Hans bólintását követően csak egy elfojtott, morcos és valahol undorodó grimasz ül ki az arcomra, akaratlanul is. Ahogy belépett nyilvánvalóvá vált, hogy valakivel nagyon jól szórakozott. A rohadék. Én bezzeg ne igyak. Már nem mintha nem innék, annyi különbséggel, hogy konkrétan a motelszobában nem nagyon teszem.
- Töltények, kézigránát, füstbomba, morfium. - Fejezem be profihoz illő hangnemben a felsorolását jelezvén, hogy semmiben nem szenvedünk hiányt, majd behúzom a táska cipzárját. A hadnagy pillantását én is követem és az ereklyére szegezem a tekintetem.
- Nos, - kezdem, ahogy az éjjeliszekrényhez sétálok és kezembe veszem a tőrt, majd a mondatom folytatása közben felé fordulok, most nem állunk túl távol egymástól, a tekintetem igen megrovó, féltékenység és undor érdekes kavalkádja játszik benne – kettőnk közül nem én vagyok, aki valami szakadt lotyóval hempergett épp. - Még mielőtt ideje lenne reagálni, az ágy melletti padlóban kialakított, jól rejtett zughoz térdelek és gondosan elrejtem a kést, közben folytatom. - Bűzlik az olcsó parfümtől. - A gondolataim a továbbiakban inkább megtartom magamnak ebben a témában, mert csúnya veszekedés lenne belőle.
Miután megbizonyosodtam, hogy a kés biztonságban van ismét felemelkedem, óvatosan nyújtózkodom egyet egy kissé fájdalmas grimasszal. Hans halálának megjátszása – amit persze szintén egyedül csináltam – nem ment zökkenőmentesen, a házban egy méretes gerenda szépen rám zuhant, azóta is fáj a jobb lapockám, vagy az mellett. Nem is tudom, valahol ott. Mindenesetre ha látta is a sérülésem, nem igen vett róla tudomást, pedig amennyire a tükörben láttam nem túl szép... Fő a csapatmunka, mi?
Felszerelem a fegyvereket, felveszem a kisebb hátizsákot, a nagyobb pakkot meg Hans kezébe nyomom, de ezt követően nem mozdulok, csak bámulok fel rá. Csak a hátizsák van köztünk, de az igen szorosan.
- Biztos, hogy akarja? Mehetek egyedül is. - Lökök még egy erősebbet a táskán, majd hátralépek és megkerülve őt megindulok az ajtó felé. - Maga meg hempereghet tovább...

Úgy két hét telt el, mióta a hadnagy visszatért, legnagyobb örömömre, remélem érzed az iróniát. Borzasztó elviselhetetlen tud lenni, néha nem is tudom hogy bírom. De ő a felettesem, még akkor is, ha technikailag nem vagyok katona. Bár az sem meglepő, hogy csapatjáték – már amennyire annak lehet nevezni, amit csinálunk – ide, vagy oda, a legkevésbé sem érzem magam biztonságban mellette, azok után végképp nem, hogy nyugodt szívvel ölette le az összes emberét a céljai érdekében. A szeme sem rebbent. Tudom, mert végignéztem. Néha felmerült bennem, hogy mikor jövök én. Talán simán belökne a kutyák közé, hogy lerágják rólam a húst, amíg ő szépen elsétál.
Igaz, hogy valamilyen szempontból szabályt szegtem azzal, hogy ereklyét használtam, de megmentettem vele az életét. És mit kaptam cserébe? Elkapta a torkom és felnyomott a falra... nem mintha nem lett volna izgató – és félelmetes egyszerre – a szemében látni azt a tüzet és érezni az érintését, ahogy minden porcikájából árad a férfiasság és az erő... meg az a féktelen düh. A másik nagy húzásom a múlthéten esett meg. Kreuzberg hadnagy halott. Legalábbis az ellenséges katonák számára. Nem maradt utána más, csak néhány brit baka holtteste, egy leégett ház, na meg persze egy másik, teljesen összeégett holttest Hans dögcédulájával a nyakában. Akarom mondani egy ügyesen hamisított dögcédulával, mert az övét természetesen nem kaptam meg. Már miért járult volna hozzá az ügyhöz legalább ennyivel? Az idióta. De én, mint akkor is, megmentettem a napot és a tökéletes színjáték lezajlott, szemtanúkkal együtt, így most minden a legnagyobb rendben van. Azt nem mondom, hogy sokáig, mert már megint merész lépésre készülünk. A bura. Igen, ki fogunk menni a burához, ő meg én.
Igyekeztem felmérni a terepet, összevetni az utóbbi két hét őrjáratait, a bura mely részén várható a mai napon a legkisebb katonai aktivitás és melyik útvonalon juthatunk el oda a lebukás legkisebb esélyével. A faliórára pillantok, már majdnem kilenc van és fogalmam sincs hol a fenében van az a faszfej. Nem igazán szokta az orromra kötni, mikor mehetnékje van. Ám érdekes mód, ahogy átszökik előttem annak a lehetősége, hogy nővel – vagy nőkkel – múlatja az idejét valami furcsa féltékenység uralkodik el rajtam.
- Leck mich am Arsch du Schwul... - Szalad ki a számon, ahogy az utolsó fegyvereket dobálom be az elemlámpa, éjjellátó és különböző dolgok mellé, amiknek hasznát vehetjük. És már nyílik is az ajtó! Megfordulok, akaratlanul is végigmérem, nem az első alkalom, hajlamos vagyok rá, valljuk be, szexi, még akkor is, ha hányni tudnék a jelenlététől.
- Hadnagy. - Húzom ki magam, de a hangom vontatottságán hallani, hogy ez inkább egy „ideje volt...”-nak felel meg, mintsem tiszteletadásnak.