Ω Főkarakter : Isabel Neva Herrera Ω Hozzászólások száma : 21 Ω Kor : 35
Tárgy: Élodie Carroyer de Funés 2014-06-15, 14:09
Élodie de Funés
"Jobb boldogtalannak lenni egyedül, mint a boldogtalanság valakivel."
Userinfó: Isabel Neva Herrera
Név: Élodie de Funés – született Élodie Carroyer Rang/Foglalkozás: Tanítónő az elemiben Születési dátum: Párizs, 1915. március 7. Csoport: Ellenálló
Jellem: Simulékony vagyok, kedves, intelligens, igaz hitű, hithű. Hirtelen haragomat le tudom hűteni az ésszerűség keretei közé, s ha tombolok, akkor is hidegen teszem. Szavaimnak súlya van olyankor, jégcsákánnyal sem lehetne áttörni fagyott vízből épített kastélyom falain. Nem terhelek senkit a bánatommal, a nénikémen kívül senkinek a szemében sem szeretek elesettnek mutatkozni. Persze olykor előfordul, hogy engem is meggyötör az élet, s akkor nehezen tudok megálljt parancsolni könnyeimnek. Nem szégyen a sírás, sőt, még hasznos is. De van különbség hangos, hisztérikus zokogás és csendesen patakzó könnyfolyam között. Én az a csendesen síró típus vagyok. Szeretem megmondani az igazat mindig, de sokszor nem tehetem meg. Udvariasra neveltek, nem vagyok hát tolakodó, csak akkor szólok, hogyha kérdeznek, vagy ha úgy érzem, hogy a másik kíváncsi arra, amit mondani fogok. Persze előfordul, hogy tévedek, s a legnagyobb jószándékom ellenére sem jókor nyitom szóra ajkaimat. Olyankor aztán jön a zavart vörösödés, s visszahúzódom a csigaházamba. Nem szeretek ilyen mimózának lenni, s legbelül nem is vagyok az, de mégsem zavar, ha kívülről szemlélve annak tartanak. Hasznot tudok húzni belőle, ha akarok. Tökéletesen hasznavehetetlen vagyok, hogyha nincsen körülöttem szeretet. Éppen ezért gyakran zárok a szívembe embereket, mert nem bírom, ha üresség van ott belül. Vágyom arra, hogy valaki szeressen engem is végre, hogy ne csak a nénikém legyen az egyetlen társam, de ennek ellenére mégsem falom a férfiakat. Még csak nem is kóstolgatom. A világ számára férjezett nő vagyok, s örülök annak, hogy ezt hiszik. Csak egy valaki ne nézne rám úgy, mint elkelt példányra! Ó, Uram, mit meg nem adnék azért, ha inkább ő venne el. Akkor még Louistól is elválnék. Nem esküdtünk templomban, megtehetném. Az Úr előtt nem vagyunk házasok.
Külső: Jelenleg feladtam hosszú hajú ártatlanságomat és merészen rövidre vágattam szőkére mázolt tincseimet. Az eredeti hajszínem vöröses barna, de amikor férjhez mentem, akkor a férjem kérésére szőkére festtettem magamat, s úgy is maradtam. Hiába, tudom, hogy a férjemnek szőkén sem vagyok elég jó. De ettől függetlenül nem tudok megválni a hajszínemtől. Éppen annyira a részemmé vált, mint a férjezett nevem. Arra emlékeztet, hogy nem szabad hagynom még egyszer, hogy mások döntsenek a sorsomról. Barna szemeimre a nénikém azt mondja, hogy olyanok, akár egy őzikéé. Szép, hosszú szempilláim vannak, s úgy tudok velük pillogni, mint a legártatlanabb kislány. Talán az is vagyok. Kislány. De ártatlan semmiképp. Azt már ellopta tőlem a férjem, testileg, lelkileg.
Előtörténet: A tükör előtt állva az utolsó simításokat végzem el a nappali sminkemen. Mindig korán kelő típus voltam, így nem okozott soha gondot az, hogy „kikészítsem” magam. Kikészítsem.. milyen rosszul hangzik ez így! Louis pár évvel ezelőtt fogalmazott így a reggeli szokásaimról, s azóta sem tudtam kiverni mindezt a fejemből. Tisztelem a férjemet, de néha igazán nem tudja, hogy miképpen kellene fogalmaznia. Emlékszem, régen imádta, ha sminkeltem magam. Azt mondta, hogy olyankor vagyok a legszebb, amikor készülődöm, s a tökéletesből még tökéletesebbé akarom varázsolni magam, bár szerinte akkor sincsen nálam gyönyörűbb nő, amikor kócosan, párnagyűrötten ébrenlétre csókolnak a felkelő nap első sugarai. Régen nem mondott már nekem ilyen szépeket. De semmi baj, ettől én még nem hagytam el a szokásaimat. Majd egyszer ő is újra csodálni fogja a dolgaimat – legalábbis ebben reménykedem! S ha majd csodálja, akkor eldobhatom őt végre, mint egy használt zsebkendőt. És akkor majd neki is fájni fog a kegyetlenségem, legalább annyira, mint nekem fájt, amikor elküldött magától ide, Avignonba. Visszacsavarom a szempillaspirált a tokjába, majd gondosan a helyére teszem a sminkes holmijaimat. Szeretem a rendet, nem okoz gondot mindent a megfelelő polcra, szekrénybe pakolni, ha már végeztem a használattal. Nem vagyok betegesen pedáns, sokkal inkább hiszek a precízségben, mint a kóros tisztogatásban. Ha mindent oda teszek, ahonnan elvettem, akkor nem kell órákat töltsek azzal, hogy rámolok, takarítok, suvickolok. Egy kis munkával mindig szépen mutathat a lakás. Miközben a konyhába érve vajat kenek a kenyérre, eszembe jut a húgom. Hiányzik, hogy már évek óta nincs mellettem, hiányolom szertelenségét, s azt a makacsságot, mellyel a szerelmet kereste már gyerekkorunkban is. Ő nem akart férjhez menni, egyszerűen csak szerelmes kívánt lenni, élvezni a pillanatot és alig bírta kivárni a hercegét, ki fehér lovon érkezik. Én viszont rettegtem a szerelemtől. Láttam, hogy az mit tett anyánkkal, s nem akartam, hogy velem is megessen. Nem kívántam összetört, tollhíjas hollóvá válni azon a napon, amikor a sors elragadja tőlem a férjemet, s vele a lelkem egyik felét. Apánk sírjánál állva, a húgom és az öcsém kezét fogva megfogadtam, hogy én ugyan sosem leszek feleség, nem nyitom meg a szívemet senki férfi felé, mert nem akarok megsérülni. Nos, nem tartottam be önmagamnak tett ígéretem, s most itt vagyok. Boldogtalanul egy elrendelt házasságban, melyről mégis hittem, hogy valamikor szerelem lehet. Az avignoni nénikémet nagyon szeretem. Csak miatta jöttem el Saint-Étienne-ből éppen ide, fiam megszületése előtt pár hónappal. 1937. július 12.-én végül megszületett Daniel Charles Louis, kit két évvel később el is vett tőlem az apja. Lám, a világ hogy tiszteli a férjemet, nagy színésznek tartják, olyannak, aki Fernandellel vetekszik. Nos, valóban jobban néz ki, mint Fernandel és még én is tudok nevetni a komédiáin annak ellenére, hogy nagyon fáj az, ami történt velünk. S ettől még a híres Louis de Funés a való életben számomra szörnyeteg marad. A nénikém hamar megelégelte azt, hogy naphosszat csak sötét szobámban ültem és sirattam magam Daniel elvesztése miatt. Azt mondta, hogy be akar mutatni valakinek, hát öltözzek fel és most azonnal menjek el vele az iskolába. Nem volt szívem nemet mondani neki, hát elmentem vele. Úgy tűnt, hogy ismerik őt, s adnak a szavára. Beprotezsált az iskolába tanítónak, s aznap a vacsoránál közölte velem, hogy tartsam nyitva a szememet. Háború van, mondta ő, s el kell döntsem, hogy mely oldalra állok. Eldöntöttem. A nénikém segítsége nélkül is képes voltam ezt megtenni, de mégis megbeszéltem vele a nézeteimet a politikáról, a háborús helyzetről és úgy mindenről, ami csak eszembe jutott ezzel kapcsolatosan. Ő mosolygott, meghallgatott, majd könnyedén a homloklebenyembe égetett egy bélyeget. Ellenálló. És tényleg, egészen addig nem gondoltam magamra másként, csak egy egyszerű tanárnőként, aki napról napra éli az életét. De a nénikém szavai megváltoztattak engem is és a hozzáállásomat is. Ma már nem sírok a férjem után. Sokakat ismertem meg az elmúlt évek alatt, az ellenállás része lettem úgy, ahogyan a nénikém is az. Ő viszont már idősebb, nem olyan forrófejű, mint én vagyok. Sok mindent jobban átlát, ezért a mai napig vele beszélem meg a dilemmáimat. Egyetlen egyről nem beszéltem csak neki, mert legalább annyira nem tartozik az ellenálláshoz és a politikához, mint amennyire összefonódik vele. Szerelmes vagyok. Nem a férjembe, hanem egy másik férfibe, egy olyanba, akibe nem lenne szabad. Sosem szült még jót a nagyravágyás, de mégis, ahányszor meglátom őt, vagy meghallom a hangját, megroggyannak térdeim. Nem hiszem, hogy tudna bármit az érzéseimről. Szertelen, naiv lány vagyok, de nem ostoba. Van, amiről tudom, hogy el kell titkoljam. S ez.. ez talán a legmélyebbre temetendő ilyen dolog. Az elkészített szendvicseket letakarom egy műanyag fedővel, majd magamhoz veszem saját, elcsomagolt ebédemet és elindulok az előszoba felé. Vár a munka, várnak a gyerekek, a tanítványaim. A cipőmet felhúzva, kabátomat felvéve és táskámat vállamra akasztva magam mögött hagyom az életem egy részét. Kilépek a házunk ajtaján, bezárom azt magam mögött, s átváltozom. Vidám, pozitív kisugárzású nővé avanzsálok, olyanná, aki fényesen ragyog, akár a nap. Érdekházasságom szürkeségét lemossa rólam az új nap reménye, a munkám szeretete, s az érzés, hogy fontos vagyok. Magabiztos, szárnyaló léptekkel suhanok az iskola felé, jólesőn veszem tudomásul, hogy tökéletes frizurámat tökéletlenné kócolja a szél. Élvezem cipősarkaim koppanásának dallamát, csókoltatom édesanyám engem kísérő óvó tekintetét és átkozom a katonákat, akik hisznek abban, hogy a népírtás szükségszerű. Úgy teszek, mintha az élet szép lenne, s én is boldog volnék. Egészen addig, míg újra meg nem fojt a hálószoba magánya, s a feleslegesség érzése. Van miért élnem, vannak, kikért érdemes. Eszméket, célokat, álmokat kergetek, s csak ez számít akkor is, amikor becsengetnek az első órámra. Mosolyom örök, Mrs. de Funés (aki Mrs. Valaki Más szeretne lenni) kedves, segítőkész és nyitott. Más pedig nem érdekes!
Walter Sheringham
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Walter Sheringham Ω Hozzászólások száma : 77 Ω Kor : 42
Tárgy: Re: Élodie Carroyer de Funés 2014-06-17, 18:30
Elfogadtalak, és nagyon kis cukeráj a leányzó. Sajnálom, hogy most ez a helyzet, de ismerlek már, hogy a saját örömödre csinálod a drámát, mi pedig élvezettül olvassuk^^ Az avatárfoglaló után szabad a játéktér^^
