Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 4 Ω Kor : 34
Tárgy: Satin Solange Valjean 2014-06-22, 12:06
Satin S. Valjean
"Kegyetlen szörnyeteg lakozik minden emberben, és ha kardot, lándzsát adsz a kezébe és háborúba küldöd, a szörnyeteg felébred. Nem kell hozzá más, csak a vér szaga..."
Userinfó: Isabel Neva Herrera
Név: Satin Solange Valjean (felvett név) Rang/Foglalkozás: Élő zálog [Katonai irodista volt, telefonközpontos. Ventimiglia ezredes felesége - illetve már csak özvegye.] Születési dátum: 1916. január 1., Marseille (Franciaország) Csoport: Hadifoglyok
Jellem: Nem hiszem, hogy lehet rólam átlagos, kategorikus képet alkotni. Szépnek nem mondható életem nyugodt éveiben illedelmes, kedves, barátságos lány voltam, épp olyan, amilyen életem első tíz évében. Persze az árvaházban megkeményítettem magam, éles nyelvemmel csaptam oda, s nem szégyelltem azt sem, ha verekednem kell. Mostanában csak azért nem verekszem, mert eleget kaptam már a puskatussal ahhoz, hogy tudjam: ha meghúzom magam és csendben mérgezem meg a környezetemet szavakkal vagy bármi mással, az sokkal célravazetőbb. Határozott nő vagyok, bárdolatlan, de ami a szívemen az soha sincs a számon. Zsigerből hazudok, mintha ez is egyfajta betegség lenne nálam. Zavarba nem szoktam jönni, nincsenek női túlkapásaim. Hisztérikus is csak akkor voltam utoljára, amikor megölték az egyetlent, aki normális volt velem ebben a francos táborban. Szeretem, hogy mindig olyan vagyok, amilyen épp akarok lenni. Nem követek mintákat. Értelmesen élem az életem, számító is vagyok, ha szigorúak akarunk lenni. De az vesse rám az első követ, aki a helyemben nem lenne olyan, amilyen!
Külső: Barna hajam és zöld szemem van. Én lehetnék a tipikus zöld szemű szörnyeteg és vagyok is az, hogyha valakinek az kell, ami az enyém. egy szelet kenyérért is képes lennék ölni. Itt a táborban mindenkinek megvan a fejadagja, hát az enyém az az enyém, nem veheti el senki sem! Állítottam már kést valakinek a kézfejébe azért, mert meg akart lopni engem. Igaz, hogy majdnem halálra vertek utána, de diadalmas érzés öntötte el bensőmet, s ez túlragyogott a fájdalmon. Homokóraalkatom van, sajnos szép vagyok. Ez nem lenne baj, hogyha úri környezetben élnék, de itt legyek akármilyen koszos, megvert vagy büdös mindig túlragyog a természetes bájom, akármit tegyek. Nem tudom levakarni magamról, pedig nagyon igyekszem. Elég volt már abból, hogy csak egy darab hús legyek. egy lyuk, amit.. ne is menjünk bele! Öltözködésemmel nem sokat kell veszkődjek, azt a rabruhát hordom, amit a többiek is. A hajamat sem lövöm be soha, nő úgy, ahogyan akar. Amikor elfogtak, akkor egy dührohamból születve rövidre szabdaltam tincseimet, ám mára már elehet nőttek ahhoz, hogy úgy-ahogy lófarokba tudjam fogni őket. Szereztem egy kendőt, ami alá el tudom rejteni tincseimet, s így legalább a hajam nem ad hozzá nőies keretet arcomhoz.
Előtörténet: Tíz évig éltem talpig a csodában. Megvolt mindenem, amire egy gyerek vágyhat, szerető szüleim, szép otthonom, később egy tündéri kishúgom. Megtanultam írni, olvasni, számolni, lovagolni, állatokat és növényeket gondozni. Mindent tudtam, amit csak egy farmon tudni érdemes. Aztán jött egy nap, mely ellopta tőlem az addigi életemet és szinte mindent, amitől az voltam, aki. Már nem emlékszem másra, csak a fájdalomra, mely elöntötte testemet. A vállamon találtak el, úgy éreztem, hogy menten szétreped a testem. Kicsi voltam még ekkora fájdalomhoz, az agyam azonnal elfújta ébrenlétem gyertyáit. Vérrel telt meg az ágy alattam, anyám öle, s a fejem is legbelül. Állítólag a sokktól gutaütést, vagyis agyvérzést kaptam. Csoda, hogy nem haltam bele! Azóta nem tudok írni, nem tudok olvasni és néha nem találom a megfelelő szavakat. Afázia következtében bekövetkezett alexiám van. Beleírták minden papíromba is. Nem, mintha számítana. Úgysem tudom elolvasni őket. Nem tudom, hogy ki vagyok. Nem úgy értem, hogy nem emlékszem rá. Egyszerűen nem tudom. Az a Solange, akinek születtem, az már rég halott. Már nem nevez mosolyogva Melangenak a húgom, nem iszom macikávét és nem tudok őszintén hinni senkinek. Elraboltak a saját életemből, vérben ázó testemet kocsira dobták, hagytak majdnem meghalni, hogy aztán meggyógyítsanak és elvigyenek egy idegen országba. Új életet kaptam, de sosem értettem, hogy miért. Éltem úgy, ahogyan jónak tűnt, kamasz lettem, szerelmes, s viszont szerettek. Szép lány voltam – most sem vagyok csúnya, csak megfakult – és az olasz fiúk szerették a különlegességeket. Giorgioval a lelencház udvarán találkoztam, s meglepetten tapasztaltam, hogy egyenesen értem jött. Azt mondta, hogy a húga meghalt és az anyjának új gyerek kell. Nem számított, hogy elmúltam már tizenhat, én lettem az ő húga, az, aki soha többé nem lehetett Solange. Satinnek neveztek, vér szerinti gyereküknek tartottak egészen addig, amíg a fiuk – a bátyám – be nem jelentette, hogy el akar venni feleségül. Akkor hirtelen a menyükké váltam, Satin Ventimigliává, s megváltozott megint az életem. A férjem apja is katona volt, a bátyja is, az összes felmenőjük. Hát az sem volt kérdés, hogy Giogio beáll-e a seregbe vagy sem. Nagyon jó volt abban, amit csinált, csak úgy szállt felfelé a ranglétrán egészen addig, míg a második világháború kitörésekor már ezredesi rangban tetszeleghetett. Imádtam őt. Mindent megtettem volna azért, hogy boldog legyen, ő volt elcseszett életem egyetlen értelme. Segített nekem, munkát kaptam a telefonközpontban, katonai irodista lettem úgy, hogy nem tudtam olvasni. Elég vicces ez azért, ha belegondolunk. Mindegy, a lényeg, hogy nem csak katona volt, de gazdagok is voltunk, s amennyi szerencsét reméltem ettől, akkora vesztet okozott nekem. Elraboltak. Másodszor is. Éjszaka jöttek értem, megverték a férjemet, kényszerítették rá, hogy végignézze, ahogy engem levetkőztetnek, szintén összevernek, majd zsákot húznak a fejemre és elhurcolnak. Nem értettem semmit, ahogyan biztos vagyok benne, hogy Giorgio sem. Börtönbe kerültem, csupa férfiak közé. Hadifogoly lettem úgy, hogy nem voltam katona, sose jártam a seregben és lőni is csak azért tudtam, mert megtanított rá a férjem. Állítólag jól ment, de nem érdekelt soha. Mégis a fegyveresekkel zártak össze, s kéjes röhögéssel borítékolták, hogy minden fogoly halomra fog erőszakolni. Váltságdíjat követeltek értem, azt akarták, hogy a férjem úgy ugráljon, ahogy ők fütyülnek. Egy valamit nem tudtak csak, azt, hogy apósomat nem olyan fából faragták, hogy ezt megengedje a fiának. Hiába lettem hát élő zálog, nem érdekelt senkit. Amikor Avignonba hurcoltak, akkor ezt már én is tudtam. Azóta a férjem haláláról szóló irat is a kezembe került, de nem tudom elolvasni, így csak féltve őrizgetem, hátha egyszer bízhatok valakiben, aki majd felolvassa nekem. Szökni akarok, elmenni innen. Ha Giorgio eddig nem mentett meg, akkor eztán sem fog. De tulajdonképpen köszönettel tartozom neki. A fogolytábor egészen más emberré nevelt. Már nem félek egyedül. Illetve, ha félek is, senki nem láthatja rajtam rettegésemet. Mostanában Satin Valjeannak hívatom magam. Nem véletlenül. Kivívtam legalább annyi teret magamnak, hogy nem járnak rám naponta, hogy rabtársaim kielégítsék rajtam vágyaikat. Már választhatok. azt fogadok az ágyamba, akit akarok, a lényeg, hogy nem kivételezzek senkivel. Ha jó ágyas vagyok, tanítanak túlélni. Rühellem ezt a helyzetet, de meg fogok szökni. Csak idő kérdése. Nem vagyok hajlandó itt megdögleni!
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Jó kis kari lett ez, lassan kész Walking dead kollekciónk lesz, muhahaa. Az lesz a vicces, hogy a két tesó hogy a halálba jön rá, hogy tesók, vagy egyáltalán hogy találkoznak, mert Cosette nem sok mindenre emlékszik a régi dolgokból, és kicsi az esélye, hogy felismeri a nővérét ennyi év után. Mindenesetre minden szép és jó, kééész vagy. ^^
Az lesz a vicces, hogy a két tesó hogy a halálba jön rá, hogy tesók, vagy egyáltalán hogy találkoznak, mert Cosette nem sok mindenre emlékszik a régi dolgokból, és kicsi az esélye, hogy felismeri a nővérét ennyi év után.