszer mesél majd róla. Esetleg. Ha lesz lehetőségünk, ha kapunk a sorstól időt, vagy ha nem szökik meg, amikor egy picit jobban megismer.
Szélesen elmosolyodom, mikor levendulafagyit kér. Nem semmi, komolyan!
– Bátraké a szerencse!– mondom neki még mindig mosolyogva.
A levendula tényleg a nagy kedvencem, az illatát és a színét is szeretem, és persze az ízét is. De én hozzá vagyok szokva, szirupként is kedvelem, meg lekvárokban, kekszekben is, és persze fagylaltnak. De van aki az illatát sem bírja, és az íze is elég egyedi. Szívem szerint persze levendulafagyit kérnék én is, de ha kiderül, hogy Isaac-nek mégsem ízlik úgy, azzal tönkrevágom élete második fagyizását. Így hát:
– Egy csokoládé-erdei gyümölcs keverékre szavazok ma – közlöm határozottan. A csokit végtére is mindenki szereti, és erdei gyümölcsökkel kifejezetten finom. Nem tudom, talán sikerül meglepnem vele, hogy így döntök, de már mosolygok is.
– És ha kapok kóstolót a tiedből, akkor én is adok a magaméból – vetem fel neki játékosan, miközben a pultnál átveszem a tölcséremet.

Hozzászoktam már a büntetésekhez. Mondhatjuk úgy is, hogy olyanok mint a két kezem és a lábam. Nap mint nap meg van rá az esély, hogy megint végig futtatják a folyópartot vagy hasonlók. Igazából annyira a részemmé váltak már ezek, hogy fel sem háborodom, ha nem tartom igazságosnak. Az meg hogy a rangom Közlegény hát ez van, mindenki alulról kezdi és kell valaki aki ott is marad. Én azt hiszem sose jutok feljebb, de lehet, hogy nem is akarok.
-Ebben igazad van, de egy közlegény olyan mint egy alattvaló mindent vele töröltetnek fel és még azt is ráruházzák ami saját bajuk volna. Háborúban a hidegvér és az emberség ritkán van meg a katonákban, élő bizonyítéka ez annak, hogy rengeteg ártatlan veszti életét. - Tetszik ahogy kimeri mondani amit gondol. Kevés az olyan nő aki felmeri vállalni a véleményét. Nekem ez nagyon imponál. Lehetséges ugyan, hogy nem vagyunk egy véleményen, de dicséretes az elgondolása. Sajnos a katonaságban az emberség vajmi kevésszer fordul elő.
Végig mérem, már miért ne tenném? A róla alakított véleményem az, hogy egy kész bombázó és az is dob egyet a lantba, hogy eszes, hogy tudja használni a fejét. Szép is, okos is, ritka az ilyen madár.
-Hasonlít egy hatalmas buborékhoz, átlátszó és úgy tűnik az esőt beengedi, de azon kívül semmi sem képes behatolni rajta úgy ahogy ki menni sem. - Mondom el ezeket a lánynak. Nem szabadna, hogy is szabadna, de látom rajta, hogy nem fog végig szaladna az utcákon végig kiabálva, hogy eljött a világvége és, hogy mind meghalunk. Értelmes lány és mivel az, megbízom benne.
-Na igen lebuktam, tényleg nem vagyok tábornok, se szakállam se hatalmas ráncaim, borzalmas. A testőreim pedig mára kimenőt kaptak. Szeretem a veszélyeket szép hölgyem. - Hajolok meg előtte, de már láthatja, hogy nevetek.
-Sajnos még csak egyszer ettem fagylaltot és az se most volt.- Gondolkodom el, igen, egyszer úgy körülbelül 5 évvel ezelőtt lehetett. Elcsentem otthonról egy fagylaltra valónyi pénzt és tudtam, hogy ennek nagy ára lesz mégis megvettem és végre úgy éreztem normális gyerek vagyok, részben. Otthon persze megkaptam a magamét érte, de még most is úgy gondolom megérte.
-Ha a legjobb helyen járok, akkor már most muszáj vennem. -Mosolygok rá, de az ki van zárva, hogy hagyjam magának Ő fizesse, meghívtam tehát én fizetek.
-Ööö, hát legyen Levendula. Ha jól hallottam ki a hangodból akkor ez a kedvenced, teszek egy próbát. - Mondom majd odalépek és megveszem magamnak az egy gombóc levendula fagylaltot.
-Na és te mit kérsz? - Teszem fel a kérdést mosolyogva. Bár azt hiszem a választása egyértelmű. Van nálam annyi pénz, hogy akár három gombócot is vehessek neki, magamtól sajnálom, de tőle nem.

Valahol nagyon nagyvonalú, hogy így átsiklik a dolog felett. Ez persze azt is jelenti, hogy nincs miért aggódnom, mert tudja, hogy nem nézem le csak azért, mert nem tiszt, vagy legalább őrmester. De a hangsúlyából érzem azt is, hogy ő valahogy nincs egészen kibékülve a helyzetével.
Tudja, de nem tetszik neki.
Igaz, ez csak spekuláció. Mosolyog, de én valahogy mégis ezt érzem. Igaz tévedhetek is. De majd kiderül talán, ha sikerül többet beszélgetnünk.
Ha sikerül… bár jelenleg közel távol nem látok más szövetséges katonát, senkit, akit zavarhatna a dolog.
A múltkor nagyon úgy tűnt, hogy valamiféle gyakorlatot tartottak, és kötve hiszem, hogy szabad lett volna neki odajönni hozzám beszélgetni. Tartok tőle, hogy nem is nézték el neki a dolgot, és ha a sejtésem igaz, akkor minden bizonnyal büntetést is kapott. Ha úgy alakul, akkor erre majd rákérdezek tőle. Nem mintha nekem gond lett volna vele beszélgetni, de azt nem akarnám, hogy miattam kerüljön bajba.
– Igen, így. Nyilvánvaló persze, hogy kellenek tisztek, parancsnokok, valakinek össze kell fognia a csapatot. És bizonyára vannak köztük olyanok, akik valóban megérdemlik a rangjukat, nem csak azért kapták, mert eltöltöttek húsz békés évet valami laktanyában az isten háta mögött, de szerintem a rang nem minden. Ha igazi veszély van, akkor a tiszta fej számít, az emberség, vagy akár a szaktudás. Mindegy hogy katonaságról van-e szó, vagy másról. Maga a cím a rang csak egy hangzatos szó, ha nincs mögötte tartalom.
Halkan szusszanok, kissé bizonytalanul pillantok Maxwell közlegényre, hogy vajon mit gondolhat arról, amit most mondtam. Untatom? Idegesítem? Egyetért velem, vagy éppen hogy nem?
Észreveszem persze, ahogy végigmér, a tekintetét, és hízeleg is kissé a hiúságomnak. De azt is megtanultam már, hogy a külsőm nem minden, mert vagy az előítéletek, vagy a nyelvem riaszt el sok embert. De akik maradnak, azok legalább valóban komolyan gondolják, hogy így vagy úgy de számítok nekik.
A kézcsók meglep, és az is, ahogy reagálok rá, mert jólesik, ezen nincs mit tagadni.
Komolyan hallgatom a válaszát. Egyrészt nyugtalanító, de ugyanakkor örülök is, hogy felelt és nem rázott le valami fals köntörfalazással. Ami persze még mindig egy hajszálnyival jobb lett volna, mint az elutasító, rideg csend.
– Látta – ismétlem. – És milyen? – kérdezem szinte suttogva, kíváncsian.
Komolyan érdekel, eddig csak pletykákat, halk suttogásokat hallottam, de már tervezgetem, hogy kimegyek én is megnézni. Végtére is senki nem mondta eddig, hogy az tilos.
– Tudja, nem tudom, hogy örüljek-e neki, hogy itt van, mert kívül tartja a háborút, vagy inkább féljek, mert ugyanakkor csapdába ejt minket…
Fura érzés, hogy ennyire nem tudom, persze, lehet, hogy idővel kiderül, hogy a bura jó, vagy inkább káros és rossz.
Még valamit nem tudok, hogy ezért ismerte el, hogy a bura tényleg létezik, mert amint mondta szereti áthágni a szabályokat, és nem érdeklik a következmények, vagy inkább azért, mert bizalmat előlegez nekem, hogy nem kezdek rémhíreket terjeszteni. A komollyá váló hangja miatt reménykedem a másodikban, de még nem ismerem őt eléggé.
– Rendben, Isaac – mosolygok vissza. – Hmm… Tábornoknak nem vagy elég idős, királyi fenségnek igen, viszont sehol nem látom a testőröket – pillantok körbe játékosan. – El mertek egyedül engedni ebben a veszélyes városban?
Nem mintha akkora veszély fenyegetné, én legalábbis nem félek Avignon-ban, igaz én ismerem is a várost, egész életemben itt éltem.
– Még csak egyszer? – komolyan meghökkenve nézek rá.
Ennyire nem lehetnek rosszak a fagylaltok a Csatorna túlsó partján sem, bár azt hallottam, az angol konyha nem a legjobb. De akkor is. Milyen gyerekkora lehetett Isaac-nek, hogy csak egyszer evett fagyit? Ennyire csak nem lehettek szegények. Minket sem vet fel a pénz, de Jeanne azért mindig adott pár centime-ot fagyira, meg mozira is, és könyveket is kaptam, igaz, azokat már jobban meg kellett fontolunk.
– Akkor ideje újra próbát tenned, Isaac, és ehhez a legjobb helyen vagy – mosolygok rá. – Ott a kirakaton át is adnak fagyit, ha tölcsérbe szeretnéd… – nyújtogatom a nyakam, hogy lássam mi a választék. – A hagyományos vanília, csoki, puncs mellett van citrom, mogyoró, erdei gyümölcs, zöldalma, mandula, grillázs… ééés levendula – vágom ki diadalmasan és nem csekély örömmel, hogy a kedvencem is kapható. – Milyet szeretnél?
Igaz ő hívott meg engem, de az udvariasság azt kívánja, hogy ne nyúljam le, azért mert kedves, nem szabad kihasználnom. Szerintem csúnya dolog lenne végigenni a költségére a kínálatot, így inkább megvárom, ő hány gombócot kér, és majd én is ahhoz igazodom, sőt, majd igyekszem másféle ízeket választani, hogy minél több félét kóstolhassunk.

Nem szokásom csak úgy beszélgetésbe elegyedni bárkivel, de ez a lány amúgy is ismerősnek számít. Meg már mondhatjuk úgy is, hogy kimondottan elegem lett az apám és a bátyám közelségéből. Szeretnék elszakadni tőlük legalább is egy kicsit. A múltkori kihágásomért mikor is inkább ezzel a szép lánnyal beszélgettem a százados parancsa helyett, rendesen megkaptam a magamét. Nyilvános megaláztatás volt a jutalmam és ki se találhatja senki ugyan ki végezte ezt el. Természetesen az apám. Arcáról a düh és még sok érzelem kavalkádja volt leolvasható. Örömmel szavalta el mindenki előtt mennyire nem illek a soraikba és, hogy szégyent hozok a katonaságra. A többi közlegény pedig végig röhögte az egészet. Igazából megérdemeltem, de nem vártam volna az apámtól, hogy önként jelentkezik a büntetésem végrehajtására. De nem is érdekel, mert megérte. Persze ezek után még kaptam egy óra szónoklatot az apámtól, hogy ugyan hogy is képzeltem én, hogy nem követem a  feljebbvalóm utasítását ami szintén egy büntetés lett volna. Én meg a legtermészetesebb hangsúllyal csak annyit mondtam, hogy nem volt kedvem futni. Ha látott már valaki vörös színű pokrócot és azt mondta rá ennél vörösebb nincs akkor tévedett, mert az apám feje túl tett rajta.
-Hagyja csak, tudom én, hogy mi vagyok. - Mosolygok rá. A mezei közlegény megnevezés pont illik rám. na meg aztán nem is hiszem, hogy rangban magasabb szintre emelkednék. Parancs szegésért és egyéb kihágásokért még senkit nem léptettek elő.
-Örülök, hogy így gondolja. - Na persze ez korán sem így van. A katonaságnál a rang mondja meg, hogy mit tehetsz és mikor mondhatsz bármit is. Ha  a legalján állsz az egésznek akkor a dolgod annyi, hogy fogd be és tedd azt amit mondanak neked.
Végig mérem a lányt és megállapítom elég hamar, hogy most még csinosabb mint a múltkor volt. A francia lányok általában nem a szépségükről híresek, de Ő szép. A kézcsóktól teljesen kipirul ami nagyon is jó áll neki. Egy picit idősebbnek vélem magamnál, de a kor az nem minden. És látszólag Ő sem úgy kezel mint egy idétlen kölyköt egyenruhában. Pedig ez nem is áll olyan messze a valóságtól.
-Elméletben nem adhatok ki semmilyen információt, mert az zavargásokat keltene, de sose tartom be a szabályokat, igen, tényleg igaz. Láttam magam is.  Nem mondanám, hogy nyugtató ez a helyzet. - Váltok egy kicsit komolyabb stílusba, előtörik belőlem a rejtőzködő katona. A bura igenis komoly dolog és még ha nem is nagyon vagyok oda a dologért, hogy követnem kell a családi hagyományt és katonának kell lennem attól még tudom, hogy ez ami a városban folyik csupa olyan dolog amit még mi se igazán értünk. A múltkor Andrew majdnem fejbe lőtte magát és ezt is a burának tudhatjuk be.
Végül visszavándorolok a megszokott kisfiús énemhez és kék szemem ráemelve meghívom egy fagylaltra. örömmel konstatálom, hogy elfogadja a meghívást.
-Ahogy gondolod Vianne. - Eresztek meg egy kövér mosolyt felé. - Engem csak szólíts nyugodtan Isaac-nek, a tábornok vagy a felséges Úr túlságosan szakmai. - nevetem el magam. Természetesen egyiket sem gondoltam komolyan és remélem Ő sem hiszi ezt el.
-Akkor irány fagylaltozni. Itt még soha nem ettem fagylaltot és ha komolyabban meg is gondolom akkor szerintem még egyszer ettem csak fagyit életemben. - Mondom kicsit elgondolkodva. Hát igen, apámból senki sem nézte volna ki, hogy a saját gyerekeit elviszi fagyizni csak, hogy jó legyen nekik.

Meglep, nem is kicsit, hogy leszólított, meg is rebbenek.
Igazság szerint úgy elgondolkodtam, hogy nem nagyon figyeltem a környezetemre, épp csak annyira, hogy nem menjek neki véletlenül egy másik járókelőnek, így az első pillanatban nem is tudom, ki szólt.
Annyi biztos csak, hogy nem avignon-i, nem francia, van egy kis akcentusa.
Igaz, nem is jellemző a helybéli férfiakra, hogy engem csak így leszólítsanak. Még ennyi idő után is hírem van, illetve nem is hírem, ez így nem helyes, mert végtére is nem tettem semmi rosszat, inkább csak van valami távolságtartás irányomban. Itt élek, mióta az eszem tudom, de milyen egy kisváros, még mindig én vagyok és én is maradok a boszorkány Jeanne Merle fattya.
Az igazság a legtöbb embert egyáltalán nem érdekli, csak az előítéleteik.
Én igyekszem nem ilyen lenni.
Csak azért, mert pár szövetséges katona összeverte Auguste-ot egy krimóban pár napja, én még nem általánosítok. Nem fordulok el a hang gazdájától csak azért, mert ő is brit egyenruhát visel.
És milyen jól áll neki, ismerem el magamban, ahogy jobban megnézem.
Mosolyog, és én önkéntelenül is viszonozom, és közben eszembe jut, hogy találkoztunk már, és az is, hogy hol.
Most egészen másképp néz ki, mint akkor. Másmilyen az egyenruha is, bár ezekhez a dolgokhoz annyira nem értek így civilként, de az mintha direkt kiképzésekhez való lett volna, ez meg inkább kimenőre. De ki tudja, lehet, hogy csak egy mosás meg egy vasalás a különbség. Akárhogyan is, de most több körrel jobban néz ki.
– Jajmár! – mosolyodom el. – Tudja jól, hogy nem úgy értettem.
A mezei közlegényben van valami lekicsinylő talán, de én nem gondolom attól kevesebbnek, hogy nincs nagy rangja, nem az a legfontosabb.
– A rang nem minden.
A kézcsók meglep, kézfogásra számítottam csak, egyszerű, udvarias érintésre. Elpirulok, szerencsére nem nagyon, de azért érzem, hogy melegebb az arcom.
Egy kézcsók annyival több. A szája a bőrömön… Tökéletesen udvarias persze, meg gáláns is, amitől mosolyognom muszáj, de nem kinevetem, egyszerűen csak örülök, és.. igen, végigbizsereg a karom. Bár tudnám, hogy ez miatta van-e, vagy csak a kézcsók miatt. De nincs igazán összehasonlítási alapom, mert bár csókolóztam már életemben, nem is csak egy fiúval, de kézcsókot eddig még nem kaptam senkitől.
Lassan bólintok.
– Beszélnek valami falról, ami körbeveszi Avignon-t, azt mondják, olyan, mint egy tortabura, átlátni rajta, de át nem lehet menni. Ez tényleg igaz? Ön látta? – kíváncsian kérdezem, erről az egészről csak sutyorogva beszélnek az emberek, már akikkel én találkozom, de most ő hozta fel. Egy szövetséges katona talán többet tudhat az egészről, bár arról fogalmam sincs, beszélhet-e róla.
Igaz, Maxwell közlegény a réten nem tűnt annak a túl engedelmes fajtának, mert kötve hiszem, hogy szabad volt neki leállni velem beszélgetni. Erre a gondolatra megint csak mosolyognom kell.
Ki tudja, lehet, hogy csak unatkozott, vagy ilyen a természete, de még az is lehet, hogy tetszem neki kicsit. Végtére is kezet mi másért csókolt volna?
Vagy ha már itt tartunk, miért hívna meg fagyizni? Nem kénytelen vele. Amennyire el voltam bambulva, én észre sem vettem volna, ha pedig csak simán udvarias akart volna lenni egy köszönés is bőven megtette volna.
Egy pillanatig elgondolkodom, de aztán bólintok. Nincs abban semmi rossz, ha fagyizom egy katonával. Se abban, ha beszélgetünk. Igaz, háború van, és még ez az izé is ide került a város köré, de attól még nem kell begubózni. A nap süt, az élet szép, és Maxwell közlegénynek igéző kék szemei vannak, hogy azon kapom magam, rábólintok a kérdésére.
– Igen, köszönöm. Ez nagyon kedves öntől.
Egy pillanatra megakadok. Persze nem szokatlan a magázódás, de én valamiért furcsának érzem vele szemben. Nem lehet idősebb nálam, sőt, talán fiatalabb is, bár nem tudom, az egyenruha kicsit dob a korán, azt hiszem. De talán ez majd kiderül.
– Illetve tőled – tegezem le még magam számára is váratlanul. Talán kicsit elhamarkodom, de kell egy kis kockázat. – Szerintem egyszerűbb ha Vianne-nek szólítasz, mint a kisasszonyozás – mosolygok rá. Titkon remélem, hogy ő is megmondja a keresztnevét, mert az bizony nem ugrik be, csak arra emlékszem, hogy meglehetősen szokatlan név volt.
– És igen, nagyon szeretnék fagylaltot – a hangomból hallatszik a lelkes öröm –, a város legjobb fagyija készül itt, még most is.-teszem hozzá magyarázatként.
Többféle íz, és nem csak kehelybe lehet kérni, amivel le kell ülni, hanem tölcsérbe is. Vajon Ő melyik változatra szavaz majd?

Nos ha össze kellene hasonlítanom a tegnapi napom és a mait akkor tudnék egy nagyon szép és hosszú negatív listát írni az elmúlt napra. Most jön a meglepetés, kivételesen nem az apám táncolt az idegeimen hanem a változatosság kedvéért a bátyám. Néha már kezd felhúzni azzal, hogy azt hiszi mivel rangban fölöttem áll bármit megtehet vagy bármire ráparancsolhat. Az apámtól még úgy ahogy lenyelem, de tőle már nem. Azt hinné az ember, hogy legalább a saját testvérében bízhat, de ez sem igaz. Tegnap például próbáltam meggyőzni, hogy segítsen Ezredest (kutya) elszállásolni úgy, hogy az apánk és a többi felettesünk ne vehesse észre, valahogy nem nézik jó szemmel ha egy korcs kutya befészkeli magát a táborba. Bezzeg a pedigree-s őrkutyáik csak úgy lófrálnak egyik sátorból a másikba, a múltkor így tűnt el az egyik kalapom. Pimasz dögök. Ahogy a kutyáknál úgy a katonáknál is megvan ki illik be a soraikba és ki nem. Ha csak egy kicsit is más vagy már nem vagy elég jó, apám szemében nem vagyok tökéletes. Legnagyobb hibám, hogy egyszerűen nem vagyok képes vakon követni a szabályokat, ha azt mondja öljek nem teszem meg. Így tehát nem vagyok tökéletes katona, ahogy Ezredes sem tökéletes kutya mert éppen az anyjának nem a kuzinja volt a partnere. Szóval tegnap volt egy parázs veszekedés és most végre nem kell néznem ahogy apám szinte lealázza a fivéremet, olykor úgy érzem nekem kellene tennem valamit ellene, mert már nézni is rossz milyen hatással van rá.
Ahogy megpillantom a réti pillangót a cukrászda előtt egész jó kedvem kerekedik. Ha minden egyes szabályszegés alkalmával ilyen helyzetekbe botlanék mint egy hónappal ezelőtt akkor bizony szívesen tenném meg nap mint nap. Köszöntésemre összerezzen én pedig elmosolyodom. Látszik az arcán, hogy emlékeiben kutat arcom után. Nos egyszeri találkozásokból ritkán lesz igazi emlék. Viszont rám volt olyan hatással, hogy emlékezzem rá.
-Pontosan. A mezei közlegény volnék. - A felém nyújtott kezet elfogadom és egy kézcsókkal pecsételem. Tény, hogy külsőm már nem olyan csapzott,de attól még mindig ugyanaz a katona vagyok aki akkor éppen arra készült, hogy lefussa a maratont 4-szer.
-Nos ez az új helyzet a városban kicsit megváltoztatta a futási pályám útját. Mivel képtelenség kijutni innen így a város körül rohangálok mostanság. - Hát igen, Henry nem szokott le erről. Mint a dohányos, ha éppen nem lehet cigarettázni itt akkor megpróbálja ott.
-Ha már itt vagyunk meghívhatom egy fagylaltra?

Ma bizonyára valami különleges világnap van, mert eddig minden, amibe csak fogtam sikerült.
Kezdetnek ott van mindjárt, hogy reggel, mikor felébredtem, nyilvánvaló volt, hogy ma végre vége a borús napoknak. Ennek örömére úgy döntöttem, igazi nyári ruhába öltözöm.
A ruha nagyon modern, pamutkrepp, van némi tartása is, de jó érzés viselni is, rövid ujjú, elöl szív alakú dekoltázzsal, ami csinos és nőies, de nem olyan mély, hogy a munkahelyemen megszólnának miatta. A felsőrész követi az alakomat, a cipzár is szépen el van rejtve hátul, a szoknyája meg pörgős, és pont a térdem közepéig ér. Nem valami nagymamás viselet, főleg nem úgy, hogy fehér alapon kis rózsaszín virágok és indák adják a mintáját. A harisnyát hanyagolom, úgysem tudnék magamnak rendes varrást rajzolni, Jeanne-t meg nem akarom ilyesmire kérni. Selyemharisnyát egyébként sem lehet mostanában kapni, az az újmódi nejlon pedig ilyen jó időben idegesít. A ruhához fehér nyári cipőt veszek, még a boldog békeidőből van, de nagyon vigyázok rá, így semmi baja, csinos is, és a négy centis sarokkal kényelmes is, ha kell futni is tudok benne, de szerencsére reggel nem volt rá szükség, mert nem késtem el.
A munka a szokásos rutin volt, pár levelet kellett legépelni, meg átírni három jegyzőkönyvet gyorsírásról. Egy tyúklopás, egy kocsmai verekedés, hála az égnek nem az Auguste kontra ismeretlen számú szövetséges katona féle eset, meg egy garázdaság, mert Madame Pernaud a nyílt utcán tettleg bántalmazta Monsieur Pernaud-t egy öntöttvas serpenyővel. Szerencsére Pernaud túlélte, és a feleségét megfékezték, még mielőtt a szomszéd özvegyasszonyt is megagyalhatta volna. Csúf egy eset, annyi szent! Nem véletlenül mutattam én is ajtót annak a senkiházinak, aki amellett, hogy nekem tette a szépet, még a helyi bordélyokat is sorra látogatta.
Mindenki azt mond, amit akar, de nekem aztán egy k*rvapecér nem kell, legyen akármilyen jóképű is!
Szerencsére a Pernaud ügy kapcsán a többiek is kellőképpen meg voltak átalkodva, így ma inkább csak helyeslő és egyetértő pillantásokat kaptam odabent, hogy lám, én idejében átláttam a sima beszédű szépfiún.
A sok munka arra is jó volt, hogy gyorsan telt a munkanap, és szinte észre sem vettem, máris elmúlt négy óra. Sőt mire kiléptem a kapitányság ajtaján, már majdnem fél öt volt. De hiába maradtam pár perccel tovább, az arkangyalról ma sem érkezett semmi hír. Sőt, mióta itt ez a bura, ahogy emlegetik, egyáltalán nincs semmi hír kívülről. Igaz, azt sem tudom, hogy kint van-e, vagy merre. Nekem aztán senki nem számol be a nyomozások állásáról.
Ettől függetlenül kifejezetten jó hangulatban indulok haza, bőven van időm, így a főkapitányságtól, a place Pie-ről egy kis mellékutcán indulok a Rue des Marchands-ra, ahol lassan, a kirakatokat nézegetve lépkedek.
A nap süt, a kedvem jó, a lábaim szinte maguktól visznek az egyik kedvenc helyem, a La Princiere felé. A hely, ahogy a neve is mondja, pompás, és isteni fagyikat árulnak, még most is.
Kissé elgondolkodom, így cseppet megrezzenek, mikor egy férfi leszólít.
– Szép napot! – köszönök vissza udvariasan a katonának, ahogy felnézek rá.
Valahonnan ismerős, biztosan tudom, hogy már láttam, sőt, a hangja is… Beszéltünk is már, de vajon hol és mikor? Alaposabban megnézem, a szövetségesek egyenruhája jól áll neki, de hát annyi egyenruhás férfi nyüzsög újabban Avignon-ban. Valami jellegzetesebbet keresek. Talán a makacs áll? Ismerős, akárcsak a sötétszőke haj. De végül a ragyogó kék szemek vezetnek nyomra. Ilyen szemeket nehéz elfelejteni.
– Ó, a katona a mezőről – mosolyodom el. – Maxwell közlegény, ugye?
Kezet nyújtok neki, hiszen nem először találkozunk, igaz, akkor nem nézett ki ilyen fessnek. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha a parancsnoka eltökélte volna, hogy a lelket is kihajtja belőle, és jó úton járt volna, hogy siker is koronázza ebbéli szándékait.
– Ezek szerint még mindig a városban vannak, és mégsem kellett egy egész kontinenskört lefutnia az eltelt hetekben? – kérdezem enyhén félrebillentett fejjel, kissé évődve.
Már emlékszem, van talán egy hónapja is, hogy a házunk mögötti mezőn találkoztunk, a századosa valamiért nagyon meg akarta futtatni, de ő pár percet ellógott, hogy odajöjjön hozzám. Igazság szerint nem gondoltam, hogy újra találkozunk, de úgy tűnik a sors mást gondolt.

Vianne és Isaac

De szeretem azokat a pillanatokat mikor jó messze lehetek a kaszárnyától. Se az apám nincs az utamban se a bátyám elégedetlen arckifejezése nem lebeg előttem és...Henry se uszít rá a kontinens körüli loholásra. Egyszóval remek egy kis nap. Sorra nézem végig az üzleteket majd megállok egy hatalmas kirakatüveg előtt és megigazítom a magamon lévő egyenruhámat. Hamar megállapítom, hogy kimondottan jól áll nekem ez a szín. És dob a koromon is az egyenruha. A magasságomon nem javít a ruha sem a szín,d e már lassan belenyugszom, hogy családomban mindenki oszlop magas míg én inkább egy leszúrt kis karó vagyok vagy éppen tövis, az apám szemében legalább is az. A cukrászdához lépve nem kis meglepetésemre egy gyönyörű lánnyal találom szemben magam. Elkezdek kutakodni az emlékeim közt, hogy vajon honnan ismerős ez tündérszép leányzó. Aztán beugrik. Talán egy hónapja lehetett vagy még annyi se, mikor Henry elhatározta, hogy bizony addig futtat míg jó modort és tiszteletet nem tanulok. Mondanom sem kell semmi eredményt nem ért el vele, de ez most mindegy is. Futottam engedelmesen mikor egy kis réthez érve egy lányt pillantottam meg. Azonnali hatállyal pályamódosítást végeztem és odafutottam az árválkodó virágszálhoz. Nem meglepő ha azt mondom henry meg az Ő körei a tisztelet érdekében teljesen kiment a fejemből. A lényeg, hogy akkor ismerkedtem meg Vianne-nel. És lássanak csodát újra szembe találom magam vele. Ezt hívják sorsnak. Vagy éppen annak, hogy egy városban vagyunk összezárva. Végül is lényegtelen.
-Üdvözlöm szép hölgy! - Veszem elő nem éppen sokszor használt udvariasságom. Néha megengedem, hogy mások is lássák nem vagyok mindig az a lázadó kölyök akinek tartanak.