- Hadifogolyként nincs jó megoldás, csak rossz és kevésbé rossz. - Mégy úgy is, hogy halottnak hiszik. Forgatok szemet. Be tudnám törni az orrát a rohadt arckifejezése miatt. Ennyire untatom, vagy mi? A kölykökre célzó beszólása után viszont az esetleges következményekre fittyet sem hányva ragadom meg a karját és ezzel állítom meg határozottan.
- Nem bántjuk őket. Ezek gyerekek. - Jó, bőven a tinédzseréveikben vannak ezek a „gyerekek”, de még akkor is kölykök és észre sem vesznek minket. Nem vagyok se egy nagy állatbarát, se gyerekbarát, de ami sok, az sok. Számos „náci tulajdonság” megvan bennem, de az, hogy vagdalkozzunk szociopataként és és belezzünk ki mindenkit, az pont nincs a listán.
Később figyelmesen hallgatom a kérdéseit, végig a szemeibe nézek, legalábbis próbálok... Nem tudom megmagyarázni a dolgot, de szeretem figyelni a szemeit. Az egész arcát. Van benne valami lenyűgöző, de most minden erőlködésem ellenére lekeveredik a figyelmem a belezőkésre, amin már nagyon viszket a tenyere. Nagyot sóhajtok, mintha csak az utolsó lélegzetvételem lenne, lenyúlok, gyengéden megfogom a kezét és lefejtem a késről.
- Hadnagy. - Veszem fel a szemkontaktust ismét, a kezét is elengedem, csak remélni tudom, hogy van annyi esze, hogy ne itt és most keljen ki magából. - Csak az utolsó utáni esetben. Tudja, hogy rossz lépés lenne. - Próbálok érvelni és tudom, hogy ő is tudja miről beszélek. Igaz, hogy fel vagyunk pakolva egy rakás fegyverrel, sőt mi több, de ha észrevennék, hogy valaki elvágta egy ember – főleg egy kölyök – torkát a bura mentén, az megnövelné a katonai aktivitást...
- Miután leereszkedett szinte mindent kipróbáltak. Órákon át tüzeltek ágyúkkal, fegyverekkel, aknákat robbantottak a bura tövében, de még csak meg sem pörkölődött. Egyértelműen egy ereklye hatása. - Magyarázom, ahogy kérte. - Az elektromos dolgokat kinyírja. Semmi ilyesmivel a kezében nem érdemes hozzáérnie, ha nem akarja kiégetni az agyát. - Közelebb lépek és végigsimítok a bura falán. - Elsőre kellemetlen, mintha áram rázná meg, - a hadnagyra nézek – de ez csak az első érintésnél van így. Aztán többé mintha ott sem lenne. - Elveszem a kezem és vállat vonok. - Na persze ott van.

Csak ne lenne ilyen átkozottul vonzó. Sok ilyen és ehhez hasonló gondolat futott át a fejemen az utóbbi két hétben. Megkönnyítené – vagy inkább még jobban megnehezítené, nem is tudom – a munkánkat, ha nem lenne ez a nagy szexuális vonzalom köztünk. Igen, csak a hülye nem veszi észre. Ez persze semmiben nem gátol meg, hibátlanul elvégzem a munkám, csak hát kissé zavaró tud lenni. Érzem magamon, hogy napról napra egyre nehezebben kelek fel, egyre feszültebb vagyok és egyre nagyobb bennem a dac, hogy ellenszegüljek annak a pöcsnek. Ennek előbb utóbb rossz vége lesz.
A motelben még volt néhány nem túl barátságos hangnemű megjegyzésem, főként arra a cafkára, akibe beletette a farkát – vele azt hiszem még találkozom, ha érted – német vagyok, különösen rosszul viselem a konkurenciát, még akkor is, ha a felettesemről van szó, aki egy szociopata és a lehetősége, hogy ő, meg én valaha is egy lapra kerüljünk ki van zárva.
A burához tartva többnyire én navigálok. Ő is látta a város térképeit és statisztikákat a katonai őrjáratokról, de még mindig én vagyok az, aki úgy ismeri a várost, mint a tenyerét. Az érzékeim és reflexeim jók, a reakcióidőm a lehető legminimálisabb, így nincs gond.
Az idő teltével, viszonylag zökkenőmentesen érkezünk meg a külső határhoz. Néhány katonát ki kellett kerülni és letérni az útról, de azt hiszem mondhatom, hogy minden simán ment. Folytatódjon is így. Az erdő tökéletes takarást nyújt, még itt, a szélén is, így az utolsó fák között megállok és előrebiccentek, ahol látszólag semmi nincs, csak fut tovább a mező, jelezvén, hogy az a nagy semmi ott a minden.
- Uram. - Fordulok felé, ahogy felnézek a szemeibe. - Ma erre – számításaim szerint – nem várható túl nagy katonai aktivitás, /de/ - egy pillanatra elhallgatok, újra elnézek a bura irányába, várom, hogy ő is kövesse a tekintetem és tudni fogja mi ez a nagy de. A terep túl nyílt. Rendben, van néhány bokor, de ez stratégiailag borzasztó. - Úgy egy kilométerre jobbra szántóföldek vannak, ott nagy a polgári aktivitás. - Vállat vonok. - Mindenki próbálja védeni a veteményest, talán nem kellene odamennünk. Balra pedig, - nézek el abba az irányba – majdnem a buráig húzódik az erdő, de ott szintén szeretnek összetűzésbe keveredni a városi kölykök a katonákkal néhanapján.  - Azt, hogy mi merre, a térképek alapján már ő is tudhatja, de gondoltam nem árt megtoldani egyéb információval, hogy dönthessen, szóval most várok. Bár szerény véleményem szerint a szántóföldeket ostobaság lenne választani. A civilek önvédelmi rendszere egyre kiépültebb, nem lepne meg ha egyszer még problémát okoznának.